Címke: film

szeptember 15, 2023 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Mikor a balhé az élet értelme

Lee Sung Jin: Balhé (Netflix)

Az ember sosem tudja, hol, milyen körülmények között és milyen műfajban fut bele egy igazi színészfilmbe. Lee Sung Jin tízrészes minisorozata, a Balhé (Beef) már műfajilag is nehezen megfogható – leginkább, mondjuk, a feketekomédiához áll közel –, ám két igazi erőssége biztosan van: a párbeszédek és a két vezető színész, Steven Yeun és Ali Wong, és ez már épp elég ahhoz, hogy a streaming-dömpingből magasan kiemelje a szériát.

Danny bosszantó helyzetbe kerül az üzletben, ahol nem kívánt árut próbál visszaváltani, sikertelenül. Ütött-kopott kisteherautójával épp a parkolóból próbál távozni, amikor hátramenetben kis híján nekiütközik egy iszonyú drágának tűnő, hófehér városi terepjárónak. Bár az ütközés tulajdonképpen nem történik meg, a terepjáró vezetője – akinek az arca a sötétített üveg mögött rejtve marad – nemzetközi kézjellel mutatja meg, mi a véleménye Danny autóvezetői képességeiről, miközben hosszan, nagyon hosszan dudál. Egyikük sem képes elengedni a dolgot, percekig kergetőznek az úton, válogatott szitkokat és tárgyakat vágva egymás fejéhez és szélvédőjéhez. Mint utólag kiderül, a fehér terepjáró volánjánál Amy, a jól szituált vállalkozó ül, akinek épp úgy tele van a hócipője az élettel, mint Dannynek, csak éppen más, egészen más okokból. A balhé pedig folytatódik, ezzel együtt a csóró Mekk mester és a dúsgazdag, hatalmas házban élő és a gyermekkel otthon maradó férjet „tartó” nő sorsa elválaszthatatlanul egybefonódik.

Nyilván a mérsékelten izgalmas alapszituáció puszta kifejtése vékonyka lett volna egy tízrészes sorozaton keresztül, de a készítőknek eszük ágában sincs a babérjaikon ülni. A cselekmény olyan váratlan fordulatokat vesz, hogy legjobb, ha a nézőnek semmiféle előzetes fogalma sincs arról, hogy mi fog történni a későbbiekben – elég, ha annyit elárulunk, hogy nemcsak cselekménybeli, hanem műfaji kanyarok és csavarok is várnak ránk a miniszéria második felében. Mindeközben pedig egyre mélyebbre megyünk a két főszereplő pszichéjébe, egy ponton már kifejezetten pszichoanalitikus mélységekbe szállunk. Nem marad ki a főszereplők társadalmi helyzetéből, pontosabban a köztük tátongó óriási szakadékból adódó különbségek és konfliktusok kivesézése sem. A sorozat azonban egy pillanatig sem lesz melankolikus vagy pszichologizáló, akár moralizáló, sokkal inkább tempós, vicces, meghökkentő, a párbeszédek pedig annyira frissek és sablonoktól mentesek, hogy szinte nehéz is elhinni, hogy a Netflix kínálatában helyet kaptak.

A sorozat lelke-motorja azonban kétségtelenül Danny és Amy, vagyis Steven Yeun és Ali Wong párosa. A két szereplő, amennyire különbözik, annyira hasonlít is egymásra: mindkettejük életében valamiféle űr tátong, és a parkolóbeli majdnem-ütközés és az azt követő, az úttesten túl is folytatódó adok-kapok okozta izgalom, úgy tűnik, gyönyörűen képes betölteni azt. Yeun a botcsinálta ezermester Danny figuráját olyan kedves esetlenséggel és olyan szép, sokatmondó arcjátékkal hozza, hogy szinte furcsa, hogyan is lehet mindeközben annyira nevetséges. A stand-up komikusként már szép sikereket elért Ali Wong pedig megdöbbentően széles skálán, kiterjedt színészi eszköztárral formálja meg az ellenszenves Amy szerepét, akit aztán nem lehet nem megszeretni, sőt, nem megsajnálni. Az arcára fagyott, kedves mosolynak szánt erőltetett vigyor, a kis ideges rángások a szeme sarkában és a rezdülések makulátlan időzítése talán épp komikusi tapasztalatának is köszönhetők, mégis valamiért hajlamos voltam meglepődni az alakítás plasztikusságán.

Az elsőfilmes Lee Sung Jin kitűnően kidolgozott koncepcióval és egy egészen friss, újszerű forgatókönyvvel ad szigorú keretet ennek a sorozatnak – és ezt a szigorúságot semmiképp nem egyhangúságként kell értelmezni, sokkal inkább biztos kapaszkodóként a két brillírozó színésznek, akik cselekményileg és stilisztikailag is meglepő fejlemények sorain keresztül tartják kézben ezt a kicsit sötét, kicsit fékevesztett, mégis minden ízében átgondolt és intelligens minisorozatot. A Balhé erőteljesen kortárs, rejtett és elfojtott indulatoktól átitatott korunk nem szép, de találó megjelenítése, a maga mocskosságával és költőiségével együtt, amely ugyanakkor az élet nagy kérdéseit is képes szórakoztató és elgondolkodtató módon feltenni.

A Balhé újabb gyöngyszem a Legjobb film-Oscar győztes Holdfényt és Minden, mindenhol, mindenkort, ugyanakkor az utóbbi évek legjobb horrorfilmjeinek többségét jegyző A24 stúdió egyre ragyogóbb és egyre nevesebb rendezőket felvonultató portfóliójában. Ugyanakkor a Netflix kínálatának rejtett kincsei közé tartozik, aminek nem volt szüksége harsány marketingkampányra ahhoz, hogy megtalálja értő közönségét. 

Bozsódi-Nagy Orsolya 

Balhé (Beef). 2023

Netflix, A24 Stúdió

Készítette: Lee Sung Jin 

Fényképezte: Larkin Seiple

Szereplők: Steven Yeun, Ali Wong, Joseph Lee, Young Mazino, David Choe

március 13, 2023 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Pótvizsga

Kritika A játszma című filmről

Igazán nem jellemző a magyar filmre, hogy a szerzők folytatásos történetekben gondolkodnának, és közel azonos szereplőgárdára építenének. Bergendy Péter 2011-es filmje, A vizsga azonban érthető módon megkívánta ezt. Elvégre A vizsga bebizonyította, hogy egy jó forgatókönyvből egy eltökélt rendező irányítása alatt dolgozó színészgárda egy felkészült díszlet- és jelmeztervezővel kiegészülve olyan zsánerfilmet tud készíteni, ami túllépni képes a televíziós kereteken, és mozifilmként is működőképes.

A játszma ezt a receptet igyekezett követni. A forgatókönyvíró itt is Köbli Norbert, aki A vizsga utáni forgatókönyveiben nem egyszer visszatért a Kádár-kor ábrázolásához, illetve ahhoz, hogy történelmi eseményekhez kössön történeteket. Tegyem hozzá, hogy sem a Szabadság – Különjárat, sem A berni követ, sem a Trezor nem tűnik többnek ujjgyakorlatnál, A vizsgához mérten. Igaz, mint fentebb jeleztem, profizmus és/vagy szerencsés konstelláció is kell egy A vizsga sikerének megismétléséhez. 

Tény, hogy Köbli neve számos filmet köt össze. A forgatókönyveit Bergendyn kívül szívesen vették alapul más olyan rendezők is, aki nyitottak voltak arra, hogy ne szinkronidejű alkotásokat készítsenek. Ezek közül kiemelendő Szász Attila és Fazakas Péter, akik többször is dolgoztak már együtt Köblivel. De Ujj Mészáros Károly Apró mesék című alkotása és Kovács István Szürke senkikje is árnyalja a Köbliről megalkotott képet. Mint ahogy ide vehetjük Tősér Ádámot is, aki A játszmához hasonlóan szintén egy idei, 2022-es filmmel, a Blokáddal lépett be ebbe a körbe.

Az, hogy szerintem Bergendy Péter készítette a forgatókönyvíró fejéből kipattant legerősebb filmet, persze nem garancia semmire. Nincs sikerrecept. A színészi gárda bár közel azonos, de őket most nem Bergendy, hanem Fazakas Péter rendezte. A főbb karaktereket ezúttal is Kulka János, Nagy Zsolt, Hámori Gabriella és Scherer Péter alakítják. Az operatőr Tóth Zsolt helyett azonban Nagy András, akinek a képi világa sajnos nélkülözi A vizsgában oly megkapó noiros jelleget, ami sokat hozzátett A vizsga miliőjéhez. Igaz, nem kell számonkérni ezt egy hatvanas évekbe helyezett filmen. Bár nekem jólesett volna, ha a két összefüggő film nem nélkülözi képileg a rokon elemeket.

