Címke: esszé

május 27, 2026 | Hermán Dániel | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Hume és Pottyondy a berettyóújfalui Tesco mosdójában

avagy rövid értekezés az (irodalmi) ízlésről

David Hume, a skót felvilágosodás élvonalbeli gondolkodója ezt állítja A jó ízlésről című írásában: „A szépség nem maguknak a dolgoknak a tulajdonsága, hanem pusztán az azokat szemlélő elmében keletkezik, s minden egyes elme más és más dolgot lát szépnek.” Ezt olvasva könnyedén lapozhatnánk, mondván, hogy ez így szép és kerek, de a filozófiai recepció nem hagyta figyelmen kívül e tétel logikai bökkenőjét.

Hume esztétikai tárgyú írásának középpontjában az az ellentmondás áll, amely a szépség szubjektív tapasztalata és az ízlésről alkotott normatív ítéletek között feszül. Nem állíthatjuk azt, hogy az „ízlések és pofonok” elve, valamint a jó ízlés és a rossz ízlés dichotómiájának – utóbbi inkább pofon, néha éppen becses kultúránknak – elképzelése egyszerre is képes érvényesülni.

Minap távolsági buszra ültem, hogy meglátogathassam budapesti kedvesemet. A nyolcórás út észrevétlenül repült el, viszont annál tartalmatlanabbul, ugyanis kezembe került a magyar közbeszéd egyik önjelölt véleményvezérének egész frissen megjelent könyve: a Közösségi irányelvek megsértése, amely önmagát szatirikus novellák, emlék- és egyéb iratok gyűjteményeként definiálja. Szemkímélő óriásbetűit olvasva inkább a kényszeres közlésvágy végtermékeként címkéztem. „Nem csak pocsék és unalmas, hanem vállalhatatlanul ízléstelen is” – horkantam fel, mutatóujjamat sokatmondóan a magasba emelve a berettyóújfalui Tesco mosdójának tükre előtt állva. Tudniillik a buszsofőr tizenöt perc szünetet adott. 

Dolgom végeztével kezemet alaposan megmostam, de mikor papírtörlőért nyúltam volna, Hume mester dörgedelmes hangja kezdett visszhangozni vészjóslóan a fejemben: „A szépség nem maguknak a dolgoknak a tulajdonsága.” Nedves kezekkel kullogtam vissza a buszhoz és helyemet elfoglalva azonnal elmélyedtem gondolataimban. Hogyan és miként pozícionálhatom magamat olvasóként úgy, hogy helyesen járjak el, egyszersmind fókuszba helyezve a viharos európai eszmetörténet aligha megkerülhető gondolkodóját?

Ha a szépség egy olyan esztétikai élmény, amely a befogadó – ez esetben a felháborodott olvasó – elméjében jön létre, akkor ebből az következne, hogy a különböző individuumok szubjektíven ítélik meg a szépet, emellett minden ember ízlése egyenrangú. Hume azonban akaratlanul is rámutat tételének ellentmondására: képtelenségnek tűnik olyasmit állítani, hogy egy ismeretlen és jelentéktelen alkotó, valamint egy nagy hírű mester művészete azonos értékeket képvisel.

Nem kompetenciám megítélni, hogy a fent említett könyv szerzője melyik kategóriába tartozik, de szerencsére Hume éppen ezért (?) vezeti be az ideális kritikus fogalmát. A kritikus ebben a kontextusban megmunkált és kifinomult ízléssel rendelkező, elfogulatlan személy: igazi vérprofi. Szép gondolat – csak kissé bicegős. Hiszen, ha az efféle személy ítéletei normatív mérceként szolgálnak, akkor azok többek kell legyenek puszta szubjektív benyomásoknál: mások (alantasabb) ízlésének és megítéléseinek alapjaivá válnak. De milyen alapon?

Amennyiben a kritikus ítéletei is csupán egy elme reakciói, úgy nem válik világossá, miért kellene ezeknek nagyobb jelentőséget tulajdonítani, mint bármely más személy szubjektív tapasztalatának. A (kora)modern filozófia egyik legizgalmasabb logikai következetlenségéből fel kell ismernünk tehát a tényt, hogy az esztétikai ítélet egyszerre személyes élmény és közös érvényességre törekvő állítás.

Mit kezdjünk akkor azzal a ténnyel, hogy az imént – mindenféle indoklás nélkül – lesajnáltam Pottyondy Edina könyvét? Semmit. Mivel – mint az kiderült, az esztétikai ítélet egyszerre individuális és kollektív – tulajdonképpen szívességet tettem az olvasók közösségének: objektív mércévé nemesítettem kulturális kálváriámat, hogy Önöknek ne kelljen elolvasniuk azt, amit nem érdemes.

április 22, 2026 | Lovassy Cseh Tamás | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy mondat az alávetettségről

De hiszen, hol alávetettség van, ott alávetettség van, gondolom, pedig mondanom kéne, de mégsem mondom, csak gondolom, és jobb is lesz így mindkettőnknek, nekem legalábbis minden bizonnyal, és talán neki is, a kollégának, aki egy darabot próbálva egyszerre megszakítja amúgy is szaggatott és ezért igencsak zaklatottnak tűnő gondolatmenetét, hogy rám nézzen, és valódi kétségbeesésében – merthogy egy ilyet egy színész színlelni, esetleg megjátszani tudjon, legyen bármilyen tehetséges játékos is, képtelenségnek gondolok – egy kérdéssel álljon elő, mely nem valódi kérdés, sokkal inkább nevezném felismerésnek, a kétségbeesett eszmélés megindító, mondanám, de nem mondom, csak gondolom, már-már sajnálatra méltó állapotában, vagy mint Handke idézi fel anyját, aki csak állt, tátott szájjal állt a „sok sok esemény szélén”, úgy néz rám most ő, a kolléga, akit e ponton talán meg is vetek, mert hosszú, fáradtságos és forradalminak hallucinált beszédem után – amit nem én akartam, amire kényszerítettek, de a szerepet jól játszom – a világ legtermészetesebb dolgaként kérdezi, pedig nem kérdés az, sokkal inkább kijelentés, sokkal inkább undorító köpet, ami a cipőm orrán landol, csattan, mint egy szégyenérzet nélküli beismerés, hogy tudniillik mindaz, amire ezt a szerkezetet építeni szándékozunk, ami a megfejtés lényege, a jövőbeli és reményteli előadást összetartó habarcs, zárókő és fundamentum, számára igenis idegen és értelmezhetetlen, ő köszöni, jól van, a lázadásnak, forradalomnak, felszabadulásnak nem látja értelmét, miért, minek, mikor, hiszen, mint mondja – és láthatóan így is gondolja –, ő köszöni, az aprócska és esetlegesen felmerülő nehézségek, amolyan hétköznapi gondok, mint a tejföl ára és a megélhetési válság, amellyel – valljuk be – együtt lehet élni, csak legyen az ember türelmes, esetleg reményvesztett, és ha – hogy remélni tudjon – ne gondoljon (mert nem gondolhat, mert akkor vége, akkor mindennek vége) a közelgő elmúlásra, vagy a próbaterem levegőtlensége, egy kezeletlen keresztharapás, büntetőkamatok és hasonló, esetlegesen fölmerülő bökkenők ellenére is ő, a kolléga, rendben lévőnek érzi életét, szóval beszélhetünk itt a forradalomról, úgy véli, mondja, érti, megértette, gondolja, a lázadás szükségszerűségét, de hogy ezt milyen formában és egyébként is miért várjuk el tőle, az erre adható – meggyőződése szerint egyetlen – választ még keresi, így tehát ha benne ez a próbafolyamat bármiféle nehézséget is eredményez, az csak azért történhet meg, mert képtelen volt még teljes egészében magáévá tenni, így mondja, magáévá tenni, a gondolatot, hogy bármiféle (feltételezett) alávetettségében is lázadóvá válhat, sőt, kell válnia, ha már – és ezt már nem ő mondja, én gondolom – a sors úgy hozta, hogy a megszólalás joga és lehetősége, hiszen szakavatott játékos, nála van – bár inkább mondanám: bitorolja –, és ennek ellenére vagy helyesebben épp ezért nem érti, hogy mit nem értek, hogy miért csak nézek rá, egy pillanatig visszafogott, elfojtott lélegzetem figyelve, megvárva amíg szétfeszíti a hiány a tüdőm, amíg már szinte önmagába roskad, kivárok, nem szólok semmit, visszatartok, miközben arra gondolok, hogy

