MEGOSZTOM

Az a színház érdekel, ami érvényes

Beszélgetés Boros Kingával

Jelenleg Nagyváradon, a Szigligeti Színházban dolgozol Gianina Cărbunariu rendező mellett a most készülő Magyarosaurus dacus című előadás dramaturgjaként. Van-e ennek az együttműködésnek valamilyen előzménye?

Gianinával Marosvásárhelyen, a Yorick Stúdió 2009-ben bemutatott 20/20 című előadásában dolgoztunk először együtt. Azóta fordítottam darabját, előszót írtam a szlovák nyelvű kötetéhez, és 2021-ben az UArt-Press Kiadónál megjelentettük a Hétköznapi emberek című könyvet, amely az első, Romániában megjelent gyűjteményes Cărbunariu-drámakötet. Az évek során nem veszítettük el a kapcsolatot. 

A szakmai tevékenységedben mennyire tudatos törekvés az, hogy valamiféle közvetítői szerepet láss el a román és magyar színházi világ között?

Nem gondolok magamra román-magyar közvetítőként, de maga a közvetítő szerep nagyon szimpatikus. A dramaturgi identitás része, hogy „seftelsz”. Hogy mi és mi között közvetítek, az örökké változó, van, amikor a színpad és a nézőtér között, és van, amikor két kultúra között. Nagyon szeretek innen-onnan átvinni dolgokat, összekapcsolni különböző világokat egymással.
Én magam nem vagyok olyan alkotó művész, aki a semmiből alkotna valamit. Úgy működöm, hogy ami megtetszik, azt szeretném megosztani másokkal. Gianinával is így találkoztunk. 2004-ben végeztem teatrológia szakon Kolozsváron, Marosvásárhelyre kerültem az akkor még működő A Hét című közéleti és kulturális hetilaphoz színházi szerkesztőnek. Abban az évben Bukarestben, az Országos Fesztiválon láttam a Stop the Tempo című előadását. Az erdélyi színházból érkezve nagyon wow-élmény volt, az is, hogy a színészek kortárs, a romániai fiatalokat foglalkoztató identitás-kérdéseket vetettek fel. Utána ezzel a darabbal elkezdtem „házalni”, végül Sebestyén Aba rendező harapott rá, és annak folytatása lett az, hogy meghívta Gianinát a Yorickhoz rendezni.
Szoktam mondani Gianinának kicsit irigykedve, kicsit büszkén, de örömmel, hogy időnként tőlem függetlenül pont azt valósítja meg, amiről álmodozom. Pár éve például ajánlottam néhány erdélyi színháznak bevezetni a „plusz egy kávé” mintájára elgondolt ajándékjegy gyakorlatát. Bizonyos vendéglátóhelyeken lehetőség van a sajátodon kívül egy második kávé árát otthagyni valaki más számára, aki esetleg nem engedheti meg magának. A színházbajárás sok embernek nincs benne a szokásrendjében, de egy ilyen akcióval is lehet megfogni potenciális nézőket. Gianina, a Piatra Neamț-i színházban „Bilet în așteptare” címen csinált hasonlót. Azt hiszem, ha a helyzet úgy hozza, könnyen újra egymásra kapcsolódunk.

Hogyan jött létre a kapcsolódás itt, Váradon? 

Gianinát egy ideje foglalkoztatta Nopcsa Ferenc figurája, izgalmasnak tűnt neki, s mivel egy magyar emberről van szó, 2021 nyarán megkeresett, hogy segítsek utánajárni az életének és munkásságának. Ekkortájt kérte fel a váradi színház egy előadás rendezésére.

Mit lehet tudni Nopcsa Ferencről?