Az 1957 karácsonyán letett történeti szálat egyébiránt Köbli szépen átvezeti 1963-ba, a kádári konszolidáció kezdeti időszakába. Hangsúlyt fektet arra is, hogy a történetben megalapozza az afáziából lassan gyógyuló színész, Kulka János beszédkészségbeli nehézségeit. Az általa megformált egykori kémelhárító tiszt, Markó Pál, akárcsak Kulka, sztrókot kap a történet szerint. A Nagy Zsolt és Hámori Gabriella által alakított állambiztonsági tisztek pedig magánéleti hátteret kapnak a forgatókönyv szerint. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy az új, behozott szereplő, Abigél – Staub Viktória megformálásában – lesz majd a történeti csavarért felelős karakter.

És mivel Abigél kulcsfigura, sok múlik rajta. A cselekmény a szereplő behozatalával azonban kevésbé lesz hihető. Abigélnek, bár elvileg belesodródik az eseményekbe, mégis meglenne a magához való esze. Kiutat jelent a vidéki tehenészetben dolgozó lánynak az ELTE, mint ahogy az állambiztonsági beszervezés is kínálna neki kitörési lehetőséget. A gond, hogy ezek a sarokpontok, ezek a jelenetek csak be vannak hajigálva a filmes narratívába. Nincsenek kibontva. Abigél nem reagálja le túlságosan a vele történteket, és ezen Staub Viktória megformálása sem lendít egy cseppet sem. Nem teljesen érthető, hogy miért megy fel minden tiltakozás nélkül a konspirációs lakásba, miért egyezik bele minden érzelem nélkül az alkuba, vagy például miért fekszik le az egyébiránt nős kémelhárítóval. Eleve gyanús lesz a karakter. Ezért is van az, hogy a későbbiekben, a fordulópontoknál nem sikerül nagyon a felismerés érzésével gazdagítani a nézőt.

Mindent összevetve, ha A vizsgához viszonyítjuk A játszmát, látható, hogy a kamarakörülmények, a színészvezetés, a forgatókönyv ötletessége, de még a zene feszültségkeltő hatása is az előző film felé billenti el a mérleget. Ha pedig A berni követ, a Szabadság – Különjárat vagy a Trezor felől közelítünk, akkor A játszma nagyban egy lapon említhető ezekkel, azzal a különbséggel, hogy a nagyobb büdzsé érzékelhető a filmen. 
A film érdekessége, hogy játszik kicsit a magyar filmekre utaló idézetekkel: az Eldorádó, a Megáll az idő, de még az Abigél című sorozat, illetve ezek hangulata is könnyen eszébe juthat az embernek, ha a magyar filmek és sorozatok elkötelezettje. De A játszma történelmi háttere elmaszatolt, a színészi játékok benne nem annyira kidolgozottak, és a kémfilmek izgalma is csak ímmel-ámmal a sajátja. Ez a film tehát aligha lesz maga is filmes idézetek alapja.

november 9, 2022 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A ripacs és a pojáca

Kritika az Út a díjesőig című filmről 

Talán nem a legszerencsésebb magyar cím jutott Gastón Duprat és Mariano Cohn közös rendezésének, az Official Competition című spanyol–argentin filmnek. Ám ezen túldöccenve bátran állíthatom, hogy Antonio Banderas, Penélope Cruz és az argentin Oscar Martinez olyan alakításokat tettek le a vágóasztalra, amilyeneket csak nagy színészek képesek.

És ebben is állt a feladat nehézsége. Hiszen Banderas és Martinez színészt alakít a filmben. Ez pedig nem könnyű, hacsak nem akarja a színész elnagyolni az általa megragadott szerepet. A filmbeli karaktereknek itt olyanoknak kell lenniük, akiknek a manírjai alól kilátszik a magánember is, emiatt némiképp realisztikus ábrázolást kell kapjanak, amellett, hogy – vígjátékról lévén szó – némi karikírozás belefér azért a játékba. Vagyis Banderasnak és Martineznek nem csak két olyan színész-tehetséget kell megteremtenie a vásznon, akiknek valamelyest a civil oldala is felvillan, hanem arra is ügyelniük kell, hogy figuráik jó arányérzékkel legyenek eltalálva, ugyanakkor ne legyenek túlságosan martinezesek, illetve banderasosak. 

A történetről talán annyi elárulható: az alapkoncepció az, hogy a nyolcvanadik évét betöltő milliárdos (az egykori cannes-i nyertes, José Luis Gómez jutalomjátéka) elgondolkodik addigi életén, és arra jön rá, hogy a kérges lelkében éhező becsvágy sosem lett igazán kielégítve. És mivel pénzember, egy pénzember fejével is gondolkodik saját maradandóságának megalkotását illetően. Két ötlete támad csupán, az egyik egy híd kivitelezése, amit egy darabig elvet, a másik pedig, hogy a pénz nem számít alapon tető alá hozza a legjobb filmet, ami valaha csak létezett. Ezért lesz szüksége a két legnagyobb színészre, és persze egy extravagáns rendezőre (Penélope Cruz), hogy a Nobel-díjas könyvet ne is nagyon említsem, elvégre az csak kiindulópont lesz ahhoz, hogy a művészek szabadon kibontakoztassák a tehetségüket.

A két színész azonban tűz és víz. Művészi hitvallásuk, munkamódszerük, kinézetük és habitusuk nyugodtan definiálható ellenpárként. Míg a Martinez által megformált idősebb színész, Iván a szakma elkötelezett oktatójaként tartja számon magát, a nagy öregként, aki ha csak a felszínen is, de ódzkodik a kitüntetésektől, és megveti Hollywoodot, addig a Banderas által alakított Félix mintha Spencer Tracy ikonikus mondatával azonosulna, miszerint a színésznek annyi a dolga, hogy tudja a szöveget, és ne botoljon meg a bútorokban. Kettejük ellentéte és rivalizálása lesz a filmbeli humor legfőbb forrása, erre építi rá a két rendező, Duprat és Cohn az egész filmes szakma elé görbe tükröt tartó, egyedi hangvételű filmjét. Martinez és Banderas kettőse pedig jól működik a figurák közötti feszültség humoros, de nem elbagatellizált módon való bemutatása közben. Igaz, meg kell hagyni, hogy kettejük közül, úgy tűnik, Banderas bír szélesebb eszköztárral a színész-szerep megteremtését illetően. Mint ahogy az is igaz, hogy sajátos mimikáját, spanyolos gesztusrendszerét sokan tudják társítani egyéb szerepeihez, illetve jól passzol karrierjének néhány eleme az általa alakított Félixéhez.

Az Ivánt és Félixet összefogó Penélope Cruz által megformált Lola az építmény harmadik oszlopa. Lola az az önmegvalósító rendező, aki szabadon éli meg a szexualitását, aki úgy tartja, egy művésznek ne legyen gyereke, mert az csak gátló tényezője a kiteljesedésnek. Cruz figurája az alkotás szabadságában hisz, és minden konzervativizmust igyekszik kizárni. A két férfi színészt sajátos művészi és pszichológiai módszereivel, mi több, még szexualitásával is manipulálja. Ugyanakkor figurája árnyalt. Látjuk bizonytalanságában, látjuk magányosan, és látjuk tanácstalannak is. Ám mindezek nem veszik el a film humorát. Ezen állapotok ábrázolása úgy van a humor köntösébe öltöztetve, hogy a mély jelenetek megélése közben mosolyogjon is az ember.

A film tere a stúdió: az olykor lejelzett díszlet laboratóriumi környezetet sugall. Elvégre a próbafolyamatot követjük végig leginkább, tehát kamarakereteket teremt Cohn és Duprat. Nem látunk különösebben stábot vagy egyéb háttérmunkást. Nincs nyüzsgés. Ezért is követhetjük végig könnyedén a három ember egymásra gyakorolt hatását. Ezt néha felnagyítva is látjuk. Az olyan filmbeli megoldások, mint hogy egy hatalmas képernyőn megjelenő arcon látjuk az érzelmek skáláját, szintén a film erényének tekinthető.

Ami nem sikerült annyira, az a film lezárása. Mert ahhoz képest, hogy milyen szépen bomlanak ki a filmbeli karakterek a számos finomra hangolt konfliktusnak köszönhetően, a film végi dramaturgiai fordulat, illetve a film befejezése mintha túlságosan kapkodónak tűnne. Ennek ellenére az alapötlet, a filmbeli humor és a karakterek megformálásai egyedi hangvételű filmet és kellemes nézői élményt eredményeznek.

Út a díjesőig (Official Competition)

Spanyol-argentin film 

Rendező: Mariano Cohn, Gastón Duprat

Forgatókönyv: Andrés Duprat, Gastón Duprat, Mariano Cohn

Operatőr: Arnau Valls Colomer

Vágó: Alberto del Campo

október 2, 2022 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Neonparádé és szemfényvesztés

Elvis Presleyről vagy az Elvis-jelenségről filmet készíteni jól illeszkedik abba a reklámipari tevékenység-sorozatba, amely a legelső rocksztárhoz szorosan kötődött addig is, amíg élt, és azután is, már ha egyáltalán meghalt. Nincs ez másként ezúttal sem: Baz Luhrmann friss filmje is szépen beleillik a sorba. A 2022-ben a cannes-i filmfesztiválon debütált film címe sem komplikált, a brand maga, azaz: Elvis. Annak ellenére ez a címe, hogy Luhrmann a menedzser-háttérember, Tom Parker, vagy ahogy annak saját brandje megkívánja, Parker ezredes (Tom Hanks) szemszögéből próbálja láttatni Elvist, illetve a sztárt övező varázslatot.