de hiszen, hol alávetettség van, ott alávetettség van, gondolom, pedig mondanom kéne, de mégsem mondom, csak gondolom, mert mit is mondhatnék, honnan is kezdhetném, és egyáltalán, egészében nézve a dolgot feljogosítva érzem-e magam, és ha úgy is lenne, valóban feljogosítva lennék (vagyok?) – kitől, mi célból? –, hogy ezt a megélést – mondanám, tévképzetet, de nem mondom, csak gondolom – megkérdőjelezzem, vagy még inkább, ahogy arra valójában vágyok, porrá törjem, hogy törmelék maradjon, por maradjon, vagy még csak annyi sem e tévképzetből, a kolléga tévképzetéből, amit olyan sokan – Gorkij vagy Louis – már előttem porrá törtek, utóbbi pedig tovább is ment, mert mindig lehet tovább menni, és megnevezte, hogy ti, vagyis ők, vagyis akiket Louis nevén nevezett[1] – Chirac, Bertrand, Sarkozy, Hirsch, Hollande, Valls, Khomri és a többi összeesküvők –, hogy ti, vagyis ők roppantották meg a gerincet, tették tönkre a belet, az apja gerincét és az apja belét, az alávetett,  bonyolult apát zúzták atomjaira, majd meghalt és – egyelőre – nem támadott fel, amíg pedig így van, fiában, Louisban él, aki szót kér, vádol, néven nevezi az összeesküvőket, mert, ahogy a kollégáé, úgy az övé is a megszólalás lehetősége, következésképpen némi felelősséggel is számolni kénytelen, de mitévő legyen a kevésbé szerencsés (értsd: túl szerencsés) csillagállás alatt született, aki köszöni jól van, lázadásnak, úgynevezett forradalomnak sem igényét sem szükségességét nem tapasztalja, érti, mondja, nem érti, gondolja, hogy mire ez a hűhó, és ahogy őt nézem, ahogy rajta keresztül magamat figyelem, egyre jobban megértem, 

hiszen, hol alávetettség van, ott alávetettség van, gondolom, pedig mondanom kéne, de mégsem mondom, csak gondolom, miként azt is, hogy lám, márcsak annak a kerítésnek az észre- és számbavétele is micsoda feladat, amelynek egyik oldalán állva – így a graffiti[2] – egyszerre beléd hasíthat a felismerés, hogy éppen ott és nem a másik oldalon ácsorogsz, ilyen körülmények között pedig, ha már a puszta helyzetünk felismerése is megugorhatatlan feladatnak bizonyul, a legkevésbé sem őt (a kollégát) kell felelősségre vonnom, sokkal inkább magamat, a türelmetlen, az azonnali ítéletre kész, a sznob magamat, aki felszabadításról hallucinál, aki követeli a forradalmi alapállást, aki elvárja az ellenállást, ahelyett, hogy időt szánna a közös jelen részletekig menő kibontására, méginkább: megfejtésére, méginkább: megértésére, hogy neki, a kollégának, aki szaggatott és ezért igencsak zaklatottnak tűnő gondolatmenetét félbeszakítva, már-már kérlelőn tekint rám, jelezve, hogy – mert szakavatott játékos – kész a játékra, mégha nem is világosak számára a játékszabályok, nevezetesen az alapállás, a megszólalás alapállása nem tisztázott számára, ugyanis, emlékszünk, ő köszöni, jól van, szóval hogy neki valami kézzel fogható, kapásból rávágható megfejtéssel szolgálhassak, valahogy így, hogy kedves kolléga, pillanatnyi (vélt) jólléted egyetlen okát, amit a szakirodalom egyszerű durvasággal osztályvakságnak bélyegez, egy pillanatra kérdőjelezzük meg, tegyük zárójelbe, gondoljuk át- és újra, végezzük el az ellenpróbáját, cáfolatokat keressünk, egyszóval és végeredményben tételezzük illúziónak, tudva tudván, hogy „azoknak a társadalmaknak a teljes élete, melyekben a modern termelési mód uralkodik, mint óriási spektákulumgyűjtemény jelenik meg”[3], és ha erre nyitottnak mutatkozol, kedves kolléga, talán számodra is világossá válik, hogy miről (nem) beszélek, nevezetesen arról, hogy

hol alávetettség van, ott alávetettség van, gondolom, pedig mondanom kéne, de mégsem mondom, csak gondolom, miként nem mondom, de gondolok rá, kedves kolléga, hogy a valóságnak, amelyben, lám, egymás útjait keresztezzük, a szegénység az uralkodó alapélménye, mégha – látszatra – tobzódik is a bőség, és gazdagodásunk sincs ingyen, milliókat üldöz nyomorba, szülőföldet, lakóhelyet és életteret tesz teleszülhetetlenné, lakhatatlanná és élhetetlenné, és milliókat kényszerít elidegenítő munkák elvégzésére, amely megöli a lelket, a reményt és a képzeletet, s bár látszólag növekszik minden, és ostobán azt mondjuk: jólét, az egymás közt egyre csak növekvő táv útját, mit bejárni már képtelen vagyunk, az egyenlőtlenség tégláival szegélyezték, és csak félve hiszem már, gondolom, hogy a történelem jelen, kétségbeejtő pontjáról a jövőbe nézve a legtöbb ember számára – ahogy azt Wright[4] írja – „jobbá fordulhatnának a dolgok”, de azt is gondolom, és ezt már mondtam is, hogy az emberek nemcsak osztályérdekeik mentén szerveződnek, azt hiszem, mondtam, értékeik mentén is képesek az együttműködésre, s mert így van, morális alapokon nyugvó fantáziáik is motiválják őket, s mert így van, mondtam, akár saját osztályérdekeikkel ellentétesen is készek cselekedni, s mert így van, mondtam, kedves kolléga, ha csak félve is hiszem, de hiszem, hogy hol alávetettség van, idővel szabadulás is van, mégha nem is érted, hogy miről beszélek, s ha egyelőre így is van, nincsen ezzel semmi baj.

[1] Éduard Louis az Akik megölték az apámat című szövegében nevezi néven – és teszi felelőssé apja haláláért – azokat a 20-ik és 21-ik századi francia politikusokat, akiknek a különböző kormányzati intézkedéseik csak még inkább alávetett és kizsákmányolt helyzetbe hozták a munkásosztály legkiszolgáltatottabb csoportjait. 

[2] Az elhíresült felirat így hangzik: „Az osztályöntudat az, amikor tudod, melyik oldalon állsz a kerítésnek.”

[3] Guy Debord A spektákulum társadalma című munkájának első tételében téríti el Marx jól ismert mondatát: „Azoknak a társadalmaknak a gazdagsága, melyekben a tőkés termelési mód uralkodik, mint »óriási árugyűjtemény« […] jelenik meg.”

[4] Erik Olin Wright amerikai szociológus a Hogyan legyünk antikapitalisták a 21. században című munkájában vizsgálja az ellenállás lehetőségeit.

március 25, 2026 | Demény Péter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Az új világ zenéje

Nemrég a bukaresti Liszt Intézetben újra alkalmam volt meghallgatni A kékszakállú herceg várá-t, és rájöttem, miért kellett Bartóknak annyit szenvednie. Saját maga miatt. Ez az opera ugyanis annyira kevéssé opera a megszokott értelemben – például az én „megszokott értelmemben” is, aki a kolozsvári operában nőttem fel, és leginkább a bel canto műveit hallgattam –, hogy kezdettől irritálóvá válhat azok számára, akik nem ismerik az egész tradíciót. Az angol lobogó egyik mondatával lehetne ezt a hagyománytalan, magát természetesen rendkívül hagyományőrzőnek mondó attitűdöt a legjobban jellemezni: „Ha már Strauss, akkor legyen Johann.” 

Gyermekkoromban olyan szembeállítások járták, mint hogy „Kodály miért tudott érthető lenni?!”, ami persze azt jelentette, hogy „Bartókot nem értjük”, holott mint Blum Tamás írja egyik szép esszéjében: „Az ember gyakran találkozik ezzel a megfogalmazással: Nem értem ezt a zenét, ami azonban valószínűleg azt jelenti, hogy a hallgatónak nem tetszik az a bizonyos zene, s nem tud véleményt alkotni róla. Az értem vagy nem értem kifejezés nem világítja meg kielégítő módon a hallgató és a zene viszonyát.”

Még nekem magamnak is, aki felnövésem óta igyekeztem bepótolni a kimaradtakat, és Brittent vagy Eötvös Pétert is hallgatni, tehát nekem is nehezemre esett azt az agyamban lüktető, a koponyámat kalapáló zenét végighallgatni, amelyben időnként éles sikolyok tépik a dobhártyát. Ült előttem egy úr, aki végig részint segélykérően, részint szemrehányóan meredt a mellette ülő hölgyre, holott még csak ismerősök sem voltak szerintem.

Szóval: Bartók nem akart megfelelni, nem akarta meghagyni a hallgatót abban a passzív, ellágyuló kényelemben, amelyben addig ült. Ami valószínűleg azt jelenti, hogy nem tudta meghagyni benne – innen kellene hallgatnia mindenkinek, akinek „sok”. Úgy értem, ez a zene született benne, Bartókban, és ha már ez született meg, akkor miért írt volna mást?! Mint ahogy Kodály sem a hallgató kényelmére gondolt, hanem benne meg az a zene született meg.

Szó se róla, nyugodtabb maradok én is, ha a Háry-t vagy a Székely fonó-t hallgatom, s az egész magyarságomat belelátom a Balatonbaharaharahaha. De Verdit vagy pláne Puccinit is szívesebben hallgatom, mint Wagnert, mégsem gondolom, hogy az utóbbi „kisebb” zeneszerző lenne. 

Értem azért a problémát: „Kodály magyar népdalokat gyűjtött”, és ez valamiféle „magyarsági bizonyítványt” biztosít a számára. De hát a művészetben kit érdekelnek a magyar igazolványok?! A tehetség az egyetlen, ami számít. Az opera pedig nem mindig melodramatikusan előadott szomorú történet, hanem olykor maga a tragédia. Ahogy növünk ki a XX. századból, egyre inkább az.

