A szerelem, mint téma. A beszélgetés, mind adekvát forma, hogy szóba hozza ezt az egyszerre lehetetlen, másrészt kimeríthetetlen témát. Radics Viktória és Tamás Dénes erre vállalkozik az alábbi esszé-dialógusban, felkínálva gondolataikat, ugyanakkor személyes életük tapasztalatát is, mert csak így érdemes beszélni a szerelemről, kitéve magadat, kockáztatva megszerzett pozícióidat.
Radics Viktória: Függetlenül attól, hogy viszonzott-e vagy viszonzatlan, szomorú véget ér-e vagy révbe juttat, hosszú vagy rövid, a szerelem az egyénben, aki mélyen átéli: forradalom. És talán azért nem tudunk már beszélni róla, mert a forradalomról sem tudunk beszélni.
Az odaadó szerelmes rányílik a Másikra és ezzel rányílik a másik világra, amit nem tud a saját érdekei szerint redukálni; a Másik mindig eltér, van benne valami bekebelezhetetlen, darabka totális másság, amit a szerelmes meg akar érteni, amit vitat, aminek a meghódítására vágyik, ami fölizgatja, ami idegesíti vagy épp megnyugtatja. A szerelem rányitja az ember szemét az ember (antropológiai) paradoxitására, a személyiség ellentmondásosságára és ambivalenciáira – a sajátjaira és az Övéire –, és a világszemléleti változásokhoz is elvezethet. De nemcsak a mentalitás, az intellektualitás változik, hanem, mivel (és ha) a szerelem a testet is adja, vágyja, akarja, akkor az individuum gerincéig hatol. Az individuális világ törik és épül, alkot és tönkremegy, kivirul és összeomlik…
Mivel ez a processzus normális esetben a testen keresztül történik, így az egyén nem tud teljesen hamis lenni – ahogy véleményem szerint az intellektuális-nyelvi életünkben a leggyakrabban, és óhatatlanul, azok vagyunk –, hanem az elemi impulzusok megtartják és kibontják az egzisztenciális érvényű igazságokat. Ezért olyan fontos a szerelemben a testbeszéd, a testek párbeszéde, mert az autentikus, nehéz meghamisítani, a test elárulja magát, s olyan szenzuális tartalmakat hoz fel s játszik el velük, amelyek a nyelv s a beszéd számára szinte hozzáférhetetlenek. S mivel a „forradalom” két egyénben történik, a szerelem, én úgy tudom, mindig csatához vezet, harc („virágok háborúja”) zajlik a szerelemben, és lehet, hogy a végén véres marad a csatatér és sebesültek hevernek a placcon. Valaki győz, valaki veszít, valaki elárvul, valakit elárulnak – jó esetben azonban új világ támadhat föl a kettősből (ami Nádas Péter, de Visky András szerint is, mindig „hármas”).
Most nem a kapcsolatokról, viszonyokról beszélek, hanem a szerelemről, ami egy specifikus és könnyen azonosítható kapcsolat és kölcsönösség, és talán azért szorult margóra a mai intellektuális életben, mert az individuumok nem készek a nagy belső változásokra, a szemléleti forrongásokra, az átváltozásra (az olyan metamorfózisokra, amilyenekkel teli van a görög mitológia), ellenben extenzívek, gyarapodni és bővülni, szaporodni akarnak, élvezetekre lelni. Az „áldozathozatalnak” nincs ma kultúrája (jut eszembe, újra kellene nézni Tarkovszkij utolsó filmjét).
Ezerféle módon lehet beszélgetni a szerelemről, kimeríthetetlen téma, de az ütött szöget a fejembe, amit a te „szerelem-szóródásnak” neveztél a chatünkben. A téma, a fogalom és az életgyakorlat is szóródásban van, porladóban, egyszerűen szólva kiment a divatból. Nincsenek már hozzá mitologémák, stílusok, szellemi gesztusok a megragadásához – a bulvárt hagyjuk, abból csak az látszik, hogy az izgalom él, de átgondolni aligha tudjuk a témát. A bookish-kultúrában utoljára talán a nagy szexuális áttörés volt jelen, amikor a huszadik században az írók elkezdtek beszélni a szerelem szexuális oldaláról, dugásról, baszásról, szeretkezésről. A pszichoanalízisben meg tévedésnek, neurózisnak („tárgymegszállásnak”) van beállítva a szerelem. Nem definiálni akarjuk mi ketten a szerelmet, kedves Dénes, ugye, hanem a te szavadat veszem elő megint, a komplexitását bejárni olyan gondolatokkal, amelyek tapasztalatból erednek. Mérhetetlen sokat lehetne hozzáolvasni a témához, de beszélgetésre, és nem okoskodásra készülünk.
Tamás Dénes: Kedves Viktória, felütésed a szerelem témakörében önmagában egy miniesszé. Számos csomópontot érint, amit érdemes tovább-bontani, és biztos vagyok benne, hogy meg is fog ez történni. Ami először szeget ütött a fejemben, azt maga a helyzet, hogy itt mi ketten próbálunk beszélgetni erről a témában. Pont mi ketten, miért is? – kérdeztem. A válaszom: mert mindkettőnket a gondolkodás szenvedélyessége jellemez, úgy is mondhatnám, a jó gondolatok szerelmesei vagyunk. És mik azok a jó gondolatok? Amelyek létünket a legmélyebb tartományokban hozzák mozgásba, amelyek belénk hatolnak, kimozdítanak, amelyek úgy állítanak tükröt elénk, hogy közben a találkozás, a részesülés intenzitásának és összetettségének élményével ajándékoznak meg. Mintha a szerelemről beszélnék, nem igaz? Mert fordíthatok egyet a dolgon, és akkor úgy néz ki a helyzet, hogy szerelmesnek kell lennünk, ahhoz, hogy egyáltalán tudjunk gondolkodni. Azaz, fel kell kínálnunk magunkat a gondolkodás tárgyának, ami nélkül gondolkodási processzusokra képesek lehetünk, de a megváltoztató gondolkodást biztos messze el fogjuk kerülni. Mert magunkból kell adnunk, hogy valami új megszülethessen.
Mit adhatnék magamból a kezdetben – ezen gondolkodok. Mi mást, mint szerelmi életem tapasztalatát. És azt hiszem, itt mégis mindannyiunk közös tapasztalatát osztom meg, hiszen mi lenne más az én szerelmi életem is, mint kudarcok sorozata. Találkozni valakivel, közel kerülni hozzá, szerelembe esni, közös életet élni, majd e közös élet megannyi problémáival szembesülni, e problémák megoldásába így vagy úgy belebukni, szakítani – és igen, újrakezdeni ezt az egészet valaki mással, újra és újra, egyre terhesebben, sérültebben, érzékenyebben, fáradtabban, s mégis óhajtva, szomjazva a találkozást, a közelséget, igen, a szerelemet. Felnőtt korára a legtöbb embernek lezárul ez a keresése, a házasság, vagy rosszabb esetben, egy belső kiégés megszakítja ezt a sorozatot, de nekem úgy esett meg, hogy ezek a váltások eddig végigkísérték életemet. Kudarcok sorozatáról beszélek, és mégis, ha végigtekintek eddigi életemen, ezek a volt szerelmek adják meg azt a legmélyebb ritmust, valóságot, a létközelség legintimebb momentumait, amin keresztül életemet tudom szemlélni. Vannak más jellegű találkozások is, a gyerekem megszületése, az első könyvem megjelenése, és még sorolhatnám. Mindegyik a létgazdagodás momentuma. Ahogy a szerelmeim is. Mindegyik a találkozás megismételhetetlen tapasztalata, amelyek emléke ma is ott ragyog bennem, legyen bármilyen romboló, esendő a vég. S most ezek a ragyogó emlékek érdekelnek leginkább, és arra vagyok kíváncsi, hogy benned milyen gondolatokat indítanak el. Mert biztos vagyok benne, hogy te is rendelkezel hasonló emlékekkel. Ugyanis ezek az emlékek többnyire képszerűek. Látom a másikat, akibe valamikor szerelmes voltam. Ezek a látványok, mint a festmények, ikonikus tömörséggel bírnak, mint egyfajta sűrítmények tartalmazzák a másik megismételhetetlen, felbonthatatlan, mégis esendő, törékeny esszenciáját. Mintha tényleg léteznének Platón ideái, csak ezek nem általánosak, nem mintázatok, hanem olyan egyedi valóságok, amelyek így retrospektív módon is tartalommal látják el életem. Valami kísért ezekben a képekben, kísért és táplál, a találkozás, a létközelség üzen. És én most valóban csak a szerelem emlékéről beszéltem. De hol van a valósága?
R.V.: Nagyon inspiratívok a gondolataid, Dénes, és bizony azért levelezünk pont mi ketten Sepsiszentgyörgy és Zenta között a szerelemről, mert lobog bennünk a gondolatok, a gondolkodás (töprengés, meditáció, eszmefuttatások) szeretete. Legjobban azt hiányolom, hogy jelenleg nincs olyan barátom a közelben, akivel ezt élőben gyakorolhatnám. Volt egy szerelmem nemrég, akivel megpróbáltam gyakorolni, de őt elvitte az alkohol, márpedig gondolkodni csak színjózanul, a hölderlini színjózansággal lehetséges, ami már-már mámoros állapot. Azért kell a gondolkodáshoz a „mámor”, amit írtál: hogy a gondolatok kimozdítsanak, hogy változtassanak rajtunk – én legalábbis az élethossziglan tartó szellemi fejlődés híve vagyok, tegyem hozzá, hogy anyám is az volt, és a lányom is ezen az úton jár. Hogy szerelmesnek kell lennünk ahhoz, hogy igazából gondolkodjunk, ezzel tehát teljes mértékben egyetértek – philo-sophia!
Vissza a szerelemhez, anyámhoz, aki 83 évesen is szerelmes volt – képeket kérdeztél, és az a kép jut eszembe, amint a megözvegyült agg édesanyám csontsovány lábszárát a vele egykorú Lali bácsi simogatja. Végül viharosan összevesztek, anyám végelgyengülésben meghalt, a Lali bácsi pedig nemsokára fölakasztotta magát. Meghagyta, hogy a Katica szólította őt az égből, hogy „gyere”. Nem egymás mellett vannak eltemetve. A „létgazdagodás”, amit említettél, rájuk is vonatkozik, mint mindannyiunkra, akik szeretünk – ez még akkor is így van, ha destruálásba vagy gyűlöletbe fordul át a szerelem.
