2024 novemberében mutatták be Mikulán Dávid és Révész Bálint közös filmjét, a KIX-et. A dokumentumfilm egy hátrányos helyzetű kisfiú, Sanyi felnőtté válását követi végig 12 éven keresztül. Juraszek Krisztina írása.
A film elején Sanyi még egy nyolcéves, szabadszájú, rosszcsont kisgyerek, aki barátaival a Boráros téren játszik. Mikulán Dávid, a film egyik rendezője, csatlakozik a gyerekekhez, elkezdi őket filmezni, megismerkedik velük. Egyre több kalandban lesz részük együtt, a gyerekek hívják, befogadják, elkezdi járni velük az utcákat. Idővel Sanyi családját is megismeri, így betekintést nyer életkörülményeikbe is: egy kevesebb mint 30 négyzetméteres önkormányzati lakásba, ahol együtt él az anyuka, az apuka, a nagymama és a három testvér. Az anya folyamatosan dolgozik, hogy eltartsa családját, míg az apuka otthon van, de nem vesz részt a gyermekek nevelésében. A gyerekek így magukra vannak utalva, bármiféle szülői képtől mentesen, amin sem a közoktatás szereplői, sem a gyámügy munkatársai nem tudnak segíteni. Ahogy Sanyi idősebb lesz, a gyermeki csínytevések egyre komolyabb és veszélyesebb mértéket öltenek.
Mikulán Dávid a forgatások kezdetén még nem gondolta, hogy mi fog kirajzolódni Sanyi történetéből. Egy ilyen élettörténetbe bekapcsolódni és annak részesévé válni lelkileg nem egyszerű, dokumentálása morális dilemmákat vethet fel: Mit mutathatok meg? Hol vannak a saját határaim? Részt veszek vagy megfigyelek? Ezzel segítek-e egyáltalán?
A film rendezői érzékenyen közelítettek a témához. Valódi kommunikációt alakítottak ki a gyerekekkel, abszolút megtalálták azokat a témákat és azt a stílust, amivel tudtak kapcsolódni és nem egy magasabb pozícióból szemlélték őket. Sokszor finoman terelgették őket, ha valami már igazán veszélyesnek tűnt. Amikor a gyámügy figyelmeztette a családot, hogy ha nem javítanak az életkörülményeken, elveszik a gyerekeket, a rendezők maguk is besegítettek a házzal kapcsolatos munkákba. Bevonódtak, de igyekeztek megtartani bizonyos határokat.
A film számos fontos kérdésre keresi a választ: Milyen szerepet vállalunk mi ebben a rendszerben? Mit tudunk tenni, hogy segítsünk másokon? Biztos, hogy kellően a dolgok mögé tudunk látni? Ha körbenézel, mindenki ugyanolyan helyzetben van, mint te? Hány és hány ilyen sors van még? Hol van ebben a felelősségünk? A rendszerszintű, generációkon átívelő problémákat hogyan lehet leküzdeni?
A társadalmi osztályok peremén élő gyerekek sokszor elkallódnak, a családi helyzetük nem teszi lehetővé, hogy gondoskodásban, figyelemben részesüljenek, ezért kénytelenek maguktól felnőni. Sorsuk emiatt sok esetben predesztináltnak tűnik. A rendszer nem nyújt egy biztonságos hálót, amivel segíteni, óvni és nevelni tudná őket. Ugyanakkor sem az iskola, sem a gyámügy dolgozóit nem lehet egyértelműen hibáztatni, hiszen annyira sokan élnek ilyen életkörülmények között, hogy a probléma túlmutat ezen intézmények kapacitásán. Rendszerszintű változtatásokra lenne szükség.
Szeretnék egy olyan világban élni, ahol figyelünk egymásra, nem ítélkezünk, és nem fordulunk el azoktól, akiknek a legnagyobb szüksége lenne ránk. Az állam magára hagyja ezeket a gyerekeket, családokat és elengedi kezüket, legalább mi ne cselekedjünk így. A film rendezői által bemutatott történet csak egy a sok közül. Sanyi pedig nem bűnözőnek született.
A KIX dokumentumfilmet már több mint ötven külföldi fesztiválon bemutatták, és több mint húsz díjjal jutalmazták.
„Ha minden baráti kör felkarolna egy Sanyit, akkor sokkal jobb társadalomban élnénk.” (Interjú Révész Bálinttal a kortarsonline.hu-n, részlet)
január 8, 2025|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
„Leizzad a lelkem”
Hajdu Szabolcs Egy százalék indián c. filmjéről
Mi tagadás, van hagyománya a párkapcsolati drámákon túlmutató társadalmi látleletnek a szinkronidőben készült magyar filmekben. Gondoljunk csak Révész György 1957-ben bemutatott Éjfélkor c. filmjére, mely a forradalom kitörésére és a határ megnyitására eszmélő művész-házaspáron keresztül néz szembe az ötvenes évek miliőjével. Ott a Gábor Miklós — Ruttkay Éva házaspár játssza a főszerepeket. Vagy felidézhetjük Tarr Béla Panelkapcsolatát, mely a Koltai Róbert — Pogány Judit színész házaspár improvizációin keresztül hozza realista módon közel a nyolcvanas évek elejének szűk levegőjű, késő kádári világát, ahol tételmondatként hangzik el: „Én egy olyan országban szeretnék élni, ahol meg lehet különböztetni a füstöt a felhőtől.”
Hajdu Szabolcs (forgatókönyv)írói életművén és a magyar filmművészeten is hasonló tolldísz a rendező legújabb filmje, az Egy százalék indián. Az abból készült film, akárcsak az azt megelőző, évek óta futó, lakásszínházi körülmények között kiérlelt színházi előadás, a trilógia harmadik része. Tehát a Hajdu Szabolcs — Török Illyés Orsolya színészházaspár otthonában készült kis költségvetésű, baráti alapokon nyugvó, Karlovy Vary-ban díjazott 2016-os Ernelláék Farkaséknál és az azt követő, 2023-as Kálmán nap testvéralkotása. Ne feledjük, Hajdu-filmek készültek időközben is. A rendezőt a Délibáb óta segítő Gálovits Zoltán és a film Ruzsa Rémusz nevű kiszemelt szereplője köré épülő Kanzoli 2017-ben, és a 2020-as, jelentős részben Kolozsváron forgott Békeidő.
Hajdu ez utóbbiban is társadalmi feszültségekre reflektáló filmet készített, de a tavalyi Kálmán nappal és az idei Egy százalék indiánnal visszatalált az Ernelláék Farkaséknál vonalára, és a kamaraszínházi körülmények között kicsiszolt darabokhoz keresett újfent filmes formát. Az operatőr egyébiránt a zilahi születésű Bántó Csaba, aki a rendező utóbbi három filmjét is fotografálta. Érdekes, hogy engem az Ernelláék képisége ragadott meg a legjobban, mely egy egész operatőr osztály gyakorlata volt. Igaz, ott a tárgyi környezet beszédessége is sokat nyomott a latban. Hajduék a saját lakásukat kölcsönözték a filmhez. Nem csoda, hogy a szereplőkhöz passzoló, zsúfoltságában is életszagú családi miliő jól mutatott a képeken.
A Kálmán nap és az Egy százalék indián is szegényesebben kellékezett díszletvilágot használ környezetként. Mindkettő lakásbelsőjében mintha kevesebb hangsúllyal bírnának a tárgyak. Az utóbbiban példának okáért felbukkanó indián-fej szobor el van rejtve, akárcsak a női szentképpel díszített dzseki, amely akár párbeszédben is lehetne a letört fülű, jézusos bögrével, amely sokszor kap közelit a filmben, de ez a tárgyi párbeszéd mégsem történik meg igazán a filmben. Hajdu és Bántó inkább a gesztusokra, s főként az arc-közelikre épít. A film előnye a színházzal szemben, hogy olyan közel tudja hozni a vásznon az arcjátékot, ahogy még lakásszínházi kamarakörülmények sem. Viszont a színházi élménytől megkülönbözteti a moziélményt a néző látószöge, mivel a játékteret amfiteátrum-szerűen veszik körbe az ülőhelyek, itt viszont a kamera és a vágószobai döntések miatt leginkább a rendező látószöge válik mérvadóvá.
Az Egy százalék indián filmváltozatában ezért egy kissé nehezebb is együtt lélegezni minden szereplővel. Főleg, hogy a hangsúly leginkább a főszerepet játszó Gelányi Imrén van, nem oszlik el annyira egyenlően a rendezői figyelem, mint a trilógia többi darabján vagy akár a színházi előadásokon.
Gelányi egyébiránt remekel. Láthattuk már főszerepben. Pólik József Életem legrosszabb napja című, magánfinanszírozású filmjében szintén egy középkorú férfit játszik, hasonlóképpen fiatal barátnővel felvértezve, méghozzá hasonló környezetben. Ám a Hajdu-filmben látszik igazán, hogy rendező és színész egy nyelvet beszél. Itt Gelányi ugyanis a figura lényegét, a kanbunkóságot úgy hozza, hogy az ember önkéntelenül is fel-felnyerít a nézőtéren.
(Tény, van némi alföldi bája is karaktereknek. Lett lévén szó arról, hogy Hajdu és színészei is Debrecen környékiek, a Tarr Sándor világából is ismerős vidéki ember jelenik meg mind Gelányi, mind Szabó Domokos, mind a Hajdu által megszemélyesített figurákban.)
A film keretét egy közös barát temetése utáni összeülés adja. Ahol Gelányi hímsovén alkoholistája, Rajmund, aki vérplazma-donorként és gyógyszerkísérletek alanyaként keresi meg a valamivel több mint létminimumot, illetve fiatal barátnője, Csibi (Tankó Erika) vendégségbe érkezik a látvalevőleg jobb anyagi és társadalmi státusszal bíró Andrishoz (Hajdu Szabolcs) és Zsuzsához (Pető Kata). A vendégség másik párosa a túlköltekező álmodozó Árpi (Szabó Domokos) és Niki (Tóth Orsi). A vendégség, jelzem, közös metszete a trilógiának. Sőt, számos magyar film forgatókönyvének alapszituációjául is szolgál a vendégség ötlete. Az Ünnepi vacsora, a Veri az ördög a feleségét vagy a Gyertek el a névnapomra is példa erre.