A szorosság, a szűkösség is probléma bizonyára. A Kékszakállú-ban megvalósul az a hármas egység, amelyet Arisztotelész követel meg a tragédiától. A cselekmény ugyanazon a helyen játszódik, tömör időben (néhány óra csupán), és egy szálon fut. A hallgató nem pihenhet meg, nincsenek csillámló ütemek vagy színváltozások. Olyan az egész, mint egy kínzókamra.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a hallgató nem menekülhet el önmaga elől. Kodályban az a nagyszerű, hogy magyarnak képzeljük magunkat, és aztán már semmi gondunk nincs is. Sokkal több érzékenység kell hozzá, hogy az ember azonosítsa magát Háryval, és szembenézzen a hazugságaival, mint amennyivel egy átlagos operahallgató rendelkezik. Mint Verdi, Kodály is meghagy bennünket abban az állapotban, amelyben többé-kevésbé nyugodtan hallgatjuk egy tőlünk különböző ember szólamait.

A Kékszakállú azonban a székhez szegez, és nem engedi, hogy elfordítsd a fejed. Nem andalodhatsz el semmilyen módon. Egy lelkes zongoraművész bevezetést tartott az operához, amelyből kiderült, hogy Bartók népdalokra építette a zenéjét. Igen ám, de azok meglehetősen megváltozott formában hangzanak el, szövegszerűen nem is hangzanak el, csak az átírt, bartókosított ütemeik. Nincs menekvés.

Nem tudom, milyen az összefüggés egy zeneszerző és a zene között, amelyet ír, de Bartók emigrálásában nagy szerepe lehetett a zenéjének. Elvégre a művészet mindig a legbelül hullámzó lélek kifejeződése, egyfajta kíméletlen tükör. Bartók minden hangjeggyel közelebb kerülhetett ahhoz, hogy hajóra szálljon. Addigra már semmi önáltatás nem volt benne.

Ez a kulcsszó: az önáltatás. Bartókban egy szemernyi sincs belőle. Nem úgy indulunk el, hogy aztán néhány elalvó csillár után nyugodtan megérkezzünk. A Bartók Amerikában nyugtalan soraiban Szilágyi Domokos valószínűleg önmagával küszködött, és amikor leírta, hogy „csak az igaz, ami végtelen, / minden véges: megalkuvás”, akkor már tudta, hogy nincs sok remény a földön. Bartók hangsúlyozottan reménytelen zeneszerző.

És mégis reményre ad okot már pusztán a tisztánlátásával. Ha volt valaki, aki ennyire felismert mindent, akkor talán nem volt egyedül, hiszen akkor lehetséges. Ez a zene, amely minden nyugalmunkat szétveri, egy új világ létrehozásában érdekelt.

december 23, 2025 | Novák Éva | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Hogy megtértem hazámba s láttam romokban áll

A huszadik század két nagy elméje, Albert Einstein és Sigmund Freud egy nemzetközi szervezet felkérésére levelet váltott egymással, a háborúról, az okokról, a megelőzés lehetőségeiről. A levélváltás Háború, de miért? címmel jelent meg egy vékonyka kötetben. Einstein a nevelés szerepét tartotta kiemelkedőnek a háború megelőzésében, „neveltetésünk a bölcsőben kezdődik: a földkerekség minden édesanyjának felelőssége gyermekeit a béke megtartása érdekében nevelni.” Megállapítja, generációk sora szükséges ahhoz, hogy ez a fajta nevelés hatásos lehessen.  

Freud utal az állatok és az emberek közötti hasonlóságra: „Az emberek lényegében erőszak alkalmazásával oldják meg érdekellentéteiket. Így van ez az állatvilágban is, melyen talán jobb lenne nem felülhelyezni magunkat.” Einstein és Freud is pacifistának vallja magát, Freud ezért kérdezi: „Meddig kell tehát várnunk, amíg a többiek is pacifistává válnak? Nem lehet megmondani, de talán nem lenne egy utópikus reménység megjósolni, hogy a kulturális beállítottság és a jövendő háborúktól való jogos félelem befolyásoló ereje véget vethet a háborúskodásnak.”  

1932-t írunk, 14 évvel az I. világháború befejezése után, hét évvel a második kirobbanása előtt. Ezek az évek is, akár a megelőzők, akár a következők, nem a háborút kirobbantani akarókra voltak veszélyesek. A probléma azokkal volt, akik nem akartak háborút, akik a konfliktusokat harc nélkül próbálták megoldani. Jean Jaures francia politikust, akit a „világ lelkiismeretének” neveztek, háborúellenessége miatt gyilkolta meg egy háborúpárti, nacionalista merénylő. Bertrand Russell filozófust, matematikust állásából bocsájtották el pacifizmusa miatt, sőt, féléves börtönbüntetést is kapott. Bálint György egyik írásában azt világítja meg, hogy a békét, erőszakmentességet hirdető Mahatma Gandhit európai körútján miért fogadja értetlenség az 1930-as években.(Gandhi ellen többször követtek el merényletet, egy nacionalista ölte meg.) A pacifizmust, régebben, írnám, de még most is, sokan és sokszor a gyávasággal azonosítják (az első világháború alatt Angliában harcias nők megalapították a Fehér Toll Rendjét, fehér tollakat adtak a civil ruhát viselő férfiaknak, a gyávaság jelképeként). 

„Kitűnő államférfiak, kitűnő tudósok és kitűnő írók hirdették a hazugságokat, bizonyították, hogy a háború a békéért, a kultúráért folyik, hogy az ellenség barbár és kisgyerekeket reggelizik. Aki pedig nem volt hajlandó velük hazudni, azt hazaárulónak nevezték vagy – a finomabbak és a „megértőbbek” – elmebetegnek. Végül pedig az egyik fél győzött – és egész Európa ittmaradt legyőzötten.” – írta Bálint György.

Politikai elemzők, történészek képesek kijelenteni háborúk előzményeinek elemzése után, hogy pedig senki nem akart háborút. Ennyire nehéz reálisan belátni, hogy sokan akarták, akarják a háborút, mindenféle önös érdek miatt, kár és káros letagadni. Akarják többek között a fantázia nélkül élők, akik elképzelni sem tudják, mi történik a háborúban, és akarják a saját fantazmagóriájuktól elvakultak, elborultak. Az első és második világháború kitörése előtt évekkel készültek már bizonyos országok, kormányok a háborúra. 

A forgatókönyvek azonosságai nyilvánvalóak, kezdődik a készülődés a háborús nyelvezet túlburjánzásával, amikor a harc, küzdelem, támadás, védelem, csata, győzelem szavak egyre gyakrabban fordulnak elő a kormányzati beszédben, amikor a kormányok vezetőinek, a vezéreknek, a diktátoroknak egyre keményedik az arca efféle szavak kiejtése közben, folytatódik az ellenség kijelölésével, az ellenség meggyőző eszközökkel történő, közös ellenséggé tételével, a vádakkal, hogy ránk akarnak törni, veszélyeztetnek, nekünk kell először lépni, végül az ellenség elembertelenítésével. A háború kirobbantása után aztán az áltató eufémizmusok, amikor a háborúban elesettekről tudósítanak. A háborúban az emberek nem elesnek, a háborúban meggyilkolják, legyilkolják az embereket/a háborúban meggyilkoltatják, legyilkoltatják az embereket. 

Latzkó Andor, akinek az első világháborúról szóló beszámolója 1917-ben jelent meg több nyelven, hogy a háborús cenzúra rögtön betiltsa, írja Emberek a háborúban című könyvében a szabadságról a harctérre visszautazó katonákról, hogy van bennük némi megkönnyebbülés, mert nem kell tovább alakoskodniuk az otthoniak előtt, „akik számára az öldöklés és halál borzongás nélkül tárgyalható közhely csupán”. 

Az az állítás, hogy egy háború átélése visszatarthat egy jövendő háborútól, nem állja meg a helyét, hiszen a huszadik század legnagyobb, ámokfutó tömeggyilkosa például az első világháborút akarta újrajátszani, csak más befejezéssel.

Amosz Oz Hogyan gyógyítsuk a fanatikust című kötetében leírja, hogy pacifistaként részvételét két háborúban is, nem szégyelli. „Soha nem harcolnék területszerzés céljából, azért, hogy a nemzetnek legyen még egy szobája. Soha nem harcolnék szent helyekért, úgynevezett nemzeti érdekekért. Ám, ha harcolnék, úgy harcolnék, mint akibe belebújt az ördög, úgy harcolnék az életért, és a szabadságért. Semmi másért. Ez talán szakadékot teremt köztem és az átlagos európai pacifista között, aki állítja, hogy a világban legnagyobb gonosz a háború.  Az én szótáramban a háború rettenetes szó, de a legnagyobb gonosz mégis az agresszió.”

Talán ideje leszámolni azokkal a feltételezésekkel, hogy minden ember jónak születik, hogy minden ember alapvetően jó, bár szívesen hinnénk benne, és ne zárkózzunk el egy buddhista szellemi vezető kijelentésétől sem: az emberben a könyörületesség és a bölcsesség hatalmas erő-tartaléka rejlik. 