Luhrmann ugyanúgy lódít ezzel a filmmel, ahogyan az általa elvileg központba állított Tom Parker is ügyeskedik. Megcsillantja az ígéretét annak, hogy közelebb hozza majd hozzánk az első rocksztárt mint magánembert, egy vele szimbiózisban élő figurán keresztül, ám igazából porhintés az egész. Ugyanis sem Elvishez, sem Tom Parkerhez nem kerülünk különösebben közel ezzel a filmmel. Parker is megmarad ugyanannak a misztikus háttérembernek, akinek a neve egybeforrt az ikonikus dalszerző-énekes showmanével. Luhrmann bulvárfilmet készített. Igaz, annak egy érdekes, egyedi változatát hozta össze. Jelzem, nem előzmények nélküli ez a rendező életművében, a Leonardo Di Caprio karrierjének lökést adó 1996-os Rómeó és Júlia vagy a zenés filmrevüt modern köntösbe öltöztetni vágyó Moulin Rouge! is ilyen. Egy klasszikus kulturális közkincs újradefiniálása tehát nem példa nélküli a filmje forgatókönyveit sokszor maga jegyző rendező karrierjében. 

A szembeszökő különbség a felsoroltakhoz képest az, hogy az Elvis-filmben a mozgóképi emlékezetben elevenen élő ikon újraértelmezése volt célul kitűzve. (Shakespeare XX. század végi poposítása vagy a XIX. századi mulató közegének aktualizálása közben nagyobb szabadsága lehetett a rendezőnek.) Elvis azonban örök, legalábbis a képi emlékezet stabil, maradandó alakja. Újraszínezhető kulturális ikonként folytonos szereplője a félmúltnak és a jelennek. Az Elvis-jelenség annak is jelenthet valamit áttételesen, akinek semmi köze a „király” zenéjéhez. Elvis a popkultúra állandó hivatkozási pontja, melyben időről időre újra fókuszba kerül. Gondoljunk itt egy Warhol-képre, egy Texas-klipre (Inner Smile), vagy egy Eminem-utalásra (The King and I) vagy akár David Lynchre (Veszett a világ). De ide tartozik Elvisnek mint ikonnak sorozatokban felbukkanó tárgyi emlékezete is, legyen az akár egy kocsi kesztyűtartójának műanyag bábja, vagy egy rá jellemző napszemüveg-viselet, hogy az Elvis-imitátor-kultusz kellékeit csak épphogy beemeljem. 

Abban, hogy Elvis kulturális közkincs lett, nagy szerepe van annak, hogy az Elvis-jelenség szinte egyidős a televíziózás elterjedésével. Számos felvétel készült róla már karrierje kezdetétől. Sőt, arcának, hangjának, mozgásának számos mozifilm is az emlékét őrzi. Ő az első filmen konzervált rocksztár, s részben emiatt mint jelenség a leghíresebb, a legelterjedtebb is. Hiszen az 1935-ben született Elvisről már 1956-ból, azaz 21 éves korából van felvétel. Nem is akármilyen. Olyan, amin elhíresült láb- és csípőmozgását a kamera már rögzíti. Ezért Luhrmannra is vonatkozott az, mint ahogy szinte mindenkire, aki az Elvis-jelenségről forgatókönyvíróként vagy rendezőként gondolt valamit, hogy ehhez a képi örökséghez igazodni illik.  

Abba, hogy Elvisről az első húsz évéből nincs mozgóképes emlék, a rendező némileg igyekszik belekapaszkodni. A kulturális behatást, a spirituálét, a zene és a vallásosság fontosságát megpróbálja ezekben a visszatérő jelenetekben kiemelni. De Luhrmann igazán a gyerekkort megidéző részeknél sem él különösebben az alkotói szabadsággal. Kár, mert a mozgóképes dokumentációk csak itt nem kötik meg a kezét. Sokkal inkább az összes eddigi feldolgozásból készít tablót, és azt újraszínezi. Még a gyerekkort megragadó részt is erősen plagizálja, igazából a This is Elvis című dokumentumfilm fikciós betétjét másolja ki. Ez is azt bizonyítja, hogy Luhrmann nem akar mélyre ásni, igazából Parker kottájából játszik. Hiszen a megidézett mozgóképek, még az Elvis halálával indító és a gyerekkort is megelevenítő 1981-ben készült dokumentumfilmből valók is, mind Tom Parker produceri felügyeletét, látásmódját jelzik. 

Miben egyedi akkor Luhrmann Elvis-filmje? Abban, ahogy az ausztrál rendező glammesíti és modernizálja a hagyományos életrajzi film által már talán elhasznált paneleket. Igyekezett ráfrissíteni arra a komolyságra, amit John Carpenter és Kurt Russell közös munkája, az 1979-es Elvis alapozott meg. Illetve arra is ügyelt, hogy ne bagatellizálja el teljesen, humorba mártva, az életrajzi sémát, mint ahogy azt Liza Johnson tette az 2016-os Elvis és Nixon című, Kevin Spacey és Michael Shannon nevével fémjelzett, valós tényeken alapuló vígjátékban, csak hogy a közelmúltból is említsek egy filmet. 

De nézzük, hogyan lehet ábrázolni Elvist, aki a saját paródiájaként is ikonikus figurája lett a kulturális emlékezetnek. Az egyedi mozgáskultúra, beszédmodor és kinézet hiteles ábrázolása már csupán ez utóbbi miatt is nehéz feladat lehetett a rendező által választott, húszas évei legelején járó színésznek, Austin Butlernek. Az igazság, hogy különösebben nem is tudta visszaadni azt, ami sugárzik a számos eredeti mozgóképről, amin Presley maga látható. Az ikon megragadása ily módon Butlernek nem igazán sikerül. Érdekes, hogy a negyvenes éveiben járó, napszemüveg mögé rejtőző Elvist a fiatal színész jobban megragadja. Míg a huszonéves Presley kissé olyanra sikeredett, mintha John Travolta parafrázisa bukkanna olykor-olykor fel a Grease-ből. Egyébiránt a Grease-féle könnyed ábrázolásmód, illetve a drámaiság bohókás feloldása nem állhat távol a rendezőtől. Bizonyíték erre, hogy a magánéleti vívódásai közben ábrázolt Elvis jelenetei sokszor banálisnak hatnak. Ez részben a színészválasztás számlájára írható, ám nagyban köszönhető a forgatókönyvnek és a rendezésnek is.

Az, hogy Luhrmann Parker ezredes prizmáján mutatná be az Elvis-jelenséget, szemfényvesztés csupán. Tom Hanks játéka az elmaszkírozással együtt nem hagy különösebb kívánnivalót maga után, de azt sem lehet mondani, hogy a színész lehengerlő módon domborít a filmben. Hanks Parkeréhez nem kerülünk közel. Elnagyolt, egyszerű figurát kapunk. Nehéz elhinni, hogy ez a Parker tudna irányítani egy nagy sikerű médiagépezetet. Mint ahogy a két figura kapcsolata sincs mélységeiben megjelenítve, holott a két szereplő több évtizedes szimbiózisa adná, hogy a filmesek e viszonyt árnyalataiban feldolgozzák. Sajnos a női karaktereket sem értjük meg mélységeikben. A nagy szerelem, Priscilla (Olivia DeJonge), illetve Elvis anyja, Gladys (Helen Thomson) lehetnének azok, akik színesítik Elvis figuráját, illetve eltérítik kissé a figyelmet a két fő karakterről. De Luhrmann nem él ezzel a lehetőséggel. Mint ahogy az apa-figura, Vernon (Richard Roxburg) is kedves díszletelem marad a filmben.

A film egyik alaptétele, hogy Elvis a feketék tiltott zenéjének társadalmi elfogadtatója lenne az ötvenes évek erősen szegregált Amerikájában. Luhrmann ezt a szálat igyekszik erősebbre fűzni, mi több, valamelyest aktualizálni az életrajz ezen részletét. A B.B. Kinggel (Kelvin Harrison Jr.) való barátság, vagy a Little Richard-jelenség felvillantása fontos elemei a filmnek. Az, hogy Luhrmann mostani rap-előadók számait fűzi az Elvis-dalok közé, szintén arra utal, hogy a rendező igyekszik az Elvis-jelenséget a mából láttatni. Pontosabban arra a mítoszra ráerősíteni, hogy Elvis a társadalmi újítók közé tartozó figurák közé sorolandó, akit a show-business vont el eme nemes feladattól. Így a filmnek van egy kapitalizmuskritikaként értelmezhető üzenete is. De ez szinte teljesen elvész ebben a „neonparádé”-ban. Kár, mert így azt látjuk, hogy készült egy film, amely átszínezett egy ikont, alkalmazkodva a legfiatalabb generáció fogyasztási igényeihez is. Ezáltal pedig az történik, hogy most az Elvis-jelenségre nem az ezredes, hanem Luhrmannék építettek fel egy bizniszt. 

