Címke: codau annamária

március 28, 2022 | Codău Annamária | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Irányok a kortárs realizmushoz

Antal Balázs: Súly és könnyűség. Regionalitás és átjárhatóság az újabb magyar irodalomban. Műút-könyvek, Miskolc, 2020.

Antal Balázs legutóbbi tanulmány- és kritikakötete érdekes egybefogási kísérlete a kortárs és a jó néhány évtizeddel korábbi magyar próza egy szeletének (a könyv alcíme e tekintetben kissé félrevezető lehet), hangsúlyosan törekedik az irodalmi érdeklődés, a különféle prózapoétikák és ideológiák kölcsönhatásának folyamat jellegét érzékeltetni és feltérképezni. Sok fontos hívószó köré szerveződnek az elemzései, mint a realizmus, az identitásirodalom, a lokalitás/regionalitás, az abszurd, a prózafordulat, egyúttal arra is keresve a választ, hogy milyen, a kánon fő vonulata számára kevésbé látható művek készítenek elő vagy alkotnak termékeny közeget a korábbi írásmódoktól való elmozdulások számára. 

Elsőre talán forszírozottnak tűnhet az a szál, amelyre a kötet felfűzni látszik nagyon eltérő habitusú alkotók műveit is a tanulmányokban, illetve a kötet második felét kitevő kritikákban. A Súly és könnyűségtől azonban távol áll az erőltetés, a felfedeztetett párhuzamok és kapcsolódási pontok sokkal inkább lazaságuk révén tudnak érdekes új dimenziókat nyitni egy egybenlátási kísérlet számára. A párhuzamok a művek több szintjét érintik: egyrészt például tematikában, mint az identitás kérdése és az Erdély-kép Tompa Andrea Fejtől s lábtól és Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényében; az idegenség és az elidegenedettség tapasztalata az ún. erdélyi „abszurd generáció” (25) tagjainak műveiben, de a hasonló tapasztalat színrevitele okán kapcsolódik a kötet fókuszaihoz pl. Potozky László Élesének vagy Papp Sándor Zsigmond A Jóisten megvakuljának a kritikája. Az Antal által vizsgált művek gyakori középpontja a hatalom és az egyén viszonya, amelyet az abszurd beszédmód révén rokonítható művek járnak körül. A közösségi emlékezet és az egyén viszonyát firtató regények esetében Antal a világalakítás módjaira, illetve az olyan műfaji hagyományok újraértésére tett kísérletekre érzékeny, mint a szociográfia, a család-, a falu-, valamint a történelmi regény (Láng Zsolt: A föld állatai/Bestiárium Transylvaniae, Tompa Andrea, Vida Gábor regénye, Szilágyi István: Messze túl a láthatáron, Kováts Judit: Elszakítva stb.). A Súly és könnyűségben vizsgált művek további metszéspontja, hogy gyakran a zsánerek keverése és a műfaji határok feszegetése bizonyul fontos jelentésteremtő tényezőnek, mint Sigmond István Egy panaszgyűjtő panaszai, Csabai László Száraz évszak vagy Szabó Róbert Csaba Fekete Dacia c. könyvében. 

A kötet sajátosan egyszerre szinkrón és diakrón metszet: a tanulmányok két-három nagyobb ugrással jutnak el a 20. század első felétől, Karácsony Benőnek mint a domináns transzilvanista hangtól eltérő erdélyi írónak a novelláitól; állomásoznak a 60-70-es évek sajátos közép-kelet-európai abszurdjának az erdélyi magyar irodalomban még sajátosabb vegyületének tárgyalásánál (Páskándi Géza, Sigmond István, Bálint Tibor, Bodor Ádám, Vári Attila művei kapcsán); hogy aztán főként a prózafordulat után született nagyobb ívű, a posztmodern kérdésfelvetéseit tanulságként beépítő, de a realizmus valamilyen módon újraértett formájához (vissza)térő, a valóságábrázolásra, a valóságra, az elbeszélhetőségre és ezzel együtt az identitásra és a térre irányuló kérdéseket más fénytörésben felvonultató művekig jusson el (Láng, Tompa, Vida, Oravecz). Ennek a logikai láncolatnak a megvilágításához most csak egyet idézek Antal fő állításai vagy inkább ajánlatai közül: „Páskándi és a különböző generációkhoz tartozó, a Forrás-sorozatban indult alkotók prózaírásának ez a nagy, kollektív tapasztalata már előre mutat és megelőlegezi a prózafordulat egyes eseményeit: az implikált jelentés helyét átvevő nyitott alkotásmódot és az ebből eredő jelentésfelsokszorozódást, az értékrelevanciát, a nyelv önreflexív jellegét, az elszemélytelenítést és a sajátos távolságtartás igényét elbeszélő s elbeszélés között, miáltal az auktoriális narrