Egyre több a kommunikációs szakember, és mintha egyre kevésbé tudnánk egymással értekezni. Pedig bármit teszünk, vagy nem teszünk, mondunk vagy hallgatunk, bárhogyan ülünk vagy állunk – az kommunikáció is. Ebben a hónapban arról tandemezünk, miért fontos a kommunikációs tudatosság. Működik-e és miként a kommunikációs készségfejlesztés? Mikor és hogyan kell ezt fejleszteni? Meddig kell ezt tanulnunk, gyakorolnunk? És vajon mi köze mindennek a kulturáltsághoz?

(H. Varga Gyula)

Minden közösség léte a kommunikáción mint közvetítőeszközön múlik: van kommunikáció, van közösség; nincs kommunikáció, nincs közösség. 

Kommunikálni mindenki tud – ám nem mindegy, hogyan. Aki ilyeneket mond: „Ami szívemen, a számon”, vagy: „Jól megmondtam neki!”, az nincs tisztában a kommunikáció céljával és eszköztárával. Az emberben három szint különül el. Montágh Imre mondta: az ösztönszint agresszió kifejezője hangképzésben a gégeprés; az érzelmi szint, az érzelem a torokból szól; az értelem a szájüregben artikulálódik. A kommunikáció azonban nem arra való, hogy másokat bántsunk vele, hanem összehangoljuk a dolgainkat, segítsük egymást, és jobbá tegyük a világot. Nagy célok, nemes célok…

Mindenkinek mások a kommunikációs képességei. A képességek eléggé adottak, nem könnyen változnak, inkább árnyalódnak. Nem úgy a jártasságok és a készségek. Ezek változtathatók és változtatandók. Valahol olvastam, hogy a készségek olyan modell szerint fejleszthetők, mint az egyenes lefutású programok. Sokszor, többféleképpen végig kell csinálni, amíg berögzülnek, automatizmussá válnak. Gondoljunk a köszönésekre, megszólításokra, udvariassági szokásokra.

A jártasságok fejlesztése e szemlélet alapján az elágazó lefutású program szerint képzelhető el: végezzük a gyakorlatot, és időnként döntési helyzetek elé kerülünk. Meg kell állni, számbavenni a lehetőségeket és dönteni. Helyzetelemzéssel nekünk kell kiválasztanunk a szituációnak – a kommunikációs céloknak, a szereplő érdekeinek – megfelelő eszközök és módszerek tárából az optimálisat. 

A modern pedagógiában fölértékelődött a kommunikációs készségfejlesztés. Előbb a piac mozdult rá, cégek szakosodtak speciális képzésekre, tréningekre. Később megjelent rá az igény az iskolai oktatás keretei között is. Erősítették ezt a reformpedagógiai törekvések, főleg az Európai Unió oktatási stratégiája: a kompetenciaalapú oktatás kidolgozása és bevezetése.

A magyar(országi) alaptantervben ez kissé felemás módon alakult. A bátor kezdést erős visszafogás követte. Úgy látom, a legutóbbi alaptanterv ismét több lehetőséget biztosít a kommunikációs készségfejlesztés számára. A magyar nyelv című tárgyba építése (anyanyelvi kommunikáció) annyiban felemás, hogy a magyartanárok szívesen fogadták, viszont nincs hozzá módszertani felkészültségük. Ráadásul tovább terheli az így is túlméretezett tananyagot.