Báró Nopcsa Ferenc paleontológus 1877-ben született Déván és 1933-ban halt meg Bécsben. Igazi monarchiabeli polgár, az 1200-as évekig visszavezethető családfával. Valószínűleg elmagyarosodott román családról van szó, amelynek a történetében a nemzetiségi kérdés is tematizálódik. Nopcsa Ferenc nagyapja, Nopcsa László részt vesz 1848-ban a balázsfalvi gyűlésen, mint Ladislau Nopcsa, noha a család addigra már több évszázada magyarnak tekintette magát. Elpártolása miatt a zámi Nopcsa-kastélyt lerombolták a feldühödött magyar tömegek. A család román eredetéről annyit tudunk, hogy valamikor ortodoxok voltak, továbbá, hogy a Nopcsa név valószínűleg a noapcea, azaz noaptea szóból ered.

Miért érdekes színházi szempontból ez a figura? 

Gianina számára a figura kettőssége, ellentmondásossága volt színházilag vonzó. Egy James Bond-, egy Jurassic Park-, egy Netflix-film és egy Shakespeare-tragédia főhőse egy személyben. Járja Albániát, albánnak beöltözve, elvegyülve az akkor barbárnak tartott népesség között, a következő pillanatban pedig román juhásznak öltözve kémkedik Bécsnek, majd másnap Londonban, a British Museumban kutatja a dinoszaurusz-maradványokat. Egy tudós, aki folyamatosan implikálódik a politikai mozgásokba, majdnem albán király lesz belőle. Az albániai néprajzi írásai sokszor elképesztő empátiával és humanizmussal vannak átitatva, de társas kapcsolataiban gyakran teljesen szociopata módon viselkedik. Amikor haragszik, nagyon kicsinyes, kegyetlen. Például a végrendeletében azt írja, hogy a családjának semmit, még egy apró emléket sem hagy – a színészekkel azon röhögtünk, hogy még egy hűtőmágnest sem. 

Ha már említetted a színészeket, akkor a munkamódszerről is beszéljünk. Ha jól tudom, ennek a történetnek a kibontásába bevontátok a színészeket is, tehát egy a Szigligeti számára nem szokványos munkafolyamat zajlik.  

Gianina munkái nagyon gyakran kutatáson alapulnak. S mivel most hatalmas anyag van, amit meg kell mutatni, eléggé adta magát, hogy ne fikciót írjon, hanem a rendelkezésre álló dokumentumokat dolgozzuk fel, ready made szövegekre alapuljon az előadás. Ő nagyon ért ahhoz, hogy ezeket dramatizálja. Az egyik jelenet például Nopcsa Ferenc apjáról szól, Nopcsa Elekről, aki 1894 és 1897 között a budapesti Nemzeti Színház és Nemzeti Opera politikai alapon kinevezett intendánsa, főigazgatója, és aki egy óriási metoobotrányba bukik bele. Nos, Gianina ebből úgy írt jelenetet, hogy egy mondatot sem „költött” hozzá, csak összerakta a sajtómegjelenéseket, mint egy puzzle-t, s fergeteges erejű, vicces és pörgő dialógusokat hozott létre. Ugyanakkor ez a munka módszertanilag sok nehézséget okoz. Nagy kihívás például elkülöníteni, hogy mi a megbízható dokumentum, és mi a mítoszteremtés. 

Miért fontos, hogy ebbe a kutatómunkába a színészeket is bevonjátok?

A kutatáson alapuló előadások esetében elengedhetetlen, hogy a színészek értsék, érezzék a témát, és ez a tudás és energia ott legyen a játékukban. Például amikor elhangzik az előadásban, hogy a férje botránya Nopcsa Eleknét is diszkreditálja, akkor a színész tudja, hogy a kor sajtójában 1897-ig a bárónő számtalan jótékonysági bál és akció szervezőjeként szerepel, azt követően viszont csak az újaradi sörfőzőház hirdetéseivel, vagy hogy tehenészt keres az uradalomra. Vagyis kirekesztődik a társasági életből és gazdálkodásra kényszerül. Mindezeket a háttérinfókat nincs mód elmondani az előadásban, de ha a színész részt vett a kutatásban, akkor beépül az alakításába. Ez a tudatosság, forráskritikus pozíció adja az előadás metateátrális rétegét is: a Magyarosaurusban egyértelműen megmutatjuk a színész és a szerep különbözőségét.

