Címke: hegyi réka

augusztus 26, 2025 | Hegyi Réka | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Az irodalom visszatér a sírból, hogy tanúságot tegyen

Beszélgetés Radu Vancu íróval, a Kaddis Radnóti Miklósért című könyv szerzőjével

Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? 
Nos, erre a kérdésre még mindig nem tudunk érdemben válaszolni. Bizonyára interjúalanyunk, Radu Vancu sem tud. Az az igazság, tőle meg sem kérdeztük. Inkább az érdekelt, minek tartja magát: közéleti aktivistának, költőnek, próza- vagy esszéírónak, publicistának, irodalomkutatónak, tanárnak vagy műfordítónak? Érdekelt persze a Kaddis Radnóti Miklósért kötet születése, is – André Ferenc kiváló magyarításában nemrég jelent meg a Prae Kiadónál. És ha már olyan szépen alakult a társalgás, faggattuk kicsit a tehetségkutatásról, oktatásról és a mesterséges intelligencia térhódításáról. HEGYI RÉKA interjúja.

Ha valaki követi a Facebook-oldalát, sok bejegyzést lát a költészetről és a… polgári aktivizmusról. Honnan ered ez a kettősség? A romantika óta nem ismerünk forradalmár költőket…

Sokáig azt hittem, hogy az írásaim, a költeményeim politikától és közéleti problémáktól függetlenül fognak létezni, de egy adott ponton a dolgok annyira felháborítóak, annyira mocskosak lettek, hogy szinte önkéntelenül reagáltam rájuk. Először cikkeket kezdtem írni, például a Horia Roman Patapievici vezetése alatt működő Román Kulturális Intézet megszüntetése miatt. Felháborított az igazságtalanság: végre volt egy kulturális intézményünk, amely kifogástalanul működött, bebizonyította, hogy Romániában is lehet magas szintű kulturális diplomáciát művelni, és egy aljas politikai bosszú miatt a szemünk láttára tönkretették. Azt hiszem, ez volt az első társadalompolitikai cikkem, 2012-ben, és utána már nem tudtam leállni. Egyszerűen olyan sok romlott, diszfunkcionális, felháborító dolgot tapasztaltam magam körül, hogy írnom kellet. 

A román irodalmi hagyományban az aktivizmus, beleértve az irodalmi aktivizmust is, nem népszerű, mert a kommunizmus alatt a „politikai költészetet” a kommunizmus haszonélvezői művelték: Adrian Păunescu, Corneliu Vadim Tudor, a rendszer romlott haszonélvezői. Mára ismét megtanultuk, hogy a valódi politikai költészet, a perifériára szorult emberek hangján kell megszólaljon. Azokén, akik nem akarnak egy romlott rendszer fertőjében élni, akik az életüket is kockára teszik és fellépnek az szenny ellen. Valódi, tiszta politikai költészet születik: ökológiai, feminista vagy társadalmi témákról. A szavak is részt vesznek a közéletben, rávilágítanak a kiszolgáltatottakra, a hátrányos helyzetűekre, a sérültekre. 

Ön kutató, irodalomtörténész, angol nyelvű irodalmat fordít, szerkesztő, verseket, prózát, esszéket, újságcikkeket ír. Ezek közül melyik határozza meg leginkább? 

Bennem fel sem merül a kérdés, hogy költő vagyok vagy prózaíró, esszéista vagy fordító. Egyszerűen nem látok különbséget ezek között a foglalkozások között, mindegyik szavakkal teremt szépséget vagy igazságot. Természetesen – irodalomtörténeti okokból – valahogy kategorizálni kell minden írást.

Mozart írt egy levelet az apjának, amelyben azt mondja: Nem vagyok író, mert nem tudom úgy rendezni a szavakat, hogy árnyékot vagy fényt teremtsenek. Nos, már az a tény, hogy tudta, hogy a szavak feladata megidézni a fényt vagy a sötétséget, bizonyítja, hogy remek író válhatott volna belőle. 

Ez az anekdota a Kaddish Radnóti Miklósért című kötetben is megjelenik… Ugyanott, egy másik passzusban, azt is elárulja, hogyan fedezte fel Radnóti Miklóst.

Radnótit először egy román nyelvre fordított magyar irodalmi antológiában olvastam, amelyet a kommunizmus idejében publikáltak Romániában. Tetszettek a versek, de nem találtam megrendítőnek egyiket sem – talán a fordítás sem volt elég jó, de az életrajzi adatokat sem ismertem, amelyekből meg lehetett volna érteni a vers hátterét… A 90-es évek végén a kezembe került Carolyn Forché amerikai költőnő gyűjteménye, egy 20. századi versgyűjtemény olyan szerzőktől, akik a történelem borzalmait élték át – világháborút, Gulágot, Holokausztot, népirtást, polgárháborút. Közülük néhányan túlélték ezeket a traumákat, mások nem, de a verseik tanúságtételek. Az antológiában Radnóti is szerepel, csodálatos fordításban, jól szerkesztett rövid életrajzzal. Ezt olvasva nagyon megrendített és belevésődött az agyamba. Mi inkább szlogenként szoktuk hangoztatni, hogy az irodalom erősebb a halálnál, de Radnóti esetében ez nem szlogen. Radnóti verseket ír Fanninak, bár tudja, hogy meg fog halni, és soha többé nem fogja látni szerelmét, de Gyarmati Fanni visszahozza a költészetet a sírból, kiássa a sírból a verses noteszt, és ez tanúságtétel: Radnótit megölhették, de elpusztítani nem tudták… Ez jutott eszembe negyed évszázaddal azután, hogy elolvastam ezt az antológiát, amikor megláttam az első képeket az ukrán tömegsírokról, a borzalmakról, amit az oroszok elkövettek. Azonnal eszembe jutott Radnóti és a halála, hogy nem szabad hagyni, hogy a barbárságé legyen az utolsó szó. Ekkor már tudtam, milyen könyvet kell írnom. 

Miközben írtam, megtudtam még valamit, ami felkavaróan emlékeztet Radnóti sorsára. Ukrajnában, valamikor 2022 márciusának vége és 2022 májusának eleje között az Izium közelében fekvő falut elfoglalta az orosz hadsereg. Ott élt Volodimir Vakulenko író, a gyerekeivel, akik közül az egyik autista volt. A háború kitörését követően azt mondta az apjának: Apa, te fogd a gyerekeimet, és menekülj a faluból, én maradok, hogy vigyázzak a házra. Naplót fogok vezetni, és ha úgy érzem, hogy életveszélyben vagyok, eltemetem a kertben, kérlek, te majd ásd ki onnan. Vakulenko apja elvitte a gyerekeket, az oroszok elfoglalták a falut, a költő azonnal ellenséggé vált. A katonák meglátták a nagy könyvtárát, ez már elég volt ahhoz, hogy az elsők között likvidálják. 2022 májusában az ukrán hadsereg felszabadította a falut, de addig Vakulenkot megkínozták és meggyilkolták. Amikor az apja visszatért a faluba, eszébe jutott, amit a fia mondott neki, és egy másik ismert ukrán írónővel, Victoria Amelinával (akit 36 évesen az Európai Irodalmi Díjra jelöltek, elnyerte a Joseph Conrad-díjat, tehát nagyon ismert volt) együtt felásták a kertet, és megtalálták a naplót, kiadták, és ez a könyv ma az ukrán eszmeiség egyik legfontosabb dokumentuma a háború borzalmairól. Tény, hogy meg tudták ölni, de akárcsak Radnóti esetében, Vakulenko naplója visszatért a sírból, hogy tanúvallomást tegyen a barbárság ellen… Vakulenko könyvét más nyelvekre is lefordították, időközben elnyerte a Voltaire-díjat Franciaországban. 

Amelinát is megölték, körülbelül egy évvel később: egy kramatorszki pizzériára, ahol nyugati újságírókkal és írókkal tartózkodott, bombát dobtak. Hector Abad Faciolince, híres kolumbiai író is ott volt vele. Egy ukrán, akit időközben azonosítottak és elítéltek, eladta az oroszoknak az információt, hogy ott vannak az Oroszország hadviselésének ellenzői, írók és újságírók. 

Azt mondják, hogy egy ukrán eladta az információt… Ez a Kaddis szempontjából nem releváns, de Ács Dániel nemrég megjelent könyve (címe: Nem tudhatod) szerint úgy tűnik, Radnótit magyarok lőtték tarkón, nem pedig náci katonák… A történeteket kutató irodalomtudós, Dienes András egyetlen kéziratát pedig, úgy tűnik, ellopták a vonaton, miközben Almádiba utazott, ahol le akarta tisztázni és be akarta fejezni a könyvét. A szerző néhány nappal később, rejtélyes körülmények között, meghalt… 

Úgy érzem, hogy ez igenis összefügg a könyvemmel és azzal, amit mondani akar, mert amikor a 80 évvel ezelőtti barbárságról beszélek, a mai barbárságról, a történelem barbárságáról próbálok beszélni. 

Romániában nemrég voltak elnökválasztások, amelyeken vissza akarták állítani a légiósok létjogosultságát, és ezzel az a szélsőség ismét állami politikává akart válni. Hajszál híján ez történt. Miért? Mert Romániában a történelmi vétségekről, a román fasizmusról, a kommunizmus bűneiről nem beszélünk eleget, nincs benne a közbeszédben. Nicolae Ceaușescu annak idején azt akarta, hogy Antonescu marsallról pozitív képet fessenek, fel is kérte Marin Predát, hogy írjon egy regényt, amelyben Antonescu pozitív szereplőként jelenik meg, és nem tömeggyilkosként. A román jobboldali bűnök tagadásán kívül létezik egy baloldali tagadás is, amely tagadja a kommunizmus bűnös természetét, Gheorghe Gheorghiu-Dej, Ceaușescu és a román kommunizmus tetteit… A történelmi gonoszság formái együttesen akartak visszatérni Romániába. Ha nem beszélünk róla, a gonosz visszatér és gyilkolni fog ismét. 

Azt mondta, hogy lehetséges, hogy Radnótit magyarok ölték meg. Ugyanez történt Paul Celannal is. Szüleit német tisztek és román nácik együttesen ölték meg, vagyis ez a mi történelmi bűnünk, és beszélnünk kell róla, hogy ne ismétlődjön meg. Van még egy teljesen elképesztő példánk a román kultúrában: Petru Culianu, a nagy vallástörténész, megtudta, hogy mestere, Mircea Eliade hazudott és eltitkolta, hogy legionárius volt. Culiano felháborodva kezdett írni a felfedezéséről, de nemsokára, 41 éves korában meggyilkolták a Chicagói Egyetem mosdójában. Valószínű zavarta a Chicagóba menekült régi legionáriusokat, de zavarta a neokommunista hatalmat is, amely visszatért az országba. Eliade bűne, amiről nem beszélt, visszatért, és megölte tanítványát… Azért fontos tisztázni a történelmi vétségeket, mert ez az egyetlen esélyünk, hogy valamennyire jóvátegyük.

Mi a legjobb módszer arra, hogy felnyissuk a fiatal generáció szemét, hogy tudatosítsuk bennük a történelem bűneit, amelyek máig hatással vannak társadalmunkra? Hogyan tudjuk felvállalni, hogy ne ismétlődjenek meg?

Valóban létfontosságú, hogy meggyőzzük a fiatal generációt arról, hogy a diktatúrák mindig tömeggyilkosságokban végződnek, hogy a totalitarizmus gyilkol, hogy illúzió a strongman, az államot irányító vaskezű vezető. Vannak statisztikák, megdöbbentően hasonló százalékok Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban és Romániában (nem tudom, hogy Magyarországon mi a helyzet): ezekben az országokban a 18 és 29 év közötti fiatalok körülbelül 40 százaléka úgy gondolja, hogy a diktatúra a legjobb kormányzati forma. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok rendkívül fejlett kulturális ökoszisztémával és kiváló egyetemekkel rendelkeznek, de ez nem óvja meg a fiatalokat attól az illúziótól, hogy a diktatúra jó. 

Van még valami, ami bonyolítja a helyzetet: gyermekeink a közösségi médiában élnek, és a közösségi média nem demokratikus algoritmusokra épül. Az algoritmusok nem közösséget építenek, hanem elszigetelnek minket. Azt az illúziót keltik, hogy kapcsolatban vagyunk egymással, valójában magányos, szorongó és nagyon gyorsan radikalizálódó embereket nevelnek. Nos, ez valóban a mi generációnk feladata, hogy meggyőzzük a fiatalokat arról, hogy a demokrácia, bármennyire is idegesítő és fárasztó, az egyetlen megoldás a tömeggyilkosságok elkerülésére és a jólét megteremtésére. Ezt csak úgy tehetjük meg, ha már az iskolában közvetlenül szembesítjük őket a történelem borzalmaival. 

