Kerek hét napja sodródom a TIFF – Transilvania Film Festival programjával. Rohanok egyik moziból a másikba, a délutáni kávémat termoszból szürcsölőm vetítés előtt, türelmesen várok, hátha mégis be lehet jutni a „minden jegy elkelt” filmekre, autogrammot kérek Tarr Bélától, interjút készítek Uberto Pasolinivel, lekoppan a szemem, ha egy kicsit is érdektelenné válik számomra a vetítés, megtanulom, hogy minél távolabb üljek a légkonditól, és szomorúan, de lemondok egy-egy kiszemelt programról… Mert mindent nem lehet. Hegyi Réka TIFF-beszámolója. Második rész.

Negyedik nap: spanyol versenyfilm, finn és lengyel dokumentumfilm

Hétfőn két dokumentumfilmre váltottam jegyet, és mindkettő nagyon jó választásnak bizonyult. A Helsinki effektus (r. Arthur Franck) az ún. helsinki záróokmány 1975-ös aláírásának archív felvételeit elemzi, amelyek nemrég váltak hozzáférhetővé a nagy nyilvánosság számára is. A „helyére kerül” számomra sok történelmi esemény, amit nekünk egyáltalán nem tanítottak annak idején, jobban megértettem például a hideg háborút, és hogy a politikai kötelezettségvállalásokat tartalmazó egyezmény (aki senkit nem kötelezett semmire) miért vezetett lassan a keleti tömb széteséséhez.  

A Wolf utcai levelek (r. Arjun Talwar) egy nagyon személyes, hangulatos kis filmes napló – Varsó egyik utcájának lakóit mutatja be egy bevándorló srác kameráján keresztül. Az ott lakó emberek, a bolti eladók, a postás, a nemzeti ünnepen felvonulók, egy roma… a megszámlálhatatlan miniportrék közül nem egy ismerős számunkra is. 

A Myocardio (r. José Manuel Carrasco) című versenyfilm is jó választás volt: ez egy 15 éve befejezett, de mégsem lezárt kapcsolatot elevenít fel, újra meg újra, kicsit változtatva a részleteken, a hangsúlyokon, azon, hogy az érintett felek közül épp kinek a szempontjait szeretnénk jobban megérteni. Kicsit megcsúszik az önsajnálat és a patetikus nagy gesztusok banánhéján, egy adott pillanatban súrolja a romantikus komédia határait, de végül egyik csapdába sem sétál bele, és egy szerethető kis kamaradarab bontakozik ki a sohasem egyszerű szerelmi kapcsolatokról, szakításokról, viszontlátásokról.

Ötödik nap: izlandi sorozat, apákról szóló holland-belga és francia versenyfilmek  

A TIFF-re összeválogatott filmek között minden évben szerepelnek tévésorozatok is. Némelyiket meg lehet nézni maratoni vetítésben, másokból csak egy-két részt. Az utóbbi kategóriába tartozik A dán nő (r. Benedikt Erlingsson): egy nyugdíjas titkosszolgálati alkalmazott, aki Reykjavíkba költözik, egy sokszínű, de kicsi közösség hétköznapi konfliktusaiba csöppen, és nem tudja kívülállóként, tétlenül nézni a történeteket. Sajnos nem derül ki, mi lesz a saga vége, de ez a két részes ízelítő meghozza a kedvem, hogy lessem a streaming szolgáltatókat, hátha meg lehet majd nézni a folytatást is.  

Akármilyen kedves vendég, három napig untig elég – kb. így lehet magyarítani a belga versenyfilm címét: Drie dagen vis (Három napig hal, r. Peter Hoogendoorn), hiszen a szülőhelyéről más országba elköltözött apa csak pár napot tölt két gyermekével, mint vendég. Az évente ismétlődő látogatások pedig meg fognak szűnni, és ez a felismerés felkavarja bunyós, iszákos, fiát, akivel soha nem volt szoros, közeli viszonya. A szeretet, a ragaszkodás kimutatása nehezen megy mindkettőjüknek, és a búcsú pillanatáig várjuk, hogy mikor fognak robbani a takaréklángon tartott érzelmek.

A birodalom (r. Julien Colonna) című akciódús filmben egy kamaszlány felnövés-történetétében izgulhatunk, hogy a maffiafőnök apa megússza-e a bandaháborút. Hát nem. Elvarratlan cselekményszálak is maradnak bőven, de a központi motívum, az apa-lánya „minőségi” idő értéke szépen kibontakozik a filmben.

Hatodik és hetedik nap: dán versenyfilm, magyar és román filmek 

A családállítás módszerét felhasználva egy szigorú, vallásos közösségben egy testvérpár éli újra gyermekkori traumáit. A dán Jeppe Rønde versenyszekcióban szereplő filmje (Acts of love / Szeretet-bizonylatok) a szeretet, az elfogadás, a hit, az ítélkezés-mentesség és gyógyulás számtalan buktatóját tárja fel. 

Szerda hagyományosan a Magyar Nap a TIFF-en. Idén sikerült méltóképpen adózni ennek a szekciónak is: Hajdú Szabolcs új filmje, az Egy százalék indián az Ernelláék Farkaséknál filmmel elkezdett és a Kálmán-nappal folytatott párkapcsolati trilógia harmadik része. Sírva nevetünk, hiszen annyira karikírozva jelennek meg ezek a kiégett kapcsolatokban rohadó, középkorú párok, hogy másként nem tehetünk. Sajnálnunk kellene őket, mert mindegyikük sérült, boldogtalan, bántalmazott, esetlen, de annyira nem, hogy meghatódjunk, vagy empátiát váltsanak ki belőlünk, így hát muszáj nevetnünk. 

A Családi tűzfészek célkeresztjében is a párkapcsolatok állnak: Tarr Béla első, 1979-es filmjét ma talán doku-fikciónak neveznénk, hiszen a szereplők nem színészek, és életük egy valós helyzetét mesélik el a kamera előtt: egy kis lakásban több generáció él együtt, és a nyomor, a fullasztó összezártság mindenkinek az agyára megy, megmérgezi a családi idillt és végül váláshoz vezet. 

Radu Jude új, Kolozsváron, mobiltelefonnal forgatott játékfilmjét, a Kontinental 25-öt nagyon nagy érdeklődéssel fogadták a TIFF-en. A nemzetközi sikereket elért film, a nyomor, a hajléktalanság itt is fontos motívum, csak éppen nem az elszenvedők, hanem a kilakoltatásokat elrendelő ügyésznő (Tompa Eszter) és környezete szemszögéből. Az, hogy ki hogyan kommentálja a sajnálatos eseményeket, jó alkalommal szolgál ahhoz, hogy az alkotók tükröt tartsanak a nézők elé, és egy kényes társadalmi helyzetet mutassanak be. Ez, a Lazarescu úr halálából is ismerős attitűd, illetve a Kolozsvár ezer arcát megmutató képeknek köszönhetően a film máris a közönség kedvence.

Hetedik nap: német versenyfilm.  

Igen, ilyen is van a tiffen, amikor csak egy film fér bele a programba. Ismét sikerült jó érzékkel kiválasztani: a Hysteria (r. Mehmet Akif Büyükatalay) című német versenyfilm a rasszizmust exponálja egy kriminek vagy thrillernek is beillő történetben. Az emigránsok sokfélék ebben a filmben: szerepelnek itt egyszerű emberek, akik gyakran a rasszizmus áldozatai; olyanok, akik elvállalnak egy-egy statisztaszerepet, hogy egy kis keresethez jussanak, de hajszál híján az áldozatok szerepébe lökik őket; bevándorló művészek, akik befutott alkotók, és nyíltan vagy nagyon rafinált módszerekkel profitálnak az imigráns-státuszból; olyanok, akik teljesen beolvadnak környezetükbe, mert fizikai vonásaik nem árulkodnak arról, hogy legalább az egyik szülő bevándorló; és persze vannak militáns, agresszív gesztusoktól sem visszariadó emberek is… Minden esetre, azon lamentálok egy pár órája hogy vajon az is egyfajta rasszizmus, ha nekem Fatih Akin rendező neve jut eszembe erről a történetről. 

Kiemelt képünkön Tompa Eszter a Kontinental 25 című, mobiltelefonnal forgatott Jude-filmben