MEGOSZTOM

Kommunikáció és kulturáltság

Egyre több a kommunikációs szakember, és mintha egyre kevésbé tudnánk egymással értekezni. Pedig bármit teszünk, vagy nem teszünk, mondunk vagy hallgatunk, bárhogyan ülünk vagy állunk – az kommunikáció is. Ebben a hónapban arról tandemezünk, miért fontos a kommunikációs tudatosság. Működik-e és miként a kommunikációs készségfejlesztés? Mikor és hogyan kell ezt fejleszteni? Meddig kell ezt tanulnunk, gyakorolnunk? És vajon mi köze mindennek a kulturáltsághoz?

(H. Varga Gyula)

Minden közösség léte a kommunikáción mint közvetítőeszközön múlik: van kommunikáció, van közösség; nincs kommunikáció, nincs közösség. 

Kommunikálni mindenki tud – ám nem mindegy, hogyan. Aki ilyeneket mond: „Ami szívemen, a számon”, vagy: „Jól megmondtam neki!”, az nincs tisztában a kommunikáció céljával és eszköztárával. Az emberben három szint különül el. Montágh Imre mondta: az ösztönszint agresszió kifejezője hangképzésben a gégeprés; az érzelmi szint, az érzelem a torokból szól; az értelem a szájüregben artikulálódik. A kommunikáció azonban nem arra való, hogy másokat bántsunk vele, hanem összehangoljuk a dolgainkat, segítsük egymást, és jobbá tegyük a világot. Nagy célok, nemes célok…

Mindenkinek mások a kommunikációs képességei. A képességek eléggé adottak, nem könnyen változnak, inkább árnyalódnak. Nem úgy a jártasságok és a készségek. Ezek változtathatók és változtatandók. Valahol olvastam, hogy a készségek olyan modell szerint fejleszthetők, mint az egyenes lefutású programok. Sokszor, többféleképpen végig kell csinálni, amíg berögzülnek, automatizmussá válnak. Gondoljunk a köszönésekre, megszólításokra, udvariassági szokásokra.

A jártasságok fejlesztése e szemlélet alapján az elágazó lefutású program szerint képzelhető el: végezzük a gyakorlatot, és időnként döntési helyzetek elé kerülünk. Meg kell állni, számbavenni a lehetőségeket és dönteni. Helyzetelemzéssel nekünk kell kiválasztanunk a szituációnak – a kommunikációs céloknak, a szereplő érdekeinek – megfelelő eszközök és módszerek tárából az optimálisat. 

A modern pedagógiában fölértékelődött a kommunikációs készségfejlesztés. Előbb a piac mozdult rá, cégek szakosodtak speciális képzésekre, tréningekre. Később megjelent rá az igény az iskolai oktatás keretei között is. Erősítették ezt a reformpedagógiai törekvések, főleg az Európai Unió oktatási stratégiája: a kompetenciaalapú oktatás kidolgozása és bevezetése.

A magyar(országi) alaptantervben ez kissé felemás módon alakult. A bátor kezdést erős visszafogás követte. Úgy látom, a legutóbbi alaptanterv ismét több lehetőséget biztosít a kommunikációs készségfejlesztés számára. A magyar nyelv című tárgyba építése (anyanyelvi kommunikáció) annyiban felemás, hogy a magyartanárok szívesen fogadták, viszont nincs hozzá módszertani felkészültségük. Ráadásul tovább terheli az így is túlméretezett tananyagot. 

Már Orsolya egy előadásából úgy értesültem, hogy az újabb román központi tantervek ennél jóval több lehetőséget, szabadságot adnak a diákok kommunikációs készségeinek fejlesztésére. Ez elismerésre méltó, remélem, a magyartanárok tudnak is élni vele.

Zárásként: a kommunikációs készségek, képességek fejlesztése nem öncél, hanem a teljes személyiségfejlődés része. Segítségével nem az a legfőbb célja a nevelőnek, hogy jól felkészült, de a saját céljait megvalósító, önző ember legyen belőle, hanem a közösségben és a közösségért tevékenykedő embertípus kiművelése a pedagógiai cél.

(Magyari Sára)

Bevallom, néha úgy tapasztalom, feleslegesen tanulnak egyesek a kommunikációról. Az is igaz, egyre inkább tapasztalom azt is, nem nagyon ment előbbre a világ a könyvek által. Azaz van egy csomó felhalmozott (elméleti) tudásunk, amit aztán nem tudunk, vagy nem lehet gyakorlatba ültetni. Mert az vagy nem így működik a valóságban, vagy nincs meg az önreflexió képessége és igénye, amivel azt az egyén önmagára tudná vonatkoztatni.