Azért említettem a „forradalmat”, mert ez a „létgazdagodás” mindig fordulatos, a szerelem mindig valami váratlannal szolgál, legyen ez negatív vagy pozitív. A házasság a fordulatok, a „megváltoztató gondolkodás”, a szellemi kockázatok veszélye elleni biztosítás. Anyám még nyolcvanévesen is mert nagyot kockáztatni – és vesztett, a közelmúltban én is vesztettem, de nem bánom. Itt most egy idézet következik dr. Máté Gábortól, ami azért is fontos, hogy meg tudjuk különböztetni a szenvedélyt és a szenvedély utánzatát (a szenvedélybetegséget vagy szenvedélymimézist): „Az addikció a szenvedély sötét utánzata, és a csaknem tökéletes hasonlóság megtévesztő. A sóvárgás és beteljesülés ígérete itt is megvan, ám az ajándék csak illúzió. A függőség egy fekete lyuk. Minél jobban hatalmába kerít, annál többet követel. A szenvedéllyel ellentétben nem hoz létre régi dolgokból új értékeket, hanem mindent lealacsonyít, amivel csak kapcsolatba kerül, és mindent kevesebbé, értéktelenebbé tesz.”
Pályi András barátom a keresztény misztikusok Jézus-szerelmét is utánzatnak, mimézisnek ítélte, mivel ő a szexre, a testi szerelemre esküszik, ezt meg is írta. Nem adok neki igazat, de azzal a megjegyzéssel, hogy a testek párbeszéde valóban az egyik legautentikusabb beszédforma, még akkor is, ha csak egyéjszakás kaland forog fenn, csak ilyenkor a pár nem folytatja, amibe belekóstolt. Az én szerelmi „képeim” – amire rákérdeztél –, a testi szerelemhez kapcsolódnak, kettőt mondok. Feledhetetlen, ahogy a megboldogult férjemmel szeretkezve (még az elején) kozmikus képeket láttam a mellére borulva, csillaghalmazokat. A másik képem a közelmúltból a Másik testének és a rejtett szelfjének a szóra bírása az ajkammal, a szám a testben rejlő lelket érintette. A kép itt a bőrön sikló ajak, amit akkor nem láthattam, most mégis látom. És még egy kép, amelynek azt a címet adtam magamban, hogy „a hátad szeretete”, mert több férfihátat is szerettem – azt a testrészt, amit ők nem láthattak és nem ismerhettek. Hogy ebből aztán végül az lett, hogy kihátráltak az életemből vagy hogy a hátukat mutatták nekem vagy hátat fordítottak, vagy én szerettem volna a hátukat látni, az szóvicc, de jó vicc.
A szerelem és a láthatatlan.
Ha belegondolok, a gondolataidhoz kapcsolódva, életem legmélyebb ritmusát valóban a szeretett arcok, szemek és hátak váltakozása alkotja. Ehhez képes minden egyéb – szakma, utazás, könyvek – kutyafüle, mert mindig minden – voltaképpen – ezen-azon a Másikon múlott, cérnaszálon függött – akit nem sikerül elérni. És amikor a hátukat mutatták, akkor megszűnt a tükör-szituáció is, ami a – Másikban való tükröződés – a világ egyik legérdekesebb dolga, amint ezt József Attilánk, aki mindent tudott a szerelemről, pontosan értette.
De a szerelem akkor is van, amikor épp nincs közeli Másik. Én például az Élet (nagybetűs) szerelmese vagyok, mert az élővilág burjánzását, elemiségét, magukat az elemeket, szóval a Teremtést szerelemmel, érzékileg szeretem. És nem keresem az értelmét, mert az értelme maga a megléte, amiből részesülök. Megkockáztatom, hogy eljutottam odáig, hogy az intellektuális értelemkereséseket hübrisznek tartom az élővilág (biosz) önértelméhez mérve. Hozzátéve, hogy mi, emberek is élővilág vagyunk. Az utolsó leheletünkig, vagy még utána is?
T.D.: Megint a gondolatok túlcsordulásával ajándékoztál meg, kedves Viktória. Úgy látszik elkerülhetetlen ez a szertelen őszinteség, ha a szerelem a téma, ami átvág majdnem mindenen, ami foglalkoztatni tud. Mégis megpróbálom a lehetetlent, mederbe terelni a beszélgetést, ezért néhány olyan csomópontra fókuszálnék, amelyek mindkettőnk gondolatmenetében előfordulnak, hátha ezek a csomópontok olyan ösvényekre löknek bennünket, amelyek a viszonyulásmódok új lehetőségeit nyithatják meg számunkra.
Mert azért valljuk be, nem csak dicsőítjük a szerelmet, hanem birkózunk is vele. Kudarcokról beszéltünk mind a ketten, egymásnak hátat fordításról, összeveszésről, bántásról. Én most egy mélyebb kudarcról is beszámolnék.