Az ember agresszióval születik, a nevelés, az emberi társadalom írott és íratlan törvényei abban segíthetnek talán, hogy indokolatlan támadásokat, állati ösztönöktől vezérelt alaptermészetét túlhaladva, ne kövessen el. Elég csak egy tényező hiánya, talán a jóra való törekvésé, máris megháborodott agresszorként működik. Ideje lenne már a gyermekek ártatlanságának mítoszával is leszámolni, a számtalanszor efféle témákhoz odaráncigált Nyilas Misire vagy A legyek urára utalnék, nem mellékesen emlékeinkre, frissen szerzett tapasztalatainkra támaszkodást javasolva a véleményalkotáshoz. 

A szeretetet, akárhonnan letéphető és akárhova felragasztható matricaként emlegessük-e itt, és a műveltséget, mint agressziót gátló tényezőt? Utóbbinak ahhoz, ki milyen jó ember, ki milyen békeszerető, békét akaró, az égvilágon semmi köze nincsen. A jugoszláv polgárháború egyik hírhedt tömeggyilkosa pszichiáter volt, aki jelentős irodalmi műveltsége mellett verseket is írt, és tizenhárom évi bujkálás után, elfogása után sem ismerte el bűneit. Emlékeztessünk-e, botcsinálta fiók-moralistaként, hogy a bűnösség be nem látása a bűnösség duplázását jelenti? Mire mennénk vele? 

A jugoszláv polgárháborúról többen jelentették ki, évekkel a befejezése után, hogy közelsége ellenére is távolinak tűnt. Lehet, hogy egy háborút közvetlenül megelőző utazás miatt, nekem hatalmas trauma volt, és nagyon közeli. Dubravka Ugresic könyveit, amelyekben leírja a polgárháborúban széthullott Jugoszlávia emigránsainak hontalan vergődését, összerándult gyomorral olvasom. 

Nemzedékek nőttek fel, megkímélve a háborúk említésétől is, és nem tudható, a megkímélés jót tett-e nekik? Kialakulhatott-e így bennük zsigeri iszonyat a háborúk iránt? Tudják-e, hová vezethet az agresszió, akár a céltalan, akár a célt talált? Megfelelő kímélet-e, ha nem hívjuk fel figyelmüket hatásosan a veszélyre, annak biztos tudatában, hogy a történelem mindig ismétli önmagát? Virginia Woolf 1938-ban közreadott, Három adomány című esszéjében írta: „úgy kell nevelni a fiatalokat, hogy gyűlöljék a háborút”. De ki figyelt oda, ki figyel tudósok, művészek háborúellenes szavaira?

Annie Lauran még a múlt század hetvenes éveiben végzett felmérést gyerekek és felnőttek között, a második világháborúra vonatkozó kérdéseket feltéve, döbbenetes mértékű tudatlanságot feltárva.

Szeretnénk ellentmondani, szeretnénk cáfolni, mégis lehet, fájdalmasan lehet, Richard Flanagan gondolatai az erőszakról igazak: „Egy pillanatig úgy rémlett, megértette egy rémisztő világ igazságát, amelyben nincs menekvés a borzalom elől, melyben az erőszak örök, a nagy és egyetlen bizonyosság, nagyobb a civilizációnál, amelyeket létrehozott, nagyobb bármely istennél, akit ember imád, mert ez maga az egyetlen igaz isten. Mintha az ember csak azért létezne, hogy továbbadja az erőszakot, s így biztosítsa magának örök uralmát. Mert a világ nem változik, ez az erőszak mindig létezett, sohasem fog kitörlődni, emberek fognak meghalni más emberek csizmája, ökle, borzalma alatt az idők végezetéig, és a teljes emberi történelem az erőszak története.”

Az indokolatlan agressziót az emberből eltüntető tényezők közül nem véletlenül hiányzik a vallás, helyhiány miatt sem célszerű felsorolni a különböző vallások nevében elkövetett atrocitásokat, bűnöket, mulasztásokat, háborúkat. Popper Péter írja, hogy csak elnézi: „A nagy egyházak milyen sok szép és jó dolgot hirdetnek, tanítanak: szeretetet, toleranciát. A hinduknak volt hatezer évük rá, hogy az emberiséget megjavítsák, a zsidóknak négy-ötezer évük, a buddhistáknak két és félezer, a keresztényeknek kétezer, a muszlimoknak ezerháromszáz, és mi az eredmény? Valami nem stimmel?”

A történelem a háborúk története, és a különböző helyszíneken fellelhető Hősök Terein, uralkodók és szentté avatottak mellett hadvezérek szobrai díszelegnek. (A.J. Toynbee történész szenvtelennek szánt véleménye sem fest szebb képet a történelemről, szerinte nem más, mint egyik mocskos dolog a másik után.) 

Már az időszámítás előtt könyvek íródtak a háború művészetéről, hogy utódok lapozgassák majd, sikeres hadjáratok reményében. A háborúk mindenféle jelzőket és neveket kaptak az idők során, valósnak vélt indokokat. Az egyik oldal hősei a másik oldal szörnyetegeivé váltak.

A huszadik század addig soha nem látott módon bővelkedett háborúkban, és a háborúkat átéltek, túlélők könyvei is megjelentek sorra, gyarapítva a kollektív emlékeket, de el nem tántorítva háborúzni szándékozókat szándékaiktól. Van, akinek elég egy túlélő emlékező meghallgatása, elolvasása, hogy meggyőződéssel jelentse ki: soha többé háborút. Van, aki mindenféle traumát, következtetések és tanulságok levonása nélkül, gyorsan elfelejtene. Van, akit hidegen hagy bármiféle emlék, összegzés, tapasztalat, nem fedez fel bennük visszatartó erőt, semmiféle útmutatást nem vél felfedezni bennük a jövőt illetően. Lassan kihal a huszadik század utolsó tanúinak, bűnöseinek és áldozatainak nemzedéke, halkul a hangjuk, ahogy múlik évre év.

Így a XXI. század sem marad ki a háborúskodásból, nem nyílik új fejezet az emberiség történelmében, nem befolyásol semmit a technológia csúcsra járatása, az emberiség kollektív tapasztalata. „Megesett, tehát megeshet újra: ez mondandónk lényege. Megeshet bárhol. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bizonyosan megesik, hogyan is mondhatnám.” – így Primo Levi. De megesik, kezdődnek háborúk megint, háborúk, amelyekről évszázadokkal ezelőtt a furfangos manipulátor Machiavelli jelentette ki: „A háborút akkor kezded el, amikor akarod, de nem akkor hagyod abba, amikor szeretnéd.”

Egy 18. századi politikus állítását, mely szerint a gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a jók csendben maradjanak, egészíti ki egy huszadik századi író azzal, hogy a gonosz győzelméhez csak annyi kell, hogy a rosszaknál legyen a fegyver. (Jó hír a fegyvergyártóknak!)

Reménytelenül idejétmúltnak tűnik mindenki, aki a háborúk megakadályozására szólít fel, mintha egy elemes szerkezet egyik, beépített elemének létjogosultságát vitatná, és talán sajnálatra méltóan naivnak, aki a béke szót kiejti, mint élet-idegent. 

Az első világháborúról készült, talán legismertebb festmény John Singer Sargent képe, a Gassed, amelyen egymás vállába kapaszkodva haladó, gáztól megvakult katonák sora látható, amint elesett, földön heverő társaik mellett a harctéren haladnak. Erőltetett-e a hasonlat velük, ha a jelenben élő, vakon botorkáló emberiségre gondolunk? Hányan tiltakoznának most, így kiabálva: Nem igaz, én látok?

Az újra és újra felszínre bukkanó késztetést nehéz legyűrni, hogy hatásvadász ajánlásként, háborúról szóló könyvek és filmek végeérhetetlen listáját adjam közre, mindenféle kísérő szöveg nélkül, s aláfestésként, bármilyen közhelyesnek tűnjön, John Lennon Give peace a chance dala szólna. 

Az újra és újra felszínre bukkanó késztetést nehéz legyűrni, de nem is kell talán, hogy atavisztikus átkokat szórjon az ember (halak szájából néma buborékok) a háborúkat kirobbantókra.

„Mert van oltalom minden létező/ ellen, legyen tűz-víz-fagykár, vihar – /eltöprenghetsz a változatokon:/ az ember ellen nincs oltalom.” (Harry Martinson)

november 29, 2025 | Hermán Dániel | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Gyűlölöm a nézőket

Ești cam constipat, frate.[1] – köpött szemeim közé a kéretlen üzenet első mondata, amolyan köszönés gyanánt. A szombat éjjel bevillanó, lakonikus „levél” egy ismert színrendezőtől érkezett, aki, mint suta mondataiból kiderült, nem szimpatizál kritikámmal, mely jelen lap hasábjain látott napvilágot júniusban. Végtelen konfliktuskerülésemnek tudható be, hogy nem idézek többet a hozzám intézettekből, de biztosíthatok mindenkit afelől, hogy külön ki volt hangsúlyozva, mennyire gyűlölöm a nézőket, milyen kevés kapacitásom van bárminemű humorra, és, hogy az előadás nézésekor már fejben írom a kritikát – az utóbbiban van igazság, urambocsá.

Úgy döntöttem hát, pár recenzensekre vonatkozó verdiktumot hagyok az utókornak, hogy a mindenkori színházi és egyéb alkotó felkészülhessen az ádáz visszhangra, átüthetetlen vértezetet kínálva így a recepció recepciójának. Következzen tehát néhány olyan axióma, mellyel retorikailag könnyebben lehet megsemmisíteni a vitaindítók érveit, a kulturális tápláléklánc legalján elhelyezkedő kritikusok reflexióit.