Tehát az oktatás lenne az első lépés…

Az első lépés a törvényhozás lenne, hogy a szélsőséges eszmék kultusza ne legyen többé nyilvánosan megengedett. Tudom, egyesek azt kiabálják, hogy ez elfogadhatatlan cenzúra lenne, és a demokrácia azt jelenti, hogy bármilyen eszmének létjogosultsága van. Én ezzel nem értek egyet. Vannak olyan tömeggyilkosságra buzdító ideológiák, amelyek tönkreteszik a demokráciát, és nem fogadhatóak el… Persze minden olyan eszme, amely nem támogatja a tömeggyilkosságot, elfogadható a demokráciában, de amikor olyan politikai ideológiákkal van dolgunk, amelyek elítélik a másságot, a gyengeséget, a betegséget, azt, hogy valaki rossz fajba vagy rossz társadalmi osztályba született, és ezért meg kell halnia, az már nem fogadható el. A demokráciában olyan törvények kellenek, amelyek nem teszik lehetővé sem a jobboldali, sem a baloldali szélsőségeket.

A második lépés az, hogy az iskola szembesítse a fiatalokat a történelem borzalmaival, elmondja nekik: íme, mire voltak képesek dédszüleink, nagyszüleink vagy szüleink a kommunizmus idején, amely még mindig közel áll hozzánk időben. Meg kell értsék, hogy valójában a szavak is ölhetnek, a politikai beszédek szavai, a politikai ideológiákat építő szavak tömeggyilkossághoz vezethetnek. 

De ez nagyon bonyolult. Megdöbbentem, amikor elolvastam Hannah Arendt néhány 1965-ös cikkét: 20 évvel a holokauszt után leírta mi történik egy tárgyalóteremben, ahol Auschwitz őreit és orvosait ítélték el. Ezek az emberek nem éreztek semmilyen bűntudatot. Az áldozatok, a túlélők azt mondták: ez az ember megölte a gyermekemet, megölte a szüleimet, megerőszakolt… és ők, ahelyett, hogy legalább akkor, 20 év után, lehajtották volna a fejüket és bűntudatot éreztek volna, vígan kacsingattak egymásnak. A terem egy része pedig empatikus volt velük, a bűnözőkkel szemben… Ez Németországban történt, 20 évnyi náciellenes oktatási kísérlet után. Miért nehéz? Mert a gonosz megmarad és visszatér, de soha nem szabad kétségbe esnünk, még akkor sem, ha a csata szinte elveszettnek tűnik. Ahogy néhány hónapja Romániában is úgy tűnt, hogy a bűnözésnek, a szélsőségnek van esélye… Ne essünk kétségbe, harcoljunk a végsőkig – törvényekkel, oktatással, könyvekkel, kultúrával, nyílt vitával. Az iskolában, a családban, az irodalomban és a művészetekben egyaránt. Mert más lehetőség nincs.

Ha már a fiatal generációról van szó, beszéljünk egy kicsit a tehetségkutatásról és a tehetséggondozásról. Ön költészeti fesztivált szervez, szerkesztő, a romániai PEN klub vezetőségi tagja, tehát átfogó képe van arról, mi történik ezen a téren az irodalomban.

A román irodalmi kultúra paradoxona: annak ellenére, hogy alacsony példányszámban jelennek meg a könyvek, vannak jó kiadók, akik figyelnek a fiatal költőkre és prózaírókra. Azt mondanám, hogy a fiatal szerzők ne azért aggódjanak, hogy ki fogja kiadni írásaikat, hanem arra koncentráljanak, hogy a lehető legjobban írjanak… Ha ezt teszik, elég gyorsan megjelenhet a könyvük Romániában, talán néhány lelkes kritika is megjelenik majd, de az hiú ábránd, hogy ebből meg lehet élni. Ez sajnos nem csak a román irodalmi kultúrában, hanem világszerte is illúzió. Talán néhány igazán nagy prózaíró egy-egy gazdag kultúrában megél az írásból, egyébként mindenki másnak kell legyen egy szakmája, fizető állása tanügyben, szerkesztőségben, fordítóként stb. Azt viszont merem állítani, hogy könyveik jó kiadóknál fognak megjelenni, láthatók lesznek, létezik egy könyvfesztivál-hálózat, egy irodalmi rezidencia hálózat, a román nyelvről fordítók is egyre többen vannak és egyre jobbak, könyveik tehát eljuthatnak más kultúrákba is, így van remény eljutni nemzetközi fesztiválokra… vagyis utazhatnak, világot láthatnak.

Hogyan lehet népszerűsíteni az irodalmat? Mit lehet tenni annak érdekében, hogy a színvonalas irodalom minél több emberhez eljusson?

A leghatékonyabb módszer az, ha az írókat meghívják a fiatalok közé, a középiskolákba, az iskolákba, és ez szerencsére egyre gyakrabban megtörténik. A gyerekek számára nagy felismerés, hogy az írók olyan emberek, mint ők, villamossal utaznak, örülnek és félnek, és szavakat használnak arra, hogy a körülöttük lévő világról beszéljenek. Egy ilyen találkozás után elkezdik olvasni őket, megkeresik a könyveiket a könyvesboltokban, e-maileket vagy üzeneteket írnak nekik. Ugyanígy egyre több könyvklub van Romániában, ahová meghívják a kortárs írókat, és ezek is felpezsdítik egy közösség olvasási kedvét.  

Aztán vannak az úgynevezett booktuberek, akik a YouTube csatornán könyvekről beszélnek és nagy közösségeket építenek ezzel. Nálunk például az egyik első ilyen booktuber Ruxandra Gîdej, akit a 4fără15 nevű csatornán több tízezer ember követ: bíznak az ajánlásaiban, jól választ és meggyőzően beszél és merem állítani, hogy befolyásolja a jó könyvek eladási mutatóit. Ma már nem támaszkodhatunk a televízióra: Dan C. Mihăilescu vagy Radu Paraschivescu például már nem vezet könyvről szóló műsort, így csak a közösségi média marad nekünk… 

Tehát úgy gondolom, hogy az írók bevonása a közösségekbe és az irodalom bevonása a közösségi médiába, ez a két dolog együttesen képes kompenzálni az irodalom láthatóságának hiányát.

Hogyan látja az mesterséges intelligencia szerepét az irodalomban?

Az MI-irodalom és az „emberi” irodalom közötti verseny etikai probléma. A mesterséges intelligencia emberek által írt szövegeket, emberek által készített képeket használ a tanuláshoz… Ha több mint 70 éve elhunyt alkotók műveiről van szó, akkor nincs jogi akadálya annak, hogy ezzel tanítsák az MI-t, de ha az adott verseket, regényeket, színdarabokat, képeket, filmeket stb. még védi a szerzői jog, akkor szerintem a mesterséges intelligenciát fejlesztő vállalatok kellene találjanak megoldást arra, hogy ezeket a művészeket megfizessék. Hiszen a cégek kétségtelenül kereskedelmi célokra fogják felhasználni a mesterséges intelligenciát, tehát természetes lenne, ha elismernék a művészek a szerzői jogait, akik életüket, intelligenciájukat, kreativitásukat az alkotásnak szentelték.

A jogi szempontokon túl örülök annak, hogy a mesterséges intelligencia egyre csodálatosabb dolgokat hoz létre. Örülök, hogy a szépségnek egyre több forrása van a világban… Látom, hogy komoly fotós zsűri díjazza az MI képeit. Látom, hogy egyre jobb verseket ír, valószínűleg prózát is. Engem, mint irodalom-fogyasztót, olvasót ez örömmel tölt el, nem ijeszt meg. Úgy gondolom, hogy a művészet az individuáció eszköze, segít megérteni a világot és benne saját magamat. Egy könyv, egy film, egy zenemű olyan erős hatással lehet bárkire, hogy utána más lesz, mint mielőtt elolvasta, megnézte vagy meghallgatta az adott művet. És ha ezt a hatást egy olyan vers váltja ki, amit az MI írt, nekem ez is elfogadható. 

Persze van egy határ, mert egy számítógép soha nem fog sírni egy másik számítógép szerelmes szonettjét hallgatva, vagy nem fog örömében nevetni, miközben az MI humoros prózáját olvassa… 

június 24, 2025 | Hegyi Réka | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Tiffológia 2025 – 3. rész

Naplóbejegyzéseim utolsó fejezete a lemondás köré csoportosul. De ez a lemondás nem mindig a nagyon korszerű FOMO (Fear of Missing Out) életérzés köré, hanem sokkal inkább a JOMO (Joy of Missing Out) köré csoportosul. Mert igen, néha egy erdei iskolából hazatérő vagy ballagó gyermek felülírja az ambiciózus, mindent lefedni szerető riporter szerepét, vagy egy üveg finom prosecco elég ahhoz, hogy az ember tiffezésben megfáradt leánya úgy döntsön, akár ki is lehet hagyni egy teljes napot. Amit elterveztem, és első percben tudtam, hogy nem szeretnék kihagyni, sikerült megnézni – kivéve a közönségdíjas versenyfilmet. Még maradt egy-két ínyencség, amit lehet, hogy nem lesz alkalmam máskor látni, de ez van, elengedem, kialszom magam és felkészülök a következő fesztiválra. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Befejező rész.

Kilencedik nap: ír és norvég anyák

Darren Thornton Four Mothers című filmjét szinte véletlenül választottam ki a műsorból. Hogy néz ki ez? A rövid leírások, vagy fülszövegek sokszor semmitmondóak vagy egyenesen félrevezetőek a TIFF programfüzetében, de ennek a témája (személyes érintettség miatt is) megragadott, azt feltételeztem (jogosan), hogy kacagni is lehet majd vetítés közben, szóval nem egy nagyon elvont művészfilm, vagy bonyolult dráma lesz, s nem utolsó sorban mellette szólt, hogy ugyanabban a moziteremmé avanzsált Studházban vetítik, mint a következő filmet, amire jegyet váltottam. Bűbájos, kalandokkal jó bőven fűszerezett történet a 40-50 éves korosztály azon csoportjáról, akiknek nincs családja, nincsenek gyerekeik (mert melegek – de ez nem fontos részlet), és idős, özvegy édesanyjukról kell gondoskodjanak, no meg persze a mamákról, akik jól-rosszul, de elfogadják ezt a helyzetet, torokszorítoan magányosak és még ők sem tudják, hogy nekik is csak jót tenne a társaság, a sorstársak nyitott, elfogadó közelsége. 

Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó, Aranymedve- és Fipresci-díjas része, a Drømmer (Álmok) mindent összevetve egyik kedvencem volt az idei TIFF-en, többek között amiatt, ahogya a szeretet és elfogadás problémáját artikulálja három generáció szemszögéből. A nagymama félti és óvná szárnyát bontogató, írói vénával megáldott unokáját, de kicsit féltékeny is rá. Az anya bárkit lekaratézna, aki bántotta porontyát, de rögtön azután üzleti lehetőségként tekint az irodalmi értékű napló kiadására. A lány pedig? Hát ő életében először szerelmes, szenved, ahogy illik, és persze egyszer továbblép, ahogy ez természetes.

Tizedik nap: Haugerud trilógiájának első két része és „hiánypótlás” a díjazott versenyfilmekkel 

Az emberi kapcsolatok összetettségét tanulmányozó norvég trilógia első részében (címe: Sex) Haugerud egy megcsalásnak is minősülő egyszeri kalandot helyez mikroszkóp alá, hiszen az „elkövető” barátja és felesége is olyan szempontokat hoz be a képbe, amire ő nem gondolt, és bár egész környezete türelmes, elfogadó és empatikus, azért nem szabadul meg a „házasságtörő” stigmájától.  

A második rész (Love) is a párkapcsolatokat vizsgálja – Oslo és egy közeli sziget közötti kompon, mondhatnánk. Minden szereplő egy-egy külön világ, tulajdonképpen boldog, beteljesedett emberek lehetnének, hiszen szakmájuk a hivatásuk is, mégis nagyon vágynak még valamire. Társra, ölelésre, szeretetre, vagy csak jó szexre.  