Valóban „szerelemgyerek” lennék, és nem a szó hagyományos értelmére gondolok most, hanem azokra a fiatal éveimre, amikor a szerelem érzése megszületett bennem, teljesen elborítva lényem, gondolkodásom, képzeletvilágom. Gyakorlatilag a szerelem fantáziavilágában töltöttem a gyerekkorom, el egészen az első megvalósult szerelemig, és ez legalább tíz évet jelentett az életemből. Ezt úgy képzeld el, hogy ezek a képzeletbeli szerelmek, túlburjánzó fantáziajátékok fontosabbak voltak életem valóságos történéseinél, alig vártam, hogy visszavonulhassak, és hol félálomban, hol ébredés közben elkezdhessem a valóságtól teljesen elrugaszkodott fantáziálásaimat. Az első valóságos szerelmem azonban kijózanított. Lassan-lassan felismertem, hogy itt olyan erőkkel érintkezem, amelyeket muszáj kordában tartani. És a következő hosszú években, új és új lehetetlen szerelmek tapasztalatán keresztül született meg bennem a „társ” gondolata, aminek határok közé kellett volna kényszerítenie a szerelem lehetséges lehetetlenségeit. Mindig mélységesen érdekelt, hogyan lehet a változást menedzselni. Úgy, hogy megmaradjon, aminek meg kell maradnia, de mindez úgy, hogy lehetőség legyen a változásra, az átalakulásra. Sokat tudnék beszélni az ebbéli igyekezeteimről, de most vissza a szerelemhez.
Mert mi lenne más a szerelem, mint a lehetetlen megkísérlése. Igaz, minden igazán fontos dolog lehetetlen. Megírni egy verset, felnevelni egy gyereket, megőrizni egy barátságot. Aztán mégis megtörténnek velünk ezek a dolgok. A felvezetődben te is beszéltél az ember (antropológiai) paradoxitásáról. Jó lenne néhány paradoxont megfogalmazni a szerelemmel kapcsolatosan.
A szerelmes a legönzőbb lény a világon, de mégis folyamatosan arról beszél, hogy csak a másik számít neki. A szerelmes el akarja törölni a múltat, az abszolút együtt-kezdésben-történésben reménykedik, miközben minden ember nagyrészt saját történetének a foglya. A szerelmes megpróbálja kiszakítani a másikat a világból, miközben azt reméli, egy egész világ jön létre a közös életből. A kettős magány azonban hamar ütközni kezd a világ tágasságával. Ez az ütközés legtöbb esetben végzetesnek bizonyul. A szerelmes lény metafizikus. Hisz a totális közös-jelenlétben, hisz abban, hogy átléphet a másikba, hogy az én határai oda-vissza átjárhatóak, miközben mindannyiunk saját idegenségünkbe, nyelvtelenségünkbe záródva, önmagunk számára is végső soron kiismerhetetlenül éljük életünket. A szerelmes a boldogságának forrását a másikba helyezi át, azt hiszi, a másik egy bizonyos tettétől, viszonyulásmódjától függ a boldogsága, és nem érti, miért képtelen megtennie a másiknak azt, amitől az ő boldogsága függ. Mitől vagy ennyire önzően konok, csak egy kicsit kellene jobban figyelj – szól a vád. Egyszóval, nem a másik ismeretére, hanem a másik absztrakciójára épít. Mi az eredmény? Harc, harc és harc. Másrészt ez a vágy valóban szétfeszíti a valóság határait, a csillaghalmok valóban megjelennek a másik mellén, valóban képesek leszünk olyasmiket érzékelni a másik testi jelenlétén keresztül, ami másként elérhetetlen. Minden test szent – így tudnám ezt megfogalmazni, ha kell kifejtem később. Nem tudom, ezzel egyetértesz-e, de végső soron a szerelemben valami bizonyosságot, elfogadást, meghittséget keresünk, a korlátainkból való kilépést, a játszmáktól való megszabadulást, miközben maga a szerelem a legnagyobb játszma, ami a csábítással kezdődik. Még egy paradoxon.
És akkor én ezt a szertelen erőt próbáltam megszelídíteni, az általam vélt helyes mederbe terelni az életem során. Azt hittem, én értem az időt, a változást, a teret, értem az egy és a sok paradoxonjait, és fogom tudni optimizálni őket. Szerencsére ma már tudok mosolyogni a naivitásomon.
R.V.: Milyen jó is volt gyerekkorban a látencia időszaka… Aztán a hormonok, a libidó az irodalommal összefonódva fölforgattak bennünket. Én még polgári regényeken és szerelmesverseken nevelkedtem, plusz kispolgári giccsen, amelyek táplálták bennem a szerelemnek, ha nem is a mítoszait, de a legendáját, ráadásul puritánul neveltek, a szexualitás (meg)tagadott dolog volt. E téren a Bovaryné a kulcsmű számomra (most olvasom újra), nagy szerelemről ábrándoztam és dunsztom sem volt a szexualitásról, sokáig még az erotikáról sem, és nem értettem a kapcsolatok ápolásához. Az irodalom tutaján menekültem én is egyfajta ábrándvilágba, és ahogy fölnőttem, ez még metafizikával dúsult. Az Egy Igaz, az Esszenciális vágyával. Ezt bezzeg ápolgattam, miközben gátlástalanul hűtlen voltam. Egyetlen férfi sem volt az életemben, akit ne csaltam volna meg, és egyikkel sem voltam három napnál tovább boldog. Persze, hozzám hasonlóan nyugtalan partnereket választottam.