A kritikus rossz tanító csupán, ne orientáljon, bőven elég az interpretáció

Téved, ki azt hiszi, joggal tulajdoníthat a művészetkritikának kánontermtő, közízlésformáló szerepet. Egy Susan Sontag nevű szerző így nyilatkozott egyszer Against Interpretation című esszéjében: „A kritikának azt kell megmutatnia, miként van az, ami van, nem pedig azt kell közölnie velünk, mit jelent.”[2] Nos, ez a kijelentés nem, hogy röhejesen blőd, de természetesen teljesen hibás is. Miért ösztökélné a kritikaíró bármiféle szkepticizmusra olvasóját? A kultúripar tökéletesen sokszínű palettát biztosít a fogyasztói társadalom minden tagjának – sületlenség lenne azt bármiféleképpen elutasítani. Kiszolgálni a forgalmazást mondhatni helyes viselkedés, polgári jólneveltség kérdése. Zabáljunk be mindent két pofára, amit a művészet terülj-terülj asztalkáján elénk tolnak! Ha meg igazán jóllaktunk, böffentsünk diszkréten, illedelmesen megköszönve a királyi vendégséget. Csak a gourmand falatozik kimérten, fogásait gondosan megválogatva – az efféle viselkedésről pedig tudjuk, hogy deviáns, sőt módfelett perverz. Sose törődjünk a teljes elnehezedéssel, görcsölő hasunkkal!

A kritikus frusztrált dilettáns, nem szakmabeli

Köztudott, hogy a színikritikus az a színész, rendező, akit tehetségtelensége okán nem vettek fel a főiskolára. Ugyanez a helyzet továbbá az irodalomkritika kultiválóival – akik jópár könyvet elolvastak életükben, középszerű, vagy legalább méltányolható produktumot viszont mégsem tudtak létrehozni soha –, de a zene-, a film- és a médiakritikusokkal is. Woody Allen nyomán mondhatnánk azt is, hogy: aki tudja csinálja, aki nem, az kritikussá lesz. De mi a helyzet akkor a színházakkal, akik megannyi protokolljegyet osztanak a recenzenseknek? – kérdezhetné méltán az olvasó. Miért várják hát tárt karokkal az irigység és rosszindulat apostolait? Mi végett támogatják állhatatlan ámokfutásukat, fröcsögő fajtalankodásukat? Romlott kéjelgése ez megannyi teátrumnak – végignézni, akár Nero Róma leégését, hogy jegyzetelnek, kaparják le előadások közben irreleváns gondolataikat ezek a boldogtalanok. Kinek jó ez? Az alkotóművészeknek, a közönségnek biztos nem! A szakmai elit pedig őrült lenne efféle kontárokat figyelembe venni. Csak ismételni tudom magam: furcsa és érthetetlen. De az intézményekről majd inkább egy másik írásban!

A kritikus szubjektív zsarnok, nem objektív mérce

Bálint György, múlt századi és szociálisan igencsak érzékeny kritikusunk ezt írja Intelmek kezdő felháborodókhoz című esszéjében: „Mi háborítja fel a szellem emberét? Semmi esetre sem sze mélyes ügy. […] Valami szemé lyentúli kell hozzá, valami általános elvi.” Igaz lenne ez a műbírálóra is? Természetesen nem – a kritikusra elsősorban nehéz lenne a „szellem embere” címet aggatni, másodsorban a recenzens bárhogy is próbálkozik, soha nem lesz igazán „személyentúli”. A Bálint-idézet ragyogó példája a „kritikus, mint tárgyilagos mutató” mítosznak. Ha ezek a görcsös firkászok ténylegesen elfogulatlanok, miért találkozunk soraikban rendre az írói stílus, rendezői habitus vagy a színészi játék szőrszálhasogató és személyeskedő elemzésével? Nem is kérdés: mindennemű kelletlen reflexió szubjektív harsogás csupán.

A kritikus sorsa, avagy a nagy verdiktum

Mit kezdhet hát egy „civil”, egy sikeres vagy kevésbé sikeres művészember a recenzenssel? Többnyire semmit. Hogyan kéne akkor társadalmilag viszonyulni a műbírálóhoz? Leginkább sehogy. És végül: milyen legyen maga a kritikus? Főként semmilyen. De talán ne is legyen egyáltalán, hisz úgy is gyűlöli a nézőket.

[1] Magyarul: „Elég karót nyelt vagy, tesó.” A „constipat” szó szerinti jelentése a román nyelvben „székrekedéses”. A „frate” informális megszólítás, a magyar „tesó” vagy „öcsém” megfelelője.

[2] Susan Sontag: „Az értelmezés ellen”, ford. Rakovszky Zsuzsa, Holmi, 10. évf. 3. sz. 1998, 424. old.

augusztus 5, 2025 | Demény Péter | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Hódító ártatlanok

Kétarcú szerencse egy fordító számára, ha abba a kultúrába költözik, amelyet fordít. Amikor A negyedik szív című antológiát szerkesztettem (Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2022), akkor még Marosvásárhelyen éltem, Erdélyben, a magyar kultúrában; magyar volt a feleségem is, és mondhatom, bűvös felületességben úsztam. Nem szándékosan, hanem a helyzetemből kifolyólag. A román írókat-költőket csak emailekből ismertem, alig néhányukkal találkoztam személyesen is. 

Most azonban már szinte három éve Bukarestben élek, a barátnőm román, egész nap románul élek, és sokukat megismertem. Egyre több írótáborba kerülök el, tavaly Iași-ban rezidencián is voltam egy hónapig a nagyszerű FILIT-nek köszönhetően (ez a Festivalul Internațional de Literatură și Traducere – Nemzetközi Irodalmi és Fordítói Fesztivál betűszava, mely évente két írói ösztöndíjat hirdet), szóval most már a román kultúra tagja vagyok. Így aztán erőt vett rajtam egy hályogkovács-effektus: mintha korábban nem is tudtam volna semmit, úgy érzem magam. 

Ebből a helyzetből az is következik, hogy az ember rengeteg bukaresti írót ismer meg, és arra is kell vigyáznia, hogy ne kerüljenek túlsúlyba. Ezért örülök, hogy a válogatásba számos nagyszerű „Bukaresten kívüli” szerző került be: a Franciaországban élő Ioan T. Morar és Matei Vișniec, a temesvári Șerban Foarță és Robert Șerban, a nagyváradi Mihók Tamás (aki társam a kulturális kétlakiságban), a iași-i Mariana Codruț, Sorina Rîndașu, Șerban Axinte és Bogdan Crețu, a kisinyovi Moni Stănilă, Emilian Galaicu-Păun és Alexandru Vakulovski, a nagyszebeni Marin Mălaicu-Hondrari és Radu Vancu, a kolozsvári Lena Chelari és Olga Ștefan, a félig kolozsvári, félig bukaresti Ștefan Manasia, a brassói Andrei Dósa és Mihail Vakulovski, illetve a besztercei Dan Coman.

De főleg az következik ebből a helyzetből, hogy másként látszik az egész román kultúra. A negyedik szív előszavában mintha még mindent tudtam volna a román irodalomban uralkodó áramlatokról-irányzatokról. Ma már jóval óvatosabban kell fogalmaznom: hirtelen kirajzolódtak olyan jelenségek is, amelyekről korábban sejtelmem sem volt. Pedig mindig igyekeztem figyelni – csakhogy egészen más figyelni valamit, mint benne lenni valamiben. Halvány sejtelmem sem lehetett például arról, ahogyan egyes költők keresik a kifejezés hitelét és igazságát, olyan sprőd alkotók, mint Sorina Rîndașu, Șerban Axinte vagy Olga Ștefan, akiknél a sorok mintha sebészkéssel metszenének ki valamit a valóságból. Vagy arról, ahogyan bizonyos prózaírók megteremtik a maguk valóságát – hadd említsem itt csak Doina Ruști, Ioana Nicolaie és Bogdan Crețu nevét, akinek a Mai puțin decât dragostea (Kevesebb a szerelemnél, Polirom, Iași, 2023) című regényét idén az Európai Unió irodalmi díjára jelölték.

Még nagyobb korábbi hiányosságom, hogy soha nem jártam Kisinyovban, ebben a sok szempontból Erdélyhez hasonlatos, többetnikumú, birodalmi múltú városban. A Cartier könyvkiadó körének megismerése életem egyik nagy élménye emberi és kulturális szempontból egyaránt, és mondhatni hüledező empátiával fedeztem fel mindazt, amit elém tárt.

Természetesen vannak olyan szempontok, amelyeket már A negyedik szív szerkesztése közben is szem előtt tartottam. A magyar kultúrában is ismert szerzőkre mindig gondolni kell: jelen válogatásból talán Mircea Cărtărescu és Matei Vișniec az, akikről az olvasó bizonyára hallott – előbbiről a Koszta Gabriella fordította regényeinek, utóbbiról a darabjaiból készült előadásoknak köszönhetően –, noha André Ferenc szívós munkájának köszönhetően Radu Vancu, a Kaddis Radnóti Miklósért (Prae, Budapest, 2025) című verseskötet szerzője is egyre ismertebbé válik. 