Ráadásul, ha jól tudom, Nopcsa Ferencet több színész alakítja.

Nopcsa összetett és ellentmondásos identitású embernek tűnik, ez vezetett ahhoz az írói, rendezői ötlethez, hogy ne egy színész játssza. A váradi társulat nagyon jól működik mint csoport, mint csapat, jól tudnak kicsi, egymást megtámogató szerepekben dolgozni. Ez a munkafolyamat kihívás volt nekik is, nekünk is, az első hetekben eléggé küzdöttünk azzal, hogy ezúttal nem egy előre megírt szöveggel indult a munka. Gyakorlatilag párhuzamosan készült a szöveg, a magyar fordítás, és már próbáltunk is a színészekkel.

Először dolgozol a színházban Nagyváradon, de családi kötelékek fűznek a városhoz és többirányú szakmai kapcsolat a színházhoz. Esetleg vannak személyes implikációid ebben az anyagban is, amin dolgoztok? 

Nopcsa Ferenc 1877-ben született Déván. Mondhatni a dédapánk lehetne. Az én anyai dédapám, Ambrus Péter 1894-ben született a Bihar megyei Gyantán. A kutatások során az ő nevét is megtaláltam az Európából Amerikába érkező hajók utaslistáján, akárcsak az ifjabb Nopcsa Elekét. Nopcsa Ferenc öccse a magyarországi fehérterror idején az egyik kommandó tagja. Egy angol nyelvű cikk felveti, hogy később cowboy lett Amerikában, ezért néztünk utána az utaslistáknak. Dédapám illegális kommunistaként jött haza Amerikából, a második világháború után közvetlenül a Bihar megyei Magyar Népi Szövetség ügyvezető elnöke volt. De nagyon hamar kiábrándult és visszavonult a közügyektől, miután a mezőbikácsi és gyantai nacionalista alapú vérengzések ügyében nem sikerült elégtételt szereznie az áldozatoknak. Néha eszembe jut, hogy ha a Nopcsa-család nem halt volna ki, akkor most interjúzhatnánk Nopcsa Ferenc dédunokájával. Déva és a Hátszegvidék térben sincs távol Váradtól, igaz, hogy Nopcsának a Monarchia állampolgáraként Konstantinápolytól Londonig tart a világ. És az a világ is nagyon hasonlatos a miénkhez: a politikai alapon kiosztogatott kultúrpozíciók, a metoo-botrányok, a rossz politikai menedzsment… Vagy akár az Osztrák-Magyar Monarchia reálunió típusú államszerveződése, ma azt mondanám, posztnacionális, amelyben, ahogy egyre többet olvasok róla, egyre inkább úgy érzem, hogy nem lehetett rossz élni.  

Visszajutottunk Nopcsához, pedig a váradi kötődéseidről érdeklődtem…

Tényleg, de visszakanyarodok. Édesanyám, B. Piroska Klára színésznő itt nőtt fel, a nagyszüleim házában Kovács Apollónia fényképe lógott a falon. Ez a kép most Czvikker Katalin irodájában van, méltó helyen. Meghatározó, de egymással nem kontinuus, egészen különböző történetek fűznek a városhoz, és most, hogy néhány hétig itt dolgozom, lubickolok ebben az érzésben: olyan, mintha több Váradom lenne ebben az egy városban, és amikor próbára megyek, szembejön velem, felizzik egy másik életem.

Egy picit beszéljünk arról is, hogy nemrég zárult le a váradi színháztörténeti, ún. Philter-kutatás, aminek te voltál a koordinátora. Hogyan értékeled ezt a munkát, miben látod a jelentőségét? 

