Kérdés, hogy jót tesz-e egy filmnek, ha megelőzi a híre. Reisz Gábor harmadik, Magyarázat mindenre című nagyjátékfilmjét már csak ezért is nehéz kellő távolságból látni. Hiszen a mozikba kerülést nem kis hírverés előzte meg, miután az alkotás elnyerte a legjobb filmnek járó díjat a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Orizzonti (Horizontok) szekciójában. Ez nem az Arany Oroszlán, azt Jorgosz Lantimosz Poor Things (Szegény párák) című alkotása nyerte. A Horizontok egy olyan kategória, melynek elnyeréséért az esztétikájukban és kifejezésmódjukban a legújabb trendeket képviselő filmeket versenyeztetik. Nos, annak ellenére, hogy örülök a magyar-szlovák koprodukcióban készült film győzelmének, ez azért némi szemöldök-felvonásra késztet. Ugyanis Reisz három filmje közül formailag ez tűnik a legkevésbé kísérletezőnek, egyedinek.
Ha az új trenden viszont azt kell érteni, hogy a film bátran reagál a magyarországi közállapotokra, akkor belátható az újdonsága, mert a magyar játékfilm helyett ez inkább a magyar dokumentumfilmnek lett az utóbbi időben a feladata. Gondoljunk, mondjuk, Hajdu Eszter 2008-as filmjére, mely már címében is erős: A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció. Szóval, nem minden előzmény nélküli Reisz filmje. Hajdu Eszter dokumentumfilmje / mediációs kísérlete akár a Magyarázat mindenre előtanulmánya is lehetne.
A játékfilmesek, való igaz, óvatosabban fogalmaznak. Nem csoda, a játékfilmhez némileg eltérő fejlesztési rendszer, költségvetési keret, forgalmazás van hozzárendelve. A magyar játékfilm készítése egy többszűrős történet. Reisz filmje is könnyen fennakadhatott volna valamelyik szűrőn, ha a sokoldalú rendező-forgatókönyvíró-zenész, – aki olykor filmjében még főszerepet is alakít – nem a független filmkészítés szabadsága mellett tette volna le a voksát.
Ez persze nem azt jelenti, hogy aki nem független filmben gondolkodik, nem valósíthatja meg azt, hogy filmjében reflektáljon a XXI. századi Magyarország közállapotaira és közérzetére. Annyi, hogy sok filmes a fókuszt szűkebbre, egy érzékeny témára állítja, és a háttérbe tolja a magyarországi közállapotokat. Szilágyi Zsófi Egy napja, Szakonyi Noémi Veronika Hat hét című filmje szerintem ilyen, csak hogy párat kiemeljek. Illetve ne feledjük, hogy vannak még, akik a független film felől közelítenek. Hajdu Szabolcs utóbbi alkotásai például ilyenek. Egyébiránt ő a főszereplője egy másik idei szlovák-magyar filmnek, a Pinkler Mátyás által rendezett kriminek, a szintén politikai témát feszegető Hatalomnak, amely azért érdekes, mert a magyar színészek is szlovák nyelven beszélnek benne.
Reisz filmje annyiban is kuriózum, vagy ha úgy tetszik, trendi, hogy már totálisabb képet igyekszik festeni a magyar közállapotokról. Az ország megosztottságáról. A kokárda szimbolikus jelentésrétegeiről. Illetve behozott egy erdélyi szálat is.
Reisz egyébiránt régebbi filmjeinek mintáiból is nagyban építkezik. A mindennapjaikban is erősen politizáló fideszes szülők jelen vannak a 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, és a 2018-as Rossz versek című filmben is. Az apát és az anyát azokban ráadásul ugyanaz a két színész, Kovács Zsolt és Takács Katalin alakítja. Figuráik komikusra vannak hangolva: az előző két film a humort használva vesz a Kádár-korban szocializálódott rendszerváltó generációról látleletet. Igaz, a rendező világlátása a 2010-es évek filmjei alapján derűsebbnek tűnik, sajátos humora az említett filmek védjegye.