A Hajdu és Szabó által megformált figurák visszafogottabbak az italozó, szókimondó módon hőbörgő Rajmundhoz képest, akit részint felold az alkohol, részint eleve nem késztet a viselkedési normák betartására a szocializáció. Rajmund levitézlett leader-figura, akinek beszédmódját átveszik a többiek, megidézve ezzel is a fiatalkort. Igazából nincs is mit vesztenie, mert már vesztett. Érdekes módon, bár nagyrészt ő dumál, mégis úgy fest, neki van a legkevesebb problémája. Legalábbis okoskodása mögé rejti a nyomorát. Mellette a többiek mind gondok súlya alatt meggörbülő, azokat mélyen megélő, önmarcangoló karaktereknek tűnnek, akiket a párkapcsolati problémák, az életközepi válság, az anyagi kilátástalanság is nyomaszt egyszerre.
Ez nem csak a férfiakra, hanem a nőkre is igaz. Bár rajtuk a férfiakra pazarolt élet által varrt ráncokban jelenik ez meg. A filmben amúgy erősebbnek hat a férfi látásmód, a nőkből kevesebbet kap a néző. Hajdu kiküldi őket cigizni, boltba és ledőlni, hogy a férfi-nosztalgia közös vizén evezhessenek a karakterek. Ezt persze életszerűen oldja meg, hiszen Niki és Zsuzsa nem is igen kíváncsiak a kanerőből kommunikáló Rajmund szövegeléseire. Zsuzsi és Niki cinkossága, jelzem, a fiatalabb és egyszerűbb Csibi ignorálásában is megnyilvánul egy bizonyos pontig…
Fontos, hogy ebben az alkotásban nem tűnnek fel gyerekek. Ezáltal még erősebbnek tűnik, hogy a felnőtté nehezen váló generáció tagjai mind valamiféle pubertáskori lelki szakaszban rekedtek.
Bár a gond abban is kulminál, hogy az ötven felé tartó párok kapcsolata mennyire fáradt el az évek alatt, a párkapcsolati jelenetek mégsem lesznek a film erősségei. Ki is billenti a film szerkezetét Andris és Zsuzsa közös életükre vonatkozó párbeszéde is, mely némileg a szintén Hajdu tollából kisercent és általa is rendezett színdarabot, a Legközelebbi embert idézte fel bennem. Az Egy százalék indiánban is mintha arányaiban hosszú lenne ez az egyébiránt fontosnak ígérkező jelenet. Sőt, mintha kissé kimódoltra is sikeredett volna. Nem is könnyű utána visszahelyezkedni a cselekmény folyamatába.
Tegyem hozzá, hogy Hajdu Szabolcs és társai ezekkel a hiányosságokkal együtt is humoros és mélyre igyekvő filmet alkottak. Az öntükrébe szívesen tekintő néző mindenesetre valószínűleg élvezni fogja, pláne akkor, ha nem látta a trilógia többi darabját, vagy nincs meghatározó, ide vonatkoztatható színházi élménye. A színészek összeszokottságán is érzékelhető ugyanis, hogy a filmben ábrázolt élethelyzetek nem idegenek tőlük, mint nyilatkozták is, a téma kibontása során saját baráti környezetükből vett példákból merítkeztek. Ez segít is abban, hogy balfaszságukban is hitelesek legyenek a karakterek.
Gelányi kialvatlan arca eleve jól mutat a vásznon, karaktere, beszédmodora, tájszólása egyedivé és hitelessé teszi az általa megformált Rajmundot. Ha többet vágnának a szavába a többiek, még talán javítana az életszerűségen. De az a megoldás, hogy Gelányi szájába olyan, a gondolatok befejezését a beszélgetőtársra és a nézőre bízó fordulatokkal operál Hajdu, mint az „úgyhogy…”, kifejezetten jót tesz a karakternek. (Már a Kálmán napban is elpróbálták ezt, ott a „há’ igen…” frázis is nagyban színesítette a Gelányi által hozott munkásembert.)
Szabó Domokos most súlytalanabb szerepben van. A trilógia első részében az általa játszott figura rivaldafényben volt, a másodikban szintén volt rajta hangsúly, a harmadikra Hajdu kissé lentebb csavarta a fényt róla. Tény, hogy a figuráiban fellelhető sunnyogót már ismeri a néző. Nem baj, hogy most inkább Gelányi Rajmundját színesíti inkább az író-rendező. Mint ahogy az sem, hogy a most is vendéglátó és legjobban szituált Hajdu-figura is visszavettebb. A szellemi, erkölcsi és anyagi fölény a mostani figurájában kevésbé jelenik meg. Az Egy százalék indián kapcsolatrendszere nem is feltétlenül kívánja meg ezt. Pláne, hogy ez az Andris fejben nincs igazán jelen, hiszen másnap kezdődő új élete foglalja le.
A nők közül a leghálásabb szerep a Csibit alakító Tankó Erikáé. A viharvert, intézetis múltat sejtető, családon belüli fizikai és verbális erőszaknak kitett nők végigkísérik a magyar filmművészetet. Kidolgozottan Mészáros Márta, Erdőss Pál, Rózsa János foglalkozik a témával, illetve Xantus Jánost vagy Szomjas Györgyöt is megérintő karaktertípusról van szó. Az erdélyi származású Tankó Erika alakítása hozzátesz a filmhagyomány ezen részéhez. A magyar társadalmat érintő látlelethez illik is a karaktere. Habár a családon belüli, nők elleni erőszak nem feltétlenül a szülői kép nélküli sorsokban megjelenő téma. Hajdu értelmiségi szemüvegen keresztül is láttatja Csibit, bár Tankó igyekszik úgy fogalmazni, hogy figurája természetességgel fogadja el a neki kijutott sorsot. Ez átjön. És jót is tesz a szerepnek.
A Tóth Orsi által megformált Niki, akárcsak Szabó Domokos Árpija a bőbeszédű úthenger Rajmund pillanatnyi ellenpólusaiként érvényesülnek külön-külön, de emlékezetesen. Illetve kettejük kapcsolata a fickó viselkedése miatt egyfajta aggódó anya-árnyalatot is kölcsönöz Niki figurájának. Finoman teszi, ezzel Szabó és Tóth Orsi elkerüli a sztereotip ábrázolás csapdáját.
A Zsuzsát alakító Pető Kata játéka sem hagy kívánnivalót maga után, persze a már némileg kissé kifogásolt, Hajduval közös jelenet nem is emel rajta. Mint ahogy a lezáró jelenetsor sem. Bár itt inkább a rendező szentimentalitása bukkan inkább fel. Ezzel is arra erősítve rá, hogy a film férfiközpontú lett, a színházi előadáshoz képest, ahol is jobban be tud teljesülni a nézőben a szerepekkel való azonosulás lehetősége. Mert a filmben az a játékosság, hogy a néző könnyen szemszöget váltson, a film médiuma által egy kissé meg lett nehezítve. Ennek a fekete-fehér tónus sem dúcolt alá. A kifakult képi világ inkább eltávolítólag hat, minthogy közelebb húzna.
Gelányi brillírozása azonban emlékezetessé teszi a filmet. Jó főszerepben látni így a színészt. Tehetsége süt. Részeg figurájának árnyalatai, a kávé és alkohol hatása Rajmundjára, az ellene fellépőkkel szembeni megnyilvánulásai, az agresszivitása, az ellágyulása egy talán a generációjával lassan kiveszni látszó karaktertípus láncolatába illeszthető.
Keresztes Gábor zenei aláfestése határozottan jót tesz a filmnek, mint ahogy a Víg Mihály által jegyzett betétdal is olyan húrokat penget, ami leginkább a negyvenöt felettiek útravalója lehet.
A Hajdu Szabolcs trilógiáját „elvileg” lezáró alkotás a kiheverhető láz bizonytalanságát megidéző állapotot okoz. A néző tudja is kábé, hogy mi ez. A stáblistát bámulva az egész mozi a helyén marad, és az ember úgy érzi, mintha leizzadna a lelke.
Egy százalék indián
Rendező, forgatókönyvíró: Hajdu Szabolcs Operatőr: Bántó Csaba Zeneszerző: Keresztes Gábor Producer: Hajdu Szabolcs, Prikler Mátyás, Jim Stark
november 17, 2024|Bozsódi-Nagy Orsolya|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Hány bőrt lehet egy idegenről lehúzni?
Fede Álvarez: Alien Romulus
A világmindenség kivételével, mindennek van vége, de az Alien-szériának biztosan. És annak már el kellett volna jönnie.
Az űrben rekedt legénység, amelynek az egyik tagja biztosan android, vezéregyénisége pedig egy igazi kemény csaj, találkozik valami számára teljesen idegen, halálos fenyegetéssel, miközben egy közelibb ellenséggel, egy cinikus és az emberi életet semmibe vevő bürokratikus rendszerrel is kilátástalan küzdelmet kell folytatnia. Ez az Alien széria elsődleges felvetése, és mint olyan, nagyon is jól működik filmről filmre, főleg, ha hozzáértő rendező kezébe kerül. Így, a hetedik (az Alien vs. Predator filmeket is beleszámítva kilencedik) rész környékén azonban talán már érdemes lenne elgondolkodni azon, hányszor lehet, pontosabban hányszor kell még ugyanezt a történetet elmesélni.
A legújabb inkarnáció, a Romulus ígéretesen kezdődik. Egy emberiség által kolonizált bányabolygón vagyunk, az ott lakók életébe kapunk izgalmas és szépen kidolgozott bepillantást. Mint kiderül, a korábbi részekből megismert zsarnoki nagyvállalat tartja kézben az itt lakók életét is, azzal hitegetve őket, hogy bizonyos számú év letelte után továbbléphetnek, ám ez hazugságnak bizonyul. A bolygóról egy csapatnyi fiatal – köztük Rain (Cailee Spaeny) és hibás androidja, Andy (David Jonsson) – egy arra keringő elhagyott űrhajó segítségével szeretne elszökni. Az űrhajón azonban – micsoda meglepetés – vérszomjas idegen lények várják a csapatot.