Elvis (2022) amerikai életrajzi film. Rendező: Baz Luhrmann, forgatóköny: Baz Luhrmann, Craig Pearce., operatőr: Mandy Walker, zene: Elliott Wheeler, vágó: Matt Villa

szeptember 1, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Átvilágítás szeretettel

Cristian Mungiu: R.M.N.

R.M.N. – jelentheti simán azt, hogy RoMáNia, ugyanakkor ez a betűszó a mágneses rezonanciára alapuló orvosi képalkotási módszer, magyarul MRI román megnevezése is. A külföldi közönség előtt rejtve maradó kettős jelentés nagyjából össze is foglalja a film esszenciáját: egyfajta metszetét felmutatni kicsi, de annál sokszínűbb erdélyi társadalmunknak, feltárva összetettségét, de hiányosságait is, nem rejtve véka alá az általános mentális állapotunkat állandóan romboló, pusztító kórokat.

A román újhullám egyik legnagyobb alakja, a 4 hónap, 3 hét és 2 nap Cannes-i nagydíjas rendezője, Cristian Mungiu látszólag a gyergyóditrói illetőségű Sri Lanka-i vendégmunkásokról forgatott filmet, akiknek az esete bejárta a sajtót két évvel ezelőtt. Az elszigetelt székely település pékségébe 2020-ban három új munkást alkalmaztak, akiknek egyetlen megbocsáthatatlan jellemhibájuk az volt, hogy egy jobb élet reményében érkező ázsiai bevándorlók voltak. A néhány évvel korábbi migrációs válság, de még inkább az azt körülvevő dehumanizáló politikai diskurzus pedig még elevenen élt a fejekben, így a becsületes helybeliek munkahelyeit orvul elvevő „migráncsok” érkezése közfelháborodást és az országos sajtót is bejáró botrányt váltott ki. Mungiu azonban ennél sokkal többről szeretne beszélni átvilágító erejűnek szánt filmjében, abban pedig, ahogyan az idegenekkel szembeni gyanakvással, rasszizmussal és kétségbeeséssel átitatott történetet, ugyanakkor minket, erdélyieket lát és láttat a jászvásári születésű filmes, kezdettől egyértelmű, hogy a R.M.N. nemcsak film, hanem misszió.

Hogy mi a misszió célja? Első pillantásra az, hogy rávilágítson kisszerűségünkre, idegengyűlöletünk abszurditására – nekünk szabad Nyugatra menni, dolgozni, de ide ne jöjjön senki. Mégis, az etnikai-nyelvi mozaikként úgy-ahogy, de mégis működő mikrotársadalom bemutatása valamilyen szinten idealizált. Románok, magyarok és német etnikumúak élnek a meg nem nevezett faluban, békében, egymás nyelvét értve, ugyanazokkal a nehézségekkel küzdve – valahogy úgy tehát, ahogy sokszor mi magunk szeretnénk látni magunkat. A néhol kifejezetten „székelycsabás” helyzetismertetés, a kilátástalansággal terhelt kicsi erdélyi valóság mindannyiunk számára ismerős, az öngyilkosság motívum, a bánya bezárása és az utána maradt szennyezett, mérgező föld szimbolikája, a krónikus munkahely- és munkaerőhiány, az állandó medveveszély jelentette fenyegetés felülírja nyelvi-nemzetiségi különbségeinket – legalábbis Mungiu filmjében. A rendező a tőle megszokott, a felszín alatt bugyogó feszültségeket érzékeltető hosszú beállításokkal és a román és magyar színészek elképesztően természetes játékával valóban azt az illúziót kelti, hogy így élünk, így is élhetnénk mi. Nem véletlen, hogy a Cannes-i bemutatkozást követően a rendező romániai turnéra vitte filmjét, amelynek második állomása – Bukarest után – épp Gyergyóditró volt, és minden vetítést beszélgetés, közönségtalálkozó követett. Mungiu párbeszédet akart kezdeményezni, fájdalmainkat, problémáinkat hozva felszínre és véve górcső alá, és inkább hasonlóságainkat, mint untig ismert különbözőségeinket hangsúlyozva. Talán véletlen, talán szándékos, hogy a női főszerepet alakító Judith State magyar anyanyelvű, románul nagyon jól beszélő figurát játszik, ő maga azonban hallhatóan román anyanyelvű, magyarul nagyon jól beszélő színésznő. Ezt a nyelvi átjárhatóságot, felcserélhetőséget és fluiditást több ponton is szépen használja a film mind párbeszédben, mind az alkotás szerves részét képező folyamatos, többször színkódolt román és magyar felirat szintjén.

A párbeszédre való felhívást pedig anélkül teszi meg Mungiu, hogy ő maga az erkölcsi bíró szerepében próbálna tetszelegni. A falubeliek kis híján lincselésig elfajuló dühét nemcsak exponálja, de bizonyos értelemben meg is magyarázza a film egyik drámai csúcspontjának számító 17 perces, egysnittes, egybeállításos falugyűlés-jelenetben. A párbeszédek és a színészi játék hitelessége is itt éri el csúcspontját: aki valaha részt vett hasonló rendezvényen, tudja, hogy mintha minden faluban, városban, kultúrotthonban és községházán ugyanezek a karakterek lennének jelen. Mindenki a maga baját fújja, egyre hangosabban és egyre mérgesebben, még akkor is, ha annak kicsi a relevanciája a témát tekintve. Mégis összeáll a kirakós: nincs munkaerő, mert mindenki elvándorolt, azért vándorolt el mindenki, mert itthon éhbért ajánlanak, azért ajánlanak éhbért, mert többet nem tudnak adni, azért nem tudnak többet adni, mert nem lehet az árut drágábban értékesíteni, kenyeret viszont sütni kell, enni kell, pékekre pedig örökké szükség van. Kivéve, ha külföldiek, ráadásul feketék. Akkor már nincs is rájuk szükség, a falu közössége inkább teljes egészében bojkottálja a helyi pékséget, a kenyér megszárad, csak prézlinek jó. Mungiu párbeszédei briliánsak, mikor már az is felmerül, hogy a vendégmunkások csak kesztyűben nyúlnak majd a kenyértésztához, a helyzet komikuma az elszabaduló indulatok kínosságát is felülmúlja. Az állandó, univerzális veszélyek, a súlyos létbizonytalanság, a falu kiürülése, a kontrollálatlan erőszak ugyanakkor itt-ott a mágikus realizmus eszköztárát használva bukkan fel a filmben, a talányos kezdőjelenettől egészen a többértelmű, meghökkentő, elgondolkodtató és nehezen felejthető befejezésig.

R.M.N.

Románia, Franciaország, Belgium 2022.

A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Cristian Mungiu

Fényképezte: Tudor Vladimir Panduru

Szereplők: Marin Grigore, Judith State, Macrina Bârlădeanu, Moldován Orsolya, Andrei Finți

augusztus 24, 2022 | Sós Timothy | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A sors, mint megállíthatatlan óriáskerék

A Rémálmok sikátora című filmről

Guillermo del Toro öt év után visszatért a nagyvászonra, hogy meginvitálja a nézőt a 30-as évek karneváljainak kegyetlen valóságába, és egyúttal leromboljon minden illúziót, amit a korábbi munkái során felépített bennünk. 

A Rémálmok sikátora, a hangzatos cím ellenére semmiképp sem tekinthető horrorfilmnek. Sokkal inkább a pszicho-noirként lehet kategorizálni, annak minden jellegzetességével együtt. A narratíva folyamán Stanton Carlisle (Bradley Cooper) zűrzavaros életébe nyerhetünk betekintést, aki keserű múltja elől menekülve talál új otthont a kétes erkölcsű Clem Hoatley (Willem Dafoe) karneváljában. Stant az első pillanattól kezdve lenyűgözi az attrakciók világa. Hamar beilleszkedik a társulat életébe, és szakértőjévé válik a mentalizmus áltudományának. Friss szerelmével, a szintén előadó Mollyval (Rooney Mara) új életet kezdenek a nagyvárosban, és fellépéseik során egymás után halmozzák a sikereket. Stan azonban továbbra sem képes megszabadulni a múlt kísértő bűneinek terhétől. Az egyértelmű jeleket figyelmen kívül hagyva önmaga áldozatává válik. Kapzsisága és helytelen döntései révén a sors, amely elől egész életében menekülni próbált, mégis beigazolódik rajta, míg Stan számára már elkerülhetetlenné válik a bukás.