Nagyon becsülöm azokat a színházakat, amelyek látják a saját múltjuk jelentőségét. Ez nem a tekintélytisztelet miatt fontos, hanem mert az örökségünk akkor is működik, ha nem tudatosítjuk magunkban, mert a kánon nemcsak az alkotói szándékban él tovább, hanem a nézői elvárásokban is. Amikor egy színház érdeklődéssel fordul a saját múltja felé, akkor az olyan, mintha megvizsgálná a talajt, amelybe egy magot akar elültetni. Ha nem vizsgálja meg, akkor megtörténhet, hogy olyasmit akar elültetni, ami ott nem fog megteremni. 

A váradi Philther-kutatás nagyszerű találkozás volt annak köszönhetően, hogy mekkora nyitottsággal fogadtatok. A Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád és Kiss Gabriella által kidolgozott módszer magát az előadást próbálja rekonstruálni. A kutatási projekt erdélyi részének koordinálását Ungvári Zrínyi Ildikótól vettem át 2019-ben, és akkor szembesültem azzal, hogy Várad fehér folt az erdélyi Philther-térképen. Majd szerencsésen összejött egy kicsi, de lelkes szerzői kör, és 2022-re megszületett a Nagyváradi magyar színháztörténet 1950–1990. Philther-elemzések című kötet. 

Miért az 1950 és 1990 közötti előadások elemzései kerültek a kötetbe? 

A legkorábbi jelentősnek mondható előadás, amihez anyagot találtunk, az 1950-es Cigánybáró volt. A váradi színház csodálatosan rendbe szedett archívuma nélkül nagyon nagy bajban lettünk volna. A másik időhatárt 2010-nél húztuk meg, de végül egy 1990-es előadás lett az utolsó, ami a kötetbe bekerült. Ezt utólag már sajnálom, mert azt az átmeneti húsz évet, amely során a váradi színház néz jobbra-balra, és nem megy semerre, mint John Travolta a GIF-en, színháztörténetileg iszonyú izgalmas lenne megragadni. Ez az az időszak, amikor nincsenek esztétikailag kiemelkedő produkciók, tiszteletre méltó kudarc annál több. A társulat nem tudja átszakítani a saját határait, illetve áttörni a szakmai ingerküszöböt, pont ezért kellene még foglalkozni ezzel a periódussal. De a kötetnek így is van egy szép íve az államosítástól a rendszerváltásig, zenés előadástól zenés előadásig. A 14 előadáselemzésből kirajzolódik, hogy a Gróf László-féle zenés színház után hogyan következik Szabó József líraibb, költői színháza, majd hogyan veszít irányt ez a színház.

A színháztörténeti kitérő után még visszatérnék a jelen színházához. Úgy sejtem, hogy szakmai érdeklődésedben kitüntetett helyet foglal el a kortárs, társadalmilag érzékeny színház, és ennek különböző formái az alkalmazott színháztól a dokumentarista színházig. Hogyan látod ennek helyzetét az erdélyi palettán? 

Engem az a színház érdekel, ami érvényes, műfajtól függetlenül. Mindenevő vagyok, nagyon szeretem az operettet is, és meggyőződésem, hogy a Csárdáskirálynő a kellemes muzsika mellett társadalmilag érzékeny színház is tud lenni. A Váradra érkezésem előtti napokban azzal foglalkoztunk a vásárhelyi teatrológus hallgatókkal, hogy mi tudja ma érvényessé tenni ezt a hungarikum-darabot, ami jobban meghatározza a magyar színházi kultúrát, mint a nagy nemzeti drámáink. Nagyon szeretnék például egyszer roma színésznőt látni Szilvia szerepében, mert akkor a Szilvia-Edvin páros talán megmutatna egy ahhoz mérhető társadalmi konfliktust, amit 1915-ben Stein és Jenbach megírt. Vagy az erdélyi színházakban most agyonjátszott Hegedűs a háztetőn-t úgy újraolvasva, hogy a nézőtéren ülő Tevjék átérezzék a hagyomány megingását. Ehhez ma Fegykának, a harmadik lány választottjának minimum lánynak kellene lennie…

Te magad elég sok színházi területen dolgozol, kritikusként, alkotóként, dramaturgként, sőt, volt már önálló előadásod is. Mi az, ami a legközelebb áll hozzád?