A hangulatos világépítés pedig ezzel véget is ér, és feláll a megszokott séma. Hőseink ott ragadnak az űrhajón, amelytől menekülést reméltek, és csakhamar össze is találkoznak az első arctámadókkal, vagyis az Alien-világból ismert idegen, a xenomorf egyik kezdetleges fejlődési formájával.
Nyilván az űrhajón kergetőzést is lehet jól és izgalmasan csinálni, ezt pont az Alien-filmek bizonyították már többször, és nincs ez másképp a Fede Álvarez rendezésében megvalósult Romulusban sem. A cselekmény pörgős, a feszültség folyamatos – van versenyfutás az idővel, a világűr csendjében függő elhagyott űrhajó klausztrofób tere, mindez pedig egy szokatlanul fiatal szereplőgárdával megtámogatva.
Az idegen mellett az Alien-világ másik toposza a kemény női főszereplő, akit Sigourney Weaver tett feledhetetlenné annak idején. Cailee Spaeny jóval fiatalabb, mint Weaver már akár az első Alien-film idején, alkatra is törékenyebb, de nem is ez a baj, hanem az, hogy Rain szerepe nem hálás, nem izgalmas. Nála sokkal érdekesebb karakter Andy, akit Jonsson nagyon szépen kitalál és színesen alakít. Nem lövöm le a meglepetést, de a későbbiekben egy részben mechanikus bábbal, részben AI-val létrehozott szereplővel igyekszik még inkább megidézni a korábbi Alien-filmeket a Romulus, igen kellemetlen eredménnyel.
Az egyébként jó tempójú, izgalmakkal teli film azonban csak szórakoztatni képes, igazi hatást gyakorolni nem. Nemcsak rókáról, hanem xenomorfról sem lehet ugyanis akárhány bőrt lehúzni. Akárhányszor találkozik össze ez a rém olyan szereplőkkel, akik nem hallottak még róla, akárhányszor rémülnek meg tőle és akárhányszor kerülnek halálos veszélybe egy olyan térben, ahonnan nincs kiút, mi, nézők bizony nem fogunk már sem megdöbenni, sem megijedni. Hiszen, ha nekik nem is, nekünk nagyon ismerősek a lény megnyilvánulási formái, láttuk már sokszor, és bizony meg is rémültünk tőle jópárszor. Badarság elvárni, hogy a 2024-es közönségre ugyanolyan vagy akár csak hasonló hatást gyakoroljon az arctámadó pókra és emberi kézre egyaránt hasonlító, univerzális fóbiákat ébresztő alakja, a mellkasból kitörő embrió brutalitása vagy a kifejlett xenomorf lenyűgöző magassága, zavarba ejtő fejformája és hideg kegyetlensége, mint 20, 30 vagy akár 40 évvel ezelőtt. Ezen pedig a legkevésbé sem segít, hogy a legfontosabb fordulatok, legfrappánsabb párbeszédek, sőt, legemlékezetesebb képek is az első két-három rész pontos másolatai. Jóindulattal akár hommage-nak is nevezhetnénk őket, ha – mindössze az utolsó képkockák kivételével – nem ezekből állna össze a teljes film.
Nem kizárt, hogy a két legutóbbi, filozofikusabb hangvételű rész, a Prometheus és a Covenant meglehetősen hideg nézői fogadtatásának tudható be, hogy a Romulus mellőzi az Alien-univerzum továbbszövését és az általa felvetett egzisztenciális kérdéseket, és az online kommentelők nyomásának engedve visszatér a szálegyenes sci-fi testhorrorhoz. Lehet tehát, hogy volna friss ötlet, csak éppen a közönségnek nem kell. A xenomorf ezzel a saját farkába harap – és talán itt van az a pont, ahonnan hagyni kellene már békében terrorizálni az univerzum moziba nem járó lakóit.
Alien: Romulus (2024) Rendezte: Fede Álvarez Írta: Fede Álvarez, Rodo Sayagues Fényképezte: Galo Olivares Zeneszerző: Benjamin Wallfisch Szereplők: Cailee Spaeny, David Jonsson, Archie Renaux, Isabela Merced, Spike Fearn, Aileen Wu
június 27, 2024|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Ki tiltja meg?
Az Elfogy a levegő című filmről
Moldovai Katalin első nagyjátékfilmje bár romániai történetet vesz alapul, a határokon túlra ható szólamait nehéz nem meghallani. A politika és az oktatás összekapcsolódása különösen aktuális téma.
A magyar filmtörténetben mindig is megvolt a lenyomata a politikum és az iskolai közeg összefonódásának. A pedagógus először férfiként és a propaganda arcaként jelent meg a negyvenes években – gondoljunk itt a tanárt játszó Páger Antal főszereplésével készült A harmincadik és a Dr. Kovács István című filmekre. Aztán a II. világháború utáni első magyar film, A tanítónő a szocialista és a feminista eszmék közvetítőjeként szintén propagandisztikus árnyalatokkal ruházta fel a filmbeli karaktert, csak épp ellenkező előjelekkel. Az ötvenes években bemutatott két ikerfilm, a Nemzetközi Nőnap 50. évfordulójára készült Fapados szerelem és Vörös tinta ugyancsak nem kevés példaértékkel bír, majd Novák Márk méltatlanul elfeledett alkotása, a Szent János fejevétele már a berögzült szocialista hatalmi berendezkedéssel és a régmúlt maradiságával állította szembe a Béres Ilona által játszott tanítónőt. Majd az ’56 utáni politika is beköltözik az iskolába, Gothár Megáll az idő című ’82-es generációs filmjében. E vázlatos áttekintés folytatásaként: a rendszerváltás szele süvít át az iskolán Szabó István ’92-es Édes Emma, drága Böbe vagy Török Ferenc visszaemlékezésen alapuló 2001-es Moszkva tér című alkotásában.
A mai magyar film sem szűkölködik az iskolai miliő ábrázolásaiban. A Remélem, legközelebb sikerül meghalnod😊, Schwechtje Mihály filmje vagy Kis Hajni Könnyű falkája például a kiskamaszok világa felé fordul. De ott van Hartung Attila rendezésében a FOMO – megosztod és uralkodsz, amelyben ugyan gimnazisták a főszereplők, de a politikai és gazdasági hatalommal bíró apa kulcsfontossággal bír a tehetetlen igazgatónőt és a még tehetetlenebb pedagógus-szülő társadalmi kiszolgáltatottságát is felmutató történetben. Illetve a pedagógusszakma devalválódása tapintható ki Reisz Gábor eddigi munkásságából is. Aki a legutolsó, harmadik filmjében, a 2023-as Magyarázat mindenre-ben már a szülő–tanár viszony politikai vetületének bemutatására vállakozott, akárcsak Moldovai Katalin, ugyanebben az évben.
A rokonság erős. Legalábbis könnyen elhelyezhető Moldovai erdélyi magyar közegben játszódó filmje a magyar közállapotok viszonylataiban. Még ha román emberek között történt is meg az eredeti incidens, amely a forgatókönyv alapját adta. (Nem csoda, hogy megemlítik ezt az esetet Radu Jude Zűrös kettyintés, avagy pornó a diliházban című, kísérletezően játékos filmjébenis, amelyben szintén tanárnő a főszereplő.) De vehetünk egy friss német példát is. Ilker Çatak rendezése, a szintén 2023-as A tanári szoba német közegben játszódik, fenn tudja tartani a feszültséget, és abban is egy igazságkereső tanárnő történetét követjük végig. De az a közeg inkább érdekesnek és kissé távolinak hat, mint otthonosan ismerősnek. Már amennyiben helytálló kifejezés ilyenkor az otthonosság.
Mert Moldovai Katalin filmje éppen ettől érdekes, hogy igazándiból minden befogadónak kissé idegen lehet. A Magyar Nemzeti Filmmalap támogatásával készült film ugyanis, mivel nem Magyarországon játszódik, kissé elemeltnek hat, nem csak a background, a szereplők által használt nyelvezet, hanem a karaktertípusok felől nézve is. Egy erdélyi magyarnak a több erdélyi városból ismerős olykor ikonikus helyszínek hathatnak elidegenítően, hiszen, hogy miért vannak ezek a külföldi/külhoni befogadónak ugyan nem sokat mondó, de az Erdélyt ismerőknek nagyon is ismerős és jelentéssel bíró forgatási helyszínek, az nincs igazából megindokolva a filmben. Egyébiránt Táborosi András operatőri munkája nem hagy kivetnivalót maga után. A tartalommal megtöltött iskolai terek, a vizsgálóbizottságnak otthont adó grandiózus tárgyaló vagy a lakásbelsők reálisak és egyben érzékletesek. Mint ahogy tény, hogy a kép a háttér elmosódottságára játszik rá, az autók rendszáma, a bolti feliratok vagy a román trikolórok példának okáért alig vehetők észre a képeken.
A film alapmotívuma – miszerint adott az irodalmat sajátos módszerekkel tanító irodalomtanár – akár ismerős is lehetne, hiszen a Holt költők társasága valami hasonlót lovagol meg, ikonikus szerepet töltve be a filmtörténetben. Igaz, itt az irodalom megszerettetése már nem „csupán” diákszínjátszó csoport működtetésén keresztül jelenik meg, hanem a tanárnő segítségül hívja a filmművészetet a költészethez való közelebb kerülés érdekében. Pontosabban, a megszokott módon otthoni megnézésre ajánlja a Rimbaud és Verlaine kapcsolatát bemutató, pikáns jeleneteket sem nélkülöző Teljes napfogyatkozást. Ezt veszi észre a legérzékenyebbnek látszó fiú, Viktor (Soma Sándor) politikailag és gazdaságilag potens apja, aki elvei mentén nyomást gyakorol, majd hadjáratra indul az iskola, közelebbről a tanárnő ellen.