Mégsem akarom befeketíteni az álmodozások korát, mely a közelmúltig eltartott és kicsit még most is tart, a legutóbbi meghasonlásomat is túléli, úgy látszik. Sajnos vagy nem sajnos, de többről volt szó, mint a Másikról, a saját létezését akarta mélységében átélni és a vágyott lényével összekötni az ember. Ez tényleg nagyon érdekes a szerelemben, hogy mennyire önző az ember, miközben épp fel kívánja számolni az önzését. Miközben odaadó, teli van félelemmel, hogy ő akkor hol szerepel itt? Ezért találta ki a kereszténység, hogy már nem én élek, hanem Krisztus él énbennem, ilyen fordulat azonban a valós szerelemben nem fordulhat elő, mert játszma is mindig a szerelem, jó esetben játék. És a játszmából az istenért sem lehet kilépni, a házasság is csak szabályozza. Hiszen, ha azt mondom, hogy odaadom az életem, akkor máris az áldozati szerepbe kerülök, ami csúnya játszmává fog fajulni. Nézd meg, még A lakomában is játszmáznak és vetélkednek, hogy ki kit szeret, ki kit szeret jobban és miért, hogyan. Miközben ott a Diotima közvetítette eszme, a „szépségben való nemzés és szülés”, az alkotás – a vitatkozó férfiak meg jól lerészegednek és kúrnak. Nyilván e kettő fesztávja a szerelem síkja és vertikuma egyszerre.
Egyezek veled, hogy a szerelem harc, csak jó lenne, ha jó harc lenne, azonban a fordulat általában úgy játszódik le, hogy a végén a felek jól megcsupálják egymást. A méltóságnak meg kell lennie, de a méltóságnak el is kell vesznie, és ezt a forgást nem mindenki bírja ki. Én igazából jól viselem a konfliktusokat, sőt élvezetet tudnak szerezni (például a nagy viták), a partnereim azonban mind feladták. A pszichés érzések nem bírták el a szellemi megpróbáltatásokat. Szóval azon a beavatáson, amelyen a Varázsfuvolában Tamino és Pamina végigmentek, elbuktak.
Gyakran megkaptam, hogy én drámázok, és tényleg drámázok, mert számomra az élet egy dráma (tragédia, komédia). Közben persze meghittségre vágytam, azonban ezen a téren sem tudta nekem senki nyújtani az őszinteségnek azt a fokát, amit akartam. Önismereti küzdelem is a szerelem, amit úgy tartottam lehetségesnek, hogy tükröződőn kölcsönös. Ez a processzus mindig elakadt.
Nem sikerült soha csöndesen szerelmesnek lennem, kivéve talán a gyerekgondozás, a babázás éveit. És most is úgy gondolom, hogy a szerelemben minden skálán kell játszani, hogy a szerelem paradoxitása mindent felölel a legnagyobb gyöngédségtől a gorombaságig. A szerelem engesztelhetetlen játék. Ezt így fogalmaztam meg egyszer egy afféle búcsúüzenetben: „De azért jó volt szerelmesnek lenni szívszakadásig, röpködni, imádni, gyalázni, inni, egy kortyot sem inni, sírni, cirkuszolni, még szenvedni is jó volt, Isten engem úgy segéljen! Szeretkezni, a szenvedély mámorában lenni, csókolódzni, nyalni-falni, megsértődni, haragudni, életre kapni, elhalni, vergődni, imádkozni, áhítozni, káromkodni, ábrándozni, agyalni, elmeviháncolni, agyviharzásokat átélni, elolvadni, jó volt, kerek e világon sincs jobb dolog. Rá is van tetoválva az arcomra. Voltam nagyon boldog is, és most is az vagyok, hogy ezt fölidézem. Erősebb, mint a bánat. Ez maga az életerő. Ampullákba töltöm, és minden reggel felhajtok egyet, van belőlük több száz. Éljen a szerelem!” Ezt az utolsó mondatot egy szerelem holtában mondtam.
Ezért kezdtem azzal a beszélgetésünket, hogy a forradalommal, a szabadságvággyal, a változ(tat)ás vágyával hoztam egy szintre a szerelmet. A saját megváltozásom vágyával is. A gyereknevelés biztonságra vágyó időszakát leszámítva én folyamatosan úgy éltem, hogy kész vagyok a változásra. A gyerek nem akarta azt a nagy hepajt, amit csináltam. Diotima is hangsúlyozza, hogy annál a bizonyos nemzésnél és szülésnél nem annyira a gyerek foganására gondol… Az anyaság meg a szerelmi vágy mindig ütközött bennem, és ezt a lányom sajnos megsínylette. Vajon ez a szerelmi vágy valami totalitásra tört? Vagy inkább nevezzük lehetetlennek? És mégis van benne éltető erő. Az írás is szerelemből fakad, hiszen megszállottság, mánia – ja, és közben fegyelem is, naná. Lehet, hogy azért lettünk írók, irodalmárok, hogy ezt összehozzuk?