A csapatmunka. Szeretek dramaturgként dolgozni, szívesen dolgoznék többet is. Mégis a legkedvesebb munkahelyem a Színház folyóirat volt azoknak az embereknek köszönhetően, akikkel ott 2016–2021 közt szerkesztőtárs lehettem. 18 év alatt hat vagy hét produkcióban vettem részt mint dramaturg, ami nagyon kevés, más emberek a hobbijuknak többet hódolnak. 40 évesen ijesztő rájönni arra, hogy mennyire kevés dolog fér bele az ember életébe, nekem 18 év alatt bele kellett, hogy férjen két gyerek, egy doktorátus, az akadémiai munka, mert főállásban egyetemi oktató vagyok. Dramaturgként nem tudnék megélni, mint ahogy szakíróként se. A teatrológusok előtt sokféle lehetőség van, de ezek közül nagyon kevés ad megélhetést is. 

De itt vagy rá élő példának, hogy ezeket a tevékenységeket egymás mellett, párhuzamosan is lehet művelni. 

A teatrológus hallgatókat, akikkel az egyetemen dolgozom, arról próbálom meggyőzni, hogy tartsák nyitva maguk előtt az összes kaput. Például ne utasítsák el az irodalmi titkári munkát se. Látni vélek egy ilyen ördögi kört az erdélyi színházaknál: az irodalmi titkári munka nincs megbecsülve, ezért kevés olyan ember áll irodalmi titkárnak, akinek a felkészültsége lehetővé tenné, hogy az irodalmi titkári munkának a megbecsültsége nőjön. Ilyen értelemben muszáj nemcsak felkészültnek, hanem szívósnak is lenni, dolgozni a szakértelmed érvényesítésén akkor is, ha alapból nincs rá fogadókészség. Hiszen annyi dolog van az intézményi dramaturgiától a művészetközvetítésig, ami egy színházban a teatrológusnak fekszik legjobban. Igaz, nem tudok menni azzal az állásponttal, hogy akkora a mozgástered, amekkorát magadnak kiharcolsz. Elegem van a háborús retorikából. Virágokat akarok locsolni, nem bozótharcot vívni, ráadásul azokkal az emberekkel, akik elvileg a munkatársaim. Nekem az anyává válás hozta el azt a belátást, amit a diákok felé is képviselek, nem az a fontos, hogy majd az irodád ajtaján mit ír, vagy, hogy van-e egyáltalán irodád. A lényeg az, hogy boldog legyél abban, amit csinálsz.

Ezt elfogadom végszónak, köszönöm a beszélgetést.

Boros Kinga (Csíkszereda) színházi szakíró, dramaturg, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára

MEGOSZTOM

Hétköznapi csalódások

Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. UArtPress, 2020

Bevallom, jó ideje azon töprengek, hogyan kezdjek neki ennek a szövegnek. Gianina Cărbunariu: Hétköznapi emberek. Kiadja az UatPress, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Kiadója. A DramArt sorozat első megjelent drámakötete, 2020-ban. Célja a mai dráma népszerűsítése a fordítás segítségével. A kötetben olvasható öt drámát Csűrös Réka és Patkó Éva fordította Boros Kinga szerkesztésével. Kétszázvalahány oldal. Hát így kezdek neki e szövegnek. Kicsit szorongok, mert Boros Kinga előszavát egy az egyben ide is másolhattam volna, hiszen majdnem minden fontos tudnivalót, kísérő információt leír a szerzőről, a szerző munkásságáról, a drámák keletkezési körülményeiről. 