Érdekesség, hogy nőt nem látunk Viktor családi miliőjében. Kár, mert érdekelt volna a női perspektíva, illetve az, hogy a családon belüli dinamika hogyan jelenik meg. Hogy miért ilyen Viktor családi állapota, még utalás szintjén sem bontják ki a filmben. Holott ez árnyalhatta volna az apa és a fiú karakterét is. Így jobban eltávolodhattak volna a sablonos ábrázolási mintáktól. Amik amúgy érthetőek, de leginkább azoknak, akik egyébként is ismerik ezeket a társadalmi és kapcsolati viszonyrendszereket. Főleg, hogy a szereplők hallgatagsága ráerősít egy sztereotipizált, „érzelmeit nem kimutató, szűkszavú” erdélyi férfi képre. Mint ahogy a „szemüveges, jólfésült eminens” ellenkép is megjelenik a tanulók között. Ami akár a Gothárnál és Töröknél is megjelenő, nehezen udvarló, frusztrált „gyógyegér” – ábrázolások megidézése is lehet.
A sztereotípiák a tanárábrázolásokban is megjelennek. Ez is akár egy hagyomány folytatása is lehetne, hiszen a tantestületben ülő „héják” szakmai féltékenysége, amely nem csak a célba vett kollégán, hanem a diákokon is lecsapódik, nem idegen azoktól a tanárábrázolásoktól, amelyek rivalizáló nők közegeként jelenítenek meg egy-egy tantestületet. Persze, a rendező próbál árnyalni. Akadnak helyezkedők, belátók, meggyőzöttek, elfordulók is, de Moldovai Katalin filmjében mégis a Dimény Áron játszotta férfi tanár lesz az, aki nem csak szakmai, hanem morális döntést is hoz kolléganője védelme közben, aki körül, mint a cím is utal rá, nem csak szeretett hivatásának gyakorlása közben, hanem a magánéletében is elfogy a levegő.
A filmet Krasznahorkai Ágnes alakítása viszi leginkább: ő formálja meg Anát (érdekes, hogy a román névváltozatot választotta Moldovai és társforgatókönyvírója, Palócz Zita). Krasznahorkai figurájának természetessége, hanghordozása, mimikája, testbeszéde egy kissé elszállt, nonkonfrontatív alapbeálltású figurát árul, akinek a képességeire az iskola vezetése nagyban épít. A fiatal, terhelhető, alternatív módszereivel az új generációt is megszólítani képes tanárnő új feladatot is kap, műsort kell készítenie a diákokkal az iskola jubileumi ünnepségére. Ez az időtényező is a feszültség forrása lesz a filmben. A pedagógus hatáskörének csorbítása is – az ellene folyó eljárással együtt – működteti a cselekményt, mely szerint Ana egyre mélyebbre kerül az örvényben.
Azonban az a helyzet, hogy Ana lassú összeomlása láttán igazából végig együttérzően bólogathat a néző. Tudjuk, hogy megy ez. Nem ér meglepetés. Igazából a film egy látlelet, ismerős társadalmi jelenséget monitoroz. A rendező leginkább Ana és a Skovrán Tünde által megformált technokrata vezető, az igazgatónő dinamikájára helyezi a hangsúlyt. És mivel főleg Skovrán változik a filmben, ez Bocskai Gyopár látványtervező jelmezválasztásaiban is megmutatkozik. Skovrán öltözékének változásai legalábbis jelzik, hogy a szülői akaratnak ellenfeszülő, majd belátó és engedelmeskedő, a végén a hatalommal kollaboráló igazgató igazából kaméleon-szerű. Azért az Elfogy a levegő 104 perce alatt többet akar mutatni annál, hogy társadalmi látleletet vesz. De a sokrétegű mondanivaló mintha egy-egy szinten megrekedne. A rádióból folyton sugárzó apokaliptikus hírek, a külföldön lábát megvető orvos vőlegény, a lassú demenciában szenvedő anya vagy Viktor sorsának alakulása sok olyan megkezdett szál, amely mind árnyalja a főszereplő mibenlétét ugyan, de ezek részletgazdag kibontása inkább egy sorozatnyi játékidőt és szerkesztési elvet követelne meg. Egy ilyenben jobban elférne a közösségi média bullyingja, az elvándorlás, az egészségügy és az oktatásügy problémáinak kibontása, és az is, hogy közelebb kerüljön a néző egy felnövekvő generáció megértéséhez. Ez már csak azért is fontos lehetett volna, mert ezáltal lehetőséget kaphatott volna egy fiatal erdélyi színinövendék nemzedék ahhoz, hogy szélesebb tömegek előtt jelenjen meg.
március 29, 2024|Bozsódi-Nagy Orsolya|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Létkérdések rózsaszínben
Greta Gerwig: Barbie
Pasztellszínű metamozit rendezett a Mattelnek Greta Gerwig, a függetlenízű filmjeiről ismert forgatókönyvíró-rendező, akit korábban Lady Bird és Little Women című alkotásaiért Oscar-díjra is jelöltek. A Barbie a tavalyi nyár egyik várt-váratlan slágerfilmje lett, amely nemcsak nézők tömegeit vonzotta (vissza) a mozitermekbe, hanem a közvéleményt is alaposan megosztotta.
Rózsaszín ruhás lány lebeg rózsaszín háztetőről a rózsaszín Cabrio volánja mögé. Nemcsak ő, hanem egész környezete rózsaszínűn tökéletes. Mintha kislánykorunk Barbie-babája elevenedett volna meg, és nem is testesülhetett volna meg másképpen, csakis Margot Robbie-ként – és nem is lehetett volna belőle más, csakis filmszatíra. Ez legkésőbb a film első jeleneteinek egyikében világossá válik, amikor a Robbie által alakított Sztereotipikus Barbie egy fergeteges buli közepén váratlanul felteszi a kérdést: szoktak-e Barbie-társai a halálra gondolni. Hogy kiderüljön, honnan erednek ezek a – műanyag gyerekjátéktól merőben szokatlan – gondolatai, olyan útra kell lépnie, amin még nem járt Barbie: át kell kelnie a valóságba, és meg kell keresnie azt, aki épp vele játszik. Nincs azonban egyedül, hiszen vele tart lerázhatatlanul hűséges udvarlója és hívatlan lovagja, Ken (Ryan Gosling).
A film egyik erőssége a gyerekjátékhoz való felnőttes hozzáállás, jelesül az, ahogyan a pasztell Barbie-világot szembeállítja az egzisztenciális kérdésekkel, meghökkentő és humoros kontrasztokat hozva létre. Sok olyan téma felvetődik, amelyről a Barbie-baba mint jelenség kapcsán évtizedek óta folynak a viták, hiszen magának Barbie-nak a léte is kétélű. Egyrészt, a gyártó Mattel reklámszlogenje szerint, azt jelképezi, hogy a kislányok bármivé válhatnak és bármit elérhetnek, és ez az üzenet a baba megjelenésekor, a 60-as években még nem volt elcsépelt. Másfelől azonban a baba által megjelenített nőalak természetesen köszönőviszonyban sincs a valódi női testtel, így Barbie nemcsak a női karrierlehetőségeket, hanem a testképzavart is korát megelőzően „divatba hozta”. Nyilván mindebből nagyon sok ma is aktuális problémára lehet reflektálni, nem utolsósorban a nő és vele együtt a férfi szerepéről és helyéről a változó világban, és Gerwigék tőlük telhetően ki is maxolják ezeket a lehetőségeket. Kár, hogy sokszor kínosan didaktikus módon teszik ezt – ezek a sokat idézett, tömegek által imádott és további tömegekben felháborodást keltő monológok és jelenetek a film gyenge pontjai.
Ami viszont emlékezetes, az a Barbie látványvilága, amelyet az alkotók a lehetőségekhez mérten hagyományos módon, számítógépes grafika használata nélkül hoztak létre. A vibráló rózsaszínek mellett a plasztik berendezési tárgyak, a nyitott babaházak, csúszdák, műanyag cipők, víz nélküli medencék, tej nélküli tejesdobozok hihetetlen gyorsasággal repítik vissza az időben mindazokat, akik valaha játszottak ilyen babával. A Barbie-világból a valóságba való átlépés képsorai valódiak, gyönyörűen koreografáltak, a jelmezek mintha tényleg az egykori babákról elevenedtek volna meg. És akiktől mindennek lelke lesz: a valószerűtlenül tökéletes Margot Robbie, aki finom (ön)iróniával játssza a naiv, butuska, szeretetreméltó, az élettel most először találkozó játékfigurát, és az elképesztő komikusi tehetségű Ryan Gosling, aki a film egyértelműen legerősebb jelenetében, egy musicalbetétben előre bezsebelte a 2024-es díjszezon összes mozis vígjátékszínészi elismerését. Ő a film igazi revelációja, egy olyan mellékszereplő, aki nélkül semmi nem működne, hiszen olyan tűpontosan találta meg a figura kulcsát, a jóravaló, mindig reménykedő szerelmest, akinek valójában fogalma sincs a szerelemről, és kétségbeesésében akár a férfiuralmat is kiharcolná – míg csak rá nem jön, hogy nincsenek benne lovak.
Mellettük pedig ott sorakoznak a kreatívabbnál kreatívabban kitalált mellékszereplők: a leharcolt Barbie (Kate McKinnon), akinek a haját lenyiszitelték, arcát filccel összefirkálták, egyik lába pedig már többé nem tud visszaállni eredeti helyére, mindannyiunk gyerekszobájában több példányban is megtalálható volt. A Mattel főnöke (Will Ferrel), aki csupa férfiakból álló igazgatótanácsával magabiztosan megjósolja, mit is akarnak a nők, a valóságból is kiléphetett volna. Gloria (America Ferrera), a Mattel alkalmazottja, aki akaratlanul sodorja Barbie-t egzisztenciális válságba, valójában bármelyikünk lehetne.
Greta Gerwig üdítően vidám marketingkampánnyal megtámogatott filmje nem fogja megváltoztatni a világot vagy megdönteni a patriarchátust (amelyben a lovak száma amúgy is tragikusan alacsony), de velejéig szórakoztató, káprázatosan látványos moziélményt nyújt, és garantáltan többször is megnevettet – arról nem is beszélve, hogy nem folytatás, nem előzményfilm és nem remake, ez pedig napjainkban nem kevés.