A TIFF egyik jó szokása, hogy utolsó nap levetítik a fontosabb díjakat nyert filmeket, így azok is, akik nem ezeket választották ki a nagyon gazdag programból, utolsó nap megnézhetik. A két legfontosabb díjat, a TIFF-trófeát és a rendezői díjat is menekült-témájú alkotásoknak ítélte oda a zsűri. Az utóbbi alkotást, Noaz Deshe Xoftex című munkájának utolsó vetítését sikerül megnézni, és sikerült megérteni, hogy a közönség miért nem zárta szívébe, és ítélt neki nagyon kevés pontot: nehéz összerakni egy mesélhető történetet a látottakból. Valóság és fantáziavilág között jelzés nélkül oda-vissza kalauzolnak minket, minden egy látomásszerű, erős fények és sűrű árnyékok uralta képekből áll. Nagyon szépen komponált, de nyomasztó hangulatú film… (A díjazottak teljes listája elérhető a filmtett.ro portálon.)

Folyt. köv. 2026-ban! 

Képünkben kiragadott pillanat Noaz Deshe Xoftex című, a TIFF rendezői díját elnyert alkotásából

június 20, 2025 | Hegyi Réka | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Tiffológia 2025, 2. rész

Kerek hét napja sodródom a TIFF – Transilvania Film Festival programjával. Rohanok egyik moziból a másikba, a délutáni kávémat termoszból szürcsölőm vetítés előtt, türelmesen várok, hátha mégis be lehet jutni a „minden jegy elkelt” filmekre, autogrammot kérek Tarr Bélától, interjút készítek Uberto Pasolinivel, lekoppan a szemem, ha egy kicsit is érdektelenné válik számomra a vetítés, megtanulom, hogy minél távolabb üljek a légkonditól, és szomorúan, de lemondok egy-egy kiszemelt programról… Mert mindent nem lehet. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Második rész.

Negyedik nap: spanyol versenyfilm, finn és lengyel dokumentumfilm

Hétfőn két dokumentumfilmre váltottam jegyet, és mindkettő nagyon jó választásnak bizonyult. A Helsinki effektus (r. Arthur Franck) az ún. helsinki záróokmány 1975-ös aláírásának archív felvételeit elemzi, amelyek nemrég váltak hozzáférhetővé a nagy nyilvánosság számára is. A „helyére kerül” számomra sok történelmi esemény, amit nekünk egyáltalán nem tanítottak annak idején, jobban megértettem például a hideg háborút, és hogy a politikai kötelezettségvállalásokat tartalmazó egyezmény (aki senkit nem kötelezett semmire) miért vezetett lassan a keleti tömb széteséséhez.  

A Wolf utcai levelek (r. Arjun Talwar) egy nagyon személyes, hangulatos kis filmes napló – Varsó egyik utcájának lakóit mutatja be egy bevándorló srác kameráján keresztül. Az ott lakó emberek, a bolti eladók, a postás, a nemzeti ünnepen felvonulók, egy roma… a megszámlálhatatlan miniportrék közül nem egy ismerős számunkra is. 

A Myocardio (r. José Manuel Carrasco) című versenyfilm is jó választás volt: ez egy 15 éve befejezett, de mégsem lezárt kapcsolatot elevenít fel, újra meg újra, kicsit változtatva a részleteken, a hangsúlyokon, azon, hogy az érintett felek közül épp kinek a szempontjait szeretnénk jobban megérteni. Kicsit megcsúszik az önsajnálat és a patetikus nagy gesztusok banánhéján, egy adott pillanatban súrolja a romantikus komédia határait, de végül egyik csapdába sem sétál bele, és egy szerethető kis kamaradarab bontakozik ki a sohasem egyszerű szerelmi kapcsolatokról, szakításokról, viszontlátásokról.

Ötödik nap: izlandi sorozat, apákról szóló holland-belga és francia versenyfilmek  

A TIFF-re összeválogatott filmek között minden évben szerepelnek tévésorozatok is. Némelyiket meg lehet nézni maratoni vetítésben, másokból csak egy-két részt. Az utóbbi kategóriába tartozik A dán nő (r. Benedikt Erlingsson): egy nyugdíjas titkosszolgálati alkalmazott, aki Reykjavíkba költözik, egy sokszínű, de kicsi közösség hétköznapi konfliktusaiba csöppen, és nem tudja kívülállóként, tétlenül nézni a történeteket. Sajnos nem derül ki, mi lesz a saga vége, de ez a két részes ízelítő meghozza a kedvem, hogy lessem a streaming szolgáltatókat, hátha meg lehet majd nézni a folytatást is.  

A dán nő

Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég – kb. így lehet magyarítani a belga versenyfilm címét: Drie dagen vis (Három napig hal, r. Peter Hoogendoorn), hiszen a szülőhelyéről más országba elköltözött apa csak pár napot tölt két gyermekével, mint vendég. Az évente ismétlődő látogatások pedig meg fognak szűnni, és ez a felismerés felkavarja bunyós, iszákos, fiát, akivel soha nem volt szoros, közeli viszonya. A szeretet, a ragaszkodás kimutatása nehezen megy mindkettőjüknek, és a búcsú pillanatáig várjuk, hogy mikor fognak robbani a takaréklángon tartott érzelmek.

A birodalom (r. Julien Colonna) című akciódús filmben egy kamaszlány felnövés-történetétében izgulhatunk, hogy a maffiafőnök apa megússza-e a bandaháborút. Hát nem. Elvarratlan cselekményszálak is maradnak bőven, de a központi motívum, az apa-lánya „minőségi” idő értéke szépen kibontakozik a filmben.

Hatodik és hetedik nap: dán versenyfilm, magyar és román filmek 

A családállítás módszerét felhasználva egy szigorú, vallásos közösségben egy testvérpár éli újra gyermekkori traumáit. A dán Jeppe Rønde versenyszekcióban szereplő filmje (Acts of love / Szeretet-bizonylatok) a szeretet, az elfogadás, a hit, az ítélkezés-mentesség és gyógyulás számtalan buktatóját tárja fel. 

Szerda hagyományosan a Magyar Nap a TIFF-en. Idén sikerült méltóképpen adózni ennek a szekciónak is: Hajdú Szabolcs új filmje, az Egy százalék indián az Ernelláék Farkaséknál filmmel elkezdett és a Kálmán-nappal folytatott párkapcsolati trilógia harmadik része. Sírva nevetünk, hiszen annyira karikírozva jelennek meg ezek a kiégett kapcsolatokban rohadó, középkorú párok, hogy másként nem tehetünk. Sajnálnunk kellene őket, mert mindegyikük sérült, boldogtalan, bántalmazott, esetlen, de annyira nem, hogy meghatódjunk, vagy empátiát váltsanak ki belőlünk, így hát muszáj nevetnünk. 

A Családi tűzfészek célkeresztjében is a párkapcsolatok állnak: Tarr Béla első, 1979-es filmjét ma talán doku-fikciónak neveznénk, hiszen a szereplők nem színészek, és életük egy valós helyzetét mesélik el a kamera előtt: egy kis lakásban több generáció él együtt, és a nyomor, a fullasztó összezártság mindenkinek az agyára megy, megmérgezi a családi idillt és végül váláshoz vezet. 

Radu Jude új, Kolozsváron, mobiltelefonnal forgatott játékfilmjét, a Kontinental 25-öt nagyon nagy érdeklődéssel fogadták a TIFF-en. A nemzetközi sikereket elért film, a nyomor, a hajléktalanság itt is fontos motívum, csak éppen nem az elszenvedők, hanem a kilakoltatásokat elrendelő ügyésznő (Tompa Eszter) és környezete szemszögéből. Az, hogy ki hogyan kommentálja a sajnálatos eseményeket, jó alkalommal szolgál ahhoz, hogy az alkotók tükröt tartsanak a nézők elé, és egy kényes társadalmi helyzetet mutassanak be. Ez, a Lazarescu úr halálából is ismerős attitűd, illetve a Kolozsvár ezer arcát megmutató képeknek köszönhetően a film máris a közönség kedvence.

Hysteria

Hetedik nap: német versenyfilm.  

Igen, ilyen is van a tiffen, amikor csak egy film fér bele a programba. Ismét sikerült jó érzékkel kiválasztani: a Hysteria (r. Mehmet Akif Büyükatalay) című német versenyfilm a rasszizmust exponálja egy kriminek vagy thrillernek is beillő történetben. Az emigránsok sokfélék ebben a filmben: szerepelnek itt egyszerű emberek, akik gyakran a rasszizmus áldozatai; olyanok, akik elvállalnak egy-egy statisztaszerepet, hogy egy kis keresethez jussanak, de hajszál híján az áldozatok szerepébe lökik őket; bevándorló művészek, akik befutott alkotók, és nyíltan vagy nagyon rafinált módszerekkel profitálnak az imigráns-státuszból; olyanok, akik teljesen beolvadnak környezetükbe, mert fizikai vonásaik nem árulkodnak arról, hogy legalább az egyik szülő bevándorló; és persze vannak militáns, agresszív gesztusoktól sem visszariadó emberek is… Minden esetre, azon lamentálok egy pár órája hogy vajon az is egyfajta rasszizmus, ha nekem Fatih Akin rendező neve jut eszembe erről a történetről. 

Kiemelt képünkön Tompa Eszter a Kontinental 25 című, mobiltelefonnal forgatott Jude-filmben

június 17, 2025 | Hegyi Réka | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Tiffológia 2025, 1. rész

Vállaltam, hogy 2-3 naponta beszámolok a TIFF – Transilvania International Film Festival – 2025. évi, 24. kiadásáról. Valamikor szerettem a fesztiválnapló műfaját. Azóta kicsit kevésbé vagyok lelkes, mert az alvásidőt kell rövidítsem, vagy kevesebb idő jut maximálisan kihasználni az egyre nehezebben megpályázható TIFF-es belépőkártya előnyeit. Közben non-kompatibilis munkahelyem és három kamasz gyerekkel nehezített magánéletem is van (prioritás, érthető). A húsz kategóriában vetített több mint 200 film mellett a TIFF a fiatal alkotóknak, a szakmabelieknek, a és a filmművészet iránt érdeklődő nagyközönségnek is sokféle kísérőprogramot kínál. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Első rész.

TIFF-generáció

Apropó, kamaszok: az idei TIFF kiemelt figyelmet szentel az úgynevezett Z generáció tagjainak, akik a fesztivállal egyidősek: külön válogatást vetítenek nekik, továbbá kamaszokból, fiatal felnőttekből álló zsűri is elbírálja majd a filmeket. 

Az ünnepi megnyitót követően máris olyan filmet vetítettek Kolozsvár főterén, amely erről a generációról (is) szól. Anélkül, hogy ítélkezne felettük, a Cristy című Brendan Canty-mozi bemutatja az ír Cork városka lakóit – egy árvaházban nevelkedett, gyermekkori közösségébe közel 18 évesen visszatérő srác történetén keresztül. Nehéz sorsok, drog, agresszivitás jellemzi azt a mikortársadalmat, de a közösség minden gyermekét megilleti a szeretet, elfogadás, gondoskodás és sorsáért való aggódás.

A megnyitó-gálára visszatérve: kerülöm az ilyen ünnepi eseményeket, mert a reflektorfény ilyenkor a sok díszvendégre, elöljáróra, nevezetességre vonuló tömegre irányul, kevésbé a film(ek)re. Persze a szervezők nagy odafigyeléssel választják ki a szabadtéri vetítések műsorát: népszerű színészek, nagy nevű alkotók, sok esetben jeles fesztiválokon díjazott, közönségsikerre aspiráló filmek. 

A „vörös szőnyeges” megnyitóra és Florin Piersic fellépésére elkelt az összes emeltáras jegy: a kolozsvári színész Kiválóság-díjat kapott. Sokak kedvence, tekintélyes hazai karrierje van, szülővárosában még életében róla neveztek el egy mozit – szóval igen nagy sztár. De úgy tűnt, nem tisztelte meg rajongóit azzal, hogy készül erre az eseményre. Megszólította az első sorokban ülő meghívottakat, jópofáskodott, majd egy véget nem érő, összefüggéstelen anekdotázásba kezdett. Sajnos, az elhúzódó díjátadó miatt a nyitófilmet és az azt követő beszélgetést a közönség negyede (vagy kevesebb) nézte végig. 

Első nap: izlandi, olasz és észt filmek

Rúnar Rúnarsson ismert név a TIFF-en: a Vulkán, majd a Madárkák című nagyjátékfilmjét díjazták is a fesztiválon. Idén két új alkotását láthattuk: egy alkoholista apa küszködését és kudarcát, hogy józanul jelenjen meg a lánya esküvőjén, és méltósággal legyen örömapa – egy napig (címe: 0), és a Ljósbrot című, gyászról szóló drámát. (Hajnalhasadás, vagy talán találó lenne az Alagút végén a fény fordítás is), amelyben hajnaltól hajnalig követjük egy fiatal nő napját, amikor balesetben elveszíti szerelmét, és nem gyászolhatja nyíltan, mert kapcsolatuk titok volt barátaik előtt.