Nem sorolhatok fel mindenkit, a különszám végén levő életrajzi jegyzetek majd eligazítják az olvasót a szerzőket illetően is – mindegyiküknek köszönöm, hogy hozzájárultak műveik megjelentetéséhez. A fordítóknak is köszönetet kell mondanom. András Orsolya, André Ferenc, Kemenes Henriette, Koszta Gabriella, Mihók Tamás, Pethő Loránd, Száva Csanád, Szenkovics Enikő, Szonda Szabolcs, Szőcs Imre egytől-egyig szenvedélyes érdeklődők és remek fordítók. Nélkülük, anélkül, hogy a különféle, s általam időnként költői nagyvonalúsággal megadott határidőkhöz alkalmazkodtak volna, ez a válogatás nem jöhetett volna létre – ahogy Karádi Éva áldozatos szervezési munkája és a Műút, valamint az Ábel kiadó nyitottsága nélkül sem.Nem marad más hátra, mint hogy jó utat kívánjak az Ártatlanok-nak – a válogatás címe különben Ioana Pârvulescu remek regényének címe is –, hódítsák meg a magyar olvasóközönséget, amely minden értelemben megérdemli, hogy így járjon. 😊

május 4, 2025 | Magyari Sára | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Búcsú a kék paripámtól

„… az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé.” (Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő)

Én hiszek. És tapasztaltam is, hogy van kék paripa. Legalábbis lóerőben biztosan. Mint ahogyan azt is, hogy a gépek is igen hozzánk nőhetnek, hogy van valami meghatározhatatlan együttműködés ember és gép, azaz autó között. 

A Golf első autóm volt. Egyedül vettem: nemcsak anyagi értelemben, hanem úgy igazán. Senki nem jött velem megnézni, felmérni, véleményezni. Jó embertől vettem, bíztam is benne, és nem is kellett csalódnom, hisz 14 évig kiszolgált ez a masina. Közben sok mindent megtanultam az emberi működésekről: önmagamról, másokról – férfiakról és nőkről.

Amikor jó tíz éve felborultam vele – mármint úgy igazán, bukfencelve –, rájöttem, nem olyan könnyen halunk meg. Megértettem, mennyi minden múlik rajtunk, hogyha nem veszítjük el a fejünket. Azt is, hogy mennyire le tud lassulni az idő, miközben minden oly gyorsan történik. Ekkor tanultam meg azt is, nagyon könnyen ér minket baj, szinte a semmiből. Persze, a semminek mindig van oka, esetleg mi nem látjuk.

Az évek során megtapasztaltam, bárhol bajba kerülök, előbb-utóbb lesz segítség. Pont tíz éve történt, hogy Szlovákiába kellett mennem. Még a magyarországi Komáromban elfolyt a szervóolaj. Persze, akkor ezt még nem tudtam, csak azt, hogy annyira nehezen fordul a kormány, hogy nem tudok továbbmenni. Este volt, mikor hazatelefonáltam, hogy van valami baj. A telefon másik végén zene szólt, emberek hangját hallottam, és dühösen szólt bele az ismerős hang: – És én most mi a faszt csináljak?! Egy életen át emlékezni fogok erre a mondatra. Talán ott éreztem meg először az árulás szelét. Emlékszem, bementem egy-két üzletbe, hogy tudnak-e segíteni szerelőt hívni, de szombat este lévén nem volt igenlő a válasz. Majd mikor már nagyon eltört a mécses, és a parkolóban sírtam az autóm mellett, odajött egy ismeretlen férfi, hogy miben segíthet. Ő volt az ottani lelkész, aki romániai származású. Azonnal intézkedett, és másnap reggel tízkor már meg volt javítva az autókám.

Aztán jöttek az apró kis megpróbáltatások. Nem zárultak az ajtók. Hetekig nyitva állt a ház előtt a kovid idején, mert vesztegzár volt. Senki nem vitt el semmit belőle. Miután megjavítottuk, úgy döntött, ismét megviccel: akkor nem nyílt ki. Leblokkoltak a zárak. Volt úgy, hogy én benne ültem, és nem tudtam kiszállni. Akkoriban tanultam meg segítséget kérni – őszintén. Mert bajban voltam. 

Megtanultam rizikó vállalni: útnak indulni úgy, hogy tudtam, bármikor baj lehet, de azt is, hogy 50 km-enként van ismerős, aki tud segíteni, nem maradok az utcán. Van, hogy csak úgy leálltak a nagy esőben az ablaktörlők, volt, mikor útközben, éjjel, a lámpám aludt ki. De soha nem történt nagy baj! A hajam szála sem görbült. 

Jó érzéssel tölt el az a történet, amikor egy kolozsi kamion kísért Aradtól Váradig. Végig a nyomomban, segítve, mikor előzzek, mikor lassítsak. Akkor tanultam meg, mennyi jelzést használunk vezetés közben, milyen könnyen értjük egymást, ha meg akarjuk egymást érteni. Hogy nem kellenek szavak ahhoz, hogy segíteni tudjunk egymásnak. Emlékszem, mikor Várad határában leelőzött, jelezve, hogy ennyi volt. Arra is emlékszem, elismerően nézett rám, hogy evvel a kis autóval így „engedtem”, hogy ő vezessen. 

Arra is emlékszem, mikor karácsony előtt pár nappal naranccsal dobáltam meg egy másik kamionost, aki Arad határában olyan gyorsan és nagy ívben kanyarodott ki a főútra, hogy majdnem összeütköztünk. Pár centire álltunk meg egymástól – egymással szemben. Akkor tapasztaltam meg, mennyivel nagyobb az az autó, mint az enyém. És azt is, hogy mérgemben mire vagyok képes. Akkor éppen arra, hogy a kezembe akadt 4 narancsot szétlapítottam a szélvédőjén. Tiszta erőmből dobáltam meg a nagy vaskígyót. A sofőr meg csak nevetett rajtam. Aztán visszaültem az autómba, hátratolattam, és hagytam, hogy elmenjen mellettem.

Azt is a kék paripámnak köszönhetem, hogy megtanultam káromkodni – magyarul igen jól, románul pedig kreatívan. Emlékszem, mikor egy szőke szabálytalankodott, elébem húzott, és majdnem ütköztünk, de ő csak vezetett tovább. Az első jelzőlámpánál mellé húztam, letekertem az ablakot és fel voltam készülve, hogy most valami rettentően csúnyát fogok neki kiabálni – románul. Aztán csak annyit üvöltöttem neki: – Du-te înapoi în pod! (Menj vissza a padlásra!). Ma sem értem, hogy miért. De teljesen megrökönyödve nézett rám.

Most pedig eljött az idő, hogy megváljunk egymástól. Ő is, én is még jó állapotban vagyunk, sok mindenre használhatóak. Keveset fogyasztunk, de még megfelelő sebességgel gyorsulunk. Megbízható társak vagyunk, bár vannak helyzetek, mikor nem indulunk be. És amikor valakivel összeszokunk, akkor lehet ránk számítani a legnehezebb időkben is. Ilyen az, mikor már túl vagyunk a 25-ön, de még nem vagyunk teljesen berozsdásodva. 

Javasolták, hirdessem meg, pár száz eurót kapok érte, ha meg nem, menjen ócskavasnak. De ennél jobb sorsot érdemel, engem pedig nem boldogít a pénz. Szerettem volna odaajándékozni valakiknek, akiknek még jó lehet, s akik közel állnak hozzám. Akik nagyon egyszerű emberek, de igen emberségesek. Megbeszéltem Ghiță bácsival és Ilonka nénivel a dolgot. Azt mondták, elfogadják. A közjegyzőm csóválta a fejét, hogy hát nem is tudja, mit csináljon, mert ő még ilyesmit nem csinált. Móni viszont azonnal segített. Mondta, mit hogyan lehet intézni. Megoldja.

Szombaton pedig elindultunk az utolsó közös utunkra. Délelőtt szépítkeztünk: mosatás, tankolás, egy kis kozmetika – csak a búcsú kedvéért. A benzinkutasnak meséltem, hogy ez az utolsó közös nap. Kérdezte, mennyiért adtam el. Mondtam, hogy ajándékba megy. Végigmért. Tette a dolgát. Mintha egy kicsit többet suvickolta volna. Mintha egy kicsit jobban fényezte volna. Aztán akartam adni neki borravalót, de nem fogadta el. Azt mondta: – Ajándék. Mintha egy kicsit könnyes lett volna a szemünk.

Mikor kiértünk, betolattam a garázsba. Még sosem volt garázsban az én kékem. Nehezen ment hátrafelé az utolsó pár méter. Nem láttam jól. Nem az irányok miatt, hanem a könnyeim miatt. Tudom, sehol máshol nem lenne jobb helye, mint ahova került!

Lezárult egy korszak. Szép volt. Gyönyörűszép sötét kék volt. Most egy világosabb kék kezdődik. Kicsit magasabban, kicsit modernebbül. Mert hiszek a kék paripákban. A kék csodákban.

január 1, 2025 | Sall László | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Határ átkellő

Arra kérek mindenkit, hogy most csak a nagyon gazdag barátaim jelentkezzenek! Mindjárt kiderül!

