MEGOSZTOM

A másik oldal

Miután elköltöztünk Mamáéktól a falu másik felére, újra kellett kezdeni mindent. A régi barátaink, a régi helyek, ahová játszani jártunk, már túl messze voltak tőlünk. A mező lett az új játszóterünk. Jobban mondva a völgy egyik oldala, mert a folyón túlra nem szabadott menni. A falunak ezen a részén kiásták a folyómedret, így jóval mélyebb volt a víz, mint Mamáéknál. Csak egy kis pallón lehetett átmenni a túlsó partra. Egyik nap, amikor szép volt az idő, és anyámék és Pirinéniék is dolgoztak, megbeszéltük Hannával, hogy felfedezzük a másik oldalt. Szendvicseket pakoltunk, a bátyám egy pokrócot is hozott, és elindultunk a felfedezőútra. Először úgy akartunk átkelni a folyón, hogy egymás kezét fogva élőláncot alkotunk, de amikor már ketten álltunk a keskeny pallón, az himbálózni kezdett. Akkor megbeszéltük, hogy egyszerre csak egyikünk léphet rá. A bátyám ment előre, mert ő volt a legnagyobb közülünk. Arra gondoltunk, ha őt megbírja a palló, akkor engem és Hannát is. Közepénél lenéztem. Sötéten hömpölygött a víz alattam. Szédülni kezdtem, mire a bátyám rám kiáltott, hogy ne nézzek le. A túlsó partról nyújtotta a kezét. Csak őt néztem, lábamat óvatosan csúsztattam előre a pallón. Nem mertem felemelni, nehogy mellé lépjek. Ujjongtunk, amikor mindhárman átértünk. Elindultunk, fel a dombnak, de nem jutottunk messzire, mert túl nagy volt a fű, és féltünk a kígyóktól. Találtunk egy almást. Leültünk a fák árnyékában. Aztán kergetőzni kezdtünk. Nem kellett hazasietni, mert tudtuk, hogy anyámék nem jönnek sötétedés előtt, és nem voltunk messze a falutól. Amikor éhesek lettünk, szedtünk almát. A nap végén kicsit hűvösebb kezdett lenni az idő, akkor leszaladtunk a dombon, egészen a pallóig. Már azon sem volt olyan ijesztő átkelni. Jóval anyámék előtt értünk haza.

Amikor meséltem az új padtársamnak a helyről, ő is meg akarta nézni. Elkéreztünk a mezőre játszani. Az anyukája süteményt pakolt nekünk. Csak a pallóig kellett eljutni észrevétlenül. Megegyeztünk, ha valaki megkérdezi, mit keresünk arrafele, azt mondjuk, hogy fagyizni indultunk. Az üzlet csak pár házzal odébb volt, mint a kisutca, ahonnan le lehetett térni a pallóhoz. Szerencsénk volt, aznap alig jártak az úton. A két szekeres közül, aki elment mellettünk, egyik sem állt meg, hogy szóba álljon velünk. Magda kicsit megijedt a pallótól, így én mentem előre, mint akinek már nagy tapasztalata van benne. A túlsó partról visszafordulva nyújtottam a kezem, ahogy a bátyám csinálta. Az almás nem volt messze, hamar odaértünk. A fű most körülötte is le volt kaszálva. Kértem Magdát, menjünk kicsit feljebb a dombnak. Elindultunk, a folyással szembeni irányt követtük, hogy azért a falu fölött maradjunk. Hatalmas tölgyfák álltak ott, a fákon túl viszont vizenyős volt a föld. A lábunkkal tapogattuk ki, hol keményebb, hova lehet lépni, hogy ne csússzunk el a sárban. Már majdnem visszafordultunk, amikor kicsit arrébb egy tisztást vettünk észre. Három óriási boglya volt egymás mellett. Fel akartunk mászni az egyikre. Először külön-külön próbáltunk megkapaszkodni az oldalában, de így csak egy-egy marék szénát sikerült kitépni belőle. Akkor bakot tartottam Magdának, de nem tudtam elég magasra emelni. Amikor felrugaszkodott, a súlya alatt megbillentem, és mind a ketten a földre estünk. Cseréltünk, most ő tartott bakot. Sokkal magasabbra tudott lökni, mint én őt, de pár centi még hiányzott. Visszacsúsztam. Több próbálkozás után végre sikerült valahogy felverekednem magam a boglya tetejére. Ekkor jött igazán a neheze, mert Magdának is fel kellett valahogy jutnia. Nyújtottam a kezem, Magda magasra ugrott, de nem ért el. Újra ugrott. Megragadta a karom és lerántott magával. Megint cseréltünk. Én tartottam bakot. Magda feljutott. Akkor ő próbált engem felhúzni. Neki sikerült. Kiterültünk a boglya tetején, és nagyokat sóhajtva lélegeztünk.

Felültünk, lábunkat lógatva néztük a falut, hogy hány házat ismerünk fel. Magda megtalálta a saját házuk fedelét, amikor a hátunk mögül kiáltást hallottunk. Két idősebb fiú jött felénk. Túl közel voltak, hogy elszaladjunk. Azt hittük, a tulaj jön, és meg fognak szidni, amiért felmásztunk, de amikor közelebb értek, hízelegni kezdtek. Kérték, hogy szálljunk le. Mondták, ha lemászunk, nekünk is jó lesz. Majd eljátszanak velünk. Kedvesek voltak, de a szemükben volt valami, ami megijesztett. Magdával megfogtuk egymás kezét, reszketett, de ezt a fiúk nem láthatták. Az egyik fiú felugrott, megpróbált lerántani. Felhúztuk a lábunkat. A másik is próbálkozott, pedig ő jóval alacsonyabb volt. Akkor mászni próbáltak, de nem sikerült. Kérdezgetni kezdték, hogy kik vagyunk, miért nem akarunk lemenni. Egy darabig nem szóltunk semmit, de már szürkülődni kezdett. Tudtuk, hogy nem húzhatjuk tovább az időt. Ezt láthatóan tudta a két fiú is, mert leültek a boglya aljába, és gúnyosan szóltak fel hozzánk, hogy csak nem akarunk ott aludni, mert ők bizony kivárják, amíg le nem megyünk. Magda akkor végre megszólalt, hogy márpedig ott alszunk, ha kell.

A két fiú felállt. Farkasszemet néztünk pár pillanatig. Nevetni kezdtek, a magasabb fiú vállon ütötte a másikat, hogy menjenek. Megfordultak, és elindultak abba az irányba, ahonnan jöttek. Azt hittük, hogy csak így akarnak lecsalni onnan. Néztük, ahogy eltűnnek a fák között. Már rég nem látszottak, de még sokáig feszülten füleltünk, hátha csak megbújtak a közelben. Nem hallottunk semmit. Leugrottunk, és futottunk, ahogy csak bírtunk. Néha hátranéztünk, hogy követnek-e. A cipőnkre vastag sárréteg tapadt. Alig bírtam megemelni a lábam, de csak akkor álltunk meg, amikor beértünk a faluba. Magdával soha többé nem beszéltünk erről. Pont olyan csendes és visszahúzódó lett, mint a barátságunk elején. 

György Alida író, költő, 1995-ben született, Zetelakán nőtt fel. Első kötete Hármasszabály címmel nemrég jelent meg. Jelenleg Budapesten él.