Salvador Dali híres festményének, Az emlékezet állandóságá-nak a címe tökéletesen kifejezi a kép által vizuálissá tett ellentétet a párba állított fogalmak között: az állandósághoz a szilárdság, a stabilitás, a tartósság fogalmát asszociáljuk, miközben az emlékezetre utaló órák képlékenyek, cseppfolyósak a képen. Ilyen képlékeny, folyamatosan változó, mégis mindenhol jelenlévő állandó a kollektív emlékezet is, amelynek az emlékezetpolitika kíván valamelyes szilárdságot biztosítani, több-kevesebb sikerrel. Az emlékezetpolitika ugyanis sohasem az emlékek, hanem mindig a politika felől közelíti meg a múltat, azt emeli ki belőle, ami számára a jelenben hasznosítható, ami az érdekeit szolgálja, amivel modellálhatja, irányíthatja, sőt, uralma alatt tarthatja a közösséget, amely fölött hatalmát gyakorolja. A történelemtudomány a maga specifikus eszközeivel tárja fel a múltat, és csakis azokat a nyomokat, leleteket, információkat interpretálja és helyezi kontextusba, amelyekre rátalál, míg az emlékezetpolitika egy előre megalkotott kontextushoz rendel hozzá anyagot a múltból. Az emlékezetpolitika tehát szelekció, melynek kiválasztott múltelemei nem a történelemtudomány által feltárt száraz, objektív tényvalóságukban jelennek meg, hanem kiszínezve, átrajzolva, úgy, ahogy a jelenből visszapillantva látni akarjuk azokat.

Ebből az is következik, hogy az emlékezetpolitikának sok esetben vajmi kevés köze van a történelmi valósághoz, sokkal inkább a történelem köntösébe bújtatott mitológia ez. A mitológiagyártás legkönnyebben felhasználható elemei a minél távolabbi múlt történelmi alakjai, akikről kevés konkrét ismerettel rendelkezünk, mert így a hiányzó információs réseket könnyebb legendákkal kitölteni. Ez a fajta emlékezetpolitikai stratégia általánosan elterjedt Közép-Kelet Európában. Hisz mi másnak, mint mitologikusnak lehet nevezni például az Észak-Macedóniában dívó Nagy Sándor-kultuszt, vagy a romániai – igaz némiképp már lecsengett, de azért még létező – Burebista-, vagy Decebal-kultuszt?