Barbie (2023) Rendezte: Greta Gerwig A forgatókönyvet írta: Greta Gerwig és Noah Baumbach Fényképezte: Rodrigo Prieto Zeneszerző: Mark Ronson, Andrew Wyatt Szereplők: Margot Robbie, Ryan Gosling, America Ferrera, Kate McKinnon
november 29, 2023|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Nehezen elviselhető örökségünk
Kérdés, hogy jót tesz-e egy filmnek, ha megelőzi a híre. Reisz Gábor harmadik, Magyarázat mindenre című nagyjátékfilmjét már csak ezért is nehéz kellő távolságból látni. Hiszen a mozikba kerülést nem kis hírverés előzte meg, miután az alkotás elnyerte a legjobb filmnek járó díjat a 80. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Orizzonti (Horizontok) szekciójában. Ez nem az Arany Oroszlán, azt Jorgosz Lantimosz Poor Things (Szegény párák) című alkotása nyerte. A Horizontok egy olyan kategória, melynek elnyeréséért az esztétikájukban és kifejezésmódjukban a legújabb trendeket képviselő filmeket versenyeztetik. Nos, annak ellenére, hogy örülök a magyar-szlovák koprodukcióban készült film győzelmének, ez azért némi szemöldök-felvonásra késztet. Ugyanis Reisz három filmje közül formailag ez tűnik a legkevésbé kísérletezőnek, egyedinek.
Ha az új trenden viszont azt kell érteni, hogy a film bátran reagál a magyarországi közállapotokra, akkor belátható az újdonsága, mert a magyar játékfilm helyett ez inkább a magyar dokumentumfilmnek lett az utóbbi időben a feladata. Gondoljunk, mondjuk, Hajdu Eszter 2008-as filmjére, mely már címében is erős: A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció. Szóval, nem minden előzmény nélküli Reisz filmje. Hajdu Eszter dokumentumfilmje / mediációs kísérlete akár a Magyarázat mindenre előtanulmánya is lehetne.
A játékfilmesek, való igaz, óvatosabban fogalmaznak. Nem csoda, a játékfilmhez némileg eltérő fejlesztési rendszer, költségvetési keret, forgalmazás van hozzárendelve. A magyar játékfilm készítése egy többszűrős történet. Reisz filmje is könnyen fennakadhatott volna valamelyik szűrőn, ha a sokoldalú rendező-forgatókönyvíró-zenész, – aki olykor filmjében még főszerepet is alakít – nem a független filmkészítés szabadsága mellett tette volna le a voksát.
Ez persze nem azt jelenti, hogy aki nem független filmben gondolkodik, nem valósíthatja meg azt, hogy filmjében reflektáljon a XXI. századi Magyarország közállapotaira és közérzetére. Annyi, hogy sok filmes a fókuszt szűkebbre, egy érzékeny témára állítja, és a háttérbe tolja a magyarországi közállapotokat. Szilágyi Zsófi Egy napja, Szakonyi Noémi Veronika Hat hét című filmje szerintem ilyen, csak hogy párat kiemeljek. Illetve ne feledjük, hogy vannak még, akik a független film felől közelítenek. Hajdu Szabolcs utóbbi alkotásai például ilyenek. Egyébiránt ő a főszereplője egy másik idei szlovák-magyar filmnek, a Pinkler Mátyás által rendezett kriminek, a szintén politikai témát feszegető Hatalomnak, amely azért érdekes, mert a magyar színészek is szlovák nyelven beszélnek benne.
Reisz filmje annyiban is kuriózum, vagy ha úgy tetszik, trendi, hogy már totálisabb képet igyekszik festeni a magyar közállapotokról. Az ország megosztottságáról. A kokárda szimbolikus jelentésrétegeiről. Illetvebehozott egy erdélyi szálat is.
Reisz egyébiránt régebbi filmjeinek mintáiból is nagyban építkezik. A mindennapjaikban is erősen politizáló fideszes szülők jelen vannak a 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan, és a 2018-as Rossz versek című filmben is. Az apát és az anyát azokban ráadásul ugyanaz a két színész, Kovács Zsolt és Takács Katalin alakítja. Figuráik komikusra vannak hangolva: az előző két film a humort használva vesz a Kádár-korban szocializálódott rendszerváltó generációról látleletet. Igaz, a rendező világlátása a 2010-es évek filmjei alapján derűsebbnek tűnik, sajátos humora az említett filmek védjegye.
Legújabb alkotása, a Magyarázat mindenre már nem folytatja ezt az irányvonalat. A rendező csak megvillantja humorát, szántszándékkal nem nevetett. Ez némileg hátrányára is válik a filmnek, hiszen Reisz leginkább ebben jó – a 2014-es VAN azt mutatta meg, hogyegy kis költségvetésű, szinte teljesen baráti együttműködésben készült produkció hogyan lehet sikeres. Ez, jelzem, Antal Nimródnak sikerült még leginkább, a pont húsz évvel ezelőtt készült Kontroll című filmjében. A két rendező abban tán hasonlít is egy kicsit, hogy szocializációjukat a külföld színesítette egy kicsit. Antalnak az Egyesült Államok a meghatározó viszonyítási pontja, míg Reisz hétévesen érkezett meg a rendszerváltó idők „eufóriájába”, Magyarországra, méghozzá Algériából.
Fontos, hogy a szerzői filmes Reisz az apjának ajánlja a filmet. És ha nem a politikai mondanivaló felől közelítünk az alkotáshoz, akkor a többrétegű cselekmény apa-fiú szála tűnik a legerősebbnek. A napjainkban játszódó történetben persze a viszonyítási a pontok a politikai hivatkozások, pontosabban a politikusokra való hivatkozások. Ez a dokumentumfilmekben nem szokatlan, de a játékfilmekben meglepő, hogy a szereplők a közbeszéd mindennapos nyelvi utalásrendszerét használják, és a dialógusokban, ha nem is röpködnek, de elhangzanak a Sargentinik, Sorosok, Gyurcsányok, Orbánok stb.
A Nemzeti Filmintézet (NFI) nem is támogatta a filmet. Van ilyen. Az simán elképzelhető, hogy a döntnökök az aktuálpolitikai felhang miatt húzták be a nyakukat. Nem csoda. Voltak már csörték hasonló ügyekben. Például Nemes Gyulának magának kellett rásatíroznia pár filmkockára, jelesül annál a jelenetnél, ahol a többi politikuséhoz hasonlóan szétlövik Orbán Viktor dinnyére biggyesztett fényképét. Lásd a 2015-ös Zéró című filmet. Illetve Gigor Attilát is kötelezték arra, hogy vágja ki Kálomista Gábor filmproducer Hír TV-s jelenetét. Kénytelen-kelletlen meg is tette. Ez volt a 2016-os Kút egyik jelenete.
Fontos megemlíteni, hogy a film a 2020-as évek terméke – az önéletrajzi ihletettségű alkotásokat készítő Reisz pillanatnyi világlátását tükröző mű. Egyébiránt a történeti keretet akár a profánság vádja is érhetné. Az érettségi előtt álló Ábel (Adonyi-Walsh Gáspár) szerelmes barátjába/osztálytársába (Kizlinger Lilla), aki viszont a jó karban lévő, családos történelemtanárukba (Rusznák András) szerelmes. A cselekmény fordulópontja a történelem érettségi, ahol Ábel leblokkol, és a zakóján felejtett kokárdát kiszúró történelemtanár egy megjegyzése lesz a történet berobbantója. (Egyébiránt nem kellene, mert Iulius Caesar kapcsán március idusa és a márciusi ifjak akár egy másik irányba is elvihetnék a történetet, de ez a lehetőség elsikkad a film történetvezetési szálai közben.) A kokárda-ügyet felfújja a média. És a hangsúly áttevődik az ideológiailag ellentétes oldalon álló apa és tanár konfliktusára.
A gond némileg az, hogy bár 151 perc a játékidő, mégis kevésnek tűnik ahhoz, hogy minden réteg érzékletesen kidolgozott legyen. A forgatókönyvet a magyar filmes szakma egyik nagyágyújával, Schulze Évával közösen jegyző rendező nem tudja úgy kibontani a figuráit, hogy karakterjegyeik ne legyenek túlságosan betömörítve. Az elhízott, a dohányzásról még nem teljesen leszokott, meccsnéző, hatvan felé evező építészmérnök apa, György nem a rendszerváltás nyertese, de nem is a vesztese. Olyan figura, akit nyomaszt saját apjának története, a szocializmus öröksége, a nyugatiakkal szembeni kisebbségi érzés és eleve az apaság felelőssége. A lakókörnyezet panel, a kilencvenes évek bútorzatával, a falon örökölt festményekkel. Személyiségét pedig, tetszik, nem tetszik, ez a felvállalt múlt alakította ki.
E szereplő erős inverze a történelemtanár, Jakab, a harmincas évei végén járó, jó svádájú, jógázó, futó férfi. A szakmája iránti elkötelezettségét nem tanítás közben láttatja a film, hanem azáltal, hogy Jakab egyes történelmi események még élő szemtanúinak megszólaltatásával – kamera elé állításával – próbálkozik. A forgatókönyvírók a magénéletet és a munkahelyi viszonyokat tudatosan elkülönítő ember képére erősítenek rá. Lakóhelye bár szintén szűkös, de trendi. Nem nyomasztja látványosan, hogy férjként, családfenntartóként, apaként helyt kéne állnia. A filmbeli jelenetek, ha nem is túl direkten, ezt a jellemvonását erősítik fel.
A két vázolt férfitípusban egy közös van igazán: nem érzik jól magukat a helyzetükben. Mint ahogy a két női karakter, Judit (Urbanovits Krisztina) és Dorka (Sodró Eliza) sem – mellesleg ők a háttérben maradt feleségekként a kidolgozottabb férfi-szerepeket támogatják meg. Aki viszont boldogul, az a fiatal erdélyi újságíró, Erika (Hatházi Rebeka) – az a határon túlról jött szerencsés fiatal, akire a médiagépezetnek pont szüksége van. Hatházi Erikája szintén egy – enyhén szólva – sztereotípiákat hozó karakter. Arról már nem is beszélve, hogy a szalonna-pálinka „poén”, meg az, hogy rosszul öltözik, a szerep része. Ez abban sántít mondjuk, hogy Hatházi Rebeka a film jelmeztervezője, és hát az általa alakított Erika azért véletlenül sem tűnik topisnak a filmben. Nem mellesleg a színész-családból származó Hatházi teljes természetességgel játszik a kamera előtt, habár nem szakmája a színészet.
