MEGOSZTOM

Embermesék a bunda alatt

Cărbunariu darab stúdióbemutatója Nagyváradon

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat
Gianina Cărbunariu: A tigris (mockumentary)
Fordította: Csűrös Réka
Rendező: Tóth Tünde
Díszlet és jelmez: Florina Bellinda Vasilatos
Szereplők: Balogh Attila, Dimény Levente, Szotyori József, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília

Számos Európai város után Nagyváradon is bemutatták A tigris című mockumentary playt. A műfaji meghatározás magyarul áldokumentum-színművet jelent, a műfaj vagy a történet paródiáját. A szerző, Gianina Cărbunariu görbe tükröt tart a társadalomnak, az egyéneknek, a rendszereknek, a képmutatásnak, a bulvárnak, de még saját műfajának, a dokumentum-drámának is, amely amúgy világhíressé tette.

Cărbunariu ezúttal is megtörtént eseményből indul ki, de a többi drámájától eltérően elkanyarodik a realitástól, a szürreális fikció felé viszi a történetet.

Az alaptörténet: a szebeni állatkertből elszökött egy szibériai tigris. (Innen adódik a mű eredeti, szójátékot kínáló címe: Tigrul sibian.) Az állat órákig kódorgott a városban, majd a hatóságok (rendőrök, állatorvos, vadász) a nyomára bukkantak, előbb egy altató, majd éles lövedékkel leterítették. A 2011-ben, elsősorban a bulvársajtóban felkapott esemény jó ürügy a szerzőnek és Tóth Tünde rendezőnek arra, hogy sajátos formanyelven mutassa meg az idegenekhez, a rendszeren kívüliekhez, a nőkhöz, illetve az egymáshoz való viszonyulást a társadalmunkban.

Tóth Tünde kiemeli térből és időből a cselekményt és szereplőit, színházat rendez a színházban, eszményien ötvözi a burleszket a musicallal, a szürreálist a geggel, a bohóctréfát a drámával, miközben szólnak a múlt század eleji, közepi amerikai slágerek, továbbá századunk divatnótái, mert it’s a shit az egész, úgy ahogy van.

Az öt nagyszerű színész (Balogh Attila, Dimény Levente, Szotyori József, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília) kvázi társadalmi és egyéni prototípusokat mutat meg, minden szerepükben tökéleteset alkotnak, táncolnak, énekelnek, chaplinien nevettetnek és szomorítanak el.

A székekkel és emelvényekkel berendezett színpadra, funkcionális és szuggesztív jelmezeikben belépnek a színészek, játszani kezdenek, az első pillanattól az utolsóig magukkal ragadják a publikumot, intenzív játékukkal nem engedik ki a kezükből.

Gazdagok és szegények, hajléktalanok és turisták, szépek és csúnyák, őszinték és képmutatók váltják egymást a pergő előadásban, mindig mások, mert vérbeli komédiások, akik bármit el tudnak játszani, még a bálnát is.

A rendező beiktatott egy szellemes, jó ízléssel megkomponált improvizációs jelenetet, ami hangsúlyozza az előadás színház a színházban megfogalmazását, és okosan, humorral figyelmeztet a színház feladatára, ha úgy tetszik, lényegére: megmutatni minket magunknak, és nekünk a társadalmat, amiben élünk.

Úgy jön szembe a képmutatás, az áldozat hibáztatása (a nagyvad a hibás, hogy megölték, mert odament, a nő vétke, hogy agresszívek vele a férfiak, mert csinos), a képmutatás (a munkakerülő, iszákos hajléktalanok a munka jelentőségéről beszélnek egészen szuggesztíven) a valóság elkendőzése (a tolmács megszépíti a bíráló véleményt), az elmagányosodást (a nyugdíjas öregember), az önzés és gyávaság (szimbólumokká átlényegülő galambok, szarkák, verebek), hogy a nagy nevetéstől a telibe talál a pofon.

Fájdalmas ráébredés az idegen, a más, az ismeretlen elutasítása, eltaszítása. „Szeretnek ide jönni, de nem szeretik, ha mi megyünk hozzájuk” – mondják az állatkert lakói, a bezártak, a kirekesztettek.

A szabadság csak illúzió, hiszen megbéklyóz a rendszer és a rendetlenség, a látszat-modernitás, a felületesség. Minden csak látszat, a szemnek való, az értelemnek és az érzelemnek nem maradt semmi. A kultúra, az írott szó fölösleges luxus, nem látják a turisták (dehogynem, ha megmutatnák nekik), a színház is fölösleges, mert szembesít, mert gondolatot ébreszt. A mennyiség felülírja a minőséget. Az egyének nem tanultak meg szabadon élni, szinte vágyják, jöjjön valaki, aki rendbeteszi az országot, a világot, az életüket. „Mert Ceaușescu egy betegség”, amely nem múlik, énekli románul a színésznő, s valóban, a „régen jobb volt” mondatot többször hallani, olvasni, mint a kérdést, hogy „mit hoz a jövő?”.

Döbbenetes az a kép, ahogy még az előadás befejezése előtt jönnek a műszakiak lebontani a színpadot, mert menni kell, legyen már vége, kell a hely. És tényleg A tigris nyilvános főpróbájával és bemutatójával búcsúzott a társulat és a közönség a Szigligeti Stúdiótól, mert megszépül az épület, mert mindent a szemnek.