Na de ebből még az olvasó, aki sosem tartotta kezében a kiadványt, nem fogja tudni, miről van szó. Gianina Cărbunariu 1977-ben született Piatra Neamț-on. Bölcsészetet, színházi rendezést és drámaírást tanult. 2017 óta szülővárosa színházának igazgatója. Ezek az alapok. Cărbunariu színházi munkáiról számos, magyar nyelvű print és online publikációs felületen (például Korunk, revizoronline.hu, Színház, Magyar Narancs, Játéktér, stb) megjelentek írások, ezek jegyzékét megtaláljuk a kötet végén is. Azonban nehézkesen lelhetünk fel publikált Cărbunariu szövegkönyveket, hiszen alkotói folyamatára jellemző a próbafolyamat során kialakuló, formálódó, és nem az előzetesen készre írt anyaggal való munka. Úgy is mondhatnánk, nem a szöveg hat a majdani előadásra, hanem az egész színházi közeg van hatással a témára, a szövegszilánkokra; a színpadi szöveg a színpadon éri el felnőtt – és mindig változó formáját. Ahogy Boros Kinga írja előszavában: [a szerző] azért ír, mert rendez. 

És ahogy hat rá a játéktér, úgy hat témáira a szociális, politkai közeg, amelyben él. Mert ezek a drámák korlenyomatai annak a világnak, amelyben élünk, annak az egészen, nyomasztóan közeli romániai társadalmi légkörnek. És amely oly zavaró, mint belenézni egy megrepedt tükörbe. Ez a kötet repedt tükör. Aki belenéz, kísértetiesen ismerős alakot vél felfedezni, de ez az alak fragmentálja és széthasítja azt az elvárást, amelyet látni szeretnénk: így paradox módon valóságos körülményeket teremt. Ez történhet akkor, ha a dokumentarizmus találkozik a fikcióval. Akár írhatnám alcímként: bármely hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve – már amennyiben a véletlent szerzői szándékként értelmezzük. Hát értelmezzük így. Cărbunariu előszeretettel használja műfaji meghatározásként (A tigris c. darabban konkrétan is) a mocumentary-t (angol mock = kicsúfolni + documentary = dokumentumfilm szavak keresztezéséből). 

Azért konkrétan kicsúfolásról nem beszélhetünk. A szerző nagyon jól ismeri a témáit, amelyek inspirálják alkotásait, utánajár, olvas, kutat, hiszen tudja, hogy akkor állíthatja élére hitelesen, ha ismeri a súlypontjait. Nem ítélkezik szereplői és a közegük felett, de bölcsen felmutatja sebezhetőségüket, korruptságukat, romlottságukat. Az igazságtalanságot. A kiszolgáltatottságot. A tehetetlenséget. A néző/olvasó csak ül és befogad, és ez a befogadói státusz szorongató, szűk, felháborító. A drámák szerzői-rendezői utasításaiból tisztán kivehető, hogy e szövegek látszólag interakcióra is hívják a (majdani) nézőt, de nem a lehetséges nézői reakcióra építik a cselekményszerű előadandót. Én, mint néző semmit nem tudok tenni annak érdekében, hogy az ábrázolt szituáció kedvezőbben alakuljon. Hiába vagyok empatikus és éleseszű, hiába indulnak be a fogaskerekek: ezek a szövegek megmutatják a problémát, de nem kínálnak rá megoldást. Nem is ez a dolguk, természetesen. A színházi térben még senki nem oldott meg szociálpolitikai ügyeket. De fontos, hogy ezek az ügyek nem maradnak a szőnyeg alatt. És irtózatosan vaknak és érzéketlennek kell lenni ahhoz, hogy az öt drámában felvázolt ügyek (mert mindet lehetne így is nevezni: ügy) ne legyenek élénken ismerősek, szinte hétköznapiak – akár olyannyira, hogy egy-egy replikát magam is folytathatnék, mert a civil valóságomban is tapasztaltam, hallottam már őket. Vagy ismerek valakit, aki ismer valakit, aki. Satöbbi. 

