Tasnády-Sáhy Péter beszélgetőtársa Dálnoky Réka és Veress Albert

Ambiciózus sorozatot indítunk útjára az Újvárad lapjain: színházigazgatókat párosával kérdezgetve próbálunk első kézből képet kapni az erdélyi magyar színházak helyzetéről, problémáiról, törekvéseiről, nem csak járvány idején.
Bár a kronológiai sorrendet a továbbiakban nem fogjuk betartani, izgalmasnak tűnt, hogy először a legfrissebben kinevezett két Hargita megyei direktort, a posztját tavaly augusztus óta betöltő Dálnoky Réka székelyudvarhelyi művészeti vezetőt, illetve az idén tavasszal kinevezett Veress Albert csíkszeredai igazgatót faggassuk a jelenlegi feladataikhoz vezető szakmai útról, színházképükről, terveikről. Az interjúk külön-külön készültek a virtuális térben, a válaszokat a szerkesztői szeszély sodorta egymás mellé.

Dálnoky Réka, bár gyermekéveit Nagyváradon töltötte, szakmai szempontból mégis távolról csöppent a romániai magyar színházi életbe: Glasgow-ban, Skóciában végezte az egyetemet, egy éven keresztül Tahitin tartott drámafoglalkozásokat, diploma után forgatókönyvírást és kommunikációt tanított Mexikóban, hogy aztán a megszerzett tapasztalatokat, ahogy azt kezdetektől fogva tervezte, itthon kamatoztassa. „Van Wordsworthnek egy szonettje, amiben azt írja, hogy apácának nem fáj soha a zárda[1]…én is úgy gondolom, hogy minél kisebb egy színház, minél kevesebb a pénze, minél újkeletűbb az a hagyomány, amire építhet, annál izgalmasabb kihívást jelent ott dolgozni, ott jó színházat csinálni. Az egyetemen, amikor épp látványtervezést tanultunk, volt egy feladat, egy nagyszínpadi előadáshoz kellett díszletet tervezni 5 angol fontból (29 lej – a szerk.). Voltak olyan diáktársaim, akik ilyen abszurd korlátok között is tudtak lélegzetelállító megoldásokat hozni. Ezért én folyamatosan azt keresem, hogy azzal, ami itthon adott, hogyan lehet előretekintő európai színházat csinálni – mondja a hazatérés okairól.

Veress Albertet viszont minden szál Csíkszeredához köti, a Farkas Ibolya és B. Fülöp Erzsébet osztályában töltött marosvásárhelyi egyetemi éveken kívül nem szakadt el szülővárosától, mint ahogy az is természetes volt számára, hogy diploma után 2003-ban oda szerződik.

„Erős lokálpatriotizmus munkál bennem, el sem tudtam képzelni, hogy máshol éljek, dolgozzak. 1998-ban alakult a színház, a következő évadra lett állandó társulat, amikor én érkeztem még nagyon friss volt minden, tele akarással, pezsgéssel, vággyal, a közönség is még csak kóstolgatta, mit jelent színházba járni. Nagy szerencsénkre Parászka Miklós[2] remekül értett hozzá, miként kell a nézőket közel tartani és közben nevelni, évről évre érezhető volt a fejlődés, mind a nézők, illetve bérletesek számában, mind művészileg, hiszen egyre merészebb vállalkozásokba merhettünk belefogni.
Miklós a népszínházban hitt, abban, hogy a színház mindenkihez kell szóljon, nem lehet kevés kivételezett luxuscikke. Ezért volt rengeteg vidéki kiszállásunk, ne legyen különbség a város és a falu, illetve különböző társadalmi rétegek között. Ez a híd-koncepció hozzám is nagyon közel áll, de óvatosan kell egyensúlyozni. Látok olyan előadásokat, amikről tudom, hogy sokszor megtöltené nálunk a nézőteret, de minőségben ilyen árat nem fizetnék érte, illetve olyan színházi kísérletet, ami nagyon jó, de még nem érett rá a közönségünk. Persze van olyan produkció, amelyben mindkét szempont egyformán érvényesül, de ehhez kivételes csillagállás kell.” – meséli a Csíki Játékszínben töltött évekről, színházképéről is részben számot adva.