Az Il complotto di Tirana (Tirannai összeesküvés) dokumentumfilmben Manfredi Lucibello rendező egy botrányos akcióművészeti biennálé történetét tárja fel a mögötte álló Marco Lavagetto portréján keresztül, aki 25 év távlatából idézi fel, hogyan hívott életre négy művészt, akik ezen a nagy port kavaró képzőművészeti eseményen „mutatkoztak be”. Szinte irreális, hogy mindenki bekapta a csalit, sőt, Lavagettoról most sem tudjuk eldönteni, hogy zseniális alkotó vagy egy zavarodott elme.

Az idei TIFF Észtország filmművészetére fókuszál. A válogatásból két szaunás témájú alkotást szemeltem ki: Anna Hints a Smoke Sauna Sisterhood című, sok díjjal elismert dokumentumfilmjébe beleszerettem két éve. Míg a dokumentumfilm egy női szauna-szertartásnak élő közösséget mutatott be, az idei fesztiválon a rendező rövidfilmjében a férfiak szaunás napját leshetjük meg, Arvo Kruusement 1979-ben forgatott (szovjet) játékfilmjében pedig a „helyi hagyományt” külföldi vendégek szórakoztatására elevenítik fel – ennek kapcsán az elvált, lányát egyedül nevelő Anu történetét ismerjük meg. 

Második nap: brit, osztrák és kolumbiai filmek

Szombaton máris választanom kellett a barátnős program és a fesztiválfilmek „nagykanállal zabálása” között. Közös nevezőre jutottunk és együtt néztük meg Hard Truths-t (Keserű igazságok), majd szülinapoztunk.

Mike Leigh brit rendező és forgatókönyvíró, valamint a főszerepet alakító Marianne Jean-Baptiste teljesítményét számtalan díjjal ismerték el az elmúlt évben, jogosan. A mindenkivel kötekedő, sokszor kibírhatatlan Pansy ezer arcát látjuk a mozivászonra kinagyítva, és lassan megértjük, hogy boldogtalan házassága, felnőtt, ám még mindig otthon, a mama-hotelben tengődő fiával szembeni tehetetlenség, a mindennapi házimunka, a nemrég elhunyt édesanyjához fűződő ambivalens érzései, a meg nem élt gyász és persze impulzív természete együtt teszik őt azzá, aki.

A versenyfilmek vetítése is elkezdődött szombaton: a Pfau – Bin ich echt? (Páva) című osztrák-német koprodukciót Bernhard Wenger jegyzi rendezőként és íróként. Egy jól menő, különleges vállalkozás „élmunkásának” tündöklését és bukását látjuk: Matthias (Albrecht Schuch) bármilyen társasági eseményen eljátssza azt a szerepet, amire felkéri az ügyfél (társ, távol lévő apa vagy fiú, stb.), miközben lakberendezési magazinokba illő otthona és magánélete van. Volt. Mert egyre több hibát követ el, élete káoszba torkollik minden vonatkozásban. Jós nem vagyok, a szakmai zsűri ízlését sem ismerem, de ez a film szerintem nem megy haza díj nélkül Kolozsvárról…

Gala del Sol Llueve sobre Babel (Bábel felett zuhog az eső)

Sokkal ellentmondásosabb, az elsőfilmesek minden hibáját és báját felvonultató alkotás a kolumbiai Gala del Sol Llueve sobre Babel (Bábel felett zuhog az eső) című filmje. Van itt minden: tabuk, túlvilági lények, ezotéria, dekadencia, steam-punk, őrült salsa-partyk, queer-parádék és még sorolhatnánk. Amiért mindenképp figyelemreméltó: egy diákprojektből nőtte ki magát, minimális költségvetéssel készült, mégis látványos film és a dél-amerikai bigott társadalomban nagyon bátor művészi tett mozikban vetíteni.

Harmadik nap: horvát-bosnyák-szlovén-szerb-román, amerikai, belga és olasz-francia-görög-brit koprodukciók

Vasárnap két filmet is megengedtem magamnak a „szabadtéri válogatásból”, azaz a könnyed, nagyközönségnek szánt fesztiválfilmekből: Danis Tanovic Nakon ljeta (Utolsó nyaram) rendezését moziteremben, Uberto Pasolini The Return (Hazatérés) című legújabb alkotását pedig a szabad ég alatt, fogvacogva sikerült megnézni. Mindkettőt ajánlom a vájtfülű nézőknek is, hiszen a kasszasikerre törekvő alkotások is lehetnek igényesek. 

Danis Tanovic (a No Man’s Land óta ismert rendező) My Late Summer (Nyárutó) horvát-bosnyák-szlovén-szerb -román koprodukcióban forgatott filmje egy horvát szigetre kalauzol, ahol a nyári turistaszezon végén már csak a helybéliek bájos kis közössége éli hétköznapi életét, s mint minden, magára valamit is adó kis faluban, itt is a kocsmában (bár/terasz) futnak össze a történetszálak. 

Uberto Pasolini legújabb filmje, The Return (A visszatérés) egy Homérosz-feldolgozás Ralph Fiennes (Odüsszeusz) és Juliette Binoche (Penelopé) főszereplésével. Lehet, erről nem is kellene többet írni, hiszen már csak a szereposztás miatt érdemes befizetni rá. Mégis megteszem, mert húsbavágóan fontos üzenete van: a háború nem lehet jó. Senkinek. Még a győzteseknek sem. Aki gyilkol a harctéren, az otthon nem tud többé a felesége és a gyereke szemébe nézni. Aki hazatér a háborúból, azt már másnak látják. Nincsenek hősök, csak áldozatok. Látványos, nagyon szépen filmezett, az én ízlésemnek túl véres, túl brutális, néha az érzelgősség határát súroló nagy film.

The Return (A visszatérés)

A versenyfilmek közül a Debut sajnos elég rossz választás volt: sok szöveg, fényképek, telefonnal/ webkamerával forgatott képsorok váltakozásával „elmesélt” zavaros történet. Egy adott ponton elhangzik, mennyire abszurd helyzetbe kerülnek az elsőfilmesek, amikor producereket és támogatókat keresnek játékfilmhez, akik nem támogatják őket, mert nem ismerik őket, hiszen „még nem tettek le semmit az asztalra” – például egy játékfilmet… Ez a dilemma menti fel valamelyest ezt a… kísérleti projektet, amit Julian Castronovo rendező első játékfilmmé tudott duzzasztani. 

A Waarom Wettelen (Miért Wettelen/ angol fordítás szerint The Weeping Walk / Gyászmenet) viszont az abszolút kedvencem a TIFF-trófeáért versenyző alkotások közül. Egy abszurd, humoros, néha mégis torokszorító road-movie, azaz többnapos, országhatárokon átívelő, eseménydús gyászmenet – Dimitri Verhulst belga író első játékfilmje, amit rendezőként jegyez. Ezt a nevet megjegyzem, és felkutatom magyarul vagy angolul megjelent regényeit. Nagyon kíváncsi vagyok, mennyire jön át olvasás közben az, amit filmben ilyen jó érzékkel tudott adagolni. És még egy megjegyzés, csak a különös egybeesések miatt: örök TIFF-kedvencem a 2004-ben Közönségdíjas Aaltra című film – szintén belga, szintén az abszurd humor iskolapéldája és szintén roadmovie. 

Waarom Wettelen (The Weeping Walk / Gyászmenet)

Jut eszembe: ha nem késő, leadom szavazataim az eddigi filmekre! Két vetítés között fontosabb váltani két szót a rég nem látott ismerősökkel, akikkel jóformán csak a TIFF-en találkozom, vagy a megbízható ízlésű fesztiválozóktól megtudni, mi tetszett nekik, hiszen fontos lehet, amikor több jónak ígérkező vetítés közül kell választani…

Nyitóképünkön pillanatkép a My Late Summer című, egy horvát szigeten játszódó balkáni koprodukcióból

(Folytatjuk)

június 13, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Lányok balra, fiúk jobbra, avagy kortársunk, Arisztophanész

Stílszerűen, Nőnapon mutatta be a Nagyváradi Szigligeti Társulat Matei Vișniec Szerelmem, Lüszisztraté című Arisztophanész-átiratát Anca Bradu rendezésében: az ókori vígjátékban néhány okos nő, a címszereplő vezetésével eléri, hogy a férfiak véget vessenek a peloponnészoszi háborúnak. Ugyan ma leginkább a virág- és ajándék vásárlásról szól ez a nap, akárcsak az Óperencián túlról importált Bálint-nap vagy a Romániában őshonos Dragobete-ünnep, az ünnep fő jelszava a nemek közötti egyenlőség, valamint figyelemfelkeltés a nők elleni erőszak és visszaélés elítélendő formáira. 

A szerző – akárcsak 2400 éve Arisztophanész – azzal szórakoztatja közönségét, hogy bemutatja, mekkora ereje van egy „fallokráciában” annak, ha a nők megvonják férjeiktől a szexet. A szerelem és testi aktus között persze különbség van – a jelenetek közötti intermezzóban egy riporter (Trabalka Cecília) többek között a kettő közötti különbségre kérdez rá az utca embereivel készített közvélemény-kutatásában. A tévés stáb sikamlós témákat kutat, a legtöbb a nemiséget firtatja: fantáziaképeket, a tabu-fogalmakat, és nagyon hangsúlyosabb a nemi identitás kérdését (a riport-paródiák elkészítését Bozsódi-Nagy Zoltán jegyzi, akik szerepelnek benne: a színház alkalmazottai).  

Az előadásban a nemi hovatartozás visszatérő motívum. A mesélő, egyben az androgünök karvezetője (Dimény Levente) többször utasítja őket, hogy jobboldalt, illetve baloldalt csoportosuljanak, aszerint, hogy fiúk vagy lányok. Ez soha nem sikerül a karnak, mindig vannak bizonytalanok és olyanok, akik meggondolják magukat. A kar tagjai egyébként első világháborús posztókabátra és a táncoló dervisek öltözetére egyaránt emlékeztető, nemsemleges jelmezt viselnek (díszlet- és jelmeztervező: Andra Bădulescu-Vișniec). 

Az első felvonás az eredményes szexsztrájkot meséli el. A jelenetek bővelkednek azokban a sokszor nevetséges, vagy külső szemmel nézve egyenesen abszurd replikákban, amelyek sok háztartásban elhangzanak, ismerősek. A városállamok közötti értelmetlen háborúskodásra, a csatatérről hazahozott poszttraumás stresszindrómára, a családi élet minőségének elsatnyulására is bőven történik utalás. A kar csetlés-botlása, a riporternő tudálékos kérdezősködése mellett a humor fő forrása mégis a nők és férfiak közötti csata, aminek bizony van olyan epizódja is, amiben a nők ellen fizikai erőszakot is elkövetnek férfitársaik… 

A második felvonásban Visniec továbbgondolja az alapkonfliktust: mi történik 75 év béke után? A szerzőt – és a szöveget tiszteletben tartó Anca Bradu rendezőt – az foglalkoztatja, hogy hová tűnt a férfiasság, s ki fogja megvédeni az asszonyokat, ha ismét támadnak a perzsák, hisz a nevetséges, rózsaszínben pipiskedő férfiak nem képesek már erre. Ezen a ponton a nemiség mellett felsejlenek más kérdések is, például az evolúcióról (ti. hogy a görögöket leigázó perzsa férfiak spermája mentheti meg a civilizációt a kihalástól), például a jóléti társadalom nevetségességéről, ahogyan mindenki, tudósok és gondolkodók, köznapi emberek és a média-nagyhatalom is elfordítja a tekintetét az immanens veszélyekről, még a háborúról is. És a sorok között, nem is nagyon elrejtve, van egy kis vád is: lám, mit tettek a nők, mihez vezetett a hosszú béke…

Nincs felkínálva a megoldás, az alkotók megelégszenek azzal, hogy tükröt tartanak elénk, hadd nevessünk magunkon, de az éles kritikáig nem mennek el. A szexsztrájkra és következményeire fókuszáló történetet ugyan újabb jelentésrétegekkel bővül (lásd me too mozgalom, a média hatalma), de sajnos olyan világot élünk, amiben az alig pár éve született irodalmi alkotást a mai társadalmi-politikai valóság vastag fekete filctollal felülírta, és Vișniec gondolatébresztő replikái, bármennyire erősek és fontosak, és bármennyire szeretnénk hinni abban, hogy számítanak, csak cicanyávogásnak hatnak a hírcsatornákon tomboló üvöltözéshez képest. A nemek között (évezredek óta) dúló harc mai állásáról sem tudunk meg újat, az erotikus fogalmak mellett ma már sok olyan újkeletű kifejezés szerepel ebben a retorikában, mint például a mansplaining, gaslighting, slutshaming / manshaming stb. (ld: a WMN magazin és a Loupe társulat Beszéljünk egy nyelvet! fogalommagyarázó sorozata). Ugyanígy a háborúk sem kizárólag a fegyveres harcról szólnak, emellett már van precedens olyan perekre, amelyekben a háborúban elkövetett nemi erőszak miatt ítéltek el katonákat. (Nem kizárólag a nőket érintő probléma, hisz egyrészt férfiak ellen is elkövetett bűnről van szó, egy-egy ilyen trauma pedig – kutatások bizonyítják – több generációra rányomja a bélyegét. Érdemes a témába vágó, nagyon alaposan dokumentált, magyarra is lefordított, Sofi Oksanen-könyvet elolvasni: az Ugyanaz a folyóban az ukrán háború egyáltalán nem mediatizált aspektusát foglalja össze benne.)     