Jó, ez nem az a valami, ami amúgy is kiderülne, csak azért mondom. Szóval, de számokkal is le tudom írni, nagyon sok pénz kellene, mondjuk mint amennyit a Die Hard termelt! De igaz, ezt a vonatkozást majd oda kellene írni, ahol a várható bevételekről írok. Mert oda is eljutunk, hogy majd megírom, hogy lesz bevétel is!

Mert bevétel mindenhol várható, csak van, ahol veszteségként könyvelik el!

Ha eddig még nem derült ki, kik a nagyon (vagy annál kevésbé) gazdag barátaim, akkor még írok egy kicsit, hátha segít a gondolkodási idő vagy a szövegem majd fel lehet használni a prospektusban!

Itt elsősorban is elnézést kell kérnem azon gazdag barátaimtól, akik most Nagyváradtól egy kicsit távolabb laknak, mert ez az ötlet most oda összpontosít, egy lokális ötletről van szó, persze, ha beindul az ötlet (az ipar, ahogy a barátaim mondják, akik most, hogy gyűl a pénz, vagy ahogy a közmondás mondja, gyűl a pénz, mint járványhelyzetben a nélkülözhetetlen eszközök listája, de úgy látszik, ez már az ötleírás hatása!), akkor majd a demokratizálás eszközét is bedobva lehet franchise-ozni a szüzzsét!

A pénz arra kellene, hogy most megvegyük a Nagyváradhoz közeli határtátkelőket (világos, hogy nem nevezem meg őket, nehogy valaki más, akinek sokkal több gazdag barátja van, vagy egyáltalán van barátja, akit ilyen házfoglalásra lehetne megkérni!); kihasználva a globális felmelegedés előnyeit (jó idő, csak ennyi!), felrobbantani az épületeket vagy egy részüket, valamelyik háborús filmben biztos van erre példa vagy tervrajz, felszántani a 3-4 kilométeres körzetben a szántót, aláaknázni, (mindegy a sorrend) bevetni jó génmanipulált (látom, itt lehetett volna egy jó szóvicc, de azok a barátaim ezt nem olvassák, nekik nincs pénzük!) kukoricával, magassal, hogy eltakarja az embert! Ilyenek!

És meghirdetni a legjobb lapokban, de még ide is kellene a gazdag barátaim jószándáka, mert az is pénzbe kerül, a hirdetés, a jó lapokban való megjelenés!

Meg néhány másik barát, akik megírnák, mintha ez csak egy jó ötlet lenne (mert alapjában az!), pedig csak egy rohadt kizsákmányolás ez is, ráadásul a legnemesebb.

Az emlékeink kizsákmányolása:

egy jelképes összegért (ebből fizetném vissza a gazdag barátaimnak a kölcsönt vagy előleget vagy befektetést, kinek milyen a hozzáállása, hogyan viszonyul, ahogy hasonulunk, ilyenek).

És ott lehetne eljátszani a szökést a szabad világba. Az összes akkori menekült idehozza majd az unokáját, és eljátsszák velük újra a menekülés összes borzalmát, izgalmát, élményét! Csakis a legszigorúbb biztonsági előírások betartásával!

A területet majd külön ünnepségek keretében elnevezzük! Például A Schengen ért idő (ebben csak azt lenne nehéz elmagyarázni, hogy az idő része a térnek.)

Majd ezt kilízingeljük a bukarestieknek! Minden központi nátó és eus megemlékezést itt fognak megrendezni! Az összes nemzeti ünnepet itt fogják megtartani.Az alkotmánybíróságnak is itt lesz a nyári rezidenciája (vagy ha nem fizetnek eleget, legalább lesz rá rálátásuk a távolból). Csak semmi duhaj, nem lesznek olyan magas házak, mint a minidubajban, de lehet majd alagutakat építtetni, ez is benne lenne az élménypark alapcsomagban.

A nagyváradi líceumok diákjai itt tölthetik lyukasoráikat (a villamost meghosszabbítjuk idáig). A környéken lakó óvodások köténykéikben ügyeskedve itt csomagolják majd az ensz és az únió összes dolgozóinak a csodával megtalált (de előbb előállítottt) megmaradt homokos zsákocskákat karányocsra, mindegyikben egy hamisított egykori román buletint és egy volt pionírnyakkendő elfoszlott csücskecskéjét. Ilyenekre gondolok.

Szóval, drága gazdag barátaim, ha van pénzetek, nekem utaljatok és (ezzel a cselekedettel)

                            a jelenben is itt jövölködő múltnak egyúttal!

Az Iványi Gáborék MET-jének (ők a nagyon szegény barátaim, így jártunk) majd csak akkor, ha megjöttek az uniós pénzek, akkor is ráér már.

És ezzel kívánok is már mindenkinek boldog új évet a mások életében!

december 31, 2024 | Mikola Emese | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Gyűlölet helyett

Hunnia megdobogtatja a szívemet, de örömmel csodálok mindent, amit Pannónia termett. Kuruc vagyok, gondolom, hiszen a labancok megnyilvánulásai arányában többször elszomorítanak. De kuruc is kötött már belém! Be kell lássam, semmilyen körnek nem vagyok elég vegytiszta. 

Ha meg kellene határozzam magam, azt a frekvenciát keresném, amibe nem zavarnak be álarcok és érdekek. Nem érvekkel vagy érzelmekben keresném, nem mélységekben vagy magasságokban, mert az Egy frekvenciájában már nincs kint és bent, fent és lent, hisz minden egyszerre van benne. Itt jó hallgatni. Nem folyton kérdezni, hipotéziseket szerkeszteni: csak gondolkodás nélkül meghallani a válaszokat. Megfogni az Isten lábát, csak az örömbe kapaszkodni.  

Persze, a krónikus örömgyilkos felebarátaink rögtön jelentkeznek, hogy ők is itt vannak. Az isteni énem még lecsitítja a kis egóm ugatását, de másokét már nem. „Ekkor megszólalt az Úr a viharban, és ezt mondta Jóbnak: Ki akarja elhomályosítani örök rendemet tudatlan szavakkal? Övezd hát föl derekadat férfiasan! Én kérdezlek, te meg oktass engem!” – néha Isten is felkapja a vizet, és beszól az őt káromolóknak. És én sem adhatok tövistelen fehér rózsát azoknak, akik majomkodva ideológiákat köpködnek vagy éppen szépelgésükkel fullasztják meg az igazságot. A szépelgők segítik az újabb Gulagokat, a korrupciót, az értelmetlen hülyeségeket, a mindennapos gyerek-abúzust… Pazarul villámlik odakint, nekem is ezt kellene tennem? 

A hála állítólag segít visszaállni, hát leírom: hálás vagyok, mert feldühödtem, hálás vagyok, mert hamar beláttam, hogy nem fogok reagálni, tehát hálás vagyok mert tehetetlenségemben elszomorodtam, hálás vagyok, mert e szomorúság miatt, magamat is egyre hülyébbnek érzem, hálás vagyok, mert olyan bonyolult, hogy most már szorongok. Amúgy, most tényleg elmosolyodtam. Ahá, szóval, így működik! Látom a saját kézírásomat, mint ahogy az EKG-görbék mutatják a szívműködést, ezek is elég szépen árulkodnak. Visszafog a kicsi lap, a sortávolság, beszűkítenek a sorok, lenyomnak, ne akarj az Ég felé nőni! Éppen csak elindítom lentről a betűt, de nem is vehetek lendületet, mert ott a sor teteje, ez nem is sor, ez sánc! Jó, az önmagunkkal való túlzott foglalkozás is káros.

A megbékülés iránti vágy vezeti Istenhez az embert – ahogy azt Kazantzakisz, a görög, írta őrült látomásának előszavában, – de ez még nem a megérkezés. Ez a kezdet: a lélek és a test, a szellem és a hús harcának a kezdete. Aztán a folytonos újrakezdés, hogy most is szambáztam egyet e külső erőkkel, a majomkodókkal, az újkomcsikkal, a szépelgőkkel, és főleg a saját sérelmeimmel. Igen, amíg beállok a táncba, addig szambáztatnak. Amint elfelejtem azt az egy belső biztos pontot, amiben minden eleve benne van, rögtön jönnek a táncfelkérések. És amint visszatalálok az erő, a szeretet és a józanság lelkéhez, amit kaptam, újra meglesz a háromlépés távolság.

Túlontúl könnyedén hangzik, hogy Uram, inkább rád bízom ezt az egészet! És nem is így megy. Te legfeljebb a kételyt veheted át, de tudom, azt is csak hitért. Azért én megpróbálok nem belerokkanni a tények és a gondolatok terhébe, és amint átlátok fölöttük, elejteni sem fogom. Tartom, hogy megérezzem a súlyát, és ezután már átadható lesz. A hozzáállásom és a döntéseim ugyanúgy formálják majd a sorsomat, minden ugyanúgy az én felelősségem marad. Megtisztelő ez az összjáték!