Mivel Reisz iskolai környezetbe is helyezte a filmet, így a pedagógusi pálya állapotát is ábrázolja. Az iskola a regnáló politikai erő befolyása alatt álló intézmény. Az iskolaigazgató (Kocsis Gergely) pedig a botrányok elkerülése végett még az umbuldálásra is kész figura. Ennek a karaktertípusnak egyébiránt megvan a lenyomata a magyar filmtörténetben, ami már önmagában megérne egy komolyabb értekezést. Jelzem, Reisz az iskolai környezetet jó arányérzékkel illeszti be a film szerkezetébe. Ebben, mondjuk, már gyakorlatot szerzett az előző filmjében.
Azonban az igazság az, hogy a velencei díj és ennek következtében a film magyarországi visszhangja talán magasabb polcra helyezi a filmet, mint ahová illene, így a hiányosságok némileg eltöppednek. Azért is, mert egyetlen értelmezési csapásvonalra van mostanság ráerősítve. Az nincs általában kiemelve, hogy az érettségiző Jakab, az első viszonzatlan szerelmet megélő, identitását kereső fiatalember témája is jelen van, bár kissé elhalványul a filmben.
Igaz, az Ábelt alakító Adonyi-Walsh Gáspár így is néha meggörbül a szerep súlyától. Rusznyák András néha túl teátrálisnak hat, akárcsak Sodró Eliza, ami azért is érdekes, mert ők a való életben is egy párt alkotnak. A két éve, húszévesen már Ezüst Medvével díjazott Kizlinger Lilla pedig minden bizonnyal többet is megbírt volna, ha Janka szerepe nagyobb hangsúlyt kapott volna a végleges forgatókönyvben. Az „Apámnak…” ajánlás a film elején ígéretes, és valóban az apa, György lehet leginkább kidolgozva a forgatókönyvben – miközben, mint már írtam, a figura az előző filmekben, Kovács Zsolt megformálásában is hangsúlyos volt. Ezúttal a rendező-forgatókönyvíró Znamenák Istvánnal értelmeztette újra a karaktert, akinek az alakításában ez a Magyarázat mindenre legjobb, legárnyaltabb szereplője volt.
A cím annyiban találó, hogy Reisz nagyon el akart mondani mindent. Csakhogy ez a minden még az egyébiránt viszonylag hosszú játékidő ellenére is sok tömörítést igényelt. A film erénye, hogy Reisz tágra nyitja a fókuszt, és úgy vesz társadalmi látleletet, nem dugja azt el annyira a háttérbe, mint más, egyébiránt néha egyenletesebb művészi munkát végző játékfilmesek. Mindenesetre érdekes lesz tíz és húsz, harminc év múlva visszanézni a filmet, azokból a távlatokból vizsgálni, hogy mekkora a jelentősége.
szeptember 26, 2023|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Nagyobb volt a füstje…
Grandiózus projektnek indult Christopher Nolan legújabb filmje, az Oppenheimer. Már csak azért is, mert a rendező azzal igyekezett növelni a film varázsát, hogy 70 mm-es IMAX-moziélményt társított hozzá. Igaz, a keleti végeken Prága volt a legközelebbi város, amelyben találhatunk olyan mozit, ahol az ember úgy nézhette meg a filmet, ahogy azt Nolan elképzelte. Nekem sajnos nem volt részem ebben az élményben. Azonban el bírom képzelni, hogy az alkotás hiányosságait pótolhatta egy ilyen mozis környezet.
Mint ahogy szintén a mozitörténelem része az is, hogy az Oppenheimer körül sündörgő reklámszakemberek gondoltak egy nagyot, és igyekeztek a mozilátogatókat egy olyan trendbe szuszakolni, amely szerint a komoly hangvételű Oppenheimert és a rózsaszín világú Barbie-t egyazon napon megnézni sikknek hatott. Az akció sikerült is, a sajtó és a social media az újonnan kreált Barbenheimer-jelenségtől volt hangos.
A trükk elérte a célját, a jegyeladások megugrottak, mindkét film kasszasiker lett. Sőt, ez a társítás abból a szempontból is érdekesnek hatott, hogy a sötétebb tónusú Oppenheimer hangulatvilágát kissé felhabosították a szervezők a Barbie-filmélménnyel. Így sok néző nem a mélabú érzésével koslatott ki a vetítőteremből, hanem némi felszínességgel örömködött azon, hogy teljesítette a challenge-t, és szétkürtölte ezt valamelyik profilján.
Ez egyelőre a japánokra nem igaz. Ők csak később mutatják be a mozikban a Oppenheimert. Nem csoda. Hiszen, bár ők nem kapnak különösebb képviseletet a filmben (nem igazán van ázsiai szereplő az alkotásban), mégis, mivel ők az atombomba romboló hatásának tényleges megtapasztalói, érintettségük más lehet, mint a többi mozilátogatóé. És bár Nolanék nem illusztrálják Hirosima és Nagaszaki megsemmisítését, azért ez Japánban mégiscsak kényes kérdés. (Szó volt róla, hogy nem is vetítik ott a filmet a japán társadalomra mindmáig kiható trauma miatt.)
Egyébiránt a második világháború nem jelenik meg a képeken. Ami azért is fura, mert az atombomba ledobása mégiscsak a világháború kontextusában értelmezendő elsődlegesen. Igaz, Nolan ezt a puskaport már előtte a 2017-es Dunkirkben, ott a rendező nem spórolt a robbanásokkal, lövedékekkel a háborús állapotok filmes megragadása közben. Az Oppenheimer nem ilyen. Itt egy nagy explózióra van a történet befűtve, méghozzá úgy, hogy közben igazából a 30-as, 40-es és 50-es évek tudóstársadalmáról kapunk látleletet.
A címszereplő Oppenheimer, az atombomba atyja – Cillian Murphy visszafogottságot sugárzó megformálásában – az Einstein utáni tudományos időszak nagy tehetsége. Portréján keresztül nyerünk betekintést a huszadik század tudományos közállapotaiba, illetve abba, hogy milyen vívódásokon mehetett keresztül az, akinek a nevéhez fűződik az első tömegpusztító fegyver. Mondjuk, ezt a rendezőnek nem sikerült különösebben körbejárnia. Pár jelenetet kivéve egy fegyelmezett és egykedvű figura vázlatát kapjuk a háromórás játékidőben.
Mivel Murphy Oppenheimere szenvtelen, a figura árnyalásában leginkább az őt körülvevő mellékszereplők lennének hivatottak segíteni. Az igazság azonban az, hogy pont azok a szálak hiányoznak a filmből, amik rétegezetté tehetnék a legfőbb karaktert. Például, hogy hogyan is lett Oppenheimer akár a saját közegében nagyágyú, a Manhattan-terv irányítója, hogyan is lett ő a vezéregyéniség egy igen erős mezőnyben. Mint ahogy az sincs kibontva mélyebben, hogy a nőkhöz vagy a gyerekeihez való viszonya milyen. Egy erős visszatérő motívuma a filmnek, hogy szeretné, ha az öccse a közelében lenne. De a rendező azt a kapcsolatot is csupán egy sallangba fullasztja bele.
Értjük is ezt. A briliáns elmék kiváltságai, a társadalmi normák áthágásai finoman azért érzékelteve vannak az alkotásban. A portré erősebb kontúrjainak meghúzásához azonban többre lenne szükség. És bár a figura már csak a világalakító tette miatt is önmagában érdekes lehetne, mégis rejtve marad. Titokzatosságát nem oldja fel, hogy egy sivatagi kutatóbázisra suvasztott tudós-társaság seriffje lett. És kár, hogy társai, a dokumentumfilmekből, riportfilmekből ismerhető, rendkívülinek ható figurák Nolan filmjében szintén egydimenziósra sikeredtek, emiatt sem igazán segíthetnek árnyalni Oppenheimer figuráját.
Nem látunk igazán öntörvényű zseniket, egoistákat, akik összeférhetetlenségéből konfliktusok adódhatnának. Oppenheimernek egyetlen komolyabb ellenlábasa akad. Teller Ede, aki Benny Safdie megformálásában mutat némi krakélerséget, de ennyike. Ha Teller nem tűnne hólyagnak olykor, akkor a film a történeti szálat tekintve dögunalom lenne. Nolan, mintha direkt árulna bennfentességet, nem tölti be a filmjével a tanító szerepet. Egy ezen a téren nem felvértezett iskolás például nem innen fogja elsajátítani a kellő ismereteket, nem fog a mű ki-kicsodaként működni, gyanús tehát, hogy az atom-korszakban nem túl járatos mozinézőnek inkább megmarad a Barbie filmélménynek.
Kár, mert az Oppenheimerben igazi sztárparádé van felvonultatva még a tudósok megformálására is. Mondjuk, hiába. Mert Tom Conti Einsteinje, Kenneth Branagh Bohrja vagy a magyar színész, Haumann Máté Szilárd Leója, mint már szó volt róla, nincs kibontva. A súlyozott szerep Matt Damoné inkább, akinek a Manhattan-projektért felelős főtisztje emlékezetes. Illetve a Robert Downey Jr. által megformált Strauss az, aki még leginkább megmaradhat a nézőben, de ő is leginkább azért, mert a színész a politikusi karriervágynak és kicsinyességnek állít szobrot, ami azért hálás szerep a filmben.