Ronda leszek: látom a kommunikációs szakembert, aki nem tud öltözködni, nem viseli a ruháját, nem tud ülni, állni, és ha a verbális kommunikációjára gondolok, végképp elcsüggedek. Pedig megnyilvánulásaink kommunikálnak rólunk, és az átlagember körülbelül 4 másodperc alatt 80 százalékos pontossággal felfogja az üzenetet, amit aztán értékel is. Azaz az elsőre alkotott kép valakiről illik is arra a bizonyos egyénre. Ma ezt nem szeretjük hallani, mert azt gondoljuk, ez előítéletesség, pontosabban azt, hogy az előítéletességet le lehet és le kell vetkőzni mindenáron. Pedig nem így van. Ez egy alapképességünk, amivel védjük magunkat és a sajátunkat, ennek segítségével tudunk tájékozódni a világban, és ha ezt megtanuljuk helyén kezelni, akkor leszünk jó emberismerők, akkor kevésbé vagyunk átverhetők, megkárosíthatók. 

Tehát a kommunikáció itt van bennünk és körülöttünk. De nem értjük egymást. A természetes dekódolás mintha nagyot sérült volna – az a gyanúm, hogy főként az ideológiák, az elméletek hatására. Például ma sokat tudunk a kisgyermekek beszédfejlesztéséről és szövegértéséről, a felmérések viszont – és a tapasztalat – azt bizonyítják, hogy nagyok a gondok a hallott és az olvasott szöveg értésével, nem beszélve a szövegalkotásról. Írásban egyre nehezebben megy, de szóban is. Egyre több a korlátozott nyelvi kódú gyermek és fiatal (korához képest fejletlen a szókincse, nem képes a választékos beszédmódra), illetve a nyelvi viselkedéssel is hadilábon állnak: nem tudják, ki mikor szólalhat meg, milyen hangnemben tehetik, milyen hangerővel. Aki pedig nem tudja szóban kifejezni a gondolatait, érzéseit, az sokszor az öklével fogja. 

Amióta egyre kevesebb emberi és emberséges szót hall a gyerek, azóta jelentkeznek ezek a gondok. Régebben több beszédben, beszélgetésben volt részük a csemetéknek, utánozva elsajátították a legfontosabbakat. Ott voltak a ringatók, a gügyögtetők, a gyermekjátékok, ahol aztán foglalkoztak a gyerek beszédével – nem annyira tudatosan, inkább ösztönösen. És működött. De gyakran hallottak a gyerekek muzsikát, dalolást élő emberektől, aztán ők maguk is énekelgettek – a zenei anyanyelv így fejlődött, a maga természetes módján. Ma a legtöbb családban nem evvel találkozunk: a gyerek passzív nyelvhasználó lesz – mesét néz, de nem nagyon beszélgetnek körülötte; zenét hallgat, de nem énekel; sportműsorokat néz, de nem mozog. Így a fejlődés sem az igazi. 

A verbális és paraverbális (hangerő, beszédritmus, sebesség, hangsúly stb.) kommunikáció mellett egyre nagyobb kihívás a nonverbális szféra: gesztusok, mimika, testtartás; öltözködés stb. Ezt sem a képernyőről, az internetről lehet megtanulni, hanem a családban, a környezetből. A sztájlisztok meg inkább ártanak, mint segítenek, bár tény, hogy jól keresnek – a mi rovásunkra. 

Miközben az az érdekes, hogy az egyetemi órákon vágni lehet a csendet, mikor a kommunikációs témák kerülnek elő: a nyelvi viselkedés, a mozgás és öltözködés résznél mindig minden diák fülel, és a következő órán már itt-ott látszik az igyekezet. Majd pár héten belül büszkén, örömmel számolnak be kisebb-nagyobb sikereikről, amelyeket a kommunikációs stratégiáik váltásakor élnek meg. Hiszen kommunikációs készségeinken életünk folyamán bármikor javíthatunk, vagy finomíthatunk. A kulcsszó pedig a hitelesség. Ami a szavakban és a tettekben, a beszédben és a megjelenésben összecseng, az bizalmat sugall. Jó létezni olyan ember mellett, aki hiteles. Főleg akkor, ha ma inkább olyanokkal van tele a világ, akik vizet prédikálnak, de bort, sört, pálinkát és amúgy bármi mást is megisznak…

H. Varga Gyula (Mezőnagymihály, 1947-2021) nyugalmazott főiskolai tanár: nyelvész, kommunikációkutató, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Alkalmazott Kommunikációtudományi Kutatócsoportjának vezetője, a Kommunikációs Nevelésért Egyesület elnöke.