Szép is lenne, jó is lenne, ha a színházművészet erejének köszönhetően egy előadás akkora megrendülést váltana ki a világban, hogy annak érezhető társadalmi hatása legyen. A nagyváradi előadásban talán el is hangzik, hogy nincs kiről hősi énekeket zengeni – az erőfitogtatás csak szkander-bajnokságban megengedett. A rózsaszínben pipiskedő férfiak költészeti versenyeken mérik össze tehetségüket – ezek pedig egyértelműen csupáncsak paródiái a tragédia-bemutatóknak. 

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat
Matei Vișniec: Szerelmem, Lüszisztraté 
Fordítók: Tótfalusi Ágnes, Demény Péter 
Rendező: Anca Bradu
Látványtervező: Andra Bădulescu Vișniec
Zeneszerző: Ovidiu Iloc
Színpadi mozgás: Dimény Levente
Videó: Bozsódi-Nagy Zoltán
Szereplők: Ilyés Klaudia, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Nagy László Zsolt, Dimény Levente, Kocsis Anna, Szabó Eduárd, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília, Fodor Réka, ifj. Kovács Levente

május 26, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

He’s just a man

A 90-es évek elején kamasz voltam. A történelmi-társadalmi változások örvénylettek körülöttünk. Nagyon fontos volt – nekem legalábbis – valahogy kulturális környezetet választani… Megtalálni azt, amivel azonosulni tudok, ami őszinte, ami igazán én vagyok… Öltözködésben, zenében, olvasmányban, hobby szinten választott tevékenységekben is. Nem sorolok fel mindent, hiszen voltak mindenféle állomások ezen a saját magamat meghatározó úton, és most nem rólam van szó. Hanem első találkozásomról a Jesus Christ Superstar rockoperával. Egy filmklubban, VHS-kazettán láttam először, és azért lett a kedvencem, mert felszabadító volt választ találni benne hittel, vallással, dogmákkal kapcsolatos kérdésekre… Jézus, Júdás, Pilátus is csak egy ember volt. A szeretet isteni törvénye mindig, azóta is, alulmarad, ha politikáról, hatalomról, vagyonról van szó egy konfliktushelyzetben. A tömeg ijesztő nagyhatalom, fegyver, ha jól tudják használni. Satöbbi. 

Az első, számomra meghatározó találkozáshoz később hozzáadott a humor és a történelmi fikciós megközelítés (a Monty Python-féle Brian élete című filmnek, Sue Monk Kidd Vágyak könyve című regényének köszönhetően). 

A felvezető tükrében világos, nagyon örültem, amikor a Kolozsvári Állami Magyar Opera műsorára tűzte ezt a rockoperát. Ezt az érzést a frusztráció követte, amikor a nagy érdeklődésnek köszönhetően nehezen sikerült jegyet váltani az előadásra. Ritkán, körülbelül havonta, két különböző szereposztásban játsszák, mindig teltházzal. A műfaj sajátosságai, az egész színpadot betöltő, nagy stábbal, látványos elemekben gazdag jelenetek, az élő, megfelelően hangosított stadionok terét is betöltő rockzene ereje – mindez együtt, egy közel kilencszázas közönség előtt –, megrendítő, felemelő élmény.  

Novák Péter rendező víziójában ez a mű a tömegről szól. A balett- és énekkar szinte minden jelenetben színpadon van, amőba módjára körbezárják a főszereplőket, adott esetben bekebelezik, azaz eltakarják, eltüntetik még a címszereplőt is (a rendező és Jakab Melinda jegyzi a koreográfiát). Hiába erős kontűrökkel megrajzolt Júdás, Jézus, Mária-Magdolna és Pilátus, a tömeg az, aki beteljesíti az Írást, akinek az akarata érvényesül. Furcsamód ez a félelmetes erő szétbomlik, elvész, a tömeg is egyedekre oszlik azokban a jelenetekben, amikor leküldik őket a széksorok közé, és a tömegből kiváló csoportok állnak a következő erővonalon: a főpapok, a tanítványok és a katonák. Venczel Attila díszlettervező és Zsigmond Adél jelmeztervező egységes, semleges látványvilágot teremtett néhány egyszerű elemből: kétoldalt egy-egy mozgatható fémszerkezet, amely a színpad közepén hátrafelé tartó folyosót alkot, egy hatalmas lepel, amit képlékenyen lehet használni, asztalterítő, szemfedő, kereszt a két emelvény közé feszítve, szürkék, vajszínek, tört fehérek a tömeg jelmezei. Ami ettől az időtlen-kortalan semlegességtől elüt, az nagyon szembeszökő, nehezen megfejthető szimbólum, vagy néhol egyenesen nevetséges. Ilyenen például az a néhány karton-szék, amit az apostolok hoznak-visznek magukkal, az utolsó vacsora-jelenetben viszont már nem használják. Vagy az impozáns, görgős vastrónusok Kajafásék tanácstermében, amelyek nincsenek összhangban a főpapi fejfedőikkel, az ortodox/haszid közösségek jellegzetes stájmelével. A katonák egy része kommandós kezes-lábasban van, és az is rendben van, hogy a nőnemű haderő egyenruhájába csillogó szálat is szőttek, de a több jelenetben lengetett történelmi szimbólumok már kicsit összezavarják a képet: a kard és kasza mellett egy nyílpuska, illetve két koponya az állandó kellékük. Rövidebb ideig láthatóak az apostolok által hordozott szimbólumok, és nem sikerül minden tárgyat azonosítani: csupán a kenyér, a kehely, a (püspöki) pásztorbot tűnik ki a többi közül. 

Semmiségek, jelentéktelen dramaturgiai botlások, amit egy Broadway-szuperprodukciónak nem, de a Kolozsvári Állami Magyar Opera előadásának el lehet nézni. Arra viszont már nehezebb legyinteni, hogy a világos színű tógákban megjelenő tanítványok jelmezétől miért üt el Júdás sötét kabátja, de Jézus galambszürke tunikája nem… Júdás szerepe amúgy is árnyaltabb ebben a műben, mint Jézusé: ő az aki komoly erkölcsi dilemmával küzd, aki válságot él meg. Farkas Loránd színészi kvalitásaival tovább erősíti Júdást, mellette Sipos Endre Jézusa, bár a bibliai történet minden fontos mozzanatát látjuk, alig tűnik ki a tömegből. Ahogy Mária Magdolna is látja, „csak egy ember ő”, pontosabban „he’s just a man”, hiszen Kolozsváron angolul játsszák a rockoperát.  Beletörődik sorsába, passzívan sodródik, nem tud és nem is akar lázadni vagy küzdeni. A másik szereposztásban, P. Petőcz András (Júdás) és Bodor Áron (Jézus) párosában talán kicsit egyértelműbb, hogy egyik a jó és másik a rossz megtestesítője.  

Kitűnő a Pilátust alakító Szép Gyula Bálint (és Viola Gábor), illetve a Heródest megformáló Peti Tamás Ottó, de a kisebb szerepekben is nagyon szerethető, értékes alakításokat láthatunk és hallhatunk. Húsvét közeledtével az Opera bizonyára több alkalommal is műsorára tűzi ezt a tematikus előadást: szeretettel ajánlom mindenkinek, hogy ha teheti, nézze meg. 

Kolozsvári Magyar Opera 
Tim Rice – Andrew Lloyd Webber: Jesus Christ Superstar
Rendező – koreográfus: Novák Péter
Vezényel: Kulcsár Szabolcs
Díszlettervező: Venczel Attila
Jelmeztervező: Zsigmond Adél
Koreográfus: Jakab Melinda
Karigazgató: Kulcsár Szabolcs
Hangversenymester: Barabás Sándor, Ferenczi Endre
Korrepetitor: Incze G. Katalin  

március 4, 2025 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A boldog vég elmarad

Temesvári színházak inter- és multikulturális színházi minévada 2025-ben. Hegyi Réka összefoglalója.

Temesváron, két színházépületben négy intézmény működik. Egyikben a Mihai Eminescu Nemzeti Színház, a román Opera, a másikban, az egykori Városi Vigadó, valamikori báltermében  Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a Deutsches Staatstheater Temeswar tartja előadásait. A városban egyébként gyermek- és ifjúsági színház is működik, román és szerb tagozattal. Január utolsó napjaiban és február első napjaiban a magyar és a német színház közösen szerveztek miniévadot, avagy Showcase-t, ahogy újabban nevezik. A szervezők ennek keretében csokorba gyűjtötték az előadásokat, amelyeket a két intézmény vezetősége a hazai szakmabelieknek, nemzetközi fesztiválok szervezőinek és színházkritikusoknak szánt bemutatásra. A vendégekkel és a házigazdákkal beszélgetve az is kiderült, hogy a két intézmény fenntartója, költségvetési deficitre hivatkozva, úgy döntött, mindkét színház évente megszervezett fesztiválját csak kétévente fogja finanszírozni. Ezért idén, például, elmarad a TESZT, a Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozó, amelyet 2008 óta szerveznek meg évente. 

Caravaggio hiányzott

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház három előadást mutatott be a közös miniévadon: a Tomi Janežič-rendezte 1978-at, amiről már sokan és sokat írtak, a Badu mama gyermekei nonverbális bábelőadást, amely egy nagyon szerethető produkció, és a Danaost, Szabó Kristóf rendező-koreográfus nagyon vitatható színvonalú alkotását, Aiszkhülosz Oltalomkeresők című szövege alapján. Az így kialakítható összkép, sajnos, nem tűnik reprezentatívnak, hiszen a színház műsorán szerepel a Caravaggio-előadás, amely a Nemzeti Szépművészeti Múzeumban (a miniévad keretében is) látogatható Caravaggio fényei című kiállítás az előadáshoz (is) kapcsolódik, és a társulat, a múzeummal közös, Parafrázisok című projektben a legendás festő izgalmas, kortárs újraértelmezését kezdeményezte. Vagy, például, az alig egy héttel korábban, Nagyváradon megszervezett MAFESZT-en, a Magyar Színházi Szövetség (MASZÍN) éves szakmai seregszemléjén, a Csiky Gergely Színház két másik produkcióját tartotta fontosnak megmutatni, a Kaukázusi krétakört és az Emlékfoltozókat…

Az 1978 című előadásról körülbelül egy éve már ezeken az oldalakon is beszámoltunk. Tomi Janežič dokumentum-fikcióját másfél éve mutatták be, egy dodekalógia részeként, amely nem csak a térség különböző társulatait és alkotóit kapcsolja össze, hanem Európa Kulturális fővárosait is, Temesvárt (2023) valamint a szlovén Nova Goricát és az olasz Goriziát – 2025-ban, a két határváros közösen viseli a címet.

Az öt napos program előadásait közönségtalálkozók követték, amelyeket Claudiu Groza színikritikus vezetett fel, illetve moderált. Ezeken a beszélgetéseken többnyire a színészek vettek részt az alkotóknak fenntartott helyen. Az 1978 kapcsán a színház igazgatója, Balázs Attila színész az előadás próbafolyamatáról és utóéletéről is beszámolt. Többek között részletek derültek ki a Dodekalógia 1972–1983 projektről is: Tomi Janežič szlovén rendező tizenkét előadásban (mindegyik, a címben szereplő évre fókuszál), a  kelet-közép-európai térség tizenkét társulatával hoz létre, a történetek viszont összefonódnak, van egy-egy szereplő is, aki több produkcióban felbukkan. Mindegyik előadás a színészek személyes történeteiből indul ki, több generációs családi sagaba kovácsolva. A teljes dodekalógiát idén Európa Kulturális Fővárosában is bemutatják, sajnos nem egy fesztivál keretében, hanem minden hónapban egyet a produkciók közül. 