Legújabb alkotása, a Magyarázat mindenre már nem folytatja ezt az irányvonalat. A rendező csak megvillantja humorát, szántszándékkal nem nevetett. Ez némileg hátrányára is válik a filmnek, hiszen Reisz leginkább ebben jó – a 2014-es VAN azt mutatta meg, hogy egy kis költségvetésű, szinte teljesen baráti együttműködésben készült produkció hogyan lehet sikeres. Ez, jelzem, Antal Nimródnak sikerült még leginkább, a pont húsz évvel ezelőtt készült Kontroll című filmjében. A két rendező abban tán hasonlít is egy kicsit, hogy szocializációjukat a külföld színesítette egy kicsit. Antalnak az Egyesült Államok a meghatározó viszonyítási pontja, míg Reisz hétévesen érkezett meg a rendszerváltó idők „eufóriájába”, Magyarországra, méghozzá Algériából.
Fontos, hogy a szerzői filmes Reisz az apjának ajánlja a filmet. És ha nem a politikai mondanivaló felől közelítünk az alkotáshoz, akkor a többrétegű cselekmény apa-fiú szála tűnik a legerősebbnek. A napjainkban játszódó történetben persze a viszonyítási a pontok a politikai hivatkozások, pontosabban a politikusokra való hivatkozások. Ez a dokumentumfilmekben nem szokatlan, de a játékfilmekben meglepő, hogy a szereplők a közbeszéd mindennapos nyelvi utalásrendszerét használják, és a dialógusokban, ha nem is röpködnek, de elhangzanak a Sargentinik, Sorosok, Gyurcsányok, Orbánok stb.
A Nemzeti Filmintézet (NFI) nem is támogatta a filmet. Van ilyen. Az simán elképzelhető, hogy a döntnökök az aktuálpolitikai felhang miatt húzták be a nyakukat. Nem csoda. Voltak már csörték hasonló ügyekben. Például Nemes Gyulának magának kellett rásatíroznia pár filmkockára, jelesül annál a jelenetnél, ahol a többi politikuséhoz hasonlóan szétlövik Orbán Viktor dinnyére biggyesztett fényképét. Lásd a 2015-ös Zéró című filmet. Illetve Gigor Attilát is kötelezték arra, hogy vágja ki Kálomista Gábor filmproducer Hír TV-s jelenetét. Kénytelen-kelletlen meg is tette. Ez volt a 2016-os Kút egyik jelenete.
Fontos megemlíteni, hogy a film a 2020-as évek terméke – az önéletrajzi ihletettségű alkotásokat készítő Reisz pillanatnyi világlátását tükröző mű. Egyébiránt a történeti keretet akár a profánság vádja is érhetné. Az érettségi előtt álló Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) szerelmes barátjába/osztálytársába (Kizlinger Lilla), aki viszont a jó karban lévő, családos történelemtanárukba (Rusznák András) szerelmes. A cselekmény fordulópontja a történelem érettségi, ahol Ábel leblokkol, és a zakóján felejtett kokárdát kiszúró történelemtanár egy megjegyzése lesz a történet berobbantója. (Egyébiránt nem kellene, mert Iulius Caesar kapcsán március idusa és a márciusi ifjak akár egy másik irányba is elvihetnék a történetet, de ez a lehetőség elsikkad a film történetvezetési szálai közben.) A kokárda-ügyet felfújja a média. És a hangsúly áttevődik az ideológiailag ellentétes oldalon álló apa és tanár konfliktusára.
A gond némileg az, hogy bár 151 perc a játékidő, mégis kevésnek tűnik ahhoz, hogy minden réteg érzékletesen kidolgozott legyen. A forgatókönyvet a magyar filmes szakma egyik nagyágyújával, Schulze Évával közösen jegyző rendező nem tudja úgy kibontani a figuráit, hogy karakterjegyeik ne legyenek túlságosan betömörítve. Az elhízott, a dohányzásról még nem teljesen leszokott, meccsnéző, hatvan felé evező építészmérnök apa, György nem a rendszerváltás nyertese, de nem is a vesztese. Olyan figura, akit nyomaszt saját apjának története, a szocializmus öröksége, a nyugatiakkal szembeni kisebbségi érzés és eleve az apaság felelőssége. A lakókörnyezet panel, a kilencvenes évek bútorzatával, a falon örökölt festményekkel. Személyiségét pedig, tetszik, nem tetszik, ez a felvállalt múlt alakította ki.
