Gábor megállt egy kapunál. Nézte a telefonjába felírt házszámot, hogy passzol-e azzal, amit lát. Négy éve nem járt itt, és bár ismerősnek tűnt a kapu, a ház, de a kertvárosokban soha nem lehet biztos az ember, hogy jó helyen jár-e. Minden utca, minden kerítés egyformának tűnik. Margit rekedtes hangján kiszólt az ablakból, hogy nyitja is a kaput. Gábor bement. A ház belülről már ismerős volt, szüleivel töltöttek el itt pár napot még évekkel ezelőtt. Gábor lehúzta a cipőjét és egyenesen a nappaliba sétált. Kintről nézve ez is egy átlagos nyugdíjas házaspár otthona volt, de belül a falakat indiai perzsaszőnyeg díszítette, és a bútorokat még Egyiptomból hozták magukkal, amikor visszaköltöztek. Margit férje, Bence mindig nagy büszkeséggel mesélte, mennyire csodálatos, hogy az a szép mozaik berakás kisgyerekek munkája. Hogy mennyi munka, mennyi figyelem kell hozzá, és ezek a gyerekek milyen ügyesek, hogy azokat az egészen apró részleteket is így kidolgozták. A pár centis fadarabokat odanyomják az esztergához. Ezt a munkát csak igazán kis kezekkel lehet szépre csinálni.

Amikor Gábor leült a kanapéra, egy kövér macska ráérősen odalépdelt hozzá, megszaglászta a lábát, majd érdektelenül felugrott mellé, mintha csak éppen ott lett volna dolga. Gábor megsimogatta, a macska fújtatott. Margit, mint gondoskodó édesanya, aki évek óta nem látta gyermekét, úgy járta körbe Gábort. Kávéval kínálta, még tejszínhabot is tett rá, hiába mondta Gábor, hogy feketén kéri, aztán leült vele szemben a fekete bőrfotelbe és kérdezgetni kezdte. Mi újság? Mi történt vele az elmúlt években, hát azzal a csinos lánnyal, akivel addig együtt jártak. Gábor éppen, hogy szóhoz jutott, amikor belépett a szobába Margit férje. Felállt, lekezelt vele, majd kénytelen volt egy kicsit arrébb ülni vissza, mert közben a macska kiterült a fenékmeleg kanapérészen. Aztán mesélni kezdett. Az elmúlt pár évben sokat utazott, sokszor költözött, de most végre úgy érzi, sikerült megtalálnia, amit keresett és örül, hogy éppen a közelben levő parókiára helyezték ki. Valahogy minden a helyére került az életében, mondta. A lány sem hiányzik már. Szép volt az ő történetük, mégis úgy érzi, nem tudott kiteljesedni. Most viszont itt van, ahová mindig is vágyott és valahogy könnyebb lett a lelke. 

Bence rákérdezett, honnan jön ez az egész lélek dolog? Mármint, nem úgy érti, hogy ő nem hisz benne, de emlékszik, amikor Gábor még szenvedéllyel mesélt arról, hogy kórboncnok akar lenni, most pedig itt ül reverendában és a lélekről beszél. Az ilyen dolgok nem jönnek csak úgy maguktól, de ő mégsem érti, hogy honnan lett neki ez a hajlama. Mert Gábor apja, akit Bence katonakoruk óta ismert, egyáltalán nem hitt Istenben, az anyja pedig, ugyan meg volt keresztelve, és kötelességből megtanította gyermekeit az esti imádságra, de ő maga nem sok padot koptatott el a templomban. Valahonnan mégis jönnie kell ennek, genetikailag, mondta Bence és komoly érdeklődéssel nézett Gáborra, aki csak annyit felelt, nem tudom. 

Margit közben megnézte a készülő ételt és szólt, hogy még tíz perc és asztalhoz ülhetnek. Bence és Gábor, mintha meg se hallotta volna, folytatták a beszélgetést. Bence erősködött, hogy fejtsék meg, honnan jött ez az istenes dolog, mert nem érti. Olyan nincs, hogy egyszer csak az ember megváltoztatja a gondolkodását, a teljes világnézetét és valami ennyire konkrét dologba fogjon. Mármint, nem úgy konkrét, hanem hogy pont az ellenkezője. Gábor, csak hogy mondjon valamit, a nagyapjára hivatkozott. Ő volt az egyetlen igazán hívő a családban. A válasz nem elégítette ki Bence kíváncsiságát. Gábor próbálta oldani a feszengését és a macska felé nyúlt, hogy megsimogassa, az viszont ismét ráfújt, sőt felé is kapott mancsával. Margit ijedten ugrott fel a fotelből, hogy ő még ilyent nem látott. Ez az állat annyira szelíd, még senkivel nem viselkedett így. Ölbe kapta és döbbenten állt. Ha már a lélekről beszélnek, Jucikának is van ám lelke. Valami rosszat érezhet Gáboron. Biztosan a kutya, mondta Gábor, de Margit csak erősködött, hogy nem, azt nem hiszi. Sápadt arccal nézett Gáborra és csak annyit kérdezett: ugye nem? A két férfi értetlenül ült. Mit nem? Ugye nem űzött ördögöt az elmúlt napokban, mert lehet, hogy a gonosz szállt belé és azért viselkedik így Jucika. Bence nevetni kezdett, ne hülyéskedjen már. Az ördögöt mi találtuk fel, mondta. Gábor sértetten válaszolt. Az ördög nem emberi találmány, egyébként is, nem foglalkozik ő ilyesmivel. Ördögűzéssel csak a sarlatánok foglalkoznak. Ő a jóságot keresi, nem az ördögöket. Mert a jóság az, ami elűzi a rosszat. Az a mélyről jövő, belső jóság, ha az ember nem önmagára gondol elsősorban, amikor cselekszik, hanem a többi emberre. Az önzetlenség fontos, mondta Bence, de azért mégse állítsa senki azt, hogy az ember képes arra, hogy ne magára gondoljon elsősorban. 

Ez a hit alapja, mondta Gábor, aki folytatta volna a magasztos eszmecserét, de Jucika kiugrott Margit szorításából és rávetette magát. Karmát egyenesen Gábor mellkasába mélyesztette. Margit sikítani kezdett. Az ördögöt érzi! Itt az ördög! Bence hirtelen nem tudta, hogy Gáboron segítsen, vagy a feleségét nyugtassa. Végül Gábor mellett döntött, mert nem értette, mi szállta meg Margitot így a semmiből. Lerángatta Jucit Gábor mellkasáról. A reverenda végighasadt, Juci karmai között pedig kis fekete szövetdarabok lógtak, mintha gyászos zászlókat lengetne. Az elektromos sütő hangosan sípolni kezdett, jelezve, hogy kész az ebéd, ami kizökkentette Margitot az előbbi hisztérikus rohamból. Mintha mi sem történt volna, rohant a konyhába, hogy kivegye a húst a sütőből. A macskát kizárták az udvarra és asztalhoz ültek. Gábor imádságot mondott, mielőtt nekikezdtek volna, de ezen kívül nem esett egyetlen szó sem az asztal mellett. Csak az evőeszközök tányérhoz koccanását lehetett hallani. Ebéd után Gábor felállt, megköszönte a szívélyes vendégszeretetet. Margit és Bence felajánlották, hogy ha bármire szüksége lenne, keresse őket nyugodtan és máskor is szívesen látják majd. Gábor erősködött, hogy mindenképpen jönni fog még és tartják a kapcsolatot, de igazából mindhárman tudták, hogy most látják egymást utoljára.