Az 1978 szerteágazó története egyébként tipikusan az az előadás, amit érdemes másodszor is megnézni, hogy a szövevényes előre- és visszautalásokat megértsük. Természetesen enélkül is érthető, mert a történelmi utalások, a személyes emlékekből szőtt szálak, a kollektív emlékezetből összerakott figurák közül egyiket sem kell “validálni” ahhoz, hogy teljes legyen az előadásélmény. 

Szabó Kristóf, a Danaos című előadás Németországban élő rendezője online kapcsolódott be a szakmai beszélgetésbe. Őt hallgatva, úgy tűnt, mi egy másik előadást láttunk aznap este: a menekült-létről, a kiszolgáltatottságról, a befogadók és a befogadottak erkölcsi dilemmái, természetesen, a magyarázatai nélkül is „átjöttek”. Értékeltük a nagyon színvonalas, élő zenei kíséretet is – kivéve, amikor a hangerő miatt, nem lehetett érteni a színészek replikáit. Azt gondolom, hogy a színészek szempontjából ez nagyon méltatlan volt, mint ahogy azok a jelenetek is, amelyekben a maszkok miatt nem lehetett azonosítani, hogy melyik szereplő beszél. Az előadás terét több olyan öncélú elem uralta (egy autóroncs a színpad közepén, egy emelvény a háttérben, baloldalt egy lerombolható hulladékfa-építmény), amelyeknek sem a történet, sem a rendezői koncepció tolmácsolása szempontjából semmilyen plusz jelentést nem képviseltek, s hogy tetézzék a káoszt, videoprojektorral rá is vetítettek ezekre (a díszletterveket is Szabó Kristóf jegyzi). De szerencsére az előadásnak van egy pozitív hozadéka is: a színészek jól és szívesen dolgoztak a vendégrendező irányításával. Kár, hogy a végeredmény nehezen befogadható a nézők számára. 

Üde színfoltja volt a miniévad programjának a Badu mama gyermekei című bábelőadás.  Varsányi Péter rendezése a szülői kötődésről, az anyai szeretet kontinenseken átívelő erejéről szól. Az afrikai mesét nonverbális elemekkel és halandzsanyelven „tolmácsolják”, bármilyen anyanyelvű néző, és szinte bármilyen korosztályú gyerekek számára is könnyen értelmezhető szimbólumokkal. Kicsit sajnálom, hogy az előadás nem maradt meg a minimalista díszletelemek – egy kifeszített kék zsinór (a folyó vagy a végtelen óceán), fényvisszaverő festék és fekete doboz, az egyszerű bunraku-bábok és az óriásbáb (az anya) – keltette hatásos képek regiszterében. és egy-egy jelenetben (New York, takarítónő porszívója, a péz-matrac, a hegyvidéki városka) fantáziát nélkülöző illusztrációval élt. 

Hősből is lehet diktátor

A miniévad programjában szerepelt még egy gyerekelőadás, a német társulat Karácsonyi éneke (Eine Weihnachtsgeschichte). Tania Dăghici rendezésében a karácsonyi kísértethistória, csiricsáré bohóckodás és (a sok színváltás miatt) végtelennek tűnő díszletezés a félhomályban. Egy nagyon fontos közönségrétegnek szerettek volna kedveskedni a téli ünnepek körül, de a mese tanulsága nem biztos, hogy „átjött” a nagyon érzékeny és nagyon kritikus kiskorú nézőknek, akik, például a nyitójelenetben az első alkalommal még nevettek a csetlő-botló figurán, de amikor tizedszer is megbotlott, már nem érdekelte őket, hogy kicsoda, micsoda, és mi a szerepe a mesében. Sajnos az előadás további másfél órájában sem volt szerencséjük sok olyan jelenethez, ami igazán izgalmas lett volna, és lekötötte volna figyelmüket. 

A német társulatnak a Showcase alatt volt még egy olyan előadása, amelynek közönségét nehezen tudta rávenni, hogy intenzíven figyeljen a történetre. A Színház mindenkinek inkluzív program keretében vakok és gyengénlátók egy csoportját is meghívták A fiú (Der Sohn) című előadásra. Sajnos Mădălin Hîncu rendezése nem tudta felkelteni ennek a csoportnak az érdeklődését, mégis nagyon hálásak voltak, hogy valaki megnyitotta számukra is a lehetősége, hogy akadálymentesen lehessenek ott a nézőtéren.  

Florian Zeller darabja egy nagyon kényes, hazánkban még mindig tabunak számító jelenséget tematizál, a fiatalkori depressziót és öngyilkosságokat. A szöveg mellett az előadás másik értéke a színészi játék. Az apát alakító Bülent Özdil, a fiút játszó és Yannick Becker és az édesanyát formáló Blénessy Enikő is rendkívül összetett alakítással járul hozzá ahhoz, hogy megértsük, és helyesen értelmezzük a tragédiát. A rendezői truvájok, például a depressziós epizódok vakító tükrei, vagy a zártosztály orvosát és asszisztensét bolondként sematizáló értelmezése veszélyezteti azt, hogy komolyan vegyük úgy a fiú egyértelmű segélykiáltásai sorát, mind az orvos határozott, szakszerű véleményét. 

(A szerzőre egyébként nagyon kíváncsi lettem, remélem lesz alkalmam megnézi a Csíki Játékszínben műsorra tűzött Az apát. Florian Zeller egyébként rendezőként is ismert, mindkét színdarabját megfilmesítette – Az apát Anthony Hopkinssal a főszerepben, aki Oscar-díjat nyert ezért az alakításáért.)

A szervezők off-programmal is kedveskedtek azoknak, akik Temesvárra látogattak. A nemzeti szépművészeti múzeum kiállításait és két kortárs galéria meglátogatása mellett volt alkalmunk egy független előadást is látni. Kocsárdi Levente, a magyar társulat tagja román nyelven mutatott be egy egyéni előadást Hamlet mortus est címmel. A Shakespeare-szövegekből összeollózott produkciót a tárgyak uraljak, sajnos néha a színészi alakítás kárára. Például Hamlet nyakában csak azért lóg egy kötél, rajta egy horoggal, hogy egy egészen rövid jelenetben legyen mire felakasztani a koponyát. Másik eklatáns példa: a minden szerepet betöltő óriási koporsó egy terráriumot rejteget, amiből egy igazi kígyó kerül elő, hogy…. Miért is? Nem is fontos. Sajnos a kígyó maradandóbb élmény, mint a színész. Kocsárdi Levente alakítása a Danaos címszerepében sokkal erősebb, de abban az előadásban a nézők figyelmét nagyon szétcincálja a hang- és kép-őrület. Itt egyedül van a figyelem középpontjában, de nem Hamletet látjuk, csak a sok-sok tárgyat… 

Bocsárdi László rendezése is szerepel a Temesvári Állami Német Színház repertoárjában, José Rivera Felhőtektonika (Wolkentektonik) című költői darabja. Ebben a központi téma, az örök szerelem és az idő viszonylagossága nagyon szépen bontakozik ki a Bartha József-tervezte színes, 60-as éveket hangulatát idéző, „retro” – azaz ma is divatos díszletében. Különösen hatásos felvezető, az előadás végén is előadott Por el amor de una mujer kezdetű dal (Dana Borteanu előadásában).

 A fantasztikus fordulatokkal tűzdelt mesében a légies, szórakozott, a „butuskánál” kicsit súlyosabb szellemi képességűnek tűnő Celestina del Sol (Silvia Török) Anibal de la Luna (Marc Illich) karjaiban köt ki. De hát mi a normális? Az előadás különleges hangulatát az a kettősség szolgáltatja, amivel a színházi csoda-elemeket leleplezik, hogy ezzel szembeállíthassák az igazi csodát, a szerelem mindent elsöprő erejét: a nézők szeme láttára locsolják csuromvizesre az esőben stoppoló Celestinát, a délszláv polgárháborúban megőszült Nelson (Harald Weisz) a színpad jobb sarkában lévő sminkasztal előtt alakul át, ám az egymásra-találás, a szerelmes párt kiragadja a térből és időből, számukra az a „normális”, hogy találkozásuk éjszakája, amikor „ég és föld között” lebegnek, csupán néhány együtt töltött óra, míg mindenki más számára, két év telik el… 

Csak egy érdekesség: ha a benne találkozó nemzetiségeket nézzük, talán a teljes rendezvény sokszínűségét tükrözi ez a produkció: a Puerto Rico-i születésű Rivera Los Angelesben játszódó darabját német nyelven mutatták be, egy magyar rendező elképzelése szerint, osztrák és romániai magyar, román és német/szász/sváb alkotók…  

A német társulat előadásai közül Jurij Kordonszkij rendezése jelentette a legnagyobb élményt. Jevgenyij Svarc A sárkány (Der Drache) című allegorikus meséje rendkívüli aktualitással bír a világban és hazánkban eszkalálódó politikai helyzetben. Természetesen semmi sincs nevén nevezve, nem is lehet. Konkrét korhoz nem köthető a díszlet sem, a jelmezek sem (tervező: Ioana Popescu). A játéktér kétoldalt két építőtelepi/felújításkor használt külső állvány, kis kerti mesterséges tavacska, enyhe szögben lejtő emelvény… A szegényes rongyokra és zsákruhákra egyszerre emlékeztető szürke jelmezek sem árulnak el sokat a szereplőkről, de kiderül, hogy mindegyiknek van egy-egy kapucnija, amit az előadás utolsó jelenetéig csak a sárkány és „emberei” viselnek… A színek is megjelennek időnként, például a cica illusztrációiban vagy a falubeliek piknikjén, amikor a lovag és a sárkány küzdelmét szeretnék megnézni…. Élő közvetítésben, sok képernyőn meg is kapják a “breaking newst” – ezek a kis humoros intermezzok fontos pillanatai a nyomasztó előadásnak.

Élő zene kíséri, akárcsak a keleti hagyományos előadásokban (pl. kabuki vagy pansori) a történetet. Sorina Savii és Lucas Kohl hangszereivel nem csak „aláfesti”, hanem formálja is a történetet. 

A társulat ismét remekel, a sok jó alakítás közül mégis kiemelkednek a főszerepekett alakító színészek. Ioana Iacob uralma fénykorában sem félelmetes sárkány, érthetővé teszi, hogy gúnyt űz a tudatlan emberekből, bukása pedig tragikus ebben az előadásban, méltatlan módon leheli ki a lelkét a csatamezőn. Harald Weisz Lancelot szerepében hős és kalandvágyó lovag, aki szintén tragikus regiszterben szembesít minket azzal a szinte közismert történelmi ténnyel, hogy bárkiből, a sárkányölő hősből is lehet diktátor. Isa Berger Elsája pedig az igazi áldozat, első perctől: a sárkányé lesz, vőlegénye meg sem próbálja megmenteni, majd, mikor a sárkánytól megszabadulnak, az apja karjaiba löki a hatalomért cserébe. Lancelot visszatérése előtt ő (nem is kicsit) halott már, számára sem felemelő és boldog ez a vég. 

március 1, 2024 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Színház usankában és pufajkában. 1978/2023

Mielőtt bármit leírnék a szlovéniai Tomi Janežič legújabb, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban rendezett előadásáról, be kell vallanom, hogy elfogult rajongója vagyok. Olyannyira, hogy a korábban látott előadásai, A sirály és az Ivan Iljics halála a személyes kedvenceim között foglalnak helyet. Lényegtelen részlet, kit érdekel a recenzes elfogultsága… Ám ez az előadás leginkább ez: személyes. Nemzedékeken átívelő dokumentum-fikció, dokufikció – sorolja be műfajilag a produkciót a színlap. Tovább is lehetne árnyalni, vagy újabb címkékkel ellátni: autofikció – önéletrajzi ihletésű történet. Személyes történelem. Családtörténet. Kitágított pillanat, amelybe egy régió és egy évszázad eseményeit sűrítették az alkotók: a rendező mellett elsősorban Simona Semenič drámaíró, Branko Hojnik díszlet- és Marina Sremac jelmeztervező, a színészek és a stáb többi része.