E szereplő erős inverze a történelemtanár, Jakab, a harmincas évei végén járó, jó svádájú, jógázó, futó férfi. A szakmája iránti elkötelezettségét nem tanítás közben láttatja a film, hanem azáltal, hogy Jakab egyes történelmi események még élő szemtanúinak megszólaltatásával – kamera elé állításával – próbálkozik. A forgatókönyvírók a magénéletet és a munkahelyi viszonyokat tudatosan elkülönítő ember képére erősítenek rá. Lakóhelye bár szintén szűkös, de trendi. Nem nyomasztja látványosan, hogy férjként, családfenntartóként, apaként helyt kéne állnia. A filmbeli jelenetek, ha nem is túl direkten, ezt a jellemvonását erősítik fel.
A két vázolt férfitípusban egy közös van igazán: nem érzik jól magukat a helyzetükben. Mint ahogy a két női karakter, Judit (Urbanovits Krisztina) és Dorka (Sodró Eliza) sem – mellesleg ők a háttérben maradt feleségekként a kidolgozottabb férfi-szerepeket támogatják meg. Aki viszont boldogul, az a fiatal erdélyi újságíró, Erika (Hatházi Rebeka) – az a határon túlról jött szerencsés fiatal, akire a médiagépezetnek pont szüksége van. Hatházi Erikája szintén egy – enyhén szólva – sztereotípiákat hozó karakter. Arról már nem is beszélve, hogy a szalonna-pálinka „poén”, meg az, hogy rosszul öltözik, a szerep része. Ez abban sántít mondjuk, hogy Hatházi Rebeka a film jelmeztervezője, és hát az általa alakított Erika azért véletlenül sem tűnik topisnak a filmben. Nem mellesleg a színész-családból származó Hatházi teljes természetességgel játszik a kamera előtt, habár nem szakmája a színészet.
Mivel Reisz iskolai környezetbe is helyezte a filmet, így a pedagógusi pálya állapotát is ábrázolja. Az iskola a regnáló politikai erő befolyása alatt álló intézmény. Az iskolaigazgató (Kocsis Gergely) pedig a botrányok elkerülése végett még az umbuldálásra is kész figura. Ennek a karaktertípusnak egyébiránt megvan a lenyomata a magyar filmtörténetben, ami már önmagában megérne egy komolyabb értekezést. Jelzem, Reisz az iskolai környezetet jó arányérzékkel illeszti be a film szerkezetébe. Ebben, mondjuk, már gyakorlatot szerzett az előző filmjében.
Azonban az igazság az, hogy a velencei díj és ennek következtében a film magyarországi visszhangja talán magasabb polcra helyezi a filmet, mint ahová illene, így a hiányosságok némileg eltöppednek. Azért is, mert egyetlen értelmezési csapásvonalra van mostanság ráerősítve. Az nincs általában kiemelve, hogy az érettségiző Jakab, az első viszonzatlan szerelmet megélő, identitását kereső fiatalember témája is jelen van, bár kissé elhalványul a filmben.
Igaz, az Ábelt alakító Adonyi-Walsh Gáspár így is néha meggörbül a szerep súlyától. Rusznyák András néha túl teátrálisnak hat, akárcsak Sodró Eliza, ami azért is érdekes, mert ők a való életben is egy párt alkotnak. A két éve, húszévesen már Ezüst Medvével díjazott Kizlinger Lilla pedig minden bizonnyal többet is megbírt volna, ha Janka szerepe nagyobb hangsúlyt kapott volna a végleges forgatókönyvben. Az „Apámnak…” ajánlás a film elején ígéretes, és valóban az apa, György lehet leginkább kidolgozva a forgatókönyvben – miközben, mint már írtam, a figura az előző filmekben, Kovács Zsolt megformálásában is hangsúlyos volt. Ezúttal a rendező-forgatókönyvíró Znamenák Istvánnal értelmeztette újra a karaktert, akinek az alakításában ez a Magyarázat mindenre legjobb, legárnyaltabb szereplője volt.
A cím annyiban találó, hogy Reisz nagyon el akart mondani mindent. Csakhogy ez a minden még az egyébiránt viszonylag hosszú játékidő ellenére is sok tömörítést igényelt. A film erénye, hogy Reisz tágra nyitja a fókuszt, és úgy vesz társadalmi látleletet, nem dugja azt el annyira a háttérbe, mint más, egyébiránt néha egyenletesebb művészi munkát végző játékfilmesek. Mindenesetre érdekes lesz tíz és húsz, harminc év múlva visszanézni a filmet, azokból a távlatokból vizsgálni, hogy mekkora a jelentősége.