Ahogyan azt már korábbi munkái során megszokhattuk, del Toro hagy hangsúlyt fektet a filmben elrejtett szimbólumrendszerek jelentőségére. A múltbeli feldolgozatlan bűnök, a sors elkerülhetetlenségének körkörössége folyamatos figyelmeztetések formájában kísértik a főszereplő minden lépését, hogy végül revansot vegyenek rajta. A gondosan felépített karneváli világ látványossága, a nagyvárosi klubok fényűző mivolta is csupán megtévesztő díszletelemként fogható fel. A dramaturgia mindig Stan belső világára összpontosít. Minden a háttérben feltűnő tükör, szem vagy felirat ezt a szimbólumrendszert erősíti. A mentalistaként fellépő Stan feladata elsődlegesen az emberi elme feltárása, a különböző kódok használata és dedukciós képességek alkalmazása által kivitelezett hamis gondolatolvasás. A főszereplő született sarlatánnak bizonyul, de középszerű sikerei elvakítják, és végül rá kell jönnie, hogy a hétköznapi emberek gondolatait talán még kitalálja, de önmagával, és az általa elkövetett bűnökkel mégsem képes szembenézni. 

Guillermo del Toro ezúttal teljes mértékben eltávolodik a tőle megszokott fantáziavilág természetfeletti elemeitől. A Rémálmok sikátora leépíti a misztikusság erejét, és végig a valóság szférájában marad. A befogadó ugyan számos varázslatnak tűnő részletnek és trükknek lehet tanúja, ezek azonban egytől egyig illúziók és egyszerű bűvészmutatványok, a narratíva pedig fel is tárja ezek aprólékos technikáit. Ennek értelmében a rendező életművében szinte már elmaradhatatlan természetfeletti lény felbukkanása is elmarad. Az egyetlen, utalás értékű elemként talán csak a Clem által őrzött Énoch nevű karakter kerül bemutatásra, amely a főszereplő saját démonainak folyamatosan visszatérő szörnyegetét szimbolizálja, és amely a cselekmény lezárását is méltóképpen ki fogja hangsúlyozni. 

A del Toro által felépített szimbólum hálózat összetett és koherens, de talán túlságosan is az. Annyira, hogy megbontja a cselekmény kibontakozásának egyensúlyát. A film látványvilága nem meglepő módon grandiózus és kifogástalan. Külön kiemelendő, hogy a karneváli díszletek egytől egyig valósak, hiszen a rendező ezúttal sem támaszkodott a digitális utómunka segítségére. A Dan Laustsen által fényképezett kompozíciók a negyvenes évek noirjaiból inspirálódva maximálisan kihasználják a tereket, és lényeges szerepet kap a mélység. A kamera folyamatosan mozog, és az akció nem csak a beállítás előterében történik, de a hátterek is tele vannak zsúfolva információval. Az elképesztő látványvilág ellenére a két és fél órás hosszúságú filmnek mégsem sikerül folyamatosan fenntartani a figyelmet, és a közepe felé meglehetősen lapossá és érdektelenné válik.  A narratíva viszonylag hosszú időt ölel fel a főszereplő életében, és körkörösen halad annak bukása felé, de Stan rossz útra térése csak akkor képes valós feszültség kiváltására, amikor a főszereplő helytelen döntéseinek következményei is lesznek. 

A színészekbe szinte képtelenség belekötni. A Rémálmok sikátorában Bradley Cooper egyik legkiválóbb teljesítményét láthatjuk az utóbbi évekből, ahogyan Cate Blanchett is meglehetősen élvezi a femme fatale szerepét, a ravasz pszichológus, dr. Lilith Ritterként. A protagonista szerelmét játszó Rooney Mara az egyetlen, aki bár jól teljesít, karaktere szinte teljesen elhanyagolható a filmből. Mivel a narratíva elsősorban a Stan Carlisle körül forgó eseményekre összpontosít, a Mara által megformált karakter nem kerül pontos kidolgozásra. Molly csak azért van jelen Stan életében, hogy később el is hagyhassa őt, ezzel demonstrálva a főszereplő bukását. A némiképp ellaposodott narratíva az elkövetett bűnök következményeinek kegyetlen bemutatásával ismét fellendül, és nem is áll meg a célig. A rendező által lassan kivitelezett történetvezetés a film utolsó félórájában szinte szárnyra kap, és bekebelezi a néző figyelmét. Minden korábban jelentéktelennek ható részlet, utalás és flashback értelmet nyer, míg a narratíva lezárására a befogadó Stannel együtt szembesül az elkerülhetetlen sors körkörösségének katarktikus erejével. A Rémálmok sikátoráról összességében kijelenthető, hogy nem Guillermo del Toro pályafutásának legjobb munkája, viszont az, hogy itt láthatjuk a rendező egyik, ha nem a leghatásosabb lezárását, az tagadhatatlan.

június 22, 2022 | Bozsódi-Nagy Orsolya | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

A szeretet nyelve

Sian Heder: CODA

Ha vak lennék, festeni akarnál? – szegezi a kérdést zenei tehetséggel megáldott kamaszlányának a hallássérült anya. Nem érti, hiszen nem is értheti, hogy felnövő gyermeke nem pusztán lázadásból szeretne éneket tanulni, nem annyiról van szó, hogy születésüktől siket családtagjainak életéből ki szeretne lépni. De ahhoz, hogy ezt megértsék, a középkorú szülőknek is fel kell nőniük.

Ruby (Emilia Jones) siket szülők halló gyermeke, angolos mozaikszóval élve CODA (Child of Deaf Adults). Átlagos kamasz, tele álmokkal és reményekkel. Családja azonban mindenben számít rá, hiszen ő az egyetlen a famíliában, aki képes a verbális kommunikációra, így az ő állandó jelenlététől és jeltolmácsolásától függ például, hogy a szerény életvitelüket biztosító halászatot folytatni tudják-e. De Ruby adottságai és ezzel együtt álmai ennél nagyobbak: énekelni szeretne, mégpedig nem is akárhogy, hanem a híres Berklee Zeneakadémián. Az élet az útjába sodor egy karizmatikus énektanárt, ráadásul a fiú, aki tetszik neki, szintén ugyanarra az egyetemre készül, és tanáruk még egy közös duettet is rájuk bíz. Ruby egyre nehezebben egyensúlyoz családja elvárásai és saját céljai között.

Sian Heder dramedy-je az idei Oscar üdítő színfoltja és kellemes meglepetése volt. Az elsőre inkább melankolikusnak, mint komikusnak hangzó cselekmény a rendező könnyed attitűdjének és a színészek természetesen laza játékának köszönhetően a hasfájdító röhögéstől a könnyes meghatottságig mindenféle érzelmen átvezeti a nézőt. Emilia Jones bármelyikünk lehetne, bár életkörülményei finoman szólva is rendhagyók. A családja viszont… nos, az már más kérdés. Troy Kotsur (Frank) és Marlee Matlin (Jackie) párosa briliáns, pont annyira frankók, lazák és szerethetők, hogy annak ellenére, hogy tulajdonképpen – akarva-akaratlanul – Ruby álmainak útjában állnak, egy pillanatig sem tűnnek negatív szereplőknek, sőt, igazából olyan szülőpárt alkotnak, amilyenre mindenki vágyik. Imádják egymást, imádják siket fiukat és természetesen halló lányukat is, de bármennyire is szoros a kapcsolat köztük, Ruby óhatatlanul kilóg a sorból. Az életének egy egyre fontosabb részét ésszel nem érthetik meg, hiszen nem hallhatják a zenét. Így persze azt sem tudhatják, hogy Ruby valójában mennyire tehetséges. A legemlékezetesebb jelenetek a rendkívül humoros szituációk mellett egyértelműen azok, amikor Frank és Jackie a megteszik tőlük telhető erőfeszítéseket, hogy bepillanthassanak a lányuk világába, holott a család megélhetése függ attól, hogy a kislány segít-e kapcsolatot tartani a többi halásszal, a potenciális vásárlókkal és a hatóságokkal. Amikor például egy fellépést követően Frank félrevonja a lányát, és a nyakára teszi a kezét, hogy érezhesse, hogyan rezeg éneklés közben – garantáltan szem nem marad szárazon, és ez csak egy példa a sokból.

A film konfliktusa ezen a vonalon bonyolódik, és természetesen itt is kell megoldódnia, de ennek egyetlen eszköze lehet – még jó, hogy abból pedig van bőven ebben a családban. Hát persze, hogy a szeretetről van szó, és azt gondolom, sokat jelent, hogy a legjobb filmek járó Oscar-díjat egy ilyen kicsi, mégis nagy szívvel megáldott filmnek ítélte az Akadémia idén, amikor olyan alkotások is versenyben voltak a címért, mint Steven Spielberg West Side Story-ja, vagy Jane Campion The Power of the Dog című westernje, amelyet e lap hasábjain is méltattunk.