Számomra az előadás akkor kezdődik, amikor mindenféle szervezési részlet tisztázása közben kiderül, hogy ajánlatos meleg ruházatot viselni, mert a helyszínt „csak bizonyos hőfokig lehet kifűteni”. Bepakolom a gyapjú pulóvert és a tolldzsekit, és valahol az emlékeim mélyén elkezd motoszkálni egy másik kor, amikor a fűtetlen színháztermekben csak úgy lehetett végignézni egy előadást, ha pufajkában ültek a nézőtéren. A sötét 80-as évek emléke, talán egy színháztörténeti tanulmány illusztrációja… Az 1978 című előadásnak 2023-ban a temesvári műszaki egyetem egyik, a belvárostól távol eső épülete ad otthont, nem a színház… Később az épület szocreál közönségessége fontos, csak egy különleges, félkörben tekergő lépcsősor töri meg a semmilyenséget. Fentről lefele, mennyből a pokolba, egy előadóterem és egy szülinap derűjéből merülünk alá felvonásonként egyre mélyebbre, az utolsó részben megjelenített lövészárkok sáros, véres történelmi valóságába. Persze, tudjuk vagy sejtjük, akiknek volt szerencsénk Janežič-előadáshoz: egy ilyen kaland sok órát tart, kényelmes bársonyszékekről szó sem lehet, és minden bizonnyal nem csak fizikai értelemben kell kilépnünk a komfortzónánkból. 

Szó sincs arról, hogy bárkit a közönség soraiból el akarnának ijeszteni: meleg, cukros teát adnak mindenkinek a szünetben. A papírpoharak, legalább a szünetek idejére, visszahoznak a klímaszorongásos, posztcovid 21. századba. Innen kell ismét alámerülnünk, hogy kövessük a szereposztásban részt vevő színészeket (és zenészeket), akik saját keresztnevüket viselik a játékban is: Attila, Emília, Mónika, Loránd, Előd, Attila, Ernesztó, Zsolt, Emese, Eszter, Boróka.

Sziporkáznak, amint civil énjükből belépnek szerepeikbe. Néha segítségükre siet egy-egy jelzés, de nem mindig… Zenélnek, énekelnek, táncolnak, és mindenekelőtt mesélnek. Janežič nagyon ért ahhoz, hogy színészei úgy bánjanak a szavakkal, hogy a közönség ne hiányolja a modern színházi eszközöket, a kortárs technikákat. Nehéz is lenne tetten érni, hogy mi a kulcs. Hangulatteremtés szavakkal. Hitelesség. Valami őszinteség, amit nem a Sztanyiszlavszkiíj-módszer, vagy nem csak az alapoz meg. A színészek is civilek, eltávolodnak, és kívülállóként nézik a produckiót, a korábban letett szerepükkel együtt, de másodperc töredéke alatt felveszik egy újabb jelenet kedvéért. A közönség nem tudja, ki/mi következik, ezért figyel, mert itt vele is játszanak, és muszáj megengednie, hogy bevonják őt is, beavatott kell legyen az előadás végére. Ha gátakat vagy falakat hoz be, és nem bírja ki a 7 és fél órát (A sirály), vagy nem nyílik meg a mellette ülő, akár más nyelven beszélő nézőnek, amint a játék kéri (Ivan Iljics halála), egy gazdag, összetett tapasztalattól fosztja meg magát. Az 1978-ban is a színészek viszik a prímet, de az 5 órás kitágított pillanat nem sétagalopp, hanem őrült vágta.

A hetvenes éveket idézi a színészek jelmeze és parókája, a szvetterek, bundák és dzsekik, és bár sokan közülük annyira fiatalok, hogy kizárt, bármit tudnának a 70-es, 80-as évek Romániájáról, az elmesélt történetek (részben) a színészek és a rendező személyes történetei. Bőven elhangzanak történelmi tények is, de építenek a kollektív tudatalattira is, ami több generáción keresztül átível, és valamit elindít mindenkiben, akár élt az adott korban valamelyik őse, akár nem. Ha közvetlenül nem is volt részese a történetnek, tud kapcsolódni hozzá. Így tágul számomra például az első részben megidézett dátum, pontosabban annak egy pillanata, 1978. január 24-ének délutánján… Mert ott, abban a színpadi mesében a Gyökerek című sorozat megy a tévében, egy sok generáción át végigvezetett családi eredettörténet, amit dióhéjban össze is foglalnak a gyengébbek kedvéért, és amit én nem láttam soha, nem is hallottam róla, de kiderül, mégis van közöm hozzá: gyermekkoromban, amikor nem tudtuk, mi az, hogy politically correct, a barátnőm egyik fekete macskáját Kunta Kintének hívták, mint a sorozat egyik főszereplőjét. A másikat Mobutu Sese Sekonak, és akár ennek a névnek is lehet (ha akarjuk) köze az első rész kitágított pillanatához, hiszen az afrikai (Zaire) diktátor és a Ceaușescu házaspár között van némi ideológiai hasonlóság.  

A műszaki egyetem előadótermét, ahol épp vagyunk 2023 decemberében, 1978-ban minden bizonnyal rendeltetésének megfelelően használták. Nem kizárt, hogy a transzparensek, a portré, a mindenféle figyelmeztető felirat némelyikét épp ott, a helyszínen használták, rendeltetésüknek megfelelően. Lényegtelen részletkérdés, de ezeknek köszönhetően repülünk vissza az időben 40 évet, hogy egy osztályteremben találjuk magunkat… Pontosabban átrepülünk, a kitáguló pillanat helyszínéről, egy tömbházlakás szűk konyhájából… Ahol már megismerkedtünk a családtagokkal és a szomszédokkal, akik mindannyian benne vannak a mesében, saját jogon, jelenben, múltban vagy jövőben. Ez a játékhelyszín már nem lehet egy szocreál konyha replikált mása, de elsősorban az oda gyűjtött tárgyaknak köszönhetően élethűen idézi meg a kommunizmus éveit.

A második rész egy szinttel lennebb berendezett térben zajlik. Groteszk, humoros intermezzóval indul, amelyben a dokumentálási folyamatban résztvevő operatőrt ismerjük meg – stílszerűen, felvételről. Személyes történettel járul hozzá a szerteágazó sagához, mint minden szereplő, és jelenete kulcsfontosságú, hiszen műfajilag is tágítja az előadás szövetét, amely nem szakad szét a negyedik falról – esetünkben egy garázsajtó jeleníti meg – zengett kiselőadástól sem, amin nyüszítve röhögünk. De még ebben a térben következik az egyik legtorkszorítóbb jelenet, a cigány szomszéd meséje, aki megmentette a nagynénit… Térben is messzire jutunk, a Bánságból a szlovén-olasz határ melletti Nova Goricára (a rendező szülővárosába), amely egykor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, akárcsak Temesvár, majd Jugoszláviához. Sok nyugatra szökő romániai polgár útja vezetett erre, majd megtesszük ugyanazt az utat visszafelé is, a Nova Gorica határában lévő isonzói front helyszínéről vissza, az első világháborús veterán nagytata nyomát követve.

A harmadik rész ismét más regiszterben játszódik, a legalsó szinten (és alatta). A betonpadló feltörve, lövészárkot ásnak, csorog a víz, műanyag palackból (helló 21. század!) ömlik a színészek arcára a művér. Gyomorforgató történelemlecke élő szereplőkkel. Történelmi személyiségekkel. (Ha másért nem, azért érdemes megnézni az előadást, hogy megtudjuk, ki volt Illy Ferenc.) Egy-egy szál lezárult már az előadásban, más csak most kezdődik, sőt, van olyan szereplőnk is, a mesélő, Zsolt, akit most látunk először… Ehhez a 100+ éves világhoz már nehezen lehet kapcsolódni, de nem jut idő ezeken ott helyben agyalni, a csarnokszerű, korlátos „lelátóval” felszerelt teret (az egykori egyetemi labor/műhely lehetett a gyakorlati tárgyak oktatásához) épp egy csatajelenet tölti ki… Visszautaztunk az időben, hogy fogunk mi innen visszakerülni a mába? A színészekről lecsutakolják a sarat, mi meg visszük magunkkal a buszba, vissza a belvárosba, a fénybe – a bemutató része volt a Temesvár 2023 – Európa Kulturális Fővárosa bővített programjának is, melynek mottója „Fényeddel világítsd városod!”. 

Temesvári Csiky Gergely Színház 
1978 – dokufikció
Írta: Simona Semenič a rendező és az előadás alkotóinak történetei alapján
Rendező: Tomi Janežič 
Díszlet: Branko Hojnik 
Jelmez: Marina Sremac 
Koreográfus: Döbrei Dénes
Zene, sound design: Samo Kutin, Eduardo Raon
Video: Carlo Zoratti

Szereplők: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Császár Mónika, Czüvek Loránd, Jancsó Előd, Kiss Attila, Lajter Márkó Ernesztó, Mátyás Zsolt Imre, Simó Emese, Szőllősi Eszter, Vajda Boróka. 

Az 1978 egy tizenkét előadásból álló, Destin(y)ation címet viselő sorozat része, amely különböző országok színházait kapcsolja össze egy rendkívüli projekt keretében, partnerségben a Mittelfest nemzetközi fesztivállal, amelyet az olaszországi Cividaleban szerveznek – a Nova Gorica (Szlovénia) // Gorizia (Olaszország) 2025 Európa Kulturális Fővárosa program része.  

január 24, 2023 | Hegyi Réka | Rovatok | Társadalom
MEGOSZTOM

Kinél van a bölcsek köve?

Mentés másként pedagógiai konferencia 2022

Ötödször szervezték meg október végén Az oktatási rendszer jólléte mindannyiunk jólléte címmel a Mentés másként pedagógiai konferenciát a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceumban. A háromnapos rendezvény szakmai előadásai, műhelyfoglalkozásai, beszélgetései az oktatók és a tanulók mentálhigiénés egyensúlyára fókuszáltak. A meghívottak és a foglalkozás-vezetők a pszichikai jóllét, a diszkrimináció, a bántalmazás, zaklatás, kiégés, a társadalmi (alul)értékelés felől közelítették meg a témát, illetve a társasjáték, a vita, a pszichodráma, a kritikai pedagógia módszereit mutatták be az érdeklődőknek.

Tanárképzés és tapasztalatszerzés

A konferencián felvetődő kérdések és problémakörök többszörösen kapcsolódtak az oktatási rendszer hiányosságaihoz: a pszichológus fontosságát még nem ismeri el a társadalom, emellett kevés szakember jut sok gyerekre, a pedagógusok jóllétére pedig nem figyelnek oda kellőképpen, miközben nagyon sok elvárásnak kell megfeleljenek, hogy a rendszer „jónak” minősítse őket: versenyekre kell felkészítsék a diákokat, tudományos kutatásokban kell részt vegyenek, publikálniuk kell, integrálniuk a hátrányos helyzetűeket, a fogyatékkal élőket – amellett, hogy tanítanak és odafigyelnek a rájuk bízott gyermekekre… Felismerni a kiégés (burnout) jeleit és tenni ellene anyagilag is megterhelő a legtöbb tanítónak, tanárnak. Fontos a jó közösség: az iskola vezetősége figyelmet fordíthat arra, hogy a tanári kar csapatként összekovácsolódjon, kiránduljanak, szervezzenek közös programot, így elejét lehet venni a szorongás kialakulásának – erre vonatkozóan hangzott el több ötlet, követehető példa.

A pedagógusképzés volt a konferencia másik visszatérő témája az oktatók szellemi-lelki jólléte mellett. A felsőoktatásban nincs elkülönítve a tanárképzés, a pedagógia-modult nem veszik komolyan a diákok, kevés a megfigyelési gyakorlat, kevés az iskola, ahol fogadhatják a hallgatókat próbatanításra, s nem neveléspszichológiát tanulnak, hanem általános pszichológiát – mindez csak néhány olyan, jól látható hiányosság, amire több fórumon felhívták a figyelmet, de kevés eredménnyel. (Egy ilyen apró előrelépés, hogy a kezdő tanárok nem kell teljes normát vállaljanak.) Büszkék vagyunk a világranglistákon előkelő helyen szereplő egyetemeinkkel, de elfelejtjük, hiába vannak tudósaink, kutatóink, ha jövőre nem tudjuk, ki tanít majd az iskolákban….

Péntek János előadásában kitért az alulról jövő kezdeményezésekre is: több beadványt fogalmaztak meg az oktatási minisztérium felé, de ezek válasz nélkül maradtak az utóbbi tíz évben. A civil szférát is több szinten igyekeznek bevonni: a támogatók hozzájárulásával működtetett délutáni iskolák, a pedagógusok önszerveződése (tapasztalatcsere-szakkörök, az akadémiai közeg bevonásával), a szülői közösségek hozzájárulása akár szakmai tudással, vagy a mostanában népszerű „Fuss neki!”-jellegű programok, amelyek a támogatás mellett figyelemfelkeltő közösségi kezdeményezések.