T.D.: „A szerelem engesztelhetetlen játék.” – mondod. Én mindig azt hittem, meg tudom szelídíteni ezt a játékot, ismerem az élet azon formáit, amelyekben megmarad, továbbél a szerelem, s főleg nem válik rombolóvá. Azt hittem, a kölcsönös tisztelet, a különbözőség, a másik idegenségének a kultiválása, az élet különböző kihívásai között felállított helyes arány biztosítása elégséges ehhez a harchoz. Én ehhez a szemlélethez nem találtam társat. Nem mintha végső soron nem bizonyulna illúziónak ez a vágy. Mert ha igazunk van, mindenben ott van a szerelem. A vallási érzésben, a gyereknevelésben, igen, biztos az anyaságban is, a pedagógiában, a barátságban, az önmegvalósítás, az önkifejezés keresésében, sőt, mondjuk ki, a vele egyívású szexuális energia is ott van ezekben, mint forró láva kering a neki kivájt elvezető árkokban, csak egy kicsit kell gyengének lenni, és már átszakítja a gátakat és uralomra tör. Sokaknál át is szakítja. Az, hogy egy pedagógus szerelmes lesz a tanítványába, egy nem-morális szemléletben maga a normalitás. Nem mintha felmenteni akarnám ezt, csak kezeljük a helyén a dolgokat. Ahogy a sok megcsalás mögött sem tudok csak emberi fogyatékosságokat, morális hiányosságokat észlelni. Valami többnek, megzabolázhatatlannak vagyunk mindannyian kiszolgáltatva ebben. Társadalmilag muszáj megregulázni az ilyen és az ehhez hasonló excessusokat, mivel szétrombolnák a társadalmi rendet. Forradalom, többször mondtad. Azt mindig a restauráció követi, ami sokszor szörnyűbb, mint a forradalmat megelőző állapot.
Nem véletlenül érintetted a szenvedély és az addikció megkülönböztetésének a problémáját. Én sokkal egyszerűbben tudok különbséget tenni. Megkülönböztetem a jó és a rossz szenvedélyt. A jó szenvedély éltet, a rossz szenvedély elpusztít. Szóval nem a szenvedélyben van a probléma, hanem a következményben. Az alkohol is lehet egy darabig jó szenvedély. A közös italozások közösségépítő, frenetikus hangulatai igazolják ezt. A mesterségesen előállított extázisok szenzációi. Én mindig szembe tudtam állítani ezekkel a tudat építkező izgatottságait, örömeit. A rövid út helyett mindig a hosszú utat preferáltam, mert azt gondoltam, a hosszú út hozza mozgásba személyiségem legtöbb rétegét. De azt nem akarom szem elől veszíteni, hogy a szexuális energia vak, mindenben tárgyat tud találni magának. Hogy társadalmilag mit tartunk elfogadhatónak ezek közül, mit tudunk beengedni magunk közé, az mindig változik. A homoszexualitás hol elfogadott, hol társadalmilag tiltott állapota jól jelzi a mozgó határok problémáját. Csak éppen ne szörnyülködjünk, amikor éppen a szemünk előtt, vagy netán velünk esik meg ez az áthágás.
Az óriásira növesztett agyunk, hogy elviselje terheit, néha ki kell süsse magát, folyamatosan keresnie kell az extázist, hogy abban vezesse le a feszültségeit. A túlzásba vitt szex, evés, italozás, a halált kísértő hegymászás forrásait mind itt keresem. És még hosszan folytathatnám. Az óceánnyi érzés (Freud) sokmindenben megtalálható. A régebbi társadalmak próbálták kezelni ezt a feszültséget, a karneválok, a Dionüszosz-ünnepek mik lennének mások, mint a levezetés formái, amikor eltűnnek a társadalmi korlátok, és szabadon tombolhat, ami a hétköznapok elfojtásában csak vergődni tud.
Na de mielőtt befejezhetetlenné válna beszélgetésünk, azt javasolom, a végén gondolkozzunk a szerelem jelenlegi állapotán. Te is szóba hoztad ezt a felvezetődben, ahol arról beszéltél, a szerelem kiment a divatból, nincsenek már hozzá mitologémák, hiányoznak a stílusok, szellemi gesztusok a megragadásához. Mint érző-szellemi emberek csak a diagnózist tudjuk felállítani, vagy vannak elképzeléseink a szerelem lehetőségeiről?
Különben nekem az a sejtelmem, hogy a szerelem a határokat átlépő, megrégulázhatatlan természete miatt soha nem is volt divatban. Ami divatnak tűnik így utólag, az legtöbbször a szerelem kiherélése, megzabolázása – ilyennek látom én a lovagi, majd a későbbi romantikus szerelmet is, amik éppen a szerelem elemi testiségének a letagadására épültek. A legtöbb romantikus szerelmes megvetette saját bűnös testiségét. És hát a Bovarynéban is csak az órákig kóválygó lovaskocsiról olvashatunk, hogy mi történik odabent, az a képzeletünkre van bízva.
R.V.: Én sem találtam szerelmi társra (majdnem azt írtam, szellemi társra), Dénes, habár nemrég még föllobbant bennem egy esztelen remény. És ezt úgy oldom meg, hogy a kiterjesztett szerelem állapotát élem, tartom fönn, ami azt jelenti, hogy az élővilág, a Föld, a szeretett halottaim és a szeretett élők meg a gyerekem s a gyerekek (tanár vagyok), no és a jó gondolatok, szövegek iránt szinte erotikus szeretettel viseltetek – a buddhisták is hasonlót szoktak tanácsolni, Jézus is evvel jött; eljutni ebbe a tudatállapotba lelkigyakorlatokat kíván, amelyeket te is meg én is végzünk rendszeresen, miközben merengünk, sétálunk, írunk, úszunk, olvasunk, meditálunk, futunk.