És ha már a méltatásnál tartunk, kifejezetten méltatlan, hogy ennek a gálának a kapcsán hetekig egy bizonyos színpadon elcsattant pofonról szóltak a hírek – ami persze önmagában emlékezetes, de az Oscar-estén ünnepelt művészeti ághoz, a mozihoz vajmi kevés köze van. Pedig a Coda stábja történelmet írt – mennyivel méltóbb lett volna ugyanilyen intenzitással arról cikkezni, hogy a legjobb filmnek járó elismerés átvételekor a francia anyanyelvű, angolul beszélő producer beszédét két jeltolmács fordította: egy a színpadon álló stábnak, egy pedig a gála jelen lévő és a tévékészülékek előtt ülő közönségének. Vagy arról, hogy Troy Kotsur az első siket színész a világon, aki legjobb férfi mellékszereplő-Oscart vihetett haza (a filmbeli feleségét alakító Marlee Matlin 1986-ban a legjobb női főszereplő díját nyerte el a Children of a Lesser God című filmben nyújtott alakításáért, ezzel ő a világ első siket színésze, aki Oscar- díjat kapott). 

Zenés film siket szereplőkkel? Ó, igen. A Codát annak is látnia kell, aki nem érti, mi újat mondhat egy sima felnövéstörténet, hiszen ebben a filmben nemcsak a kamasz nő fel a végére, hanem az egész család, és mindannyian ráébrednek, hogy bár adottságaik és vágyaik messzire sodorhatják őket egymástól, a köztük lévő kapocs nem törhet el soha. Méltó, hogy ez a kisköltségvetésű, cseppet sem látványos és kifejezetten szokatlan felütésű kvázi-függetlenfilm maga mögé utasította az Oscar-mezőnyt, és megmutatta, hogy az Amerikai Filmakadémia sokat bírált tagjainak is van még szíve. Erről beszéljünk, ne a bunyóról.

CODA

2021., Franciaország – USA

Victoria Bedos La Famille Bélier című filmje alapján a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Sian Heder

Fényképezte: Paula Huidobro

Zene: Marius de Vries

Szereplők: Emilia Jones, Eugenio Derbez, Troy Kotsur, Ferdia Walsh-Peelo, Daniel Durant, Marlee Matlin

június 19, 2022 | Fekete Ágnes | Kultúra | Rovatok
MEGOSZTOM

Szükség van egy nagy adag szerencsére

Interjú Besenyei Kata rendezővel, forgatókönyvíróval

Szalontán születtél, gyerekkorod nagy részét ott töltötted. Mit adhatott szülővárosod, ami arra inspirált téged, hogy rendezést kezdj el tanulni? Azért is kérdezem ezt, mivel a már befutott román rendező, Marian Crișan is szalontai születésű. Van valami az ottani levegőben?

Talán mikor Crișan volt gyermek és kamasz, még működött a mozi Szalontán, nekem arról már csak néhány kisgyermekkori emlékem maradt. Ott néztem meg A kincses bolygó című Disney rajzfilmet, ami fantasztikus élmény volt. Egy egész falnyi mese! Utána viszont a mozi bezárt, úgyhogy nem igazán tudom, mi lehetne az origója ennek. 

Egy korábbi interjúban mondtad, hogy kamaszkorodban kezdtél el igazán érdeklődni a filmezés iránt, majd továbbtanuláskor a kolozsvári Sapientia egyetemre esett a választásod. Hogy látod, egy hároméves filmes képzés elegendő ahhoz, hogy az ember rendező legyen?

Nem. Nem tudom, hogy ez minden filmiskolára igaz-e, de nekem legalábbis nem volt elég. Én annyira amatőrként kerültem oda az egyetemre, hogy az egyértelmű volt, három év után még nem állok készen semmilyen nagy dologra. Amit az egyetem adott, az a kollégák, akikkel éjjel-nappal együtt voltunk. Így biztonságos környezetben lehetett kísérletezni azzal, hogyan is érdemes dolgozni, ezt úgymond egymáson gyakoroltuk. Közeli barátok lettünk, sokszor verbális kommunikáció nélkül is tudtuk, hogy a másikkal mi van. 

Az alapképzés után Bukarestbe, a Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetemre (UNATC) jelentkeztél – újból alapképzésre, majd elköltöztél Budapestre.

Nem felvételizhettem mesterire, mivel Bukarestben az volt a követelmény, hogy minden jelentkezőnek legyen egy nyersanyagra, filmre forgatott munkája. Erre nekünk nem volt lehetőségünk, az államvizsgámat digitálisra forgattam. Így maradt az alapképzés, amit egy év után abbahagytam. Egy olyan tanár osztályába kerültem, akivel sehogy sem tudtuk megérteni és tisztelni egymást, úgy éreztem, csak az időmet vesztegetem ott. Itt Pesten már minden feltétel adott lett volna, hogy a mesterképzésre felvételizzek. Először azonban a járványhelyzet miatt tolódott a jelentkezés, majd az SZFE elfoglalása következett, ami miatt elmaradt a beiratkozásom. Már elengedtem ezt.

Jól érzékelem, hogy amikor Budapestre költöztél ismeretlenül, kihívás volt a filmes szakmában elhelyezkedni? Hogyan sikerült ezen felülkerekedni?

Egy volt évfolyamtársam szerzett nekem munkát, filmes díszletfestőként dolgoztam, azután az Oltári csajok című sorozatba kerestek fiatalokat, és ott lettem scriptes. [Naplóvezető, a filmes stáb tagja, aki a kontinuitásért felel a jelenetekben és a jelenetek között. – a szerk.]

Mit tanácsolnál egy most végzős sapientiás diáknak, hogyan lehet érvényesülni a szakmában?

Nagy előny, ha az ember lokálisan végezte az egyetemet. Sokkal nehezebb úgy Budapesten érvényesülni, ha valaki Kolozsváron, Bukarestben, vagy akár Londonban végzett, mert nem itt van az elsődleges ismerettségi köre. Továbbá szükség van egy nagy adag szerencsére is. 

A díszletfestés és sorozatforgatás mellett honnan merítettél időt, ihletet és energiát az írásra?

Én alapvetően nem szeretek scriptelni. Jó memória kell hozzá, és nagyon figyelmesnek kell lenni. Ez számomra sokkal megerőltetőbb, mint írni. Nem szeretnék hosszú távon nem-írással foglalkozni, úgyhogy arra jutottam, az a legbiztosabb, ha nekiállok dolgozni, mert anélkül nem fog történni semmi. 

Inkább az írás érdekel, mint a rendezés?

Az elmúlt két évben az írásra koncentráltam. Ez nem jelenti azt, hogy lemondtam a rendezésről, csak miután az ember elfogadja azt, hogy a világon semmit nem tud, valahol el kell kezdeni tanulni. Az írásnak neki lehet állni otthon is, ami után folyamatosan érezni lehet a fejlődést, hogy mennyivel könnyebb leülni nap mint nap írni, mert rutinná válik. Az utóbbi időben sok forgatókönyvet olvastam, sok íráselméleti anyagot, voltam kurzusokon is. Az egyik képzést Várkonyi Zoltán forgatókönyvíró tartotta, ez kifejezetten sorozatokról szólt, és voltam Szekeres Csaba rendezőnél is egy kurzuson, mindkét helyen sokat tanultam, de nem gondolom azt, hogy ezek nélkül ne lehetne otthon megtanulni írni. Egy idő után érzékelhető volt, mennyivel egyszerűbben jönnek ki belőlem a mondatok, ami nagyon motiváló, és ad egy kis bátorítást ahhoz is, hogy ismét a rendezés felé forduljak. Itt ugyanolyan tanulófolyamatot kell elkezdenem, mint amilyenben az írással voltam. 

2021 októberében megnyerted a Hypewriter sorozatötlet pályázat fődíját, Angyaltrombiták című forgatókönyveddel. A sorozat pilot epizódját az Arany Medve-díjas és Oscar-jelölt Enyedi Ildikó rendezi majd. A történeted középpontjában két lány áll, akik emberkereskedelem áldozatai lettek. Mi inspirálta a forgatókönyvet?

Még egyetemista koromban láttam egy tanárom, Felméri Cecília dokumentumfilmjét a Tranzit Házban, Eladó remények a címe, ami kényszerprostitúcióból már szabadult, de még védett házban élő lányok interjúiból áll össze. Ez akkor is nagyon szíven ütött. Tudat alatt hordozhattam ezt a dolgot magammal, mert nemrég jutott eszembe, hogy Bukarestben terveztem egy dokumentumfilmet egy olyan védett ház lakóival, ahol az ott élő lányok, bár még nem töltötték be a tizennyolcadik évüket, már túl vannak ezen a borzalmas traumán. Végül ez nem valósult meg, azért csak motoszkálhatott ez a téma bennem. 

Melyik az a része ezeknek a történeketnek, amely annyira fontos, hogy beszélned kell róla?

Soha senki nem kéne olyan helyzetbe kerüljön, ami ilyen szinten borzalmasan megalázó. És ezt még tudnám jelzőkkel fokozni. Engem az érdekel, hogy egy ilyen tapasztalat után hogyan lehet talpraállni, egyáltalán lehet-e? Meggyőződésem, hogy van rá mód, de nagyon izgat, hogy ha az ember túl van egy ilyen életszakaszon, hogyan tud rehabilitálódni?

