Május 1-jén, anyák napján, a munka ünnepén ért véget a X. HolnapUtán fesztivál. Számos izgalmas előadás, könyvbemutat, koncert szerepelt a programban. Váradi, sepsiszentgyörgyi, budapesti, szabadkai előadásokat láthatott a közönség, rég nem látott ismerősök, barátok találkoztak a seregszemlén. Ami továbbra is hiányzik: a szakmai megbeszélések az előadásokról, a jó viták a színház jelenlegi helyzetéről, a jövőről. Ám így is remek hangulatban teltek el napok és főleg az esték. Simon Judit fesztiválnaplójának befejező része.

Mivel az első két naplóban időrendi sorrendben számoltam be az előadásokról, eseményekről, nem változtatok. A fesztivál negyedik napján, szombaton délután háromkor kezdődött az első program. Boros Kinga színházkritikus, egyetemi oktató Kényelmetlen színház című kötetének bemutatóján Biró Árpád Levente beszélgetett a szerzővel és Benedek Levente grafikussal, a könyvborító tervezőjével. Boros tanulmánykötetének az alcíme sokat elárul az írások támájáról: A politikai tartalomtól az észlelés politikájáig. 

A bemutató azzal kezdődött, hogy Boros Kinga szotyolát ajándékozott a résztvevőknek, na és papírtányért, amibe gyűjteni kellett a héját. Pedig ezt köpködni illik, jegyezte meg az egyetemi tanár mindenki derültségére. A napraforgómag nem a kötethez, hanem annak tervezőjéhez kapcsolódott, Benedek Levente ugyanis műalkotássá varázsolja a héjakat. Kíváncsian várjuk. 

A Kellemetlen színházról szóló beszélgetés nem elsősorban a fentiek miatt volt derűs és kötetlen, hanem a szerző személyisége és közvetlensége okán. Körbejártuk a kérdést, hogy mitől is lehet kellemetlen a színház. A tartalma vagy a formanyelve miatt, de azért ez ennél bonyolultabb. Szóba került a politikus és politikai színház közötti különbség, a színház helye és szerepe a ma társadalmában és sok egyéb izgalmas kérdés. 

A könyvről bővebben olvashatnak az Újvárad júniusi számában. Szintén júniusban jelenik meg elemzés a Szigligeti Színház: Az öngyilkos című remek előadásáról. Nyikolaj Erdman komédiáját Botos Bálint állította színpadra.

Vasárnap, május 1-jén folytatódott és egyben zárt a 10. HolnapUtán fesztivál. Ez a nap a múltidézésé, 20. századi személyiségek megidézésé volt. Délután Biró Árpád Levente moderálásával mutatták be Implon Irén Színházi pódium című kétnyelvű kötetét. Az egykori újságíró, kritikus színészportrékat tartalmazó könyvét a szerző fia, Manolescu Gábor állította össze, aki feladatként tekint édesanyja hagyatékának feldolgozására, kiadására. A Fáklya (a Bihari Napló előde) napilapban megjelent írásokat Bozsodi-Nagy Orsolya fordította román nyelvre, aki a bemutatón elmondta, hogy többek között azért sem volt könnyű átültetni Implon potréit, mert ezek irodalmi igényességgel íródtak, akár esszéknek is beillenének. 

Este 7-től Mácsai Pál lépett színpadra az Azt meséld el Pista! című előadóestjével. A budapesti színművész mintegy húsz esztendeje idézi fel Örkény István életének állomásait az író személyes hangvételű szövegeivel. A Bereményi Gézával közösen összeállított előadóesttel a művész másodszor szerepel Nagyváradon, úgy másfél évtizede a bábszínház termében lépett fel. 

Akkor nem voltam a városban, de a járvány idején, valamikor megtaláltam a neten és megnéztem a fiatal Mácsai előadását. A képernyőn keresztül is megkapó, élvezetes volt az előadás.

Amit a színpadon láttam most, az maga volt a színházi varázs. Az előadás és a színész személyisége, színpadi jelenlétének súlya, az eszköztelen előadásmód, a színpadi csendek megteremtése bűvöletbe ejtett. Az idősebb Mácsai előadása mélyebb, bölcsebb, fájdalmasabb, de éppen olyan könnyed és szellemes. És akkor még nem szóltam az örkényi szöveg háború, társadalmi helyzet adta aktualitásairól. 

A varázslatos a legjobb szó a vasárnap esti előadásra, méltó zárása volt a fesztiválnak. 

Jövőre veletek ugyanitt – búcsúztunk a kollégáktól, barátoktól, ahogy a többi fesztiválon is.

Addig meg járjanak színházba, olvassák az Újváradot. Megéri.

Vasárnapig tart a 10. HolnapUtán fesztivál Nagyváradon. A Szigligeti Színház seregszemléje a fiatal alkotókat, a kortárs előadásokat helyezi fókuszba. Könyvbemutatók és koncertek is gazdagítják a programot. Idén három ország hat társulatának a produkcióját mutatják be a váradi közönségnek. Simon Judit fesztiválnaplójának második része.

Még mielőtt az előadásokról írnék, elnézést kell kérnem, mert Láthatatlan Társulatnak kereszteltem el a Láthatáron Csoportot. Holott ők nagyon is láthatók, színházi- és társadalmi kutatási projektet indítottak a 2018/19 es színházi évadban. A kiindulójuk a tegnap, a HolnapUtán fesztiválon bemutatott A megmentő című előadásuk, amelynek Kincses Réka írta a szövegét és Szabó Veronika állította színpadra. Az előadás alcíme: családtörténet egy testvérpár szemszögéből. A két lánytestvért és szülőket is Feuer Yvette és Alida Bevk személyesíti meg. 