A huszadik század negativizmusa nem vett tudomást erről a lehetséges tudatállapotról, ezért is jelent meg a huszonegyedik században a pozitív gondolkodás igénye, amit teljesen megértek és magam is gyakorlok. Mert a kétségbeesésben, a sötét gondolatok közt, a kárhozatban egyszerűen nem lehet épen életben maradni, és a szeretet/szerelem érzése is elfuserálódik ott, az abszurdban, a nihil lehengerlő érzésében és a nihilista világszemléletében. Az, hogy élünk a Földön egy darabig, az szerintem hálát és alázatot érdemel tőlünk. Nem kell Godot-ra várni, itt a levegő, a víz, itt vannak az arcok. Maga az élet számomra egy rejtelem; és csupa erósz. Platón is Erósz sokfajta kisugárzásáról gondolkodott (többek között a philo-sophiáról). A szerelmetes társ hiányának fájdalma idővel csillapszik, és az élettárs helyett itt van az élet mint társ. Amit, az írásaidból tudom, te is mérhetetlenül tudsz élvezni és kutatni.
A Nagy (tragikus) Szeretők (akiket Rilke is ünnepelt), a szerelmi mítoszok ideje lejárt, a bulvár is szétcincálta, és úgy látom, manapság a kapcsolatok orvoslása folyik. Az, amin te is dolgoztál, a harmonikus, arányos, toleráns kapcsolatok kialakításán fáradoznak az emberek. Ez nem manía (ami a görögöknél legalább annyira pozitív, mint negatív fogalom), amiről Platón beszél, hanem az értelmes kötődés, kapcsolódás, amiről szintúgy beszél a Phaidroszban. Én a szerelemben mániás, fatalista voltam, és csak az említett „kiterjesztett szerelemben” tudom megélni a békességet. De a nagylányom már kapcsolatokat épít és ápol, és egy kiemelt szeretetkapcsolatában a nyugalmat, a megértést, az elfogadást éli meg hosszú ideje.
Fájdalmasan be kell ismernem, hogy a Nagy Szerelem ígéretében bízva és abba invesztálva sorozatosan tévedtem, és sajgó örömmel ismerem be, hogy a Platón által kifejtett szerelmi manía (őrültség, eszelősség, isteni ihlet, elragadtatás, szenvedély, lelkesültség – ahogy Steiger Kornél magyarázza) mégis elixír, bájital és a legjobb tudattágító szer számomra, mely messzire eltávolít a gyakorlatias életszemlélettől és a konszenzusoktól, és sodor a transzcendencia, a láthatatlan birodalmába, ahol az életelememre lelek és orvoslásra is, mert a túlságosan is emberi problémákból kiold. Ezeket módjával meg tudtam ugyan eddig oldani valamelyest, de a lendületem, az nem a társadalmi világból jön. Ebben inkább szorongok. Amattól megkapom az engesztelést. Ez az „amaz” kissé talán hasonlít a görögök istenvilágához és a keresztények Teremtéséhez. Annak szikrája, amit a görögök „isteni ihlet”-nek neveztek, megvan bennem. Igaz, nem vagyok elég kreatív, mert szétszórt és kicsinyhitű vagyok. Meg nincs is hozzá lelki társam.
Nem szeretem már a társadalomkritikát, meguntam. A mesterséges mámorokat sem kedvelem, mert szükségem van a józan eszemre. („Szükségem van a józan eszedre”, mondtam volt egyszer az alkesz szerelmemnek…) Mi tagadás, én elixír-fogyasztó vagyok, és ezt az elmém és a szívem kell, hogy előállítsa. Az ihlet, amit a huszadik században divat volt kicsúfolni. Méghozzá az isteni, az emberfeletti vagy -alatti. A gyerekek, az állatok, a füvek, a virágok, a kövek és a vizek hozhatják be az életembe, meg a Másik, aki jelenleg nem áll rendelkezésemre és nem fordul felém, tehát nincs.
Szép testi szerelemben volt nem is olyan rég még részem. Beszívtam magamba, megőrzöm, csak sajnos nem tudok írni egy Emlékiratok könyvét, ami a sorsdöntő szerelemnek az utolsó nagy requiemje, és elég csúfosan kegyetlen véget ér a szerelmes, hiszen motorbiciklisek gázolják halálra.
Végső kocsma, nem tudtam mire vélni Kertész tervezett regényének címét, nem is találtam találónak, most azonban már érteni vélem, hogy mire célzott. Újra is fogom olvasni. Bár a kultúrkritikától már óvakodom. De tudod, Dénes, áldozni kéne az isteneknek, mint a görögök tették lépten-nyomon. Azt hiszem, én többistenhívő vagyok, erre jöttem rá, miközben a szerelemről levelezgettünk. Pogány tehát, de aki már az „ismeretlen istennek” is oltárt emel.
És ez ismét visszavezet az unt társadalomkritikához. Szocialista kispolgári családban nevelkedtem és a fogyasztói társadalomba, ebbe a kapitalistába értem bele, és antipraktikus ember lett belőlem. Aki azonban mégis bízik az interszubjektivitásban létrejövő kis csodákban és – hát akárhogy forgatom, ez jön ki végül – a Csodában is… hisz. Az Örömhírben? Hát inkább, mint hogy belesüppedjen a tagadásba és elterüljön valamiféle Semmiben, amiben nem hiszek. A létezés gazdagságában hiszek. Most például sok-sok madár csicsereg itt köröttem alkonyatkor, és ez is az a gazdagság. Ne mondd, hogy eltávolodtunk a témánktól.