Korábban nyilatkoztad, mennyire örültél neki, hogy Enyedi Ildikó lesz a rendező, mivel pár éve az ő osztályába akartál jelentkezni az SZFE-re. Enyedi Ildikó a forgatások alatt miben számít rád, hogyan megy eddig a közös munka?

Ha a forgatáson merül fel, hogy a szövegen változtatni kell, az általában a rendező feladata, csak emiatt nem kell ott álldogáljon a forgatókönyvíró, így a forgatáson, mint scriptes leszek jelen. Nem szerettem volna úgy részt venni a felvételeken, hogy nekem ott nincs dolgom. Az előkészületekben is részt veszek, nem érzem úgy, hogy bármiből ki lennék zárva. Ildikó nagyon érti, hogy ez a történet miről akar szólni, milyen akar lenni. Nem volt még arra precedens, hogy ő egy másik vágányon indult volna el egy gondolatból, mint amit én elképzeltem. A kommunikáció folyamatos, castingolunk, helyszínt keresünk. A történet a Viharsarokban játszódik, de igyekszünk Budapesthez közelebbi helyszíneket találni. A színészekről elmondhatom, hogy alapvetően szerettük volna felfuttatni a fiatal, még ismeretlen színésztehetségeket. Nem gondolkodtunk húzónevekben, és kifejezetten amatőr sincs a listánkon. Május végén, június elején forgatunk.

Mindezek fényében, milyen a viszonyod most az otthonoddal? Tervezel hazaköltözni?

Én már itt fogok maradni, Budapesten. Nem akartam elköltözni Romániából, de azért tudjuk, igazán komolyan vehető filmipar Kolozsváron nincs, és a közeljövőben nem is lesz. Bukarest nekem nem csak olyan szempontból nem működött, hogy az egyetemen nem találtam meg a számításaimat, de a várossal sem tudtam megbékélni. Úgyhogy jelenleg a hazaköltözés nem opció.

Hogy látod a román és a magyar filmezés helyzetét?

A román újhullámnak hatalmas rajongója voltam, de az utóbbi néhány évben „lejöttem erről a szerről”. A magyar filmekkel kapcsolatban azt érzem, sokszor fals nézői elvárásokba ütközünk, mivel a szemünk a hollywoodi filmekre van edzve. A különbség nem minőségbeli, inkább úgy látom, más a filmnyelvünk, mint az amerikaiknak. Ezért is őrültség egy 30 millió forintból készült inkubátoros filmet összehasonlítani egy Marvel szuperprodukcióval. A filmkészítés alapvető tőkéje a tehetség, ebben Magyarország nem szűkölködik, reméljük, lehetőséget is kapnak a filmkészítők arra, hogy alkothassanak, és a következő években nem csak nagy történelmi mozikat láthatunk.

Egyébként mostanában többnyire sorozatokat néztem, amúgy is a sorozatírás foglalkoztatott. Az Eufórií, a Hétköznapi vámpírok, a How to with John Wilson című HBO-s sorozatot, és kijött a Besúgó, az HBO új magyar sorozatának első része, amire kíváncsi vagyok.

Ha bárkit rendezhetnél, kivel dolgoznál együtt?

Ez egy furcsa kérdés, mert lehet meghalnék, ha megtudnám, hogy rendezhetem Frances McDormandet, de mit tudnék én mondani neki? Mit tudnék én hozzáadni az ő dolgához? Kicsit így vagyok vele, bár tényleg fantasztikus lenne, ha egy plakáton szerepelne a nevünk.

Min dolgozol a következő időszakban az eddigiek mellett?

Elkezdtem gondolkodni egy minisorozaton, illetve Laky Dórával egy kisjátékfilmre adtunk le pályázatot a Friss Hús Pitch Fórumon, amit, ha minden jól megy, szeretnénk még idén leforgatni.

Fotó: RTL Magyarország Marketing és Kommunikációs Igazgatóság

április 21, 2022 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Újjászületéstörténet?

Krasznahorkai Balázs legújabb filmje, a Hasadék romániai vonatkozású történet, részint határon túli szereplőkkel és színészekkel. Nem meglepő ez. Elvégre az utóbbi évek magyar filmművészetének van ilyen vonulata. Elég, ha Mundruczó Kornél Deltájára gondolunk, esetleg Hajdu Szabolcs filmjeire, de biztos van, akinek a Valan, az angyalok völgye jut az eszébe.

Az, hogy a filmesek hogyan használják ki a közeg sajátosságait, a fenti példák is bizonyítják, különféleképpen. A természeti táj, a kulturális sokszínűség, a kommunista múlt árnyképei vagy a balkáni varázs villan fel, ha a fentiek eszünkbe jutnak. A filmesek hol egzotikus fűszerezésre, hol komfortzónán kívüli vadregényességre, hol a misztikumra építenek. Az erdélyi közegnek már csak a hangulatteremtő jellege is nagyban meghatározhat egy filmet.

Talán ezért sem túlságosan meglepő, hogy a Hasadék forgatókönyvírói, Lengyel Balázs, Lovas Balázs és Krasznahorkai Balázs Máramaros környékére helyezték a történetüket, vagyis olyan vidékre, ahol magyar, román, roma és ukrán szereplők érintkeznek egymással napi szinten. Legalábbis ide juttatják el/vissza az alkotók Budapestre elszármazott szülészorvos hősüket, az egyszerűség kedvéért Balázst (Molnár Levente), aki várandós feleségét hagyja hátra, hogy az apja temetésére hazaérkezhessen.

Ez a megágyazottság is utal arra, hogy a generációk viszonya kiemelt jelentőséggel bír a történetben. A megtért fiú ugyan az apja, a környék köztiszteletben álló orvosa búcsúztatására érkezik, de egy szekusnak tartott nagybácsival is találkozik (Kovács Lajos), és tizenhét éve nem látott félárva fiába, Simonba (Babai Dénes) is belebotlik. Jelzem, a nők ábrázolásába nem fektettek sok energiát a film szerzői. A család nőtagjai jó, ha egy pár mondat erejéig szerepelnek egy-egy párbeszédben, akkor is csak azért, hogy a férfi hősökön kissé színezzenek egyet.

Rájuk is fér, mi tagadás. Mert sem az egymáshoz való viszonyuk, sem a múltból elővillanni látszó háttértörténetek nem árnyalják különösebben ezeket a férfi karaktereket. Valószínűleg ez volt a szerzői szándék is. Mert Molnár Levente minimáljátéka és Babai Dénes semlegességet árasztó lénye mintha e tájra jellemző karakterjegyként lenne feltüntetve. Lásd, a hallgatag férfiak nem érzelegnek. Érdekes, hogy hasonló visszafogottság érzékelhető a helyi alvilági vezért, Dumitrut alakító Orbán Levente játékán is, holott az ő figurája lehetne parancsolóbb és fenyegetőbb. A színésztől láttunk már hallgatag elfojtottságból előtörő őserőt, elég, ha Kostyál Márk Kojotját vesszük elő.  

Igaz, az, hogy Dumitrunak és a hazatérő Balázsnak pontosan mi a közös háttértörténete, nem válik teljesen világossá a filmben. Ellenfelek, az világos. A köztük levő viszony azonban homályos egy kissé, nincs különösebben kibontva a filmben. A múltban gyökerező birtokvita inkább érzelmi, szimbolikus jelleget sejtet, mintsem azt, hogy valódi anyagi tétje lenne az „ellenszenvnek”. Krasznahorkaiék erre élezik ki a konfliktust. Hiszen ekképpen tudják a középpontba állítani az apa nélkül felnőtt Simont, aki nemrég elhunyt anyja mellett részint a nagyapja, részint Dumitru „védnöksége” alatt nőtt fel.

Ezeket a férfisorsokat igyekszik boncolgatni a film, úgy, hogy szereplőiről egy összefüggő pszichológiai térképet rajzol fel. Azért említés szintjén pár mellélszálat is bevarrtak a műbe a szerzők, hogy a szikár férfisorsok megértésre leljenek. Ám ezek a szálak elég rövidre sikerültek. Végül, kissé sematikus módon, a két középkorú férfi párharcának tárgya a fiú élete lesz. Egy morális fordulat után Simon és az apja sorsközösséget vállalnak. Egymás iránti idegenség-érzésük oldódik. Együtt menekülnek, a hajtóvadászat elől való bujkálás pedig közelebb hozza egymáshoz őket.

A történet azonban mégsem ennyire egyszerű. Bár a dramaturgiai fordulat után a szereplők önmagukhoz és egymáshoz való viszonya nem tisztul különösebben, sőt, talán még ködösebb lesz, a jó hír viszont, hogy ettől a ponttól mindhárom színész játéka felszabadultabbá válik. Azaz a játékidő nagy részét kitevő szenvtelen játékstílust egy árnyaltabb játékmód váltja fel. Ennek külön jót tesz, hogy az apa és a fiú egy katlanba szorul, és emiatt Réder György követő kamerájának képei helyett a hangsúly átkerül az operatőr közelijeire. Az arcoknak a katlanbeli fénybeállítások is határozottan jót tesznek.