Downey figurája vezérelem. Igazából rajta keresztül láthatunk bele, hogyan is működik az amerikai politikai gépezet a háborús időkben, majd az azt követő McCarthy-korszakban. Illetve milyen közállapotok uralkodnak a 30-as, 40-es, 50-es években, legalábbis a tudős berkekben. Több oldalról villan fel az antiszemitizmus kérdésköre, antifasiszta, és majd egy kissé antikommunista összefüggésben. A film mellesleg ritkaságnak számít abból a szempontból is, hogy szinte kizárólag fehér szereplőket látunk benne. Ez feltűnő, manapság szinte kuriózumszámba megy.
A Nolan által választott filmnyelv arra enged következtetni, hogy a rendező úgy akarta közel hozni Oppenheimert és eleve a Manhattan-projektet, hogy mégse tegye érthetővé. A több idősík érzékeltetésére a rendező-operatőr-vágó hármas képileg jól elkülöníthető szakaszokban gondolkodik, mégsem sikerül maradéktalanul segíteniük a néző eligazodását. A hanghatások, a zene bevonása a víziók érzékeltetésére érdekesek ugyan, de mintha nem találták volna meg a helyüket rendesen a film szövetében – bár el tudom képzelni, hogy a prágai vetítéseken ezt másképp láthatta az a néző, aki a gigantizmus élményével lett gazdagabb.
Mindazonáltal, úgy tűnik, túl nagyot akart markolni Nolan, mikor az Amerikai Prométheusz című bestsellert választotta filmjéhez kiindulási alapként. Az ugyanis, amit a Kai Bird-könyv címe sugall, nem érhető tetten a filmen. Az istenek tüzének ellopóját nem látjuk igazán szenvedni. Nolan Oppenheimere szenvtelenül halad tervének megvalósítása felé, melynek véghezvitele után egy időre kispadra ültetik, de csak azért, hogy az idő feledtető múlásával valamiféleképpen majd rehabilitálják.
Fontos azt is megemlíteni, hogy Nolan filmje nélkülöz minden esetlegesen elvárt bocsánatkérést. Az Egyesült Államok nem mea culpázik a filmben az atombomba ledobásáért. Sőt, egy olyan amerikai elnököt látunk, Trumant, aki megveti az ehhez köthető gyengeségeket. A film suttyomban beemel egy másik, későbbi elnököt is, az Oppenheimer meghurcoltatásán elégedetlenkedő J. F. Kennedy említésével. Persze, ettől a film még nem lett történelemlecke. Nem hozta elérhető közelségbe az atombomba-projekt mában is ható veszélyeit, és nem hozta emberi közelségbe sem Oppenheimert, sem a vele együtt dolgozó zseniket.
Persze, a filmnek megvannak a stiláris egyediségei. Plusz a roncsolt felvételekkel való játék, a zenei aláfestések, a színészi teljesítmények önmagukban nem hagynak kívánnivalót maguk után. De mégis úgy tűnik, hogy a rendezőnek nem sikerült kiaknázni sem a korszakban, sem a figurákban, sem a történetben rejlő lehetőségeket. Nagyobbat szólhatott volna, de inkább megmaradt kísérletnek.
szeptember 15, 2023|Bozsódi-Nagy Orsolya|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Mikor a balhé az élet értelme
Lee Sung Jin: Balhé (Netflix)
Az ember sosem tudja, hol, milyen körülmények között és milyen műfajban fut bele egy igazi színészfilmbe. Lee Sung Jin tízrészes minisorozata, a Balhé (Beef) már műfajilag is nehezen megfogható – leginkább, mondjuk, a feketekomédiához áll közel –, ám két igazi erőssége biztosan van: a párbeszédek és a két vezető színész, Steven Yeun és Ali Wong, és ez már épp elég ahhoz, hogy a streaming-dömpingből magasan kiemelje a szériát.
Danny bosszantó helyzetbe kerül az üzletben, ahol nem kívánt árut próbál visszaváltani, sikertelenül. Ütött-kopott kisteherautójával épp a parkolóból próbál távozni, amikor hátramenetben kis híján nekiütközik egy iszonyú drágának tűnő, hófehér városi terepjárónak. Bár az ütközés tulajdonképpen nem történik meg, a terepjáró vezetője – akinek az arca a sötétített üveg mögött rejtve marad – nemzetközi kézjellel mutatja meg, mi a véleménye Danny autóvezetői képességeiről, miközben hosszan, nagyon hosszan dudál. Egyikük sem képes elengedni a dolgot, percekig kergetőznek az úton, válogatott szitkokat és tárgyakat vágva egymás fejéhez és szélvédőjéhez. Mint utólag kiderül, a fehér terepjáró volánjánál Amy, a jól szituált vállalkozó ül, akinek épp úgy tele van a hócipője az élettel, mint Dannynek, csak éppen más, egészen más okokból. A balhé pedig folytatódik, ezzel együtt a csóró Mekk mester és a dúsgazdag, hatalmas házban élő és a gyermekkel otthon maradó férjet „tartó” nő sorsa elválaszthatatlanul egybefonódik.
Nyilván a mérsékelten izgalmas alapszituáció puszta kifejtése vékonyka lett volna egy tízrészes sorozaton keresztül, de a készítőknek eszük ágában sincs a babérjaikon ülni. A cselekmény olyan váratlan fordulatokat vesz, hogy legjobb, ha a nézőnek semmiféle előzetes fogalma sincs arról, hogy mi fog történni a későbbiekben – elég, ha annyit elárulunk, hogy nemcsak cselekménybeli, hanem műfaji kanyarok és csavarok is várnak ránk a miniszéria második felében. Mindeközben pedig egyre mélyebbre megyünk a két főszereplő pszichéjébe, egy ponton már kifejezetten pszichoanalitikus mélységekbe szállunk. Nem marad ki a főszereplők társadalmi helyzetéből, pontosabban a köztük tátongó óriási szakadékból adódó különbségek és konfliktusok kivesézése sem. A sorozat azonban egy pillanatig sem lesz melankolikus vagy pszichologizáló, akár moralizáló, sokkal inkább tempós, vicces, meghökkentő, a párbeszédek pedig annyira frissek és sablonoktól mentesek, hogy szinte nehéz is elhinni, hogy a Netflix kínálatában helyet kaptak.
A sorozat lelke-motorja azonban kétségtelenül Danny és Amy, vagyis Steven Yeun és Ali Wong párosa. A két szereplő, amennyire különbözik, annyira hasonlít is egymásra: mindkettejük életében valamiféle űr tátong, és a parkolóbeli majdnem-ütközés és az azt követő, az úttesten túl is folytatódó adok-kapok okozta izgalom, úgy tűnik, gyönyörűen képes betölteni azt. Yeun a botcsinálta ezermester Danny figuráját olyan kedves esetlenséggel és olyan szép, sokatmondó arcjátékkal hozza, hogy szinte furcsa, hogyan is lehet mindeközben annyira nevetséges. A stand-up komikusként már szép sikereket elért Ali Wong pedig megdöbbentően széles skálán, kiterjedt színészi eszköztárral formálja meg az ellenszenves Amy szerepét, akit aztán nem lehet nem megszeretni, sőt, nem megsajnálni. Az arcára fagyott, kedves mosolynak szánt erőltetett vigyor, a kis ideges rángások a szeme sarkában és a rezdülések makulátlan időzítése talán épp komikusi tapasztalatának is köszönhetők, mégis valamiért hajlamos voltam meglepődni az alakítás plasztikusságán.
Az elsőfilmes Lee Sung Jin kitűnően kidolgozott koncepcióval és egy egészen friss, újszerű forgatókönyvvel ad szigorú keretet ennek a sorozatnak – és ezt a szigorúságot semmiképp nem egyhangúságként kell értelmezni, sokkal inkább biztos kapaszkodóként a két brillírozó színésznek, akik cselekményileg és stilisztikailag is meglepő fejlemények sorain keresztül tartják kézben ezt a kicsit sötét, kicsit fékevesztett, mégis minden ízében átgondolt és intelligens minisorozatot. A Balhé erőteljesen kortárs, rejtett és elfojtott indulatoktól átitatott korunk nem szép, de találó megjelenítése, a maga mocskosságával és költőiségével együtt, amely ugyanakkor az élet nagy kérdéseit is képes szórakoztató és elgondolkodtató módon feltenni.
A Balhé újabb gyöngyszem a Legjobb film-Oscar győztes Holdfényt és Minden, mindenhol, mindenkort, ugyanakkor az utóbbi évek legjobb horrorfilmjeinek többségét jegyző A24 stúdió egyre ragyogóbb és egyre nevesebb rendezőket felvonultató portfóliójában. Ugyanakkor a Netflix kínálatának rejtett kincsei közé tartozik, aminek nem volt szüksége harsány marketingkampányra ahhoz, hogy megtalálja értő közönségét.
Bozsódi-Nagy Orsolya
Balhé (Beef). 2023
Netflix, A24 Stúdió
Készítette: Lee Sung Jin
Fényképezte: Larkin Seiple
Szereplők: Steven Yeun, Ali Wong, Joseph Lee, Young Mazino, David Choe
március 13, 2023|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
Pótvizsga
Kritika A játszma című filmről
Igazán nem jellemző a magyar filmre, hogy a szerzők folytatásos történetekben gondolkodnának, és közel azonos szereplőgárdára építenének. Bergendy Péter 2011-es filmje, A vizsga azonban érthető módon megkívánta ezt. Elvégre A vizsga bebizonyította, hogy egy jó forgatókönyvből egy eltökélt rendező irányítása alatt dolgozó színészgárda egy felkészült díszlet- és jelmeztervezővel kiegészülve olyan zsánerfilmet tud készíteni, ami túllépni képes a televíziós kereteken, és mozifilmként is működőképes.
Ajátszma ezt a receptet igyekezett követni. A forgatókönyvíró itt is Köbli Norbert, aki A vizsga utáni forgatókönyveiben nem egyszer visszatért a Kádár-kor ábrázolásához, illetve ahhoz, hogy történelmi eseményekhez kössön történeteket. Tegyem hozzá, hogy sem a Szabadság – Különjárat, sem A berni követ, sem a Trezor nem tűnik többnek ujjgyakorlatnál, A vizsgához mérten. Igaz, mint fentebb jeleztem, profizmus és/vagy szerencsés konstelláció is kell egy A vizsga sikerének megismétléséhez.