A pedagógusok feladatai közé tartozik a tehetséggondozás is. Ez is felemásra sikeredik a román oktatási renszerben: 2000 versenyt listáz a minisztérium, ezeken ún. „kreditpontokat” lehet szerezni (szervezőként, nyertesként) – ezek számítanak értékeléskor, illetve a gimnazisták és középiskolások érdemösztöndíjának kiszámolásakor. A gyerekek számára ilyenformán nem a verseny jelent kihívást, a megmérettetés, hanem aszerint vesznek részt egy-egy ilyen rendezvényen, hogy hol hány pontot lehet szerezni. A hagyományos tantárgyversenyek sem mérvadóak, mert oda csak a „jó” tanulókat küldik. Visszás helyzet az is, hogy a felzárkóztatást nem értékeli a rendszer, pedig ez a pedagógus részéről nagyobb szakmai erőfeszítést igényel, mint a tehetséges gyerekek felkészítése a versenyekre.

Az oktatási rendszer több szinten szegregált és diszkriminatív, hívta fel a figyelmet Péntek János: az „elitek” szemben a tömegekkel, a szórványvidék szemben a tömbbel, stb. Ingyenes, mégsem hozzáférhető mindenki számára, hiszen a továbbtanuláshoz azoknak van esélye, akik magánórát vesznek. A felsőoktatás egyre nehezebben hozzáférhető. Az iskolákat rangsorolják, pedig nem ez kellene legyen a cél. Nem kell feltétlenül lépést tartani a tudomány vívmányaival (az értékelési kritériumok ezt sugallják), hanem arra kell törekedni, hogy tudománytalan dolgok ne hangozzanak el az órán. Sokkal fontosabb lenne elfogadni a sokféleséget, az „egy érvényes kód létezik” helyett a többkódúságot. És az lenne eredményesebb, ha a közoktatás nem csak az akadémikusokat és az értelmiségi elitet foglalkoztatná, hanem a gazdasági és a politikai elitet is…

Az előadók és felszólaló vagy kérdező résztvevők többször kitértek a szülők szerepére. Természetesen mindenki a legjobb oktatást szeretné gyermekeinek, az információ korában lehetőség adódik tájékozódni, ám ez a lelkes magatartás sokszor átcsaphat a végletekbe, amikor már egy óvodás gyermek szülei is jobban tudják, mint a pedagógus, hogy hogyan kellene „jól” fejleszteni a csemetéjét. A pedagógus pedig, sajnos, nem csak az adminisztrációval, a források és lehetőségek által megszabott szűkös keretekkel kell megbirkózzon, hanem a szülők (sokszor elrugaszkodott) elvárásaival is.

Egyre gyakoribb a kiégés ebben a szakmában is – világított rá Deme Ilona pszichológus, aki a jelenség okait próbálta összefoglalni. Évek óta káosz uralkodik a hazai oktatási rendszerben, a hivatás rengeteget veszített presztízséből, a tanárokra minden irányból nehezen teljesíthető, sokszor abszurd elvárások nehezednek, anyagilag alulértékelik munkájukat, önértékelésüket közvetlen környezetük is aláássa – ilyen körülmények között nem csoda, hogy a „divatos” burn-out tünetei jelentkeznek sokuknál.

Zaklatás, bántalmazás, agresszíó

A fizikai, érzelmi, szexuláis bántalmazás felismerése, akár otthon kerül rá sor, akár az iskolában, akár felnőttek követik el gyermek ellen, akár a gyermekek egymás ellen – az agresszió minden formája több előadás és műhely központi témája volt a Mentés másként konferencián. Számtalan kérdés hangzott el – ezeket részben meg is válaszolták a szakemberek és a civil szervezetek képviselői: Hol kezdődik és hol ér véget a pedagógus felelőssége, ha a bántalmazás jeleit fedezi fel a gyermeken? Egyáltalán hogyan lehet felismerni? Milyen eszközök állnak rendelkezésére? Mit kezd a gyerek vagy a társadalom bizalmatlanságával? Mit tesz lehetővé a jogi szabályozás? Milyen prevenciós programok léteznek? Ha már kialakult az az ördögi kör, amelyben nem csak a bántalmazó és az áldozat érintett, hanem az egész osztály vagy az egész iskola, hogyan lehet a csoport dinamikáját megváltoztatni? Hogyan lehet segíteni a szűkebb közösségnek és a társadalomnak, hogy ne kezelje tabuként ezt a témát, és elkerülhető legyen a bántalmazás?

A fogalmak tisztázása, a médiából, esetleg saját tapasztalatok alapján szerzett ismeretek strukturálása mellett cél volt hozzásegíteni a résztvevőket, hogy felismerjék a kereteket, a határokat, a felelősséget és a lehetőségeket is.

A konferencián lehetőség nyílt megismerni olyan civil szervezeteket is, amelyek a prevencióban vállalnak fontos szerepet.

A közösségi gyermekvédelemről Gyurkó Szilvia, a Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány alapítója tartott előadást: egy egyedi történetet mesélt el, ennek kapcsán világított rá a probléma komplexitására, majd a műhelyfoglalkozáson a pedagógusok felelősségére és a lehetőségekre mutatott rá.

A Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) Egyesület olyan workshopokat, prevenciós programokat szervez, amelyeken a párkapcsolatokra fókuszál, kiadványaiban – szórólapokon, könyvekben, honlapjukon elérhető, letölthető anyagokban – segít felismerni azokat a helyzeteket, amelyek nemi alapú erőszaknak minősülnek, elméleti ismereteket és gyakorlati tudnivalókat közvetít célcsoportjának. A konferencián megismertük a Patent Egyesülettel közösen szervezett Lázadó lányok erőszakmegelőző táborukat is – 13-18 éves lányoknak szervezik -, ahol a résztvevők fejleszthetik önbecsülésüket és önismeretüket, a foglalkozások segítségével pedig remélhetőleg felismerik az erőszak különböző formáit, jeleit, és eszközöket kapnak az áldozatok támogatásához – hisz segítséget kérni abúzus elszenvedőjeként vagy szemlélőként egyformán nehéz. 

Élménypedagógia és kritikai pedagógia 

Ha a gyermekek jól érzik magukat az osztályban, a tanár is jól van – hangzott el már a pedagógiai konferencia első napján, a kerekasztal-beszélgetésen. Szó szerint és átvitt értelemben is helytálló ez a gondolat. Ennek fényében mi sem természetesebb, mint hogy a műhelyfoglalkozások és a bemutatott módszerek, eszközök az oktatók számára is, és a diákok számára is pozitív plusz töltetet hoznak. 

Lencse Máté, aki maga is tervez játékokat, az Igazgyöngy Alapítvány Toldi Tanodájában szerzett tapasztalatait osztotta meg a társasjátékok pedagógiai felhasználásáról szóló előadásában. Egy rövid demonstráció is elég volt, hogy kiderüljön: egy egyszerű, alig pár perces játék során is rengeteg készségünket aktiválni kell a cél elérése érdekében. Ugyanígy, az ismert játéktípusokat is fel lehet használni különféle készfejlesztések során.

Lencse Orsolya, a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA) igazgatója a vitakultúra megalapozásáról és ennek fontosságáról beszélt, illetve a műhely során különféle disputa-helyzetet tapasztalhattak meg a résztvevők, és kipróbálhatták az Egy hajóban evezünk társasjátékot, amelynek célja a vitakultúra fejlesztése, párbeszédhelyzetek kialkítása az osztályteremben.

A kolozsvári székhelyű Social Fiber Egyesület az élménypedagógia módszereit alkalmazza sérülékeny csoportokból származó gyerekek (ukrajnai menekült gyerekek, gyermekotthonban élők, pataréti roma fiatalok) számára szervezett programjai során. A műhely résztvevőivel a jelenlét fontosságáról, a gyermekjogokról, a gyermekvédelemrõl, a traumatikus eseményeket átélt gyerekekkel való bizalomépítésről beszélgettek, az elméleti részeket pedig interaktív játékok váltogatták – meséli Panek Zsuzsi, az egyesület egyik alapítója, aki külön örült annak, hogy a tanárok, tanítók, akik részt vettek a műhelyen, őszintén osztották meg saját tapasztalataikat is a foglalkozáson.

A Deviszont Közösségi Tér munkáját is megismerhettük: ide kamaszkorú gyerekek jönnek, mert itt a facilitátorok nem tanárok és nem is felnőttként hivatkoznak magukra, hanem segítő kérdésekkel strukturálják a beszélgetéseket. A találkozók tematikáját is ők javasolják, az őket foglalkoztató kérdések függvényében, az önkéntesek pedig a megfelelő módszert találják meg ehhez, például a vitát, a bátorságpróbát, az érzelmkártyákat vagy a szerepjátékot. 

***

A konferencia szervezői nem vállalkoztak arra, hogy a meghívottak megválaszolnak minden kérdést, három nap alatt megtalálják a bölcsek kövét. A foglalkozások megteremtették a kapcsolatépítés és tapasztalatcsere lehetőségét, és a résztvevők ötleteket, követhető példákat, saját munkájukban alkalmazható eszközökkel tértek vissza a hétköznapokba. Vagy minimum azzal a szívderítő érzéssel, hogy nincsenek egyedül.

június 7, 2022 | Hegyi Réka | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Az Oidipusz-akta. Andrei Șerban tényfeltáró riportja.

Olyan szimpatikus elnökjelölt Oidipusz a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában, hogy jó szívvel ráütném a pecsétem a legközelebbi választásokon. Persze nem ismerem politikai ellenfeleit, lehet ők is megnyerők, de tény, hogy stábja lelkesedése, a jó élőzene, amivel fogadnak a nézőtéren (Born in the USA), a kampány ügyesen kidolgozott elemei mind szimpatikusak. Az elnökjelölt improvizált beszéde is: felhívja a közvélemény figyelmét korunk sok rákfenéjére, például a környezetszennyezésre, és tudja, hogy sokan csak azért kételkednek benne, mert „ismét fehér férfi” fog győzni, és nem képviselheti például a nők vagy a színesbőrűek érdekeit. Nyíltan és őszintén válaszol minden kérdésre a sajtótájékoztatón, maga is nevet, amikor elég ellentmondásosra sikeredik egy-egy populista replikája. Laza, bizalomgerjesztő, komolyan hiszi, hogy ő a legjobb és önbizalma nem elvakult nagyképűség. Ennyire jófej jelöltet én nem is láttam sem kies hazánkban, sem feldúlt kontinensünkön, de még az Óperenciás tengeren túl sem, ahová az előadás helyszínét helyezik. Akár azt is mondhatjuk: hihetetlenül jó, de annyira, hogy ez már mese, a valóságban ilyen nincs is. 

Pedig minden a nagykönyv szerint van felépítve. Pontosabban ez a kampány felidéz minden olyan klisét, amit a médiában, vagy filmekben látunk egy-egy nagyszabású választást megelőző időszakról: a jelölt, oldalán feleségével integet, kiszáll az autóból és ujjongó, papírzászlókat lengető tömeg fogadja. Fehér-fekete, idilli fotók róla, családjáról, otthonáról… Óriási arénák, tele emberekkel, Oidipusz színeiben…. A képkockák alatt, a színpadon berendezett kampány-bázis is életszerű, 15 nappal a választások előtt nyüzsög minden és mindenki. A választási kampány-portrék grafikai szerkesztése is ismerős, egyszóval úgy érezzük, valós politikusok vagy jelöltek ihlették az alkotókat. Elsősorban Robert Icke rendezőt, aki alig pár éve, 2018-ban írta át Szophoklész klasszikusát az International Theater Amsterdam számára. 

Andrei Șerban is ezt a mai változatot rendezte meg a kolozsvári társulat színészeivel. Rögtön kétszer. Az előadást két teljesen eltérő szereposztásban játsszák, és bár az alkotói munka legtöbb eleme, például a díszlet, a fények, a szereplők mozgása megegyezik, estéről estére, mintha két különböző előadást látnánk. Ennyire sokat számít, hogy minden színésznek más-más habitusa van, hogy nem egyformán hangsúlyozzák ugyanazt a replikát, hogy másképpen osztják be energiáikat. A fair play jegyében nem hasonlítjuk össze a két szereposztást, de akinek volt lehetősége egyiket látni, szinte biztos, hogy kíváncsiságból megnézi a másikat is, azt hiszem. Az ínyencek egészen biztos, hiszen nagyon ritkán adódik ilyen exkluzív lehetőség tanulmányozni a színész munkáját. 

(tovább…)