Egyébiránt a természeti tájak Réder képein szikárak, mint a film szereplői, és olykor a fenségesség, olykor a misztikum érzetét közvetítik. Ezek ugyanakkor a dágványba ragadtság érzetével is ötvöződnek, amely áttételesen Balázs, másként Grassai doktor történetének kezdő hajtóerejét engedi sejtetni. A képek az ebből való kikecmergést és elmenekülést sugallják, majd a visszatérés utáni fogvatartó erő képzetét is erősítik. Krasznahorkai használja a természeti képeket, néha kissé talán túlzottan is. Mint ahogy aránytalanul erős a filmben a játékkal szembeni szövegközpontúság. A párbeszédek kissé művivé váltak – egy olyan irodalmi formára emlékeztetnek, amely az élőbeszédtől távoli, vagyis a túlzott stilizáltság felé billent benne a mérleg.

Krasznahorkai így óvatlanul és talán szándéka ellenére csempészi bele a filmbe az elidegenítés gesztusát. Az elnagyolt háttértörténet, a minimalista játékmód, a kissé művi szövegek egy olyan forgatókönyvírói világot sejtetnek, amely valóságábrázoló gesztusokkal erősítené a filmet, ám a produktum ennek ellenére mégis mintha csak működgetne. Sem a környezeti háttér, sem a színészvezetési koncepció, sem a történet nem áll össze egy teljes egésszé, és ezt Réder György képalkotói módszere sem menti meg. Ezzel együtt Krasznahorkai első nagyjátékfilmje megéri, hogy megnézzék. Különösen azok, akik számára hordoz szekunder jelentést a máramarosi közeg, illetve a filmben tipizált férfikép. Az ilyen nézők véleményére kiváltképpen kíváncsi volnék.

december 24, 2021 | Beretvás Gábor | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Amikor álomra hajtod a fejed

Kritika Visky Ábel Mesék a zárkából című filmjéről

Visky Ábel többszörösen díjazott alkotása három, börtönbüntetését töltő apát állít a fókuszába. A hangsúly itt az apán van. A rendező ugyanis ezt az attribútumot kiemelve igyekszik megmutatni a közönségnek a fogvatartott szereplők emberi oldalát. Elvégre az uniformizált börtönruha, a társadalom által ezekre az emberekre sütött bélyeg úgy kategorizálja az elítélteket, hogy az átlagembernek, ebben az esetben a nézőnek, nem igazán jut eszébe eljutni a megérteni vágyás regiszterébe. A többségi társadalom tagjai igyekeznek eltartani maguktól az erről való érdemi gondolkodást. Az igazságszolgáltatás tegye a dolgát. A bűnösök bűnhődjenek. Ne is lássuk ezeket a börtöntöltelékeket. 

Visky filmje azonban pont ezeknek a társadalmi rácsoknak a lebontására tesz kísérletet, úgy, hogy a rabokat felkéri arra, írjanak mesét otthon hagyott gyerekeiknek. A rendező-mediátor így hozza alanyait, egyben munkatársait, a rabokat, apai, fiúi, házastársi, egyszóval családtagi közelségbe. 

A mesék megírása csak az első, és nem is könnyű szakasza a mediációs kísérletnek. A második szakasz ugyanis a rendezői koncepciót követve az lesz, hogy ezek a mesék filmtestet öltenek. Pontosabban a megírt történeteket a gyerekek és a rabok egy közös produkcióban valósíthatják meg. A harmadik szakasz pedig a kész produktumok, a filmre vitt mesék készítők általi megtekintése lesz. Az apák és a gyerekek tehát egy filmbeli mesében a filmvásznon találkoznak, mint egy általuk megálmodott mesében, egy beteljesülő fiktív történetben. 

Az, hogy a rút valóság börtönfalait a filmeseknek a mesék segítségével sikerül lebontaniuk, csak az egyik vetület. Mert bár az ötlet és a koncepció véghezvitele valóban Viskyék érdeme, de a rendező és csapata nem éri be ennyivel. Szereplőiket egyenrangú partnerré teszik az alkotói folyamat során. Egyrészt a rabok és kinti családtagjaik egy dokumentumfilm alanyaiként vannak jelen, a kamerának nyilatkoznak a bekerülés okairól, a börtönlét monotonitásáról, a rokonok hiányáról. Ugyanígy a kinti családtagok beszélnek az apa hiányáról, a helyzet által teremtődött saját börtönállapotukról. Elvégre egy börtönviselt családtag története a család története is egyben, nagyban kihat a kint maradtakra is, főleg, ha azok gyerekek.  

Ezért is különleges Viskyék módszer-kísérlete. Hiszen a szereplők nem csupán passzívan állnak a rájuk szegezett kamerával szemben, hanem alkotótársként, a mesék megálmodóiként, tervezőiként, szereplőiként is részesévé válnak a vállalkozásnak. Ám nem is ez a lényegi vonás, amellyel Viskyék átlépik egy szokványosnak mondható dokumentumfilm kereteit. Hanem inkább az, ahogy a társkészítőkké váló rabok és családjaik, az álomvíziók megvalósítói, szembesülnek a mesékkel, pontosabban az, ahogy az összeállt kis történetek igazságát magukra vonatkoztatják ebben a terápiás jellegű alkotási történetben. A film szereplői aktív alkotókként ugyan, de mégis játszva, játékosan szembesülnek saját élethelyzetükkel. És ez is lenne a filmes módszer lényege. 

Az már csak plusz hozadéka a filmnek, hogy – a folyamatot végigkövetve – a néző is könnyen felhagyhat a fogvatartottakkal kapcsolatos, előre kódolt ellenérzéseivel, és mint megtévedt emberekre, családapákra, férjekre láthat rá ezekre a rabruhába öltöztetett, különben általában arctalan személyekre. A film ezáltal könnyen részvétet kelthet, de legalábbis a megértés iránti igényt teremtheti meg a nézőben. Mi több, bár valóban egy speciális helyzetbe van ékelve a történet, a néző mégis könnyen találhat benne olyan elemeket, amelyek a saját sorsára vonatkoztatva is érvényesnek tűnhetnek. Ki tudja? Egy közös mese megteremtése a családdal valószínűleg sokaknak jól jöhetne. Legalábbis ekképpen is értelmezhető Visky Ábelék filmje.

Muszáj kitérnem a film technikai kivitelezésére is. Hiszen a Mesék a zárkából a képi megoldások szempontjából is felettébb érdekes. Kürti István és Nagy Zágon ugyanis mintha inkább a magány megragadásáért lennének felelősek, és nem a börtönállapotok zord valóságának megszokott ábrázolásáért. Azért persze nem azt közvetíti a film, hogy vidáman elviselhető a börtönélet, de azért meg kell hagyni, elkaphat a néző egy-egy vicces jelenetet, mint például hogy egy rab az Escobar fia által jegyzett Apám, a drogbárót olvassa a priccsén elfeküdve. Ez a valósnak tűnő elem a film témáját tekintve akár kiszólás is lehetne.

A lényegibb azonban az, ahogyan a mesék képre vitelének folyamatába avatnak be minket, nézőket a filmesek. Nem könnyű mesét írni. Ez látszik abból is, hogy a rabok a megszokott mese-narratívákat veszik alapul. Az akváriumokkal nyugtató börtöntársalgóban egy aranyhal-történet születik. A Walt Disney mesefiguráját idéző kisfiú malackás ihletet ad a másik esetben. Illetve a fele-királyság történet is, habár némi fantáziadús többlettel, de szintén alaptörténetként jelenik meg mesealkotás közben. 

Ezeknek a kivitelezése két esetben animációs technikával történik, Marjai Petrának, Lovrity Katalin Annának és Mácsai Mikulnak köszönhetően, akik a családtagok által készített rajzokat használták fel, gondolták tovább a betétekben. Illetve az egyik mese-rész készítése során az egyik fogvatartott eltávozást is kap, hogy részt vehessen a forgatáson, akár egy valóra vált mesében. Félreértés ne essék. A filmes terápia nem fordítja át a személyes történeteket. Viskyék inkább arra tesznek kísérletet, hogy a művészet által a problémákra való rálátásban segítsenek. Nemcsak a munkatársaikká váló alanyaikra vonatkozik ez, hanem a nézőt is bevonni akaró kísérlet ez, sőt, a filmkészítők érintettsége is megérne egy misét, de az már egy másik elemzés feladata lenne. Mindent összevetve kíváncsi vagyok, hogy Visky Ábel marad-e ezen a vonalon; következő filmje hasonlóképpen terápiás jellegű lesz-e?

Mesék a zárkából / Tales from the Prison Cell

magyar-angol-horvát dokumentumfilm, 83 perc, 2020

Rendező: Visky Ábel

Operatőr: Nagy Zágon, Kürti István

Vágó: Hargittai László, Vághy Anna

Hang: Andor Horváth

Animáció: Lovrity Anna Katalin