Előbbinek, a csoport alapítójának célja a „nevelő” színház, amit külföldön is tanult. Az ötlete a testvérkapcsolatot, a családon belüli kapcsolatokat, valamint azt vizsgálni, milyen traumákkal jár az első szülött számára a második gyermek érkezése a családba, főleg ha a szülők között állandó a feszültség és az odafigyelés a kicsire a nagy rovására történik. 

Az előadásban az anya depressziós, az apa szinte semmivel sem törődik, az idősebb lány frusztrált és elnyomja az érzelmeit, a kicsi üvölt, kiharcolja az odafigyelést. A két lány kapcsolata enyhén szólva sem harmonikus, a traumákat felnőttként is hordozzák magukban. Malvin, a nagylány Berlinig fut a családjától, Nene, a kisebbik, már fiatal felnőttként utazik a nővéréhez, hogy aztán lassan szembenézzenek a maguk és egymás gondjaival.

Az előadás alatt ismét rájöttem, hogy nem is olyan rossz dolog egykének lenni, igaz, a szüleim kapcsolatát sem az állandó feszültség jellemezte. Éppen ezért érdekelt Kincses Réka darabja, kíváncsian ültem be az előadásra, a szöveg rendben is volt, a színészi játék azonban finoman fogalmazva, hagyott kívánnivalót. S mivel az előadás az állandó váltásokra – gyerekek, kamaszok, fiatal felnőttek, szülők – alapozott, a két színésznő sem technikailag, sem belső energiákkal nem bírta el a nehéz feladatot. Egyik karakterben sem tudtak meggyőzni.

Az előadás után egy pszichológus társaságában tértek vissza, hogy beszélgessenek a nézőkkel. A közönség soraiból néhányan megosztották tapasztalataikat a testvérükkel, testvéreikkel kapcsolatban. A beszélgetés konklúzióját Freud óta ismerjük: felnőttkorban is hordozzuk a gyermekkori traumákat. A felszabadulás egyetlen módja: hogy szembenézzünk velük, feldolgozzuk magunkba.

A Szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Dogville előadása Lars von Trier, Christian Lollike és Vedrana Božinović szövege alapján készült és Urbán András rendezte. Láttam az azonos című filmet, s elsősorban arra emlékeztem, hogy nagyon megrázott. Láttam néhány Urbán rendezést és mondhatom, egyik sem megnyugtató. 

A láthatatlan narrátor felkonferálja a fiatal színésznőt, aki mindent megtesz a közönség figyelméért, közben arra vágyik, hogy valaki meglássa és elvigye erről a provinciális helyről. A fiatal nő ott áll kiszolgáltatottan. Majd a láthatatlan narrátor számolni kezd, hogy lazítsunk és elérkezzünk Dogvillebe, ami nem mi a városunk. A mi városunkban jó emberek laknak. „Képzeljenek el egy várost kulturális események nélkül. Rossz és korrumpált iskolarendszerrel” – mondja a láthatatlan narrátor, de biztosít minket, hogy ez nem a mi városunk története. „Ez egy szomorú történet”.

Dogvillebe megérkezik az idegen lány. A közösség nem könnyen, de befogadja. És kihasználja, és elvárja, hogy hálás legyen, és megalázza, a férfiak erőszakkal lelik kedvüket benne. Hatalmat gyakorolnak fölötte. Végre valaki, akivel megtehetik, mert mindenki hasonlóan cselekszik. Nem szólja meg a szomszéd. A szép, fiatal lány áldozat. S a közösség tagjai az áldozatot hibáztatják mindenért, amit vele, ellene elkövetnek. Ám az utolsó pillanatban fordul a kocka és az áldozat kerül hatalmi pozícióba. És bosszút áll.

Az előadásban a színészek mesélik a történetet, egyes jeleneteket eljátszanak. Ezek kegyetlenek, naturálisak, felkavarók. Klasszikus zene kíséri a szörnyűségeket. A színészek ki-belépnek a szerepeikbe. Bravúrosan váltanak. Bravúrosan játszanak. Urbán és a társulat számos kérdést fogalmaz meg az egyénről, a közösségről, az áldozatról és megalázóiról. Megkérdezi például, mi tart össze egy közösséget. Meg azt, hogy mi rejlik a jó emberekben, mit tesznek, ha lehetőségük adódik rá. Olyat is kérdez, hogy hogyan és miért rekesztik ki az idegent, akiről lényegében semmit sem tudnak. Sok hasonló kérdés fogalmazódik meg az előadásban. 

A láthatatlan narrátor megmondta, hogy ez nem a mi városunk, mert mi befogadó, jó emberek vagyunk. Urbán András előadásai mindig rólunk szólnak, a mi közösségeinkről. De ez tényleg nem lehet a mi városunk, nem lehet a mi közösségünk. 

A fesztivál előadásai után koncertek vannak, ahová általában a fiatalok mennek. 

Ma lesz Boros Kinga Kényelmetlen színház című tanulmánykötetének a bemutatója, délután öttől pedig a Szigligeti Társulat Az öngyilkos című előadása. A fekete komédiát Botos Bálint rendezte, nagyszerű. 

Járjanak színházba, olvassák az Újváradot. Megéri.