T.D.: Dehogy mondom! Hiszen a szerelemről gondolkodva mindig saját életlehetőségeinken is gondolkodunk. Ebbe pedig beletartozik az, hogy folyamatosan vizsgáljuk, kikérdezzük, mi történik körülöttünk.
Én úgy látom, a muzealizálódott múlt, a fogyasztás istenei és a társadalomtudatos művészet elvárásai határozzák meg elsősorban azt, ami történni tud manapság körülöttem. Ehhez képest engem a múltból mindig az érdekelt, ami eleven, ami a jelenen keresztül a jövőbe mutat, a korlátlan fogyasztás soha nem hozott izgalomba, a saját lépték értelmes és megosztható formái érdekeltek mindig, míg a társadalomtudatos művészetre tudok tisztelettel tekinteni, de nem melegít át, nem beszél hozzám. Ha az összes szociális problémánkat is megoldottuk, az egzisztenciálisak mindig elevenek maradnak, szoktam Wittgensteint parafrazálni, hiszen nemcsak társadalmi lények, hanem egzisztenciális lények is vagyunk, amit fogalmára elsősorban a huszadik századi fenomenológiai-hermeneutikai filozófiai iskola emelt. A lényemnek egy nagy része mindig a társadalmon kívül történik, és ez így volt már gyerekkoromban is, amikor estéimet mindig egy folyóparti sétával töltöttem, szememet az alkony fényeire függesztve. A legmélyebb otthonosság, ez a valóságos mámor helye volt számomra, amikor az sem zavart, hogy egyedül voltam. Egyedül szoktam lenni, de magányosnak soha nem éreztem magam. Ehhez persze barátságok is kellenek, amelyek a legfontosabb viszonyulásaim közé tartoznak. Bennem a barátság egybeér a szerelem érzésével, találkozni egy baráttal maga a tiszta örömforrás, a történő-kereső-viszonyuló emberi lényektől egyszerűen lázba jövök. Noha más és más viszonyrendszer, de én barátomnak tudom érezni a gyerekemet és a szerelmemet is. Soha nem a megváltódást kerestem egy kapcsolatban, hanem a találkozást, az együtt-történést. A közösen megosztott és végső soron megoszthatatlan életet. Mert a kudarc is izgalomban tart, a saját kudarcaim is, mert azt jelzik, a határaimon, a világ határain járok. Érintkezni azzal, ami soha nem lehet a teljesen a tiéd, ahol, akinél csak látogató lehetsz – mi ez, ha nem a tiszta extázis.
Az elmúlt éveimet fákra, a magasságokra függesztett szemekkel töltöttem. Egy ideje mintha emberi arcvillámlások történnének a fák lombjaiban. Tudom, éveim hosszú szemlélődése, munkája köszön így vissza. Ezt én nagyon fontosnak gondolom. Mármint a kapcsolat meglelését a természet tőlünk elidegenedett formáival. Az ember privát mitológiája már untat, úgy érzem, az emberi agy vizsgálata lassan felfedi és megválaszolja legfontosabb kérdéseinket, a világban elfoglalt helyünk azonban örökös kihívás marad. Azt gondolom, túlélésünk záloga az, hogy megtaláljuk a közös együttlét formáit, új mitológiáit fákkal, állatokkal, patakokkal. És igen, ebben az antik mitológia jobban eligazít, mint a keresztény egyistenhit, ami túlságosan emberléptékű. De én ezt elsősorban költői feladatnak látom, és sajnálom, hogy nem a költők határozzák meg manapság azokat a rítusokat, amik szerint élünk. De olyan költők, akik nem a privát összeomlás, társadalmi elidegenedés képeit álmodják meg, hanem bele tudnak lépni abba, ami közös, sőt abba is, ami kozmikus. Több költészetet mindenhová!
Hitről beszéltél. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem kell semmiben hinnem, csak a történőn kell rajta legyek. Ennek a jelenlétnek az árapályai elégségesen kitöltik életemet. Egy örök keresés és kérdezés motorja tölti ki az elmém, a viszony kiépítésének állandó igyekvésével. Kétségbeesett soha nem szoktam lenni, legfeljebb fáradt. A reális lenyűgöz. A nihilt nem értem. Hisz a semmi is telített. Kozmosz van, csillagok lyuggatta ég, az élet mindenben ott lévő munkálkodása. Az állandó születés, változás, az elmúlás kalandja és drámája. Az ebben való részvétel, a közelség kiépítésének eseményei kitöltik az életem. Ennek kifejeződései (a legmagasabb rangú művészet) izgalomban tartanak, ahogy magam is keresem a kifejeződés új és új lehetőségeit.
Nevezzük ezt szerelemnek.
Tamás Dénes (1975 Sepsiszentgyörgy): szépíró.
Radics Viktória irodalmár, műfordító, Zomborban született (Jujgoszláviában), Budapesten élte le az életét, most Zentán (Szerbiában, Vajdaságban) készül lassan a távozásra.