Utóirat: Szerettem mindig megnyomnyi az írószeremet, belevésni a lapba a betűket, de egy ideje tollal írok, és a tollhegyet kímélni illik. Nincs meg az erőszaknak ez az apró lehetősége sem. (Lassan kiszivárgok a rossz formákból. Örülök, ha megszabadultam.)

október 20, 2024 | Lovassy Cseh Tamás | Esszé | Rovatok
MEGOSZTOM

Türelem

Kassay Károly, ez a „derék veterán színész”, kilépett a kolozsvári Magyar Színház színpadára és elsírta magát. Vagy legalábbis könnybe lábadt a szeme. És nem a szerepe szerint. Mondjuk így: „civilből könnyezett”. 1923 decemberét írtuk. A Szamos partjára (ki)költöztetett (sétatéri) színház nagyterme kongott az ürességtől, pedig Kassay jubileumi előadását tartották. Tovább így – a Keleti Újság 1923. december 17-i lapszáma és Olajos Domokos beszámolója szerint: „Az öreg, délceg, szegénységében és elhagyatottságában is büszke művész, midőn a rivaldán megjelent és a színház ürességtől tátongó nézőterén szétnézett, szemeiben könnyek jelentek meg. Ki tudná érzékeltetni a kimondhatatlan fájdalmat és keserűséget, amely a búcsúzó színész művész-lelkén átviharzott? Ezt érdemelte ő? Lehetséges volna, hogy Kolozsvár magyarsága, amelynek valaha ünnepelt kedvence, daliás bonvivánja volt, ma teljesen megfeledkezett róla?”

Valóban lehetséges volna? Avagy: mi történt a Magyar Színházban?

A trianoni döntést követően az erdélyi magyar színjátszás addig soha nem tapasztalt, sajátos és megpróbáltatásokkal teli helyzetbe került. Tekintettel arra, hogy – a nyugat-európai színházi törekvésekkel szemben – Kelet-Európa hivatásos színházmozgalmait döntő mértékben a nemzeti öntudatra ébredés hívta életre, így azok – értelemszerűen – kevésbé tekinthetők kizárólag esztétikai jelenségnek, és a politikum mindig kiemelkedő hatást gyakorolt a színházi folyamatokra, ennek folyományaként az 1918 utáni erdélyi magyar színjátszásra nézve is jóvátehetetlen következményekkel volt az impériumváltás, valamint annak politikai–közéleti vetülete. 

A kialakult (történelmi) helyzetben a kolozsvári magyar nyelvű színjátszásnak számos nehézséggel kellett szembenéznie, mind közül pedig az egyik legégetőbb problémának a színház és színtársulat anyagi fenntartása bizonyult, mely szoros összefüggésben állt a nézőszám egyre rohamosabb csökkenésével is. 

1923-ra valóban előállhatott az Olajos Domokos által megírt helyzet. Miközben a két világháború között a román színházak jelentős, évi rendszerességű állami támogatásban részesültek, melynek összege átlagosan az évi 120 millió lejt is elérhette, addig a magyar színtársulatok egyáltalán nem részesültek e támogatásból, sőt, a román színházak által kötelező módon befizetett adó kétszeresét – a 13 százalék helyett 26 százalékos jegyadót – voltak kénytelenek befizetni az államkasszába. (Mindezt részletesen tárgyalja Kántor Lajos a Kötő Józseffel közösen jegyzett Magyar színház Erdélyben 1919-1992 című kötetében.) 

Nehéz, példa nélküli és megoldhatatlannak tűnő helyzettel kellett tehát megbirkóznia a kolozsvári teátrum vezetésének: egyedül az előadás-számok (ezáltal pedig a jegybevételek) drasztikus növelése jelenthetett (látszólagos) kiutat. Az eredmény pedig? Három-négy naponként új bemutató, minimális próbaidő, túlhajszolt társulat, megkérdőjelezhető művészi színvonal, elmaradozó, elégedetlen közönség. A fent már idézett Keleti Újság hasábjain Olajos Domokos így folytatjal: „[a kolozsvári magyarság] általában a magyar színházi előadásokkal szemben elzárkózó magatartást mutat. (…) Felmerül az önként előreugró kérdés: melyik távolodott el a másiktól, a színház vagy a közönség? (…) Ki beszél ma színházról? És aki beszél, az csak kézlegyintéssel és ajakbiggyesztéssel és a leghűvösebb kritika és tárgyilagosság hangján emlegeti a Magyar Színházat. Vajon a közönség távolodott el a színháztól? Nem és ezerszer nem. (…) A színház iránti közhangulat és rajongás melegsége jutott fagypontra s a színház mai vezetősége, úgy látszik, nem tudja a közöny jégpáncélját az előadásokban megnyilvánuló magasfokú lelki és művészi feszültséggel és lelkességgel feloldani.”

Mindezek, valamint az ígért kulturális önrendelkezés elmaradásának ellenére a kolozsvári színház nemcsak megpróbálta átmenteni a (remélt) jobb időkre a kolozsvári magyar nyelvű színjátszást, hanem az impériumváltást követő évek nehézségei után tudatos építkezésbe és sajátos műsorpolitika kialakításába is kezdett. (Itt érdemes megjegyezni: az 1918 és 1940 közötti erőfeszítéseket, valamint a tényt, hogy Janovics Jenő és társai saját anyagi erőforrásaikat sem kímélve tettek meg mindent a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás megmentéséért, amit az 1940-ben Észak-Erdélybe bevonuló magyar adminisztráció a legcsekélyebb mértékben sem értékelt, sőt, igyekezett figyelmen kívül hagyni.) 

Az önfenntartásra ítélt kolozsvári intézmény vezetőinek és tagjainak az 1920-as és 1930-as években be kellett látniuk: a színház működését garantáló intézményes–anyagi keretek megszűntek, az önszerveződés útjára lépve pedig meg kellett teremteniük a túlélés keretfeltételeit. Ugyanakkor látnunk kell: a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás ügyéért felelősséget érző elit nem kizárólag a túlélést jelölte meg, mint legfőbb célt. Kádár Imre (1921 decemberében és szintén a Keleti Újság hasábjain) így vallott az előttük álló feladatról: „(…) gonddal ügyelnünk kell arra, hogy színpadi kultúránk az egyetemes fejlődés irányába igazodjék s a magyarság köteles áldozatkészségét ne zsákmányolhassa ki a vásári komédia, se a kritikamentes homályban burjánzó dilettantizmus, se puszta üzletes törekvés.” 

Jól látható: miközben az egyre rohamosabban csökkenő nézőszám, a fenntarthatóság terhéből fakadó teltház-kényszer, valamint a kedvezőtlen adminisztratív-politikai környezet a kolozsvári magyar nyelvű színjátszás puszta létét veszélyeztette, addig az intézmény számára magas művészi színvonalú, az egyetemesség irányába vezető szakmai utat jelöltek ki. 

Miközben szintén Kádár Imre jegyzi meg a Keleti Újság 1924. január 1-jei számában, hogy „az erdélyi színjátszás az utolsó évben semmit sem haladt előre. De csúszik, csúszik visszafelé”, addig a színházvezetés megpróbálkozik a korábbi években bevált különböző ciklusok műsorra tűzésével, Kós Károly transzilvanista elgondolásán alapulva, valamint az erdélyi magyar nemzeti tradíció újragondolásának és felélesztésének szándékával pedig Janovics Jenő – az Erdélyi Irodalmi Társasággal együttműködve – megrendezi az Irodalmi Olimpiászt, valamint évadonként legalább négy magyar darab bemutatását vállalja. Ebből nő ki aztán azon drámapályázatok sora, amelyek bemutatkozási lehetőséget biztosítanak – többek között – Tamási Áronnak is. 

A színház anyagi csődjének elkerülése érdekében nemcsak széleskörű társadalmi összefogás szerveződik, s így – a közösség által eltartott színház egyfajta autonómiát is nyer –, hanem a színházvezetés is mindent megtesz annak érdekében – az Erdélyi Helikon 1926-ban megfogalmazott elképzeléseivel összhangban –, hogy a művészi tevékenység és produkció szerves kapcsolatban álljon közönségével: ne csak neki, hanem róla is szóljon. 

A színházi vezetés, sőt, a teljes erdélyi kulturális elit belátta, hogy a kolozsvári (és erdélyi) magyar nyelvű színjátszás jövője azon múlik, képesek lesznek-e egy sajátos, erdélyi színház-típus kifejlesztésére, amely közvetlen kapcsolatban áll közönségével, valamint a közösség által is megtapasztalt mindennapi kihívásokkal és érzékelésekkel. Kemény János, a kolozsvári színház későbbi (impériumváltást követő) igazgatója, ezt az újfajta, kívánatos színházi formát „nemzetközösségi színház”-nak nevezte.

Tanulság? A kolozsvári színházi vezetés az intézmény legmélyebb válságában belátta, hogy a teátrum egyetlen valós feladata ez lehet: a polisz ügyéről és a polisz lakóival együtt szólni. Az ehhez vezető út pedig a korabeli (erdélyi) magyar drámairodalom támogatása. Vagyis: amikor a színház már épp elveszteni látszik önfenntartó erejét és a teljes érdektelenségbe süllyed, az utolsó utáni pillanatban rátalál saját feladatára, és nekilát elmesélni saját közössége és közönsége történeteit. Mindebben a kor legjobb drámaszerzői a partnerei.

Ízlelgessük! Egy válságokkal teli időszak túlélni igyekvő közössége egyszerre lehetőséget lát a színházban, mely önmaga jelenét kezdi visszatükrözni. Felszabadító élmény lehetett: a színpadról visszahallani és -látni önmagad. 

Kassay Károly mindezt nem várta meg. A korabeli sajtó beszámolói szerint – megélhetési kényszerből – repatriált.

Mi, az utódok pedig, türelmesen várunk. 

Borítókép: oszmi.hu