Egyébként ezek a szövegek valóban kérik a színpadot, és olvasás közben is láttatják a színpadot. Ez nem csak a szerzői utasításokból derül ki, hanem abból is, ahogyan az egyes darabok szereplői is reflektálnak saját szereplőségükre, és ki-be lépnek (teszem hozzá, látszólag) szerepből színészbe és fordítva. Ezek a váltások a nézőt (ja, mármint olvasót) sem hagyják hátradőlni, a *dramatikus színház maradék illúzióját is elveszik. De bármely hasonlóság a valósággal…

*Kivétel a kötet első darabja, a mady-baby.edu (ford. Csűrös Réka) című szöveg, amelyben három szerep(lő) történetrészleteit követhetjük végig.

No de visszatérek az írásom elején megmutatott zavarhoz. A zavar voltaképp onnét táplálkozik, amelyet nemrégiben jeleztem: hogy mennyire ismerősek ezek az ügyek. Töprengtem, mivel tudnám párhuzamba állítani ezt a zavaró ismerősséget. Aztán rájöttem. Olyanok ezek a drámák, mint az Erős Pista. Kicsit csíp, jócskán egészségtelen, de a miénk. Otthonosan otthontalanok. Akár ha az első szövegre gondolok (mady-baby.edu – ford. Csűrös Réka), amely a végletekig naiv, vagyis inkább elképesztően buta Mădălina történetét mutatja be, aki egy szebb és jobb élet reményében bedől Voicunak, kiköltözik vele Írországba, ahol el is kezdődik virágzó és csúfos karrierje mint mindenre kapható prostituált; szükséges egybeesések folytán pedig az Írországba tanulmányai miatt érkező Bogdannal hármasban vágnak bele a házipornó-készítésbe. Senki nem erre az életre vágyik, még ha itthon elviselhetetlen is.  

A tigris című szöveg szintén Csűrös Réka fordításában a nagyváradiak számára nem ismeretlen anyag: a Szigligeti Színház előző (2020/2021) évadában mutatta be az azonos című, méltán nagy sikernek örvendő A tigris című előadást Tóth Tünde rendezésében. A dráma valós hírből kölcsönzi anyagát: évekkel ezelőtt a nagyszebeni állatkertből megszökött a Mihaela nevű anyatigris, majd órákig sétált a városban, míg végül egy hivatásos vadász lelőtte. A szövegben ezt az esetet persze számos módon kifordítja a szerző, aki a dokumentumfilmekre jellemző eszközt használja: különféle társadalmi státuszokat, berkeket szimbolizáló szereplőket szólaltat meg, akik rendre elmesélik találkozásukat azzal a bizonyos Mihaelával. Ez a tükör nem csak törött, de görbe egyben. Ám azért szórakoztató is. 

A Szolitaritás című szövegben csupa általánosított szereplő – tanácsosok, polgármester, hivatali alkalmazottak, férfi, nő, taxisofőr és taxisofőr rokonai stb – alkotja a szerepköreiket jellemző torzképeket. A dráma minden jelenete önmagában is megállja a helyét, mert különböző jelenségeket dolgoznak fel. Az egyik jelenetben a színházi negyedik fal válik párhuzamává a roma közösség többméteres fallal történő szeparálásának a városlakóktól. Egy másik jelenetben a szinte rabszolgasorsú fiatal külföldi dadusok kiszolgáltatott helyzete villan fel. A következőben az Eugenia Ionescu nevű elhalálozott színésznő temetése körül kirobbanó botrányt követhetjük figyelemmel a képmutatás és a pénzéhség kommentárjával. Ez, és a további két szöveg Patkó Éva fordításai.

Az Eladó/For Sale darab a régen minden jobb volt, főleg Ceaușescu korában, mert ugyan szenvedtünk, de legalább mindenkinek volt munkája retorikára épül; a kommunizmust követően a földjeiktől megfosztott kisemberek tanácstalansága, eszköztelensége és nosztalgiája kerül középpontba. Hány hasonló beszélgetést, sóhajtozást hallunk akármely hétköznap, reggel a villamoson, a buszon hazafele. 