Tény, hogy Köbli neve számos filmet köt össze. A forgatókönyveit Bergendyn kívül szívesen vették alapul más olyan rendezők is, aki nyitottak voltak arra, hogy ne szinkronidejű alkotásokat készítsenek. Ezek közül kiemelendő Szász Attila és Fazakas Péter, akik többször is dolgoztak már együtt Köblivel. De Ujj Mészáros Károly Apró mesék című alkotása és Kovács István Szürke senkikje is árnyalja a Köbliről megalkotott képet. Mint ahogy ide vehetjük Tősér Ádámot is, aki A játszmához hasonlóan szintén egy idei, 2022-es filmmel, a Blokáddal lépett be ebbe a körbe.
Az, hogy szerintem Bergendy Péter készítette a forgatókönyvíró fejéből kipattant legerősebb filmet, persze nem garancia semmire. Nincs sikerrecept. A színészi gárda bár közel azonos, de őket most nem Bergendy, hanem Fazakas Péter rendezte. A főbb karaktereket ezúttal is Kulka János, Nagy Zsolt, Hámori Gabriella és Scherer Péter alakítják. Az operatőr Tóth Zsolt helyett azonban Nagy András, akinek a képi világa sajnos nélkülözi A vizsgában oly megkapó noiros jelleget, ami sokat hozzátett A vizsga miliőjéhez. Igaz, nem kell számonkérni ezt egy hatvanas évekbe helyezett filmen. Bár nekem jólesett volna, ha a két összefüggő film nem nélkülözi képileg a rokon elemeket.
Az 1957 karácsonyán letett történeti szálat egyébiránt Köbli szépen átvezeti 1963-ba, a kádári konszolidáció kezdeti időszakába. Hangsúlyt fektet arra is, hogy a történetben megalapozza az afáziából lassan gyógyuló színész, Kulka János beszédkészségbeli nehézségeit. Az általa megformált egykori kémelhárító tiszt, Markó Pál, akárcsak Kulka, sztrókot kap a történet szerint. A Nagy Zsolt és Hámori Gabriella által alakított állambiztonsági tisztek pedig magánéleti hátteret kapnak a forgatókönyv szerint. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy az új, behozott szereplő, Abigél – Staub Viktória megformálásában – lesz majd a történeti csavarért felelős karakter.
És mivel Abigél kulcsfigura, sok múlik rajta. A cselekmény a szereplő behozatalával azonban kevésbé lesz hihető. Abigélnek, bár elvileg belesodródik az eseményekbe, mégis meglenne a magához való esze. Kiutat jelent a vidéki tehenészetben dolgozó lánynak az ELTE, mint ahogy az állambiztonsági beszervezés is kínálna neki kitörési lehetőséget. A gond, hogy ezek a sarokpontok, ezek a jelenetek csak be vannak hajigálva a filmes narratívába. Nincsenek kibontva. Abigél nem reagálja le túlságosan a vele történteket, és ezen Staub Viktória megformálása sem lendít egy cseppet sem. Nem teljesen érthető, hogy miért megy fel minden tiltakozás nélkül a konspirációs lakásba, miért egyezik bele minden érzelem nélkül az alkuba, vagy például miért fekszik le az egyébiránt nős kémelhárítóval. Eleve gyanús lesz a karakter. Ezért is van az, hogy a későbbiekben, a fordulópontoknál nem sikerül nagyon a felismerés érzésével gazdagítani a nézőt.
Mindent összevetve, ha A vizsgához viszonyítjuk A játszmát, látható, hogy a kamarakörülmények, a színészvezetés, a forgatókönyv ötletessége, de még a zene feszültségkeltő hatása is az előző film felé billenti el a mérleget. Ha pedig A berni követ, a Szabadság – Különjárat vagy a Trezor felől közelítünk, akkor A játszma nagyban egy lapon említhető ezekkel, azzal a különbséggel, hogy a nagyobb büdzsé érzékelhető a filmen. A film érdekessége, hogy játszik kicsit a magyar filmekre utaló idézetekkel: az Eldorádó, a Megáll az idő, de még az Abigél című sorozat, illetve ezek hangulata is könnyen eszébe juthat az embernek, ha a magyar filmek és sorozatok elkötelezettje.De A játszma történelmi háttere elmaszatolt, a színészi játékok benne nem annyira kidolgozottak, és a kémfilmek izgalma is csak ímmel-ámmal a sajátja. Ez a film tehát aligha lesz maga is filmes idézetek alapja.
november 9, 2022|Beretvás Gábor|Kritika|Rovatok
MEGOSZTOM
A ripacs és a pojáca
Kritika az Út a díjesőig című filmről
Talán nem a legszerencsésebb magyar cím jutott Gastón Duprat és Mariano Cohn közös rendezésének, az Official Competition című spanyol–argentin filmnek. Ám ezen túldöccenve bátran állíthatom, hogy Antonio Banderas, Penélope Cruz és az argentin Oscar Martinez olyan alakításokat tettek le a vágóasztalra, amilyeneket csak nagy színészek képesek.
És ebben is állt a feladat nehézsége. Hiszen Banderas és Martinez színészt alakít a filmben. Ez pedig nem könnyű, hacsak nem akarja a színész elnagyolni az általa megragadott szerepet. A filmbeli karaktereknek itt olyanoknak kell lenniük, akiknek a manírjai alól kilátszik a magánember is, emiatt némiképp realisztikus ábrázolást kell kapjanak, amellett, hogy – vígjátékról lévén szó – némi karikírozás belefér azért a játékba. Vagyis Banderasnak és Martineznek nem csak két olyan színész-tehetséget kell megteremtenie a vásznon, akiknek valamelyest a civil oldala is felvillan, hanem arra is ügyelniük kell, hogy figuráik jó arányérzékkel legyenek eltalálva, ugyanakkor ne legyenek túlságosan martinezesek, illetve banderasosak.
A történetről talán annyi elárulható: az alapkoncepció az, hogy a nyolcvanadik évét betöltő milliárdos (az egykori cannes-i nyertes, José Luis Gómez jutalomjátéka) elgondolkodik addigi életén, és arra jön rá, hogy a kérges lelkében éhező becsvágy sosem lett igazán kielégítve. És mivel pénzember, egy pénzember fejével is gondolkodik saját maradandóságának megalkotását illetően. Két ötlete támad csupán, az egyik egy híd kivitelezése, amit egy darabig elvet, a másik pedig, hogy a pénz nem számít alapon tető alá hozza a legjobb filmet, ami valaha csak létezett. Ezért lesz szüksége a két legnagyobb színészre, és persze egy extravagáns rendezőre (Penélope Cruz), hogy a Nobel-díjas könyvet ne is nagyon említsem, elvégre az csak kiindulópont lesz ahhoz, hogy a művészek szabadon kibontakoztassák a tehetségüket.
A két színész azonban tűz és víz. Művészi hitvallásuk, munkamódszerük, kinézetük és habitusuk nyugodtan definiálható ellenpárként. Míg a Martinez által megformált idősebb színész, Iván a szakma elkötelezett oktatójaként tartja számon magát, a nagy öregként, aki ha csak a felszínen is, de ódzkodik a kitüntetésektől, és megveti Hollywoodot, addig a Banderas által alakított Félix mintha Spencer Tracy ikonikus mondatával azonosulna, miszerint a színésznek annyi a dolga, hogy tudja a szöveget, és ne botoljon meg a bútorokban. Kettejük ellentéte és rivalizálása lesz a filmbeli humor legfőbb forrása, erre építi rá a két rendező, Duprat és Cohn az egész filmes szakma elé görbe tükröt tartó, egyedi hangvételű filmjét. Martinez és Banderas kettőse pedig jól működik a figurák közötti feszültség humoros, de nem elbagatellizált módon való bemutatása közben. Igaz, meg kell hagyni, hogy kettejük közül, úgy tűnik, Banderas bír szélesebb eszköztárral a színész-szerep megteremtését illetően. Mint ahogy az is igaz, hogy sajátos mimikáját, spanyolos gesztusrendszerét sokan tudják társítani egyéb szerepeihez, illetve jól passzol karrierjének néhány eleme az általa alakított Félixéhez.
Az Ivánt és Félixet összefogó Penélope Cruz által megformált Lola az építmény harmadik oszlopa. Lola az az önmegvalósító rendező, aki szabadon éli meg a szexualitását, aki úgy tartja, egy művésznek ne legyen gyereke, mert az csak gátló tényezője a kiteljesedésnek. Cruz figurája az alkotás szabadságában hisz, és minden konzervativizmust igyekszik kizárni. A két férfi színészt sajátos művészi és pszichológiai módszereivel, mi több, még szexualitásával is manipulálja. Ugyanakkor figurája árnyalt. Látjuk bizonytalanságában, látjuk magányosan, és látjuk tanácstalannak is. Ám mindezek nem veszik el a film humorát. Ezen állapotok ábrázolása úgy van a humor köntösébe öltöztetve, hogy a mély jelenetek megélése közben mosolyogjon is az ember.
A film tere a stúdió: az olykor lejelzett díszlet laboratóriumi környezetet sugall. Elvégre a próbafolyamatot követjük végig leginkább, tehát kamarakereteket teremt Cohn és Duprat. Nem látunk különösebben stábot vagy egyéb háttérmunkást. Nincs nyüzsgés. Ezért is követhetjük végig könnyedén a három ember egymásra gyakorolt hatását. Ezt néha felnagyítva is látjuk. Az olyan filmbeli megoldások, mint hogy egy hatalmas képernyőn megjelenő arcon látjuk az érzelmek skáláját, szintén a film erényének tekinthető.
Ami nem sikerült annyira, az a film lezárása. Mert ahhoz képest, hogy milyen szépen bomlanak ki a filmbeli karakterek a számos finomra hangolt konfliktusnak köszönhetően, a film végi dramaturgiai fordulat, illetve a film befejezése mintha túlságosan kapkodónak tűnne. Ennek ellenére az alapötlet, a filmbeli humor és a karakterek megformálásai egyedi hangvételű filmet és kellemes nézői élményt eredményeznek.