Dálnoky Réka első ars poeticáját a glasgow-i egyetemi felvételihez fogalmazta: „Valami eszméletlenül idealista dolgot írtam, ami szerencsémre megfogta a felvételi bizottságot, Skóciában szeretik az olyan embereket, akik hegyeket akarnak megmozgatni. Valami olyasmi lehetett, hogy Európában viszonylag közmegegyezés a színház társadalmi haszna, de lehetne ennél százszorta fontosabb is: komoly társadalmi változások előidézője, emberek gyógyítója, felvilágosítója. Ma sem gondolom másképp, szerintem a színház akkor működik jól, ha egyszeri és megismételhetetlen élményt ad, és ezt tudatosan, szándékosan teszi, például egy hegy tetején megélt naplementével szemben, ami szintén megváltoztathatja az ember életét, de véletlenszerű. Ezen belül viszont színes a paletta a könnyesre nevettető minőségi komédiától a legelvontabb mozgásszínházig. A lényeg a befogadóra gyakorolt erős hatás. Szerintem hibás elképzeléseink vannak arról, hogy a közönségnek mire van szüksége. Egy streaming szolgáltató oldalán arra kattintok, amihez éppen kedvem van, legyen az limonádé vagy dráma, viszont a színház kicsit másképp működik, a néző vállalja, hogy ilyen könnyen nem válogathat az őt érő hatások között. Persze lehet, hogy valakinek fontos egy téma és olyan hangvételű előadásokat keres, de a repertoár-színház másképp működik, megvan a lehetőség a meglepetésre, hogy olyan hatásnak tegyük ki magunkat, amire magunktól nem vállalkoztunk volna, mégis többek lettünk általa. Nincs szükség durvaságra, egy váratlan öleléssel is lehet valakit provokálni. Nem kell felborítani a nézők világát, de feladatunk megmutatni a mást, hiszen a közösségi oldalakon, a baráti társaságunkban olyan dolgokkal vesszük körbe magunkat, amik megerősítik, hogy jó, amit gondolunk, csinálunk. Ezért minden új nézőpont, amit a színház meg tud mutatni, legyen az egy kortárs téma vagy a női sorsok Csehov korában, hozzátesz az emberhez.
Minden ember vágyik az újra, miközben fél is tőle, ez a természetünk része. Ezt a kettősséget kell úgy navigálni, hogy a komfort és a pánik között a kreatív tartományban maradjon az ügy. Egyébként ehhez – mármint a komfortzónából való kilépéshez – hozzá lehet edződni, minél többet gyakoroljuk, annál nehezebben ijedünk meg. Annak, aki 35 éve a komfortzónájában csücsül, nagyon nehéz lesz először kimerészkednie. A színház szerencsére olyan közeg, ahol a színész és a néző is, a változatosság okán, folyamatosan ezzel a késztetéssel találkozik.
Amikor átvettem a társulat vezetését, már volt a csapatban egy erős akarás, hogy olyan színházat csináljanak, amiben hinni tudnak.
Változást elérni kétféleképpen lehet: radikálisan, egyik napról a másikra vagy pedig lépésről-lépésre, sok megértéssel, hosszú idő alatt. Mi ezt a második utat választottuk, bár a sok szempontból megviselő járványhelyzet következtében két produkciónkkal is elkezdtük a határokat feszegetni. Ezek a kísérletek annyira jól sikerültek, hogy – ez itt a reklám helye – a Beckett Rövidek UNITER-díjat kapott[3].
Sokan azt hiszik, hogy egy székely kisváros közönsége nem vevő arra, hogy a színház beköltözzön egy könyvesbolt kirakatába és meglepetésszerűen megszólítsa az utcán, de a tapasztalat az ellenkezőjét mutatja. A Meghatározatlan időre című kirakatszínházi előadásainkra tízesével érkeztek az emberek, pedig nem hirdettük őket, szájról szájra terjedt a hírük. Mondjuk, én színházcsinálóként azoknak a nézőknek örültem a legjobban, akik véletlenszerűen megálltak, a kezükben egy köteg üres PET-palackkal vagy kinyitották az utca túloldalán a teraszajtót és végighallgattak egy rap-monológot a 21. századi férfilét nehézségeiről.
Amikor Udvarhelyre kerültem, többször elhangzott, hogy „jaj, erre nem lesznek vevők a nézők” „jaj, erről itt nem lehet beszélni,” a hosszú távú terveim között mindenképpen szerepel ezen változtatni. Nem arra gondolok, hogy in-yer-face[4] stílusban lenyomjuk az emberek torkán, márpedig itt most két órán keresztül a melegekről fogunk beszélni, hanem fokozatosan, barátságosan, emészthető módon behozunk olyan témákat, kérdésfelvetéseket, amivel a közönség nem feltétlenül akar találkozni, pedig szüksége van rá. A kirakatszínház egyik jelenetében egy takarítónő az üvegen keresztül meglát egy téli hidegben az utcán fekvő hajléktalant és azon morfondírozik, odamenjen-e, mert hát biztos büdös, vagy ráköphet esetleg valami fertőzést. Ez például egy fontos társadalmi kérdés pedzegetése. Nincsenek súlyos állítások, de a téma mégis ott van.”