A kötet utolsó darabja a címadó Hétköznapi emberek, amelyben az úgynevezett whistleblower jelenséget járják körül az egyes jelenetek: mind megtörtént eseteket mutat be, a főhősök eredeti neveit használja Cărbunariu, és az egyes alanyokkal készült létező interjúkból is felhasznál szeleteket. Ők mind hétköznapi emberek, akik nem bírták szó nélkül hagyni a környezetükben, vagyis leginkább munkahelyeiken tapasztalt csalásokat, sikkasztásokat, visszaéléseket, kegyetlenségeket, és többéves harcba kezdtek a mindent eltussoló rendszerrel, munkáltatójukkal, a bírósággal, a sajtóval, az őket egy életre megbélyegző tömeggel. 

Azért azt hozzátenném, hogy a szerző mindig árnyaltan fogalmazza meg a társadalomkritikát, és bár kényelmesebb lenne, de nem osztja Jóra és Rosszra a világot. Hiszen néha csak egy hajszál választja el az embert attól, ami megpecsételheti sorsának alakulását. És a körülmények, persze. 

Szóval Erős Pista, mint ahogy korábban már megjegyeztem, ez a kötet. Nem hagy elkényelmesedni, és nem mondja azt, hogy régen minden jobb volt. Fontos szövegek ezek, emlékeztetők, vészjelzők, művészi dokumentumok. 

Ha lesz második kiadása, remélem, javított változat lesz, mert van pár nem túl esztétikus szerkesztési/tördelési hiba a kötetben. És a borítón jól látható pixelekből áll össze a felhasznált kép, amely gyanítom, nem alkotói koncepció. No de, a legfontosabb a dráma, az pedig van a szövegekben, nem is kevés.

MEGOSZTOM

Embermesék a bunda alatt

Cărbunariu darab stúdióbemutatója Nagyváradon

Nagyváradi Szigligeti Színház – Szigligeti Társulat
Gianina Cărbunariu: A tigris (mockumentary)
Fordította: Csűrös Réka
Rendező: Tóth Tünde
Díszlet és jelmez: Florina Bellinda Vasilatos
Szereplők: Balogh Attila, Dimény Levente, Szotyori József, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília

Számos Európai város után Nagyváradon is bemutatták A tigris című mockumentary playt. A műfaji meghatározás magyarul áldokumentum-színművet jelent, a műfaj vagy a történet paródiáját. A szerző, Gianina Cărbunariu görbe tükröt tart a társadalomnak, az egyéneknek, a rendszereknek, a képmutatásnak, a bulvárnak, de még saját műfajának, a dokumentum-drámának is, amely amúgy világhíressé tette.

Cărbunariu ezúttal is megtörtént eseményből indul ki, de a többi drámájától eltérően elkanyarodik a realitástól, a szürreális fikció felé viszi a történetet.

Az alaptörténet: a szebeni állatkertből elszökött egy szibériai tigris. (Innen adódik a mű eredeti, szójátékot kínáló címe: Tigrul sibian.) Az állat órákig kódorgott a városban, majd a hatóságok (rendőrök, állatorvos, vadász) a nyomára bukkantak, előbb egy altató, majd éles lövedékkel leterítették. A 2011-ben, elsősorban a bulvársajtóban felkapott esemény jó ürügy a szerzőnek és Tóth Tünde rendezőnek arra, hogy sajátos formanyelven mutassa meg az idegenekhez, a rendszeren kívüliekhez, a nőkhöz, illetve az egymáshoz való viszonyulást a társadalmunkban.

Tóth Tünde kiemeli térből és időből a cselekményt és szereplőit, színházat rendez a színházban, eszményien ötvözi a burleszket a musicallal, a szürreálist a geggel, a bohóctréfát a drámával, miközben szólnak a múlt század eleji, közepi amerikai slágerek, továbbá századunk divatnótái, mert it’s a shit az egész, úgy ahogy van.

Az öt nagyszerű színész (Balogh Attila, Dimény Levente, Szotyori József, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília) kvázi társadalmi és egyéni prototípusokat mutat meg, minden szerepükben tökéleteset alkotnak, táncolnak, énekelnek, chaplinien nevettetnek és szomorítanak el.

(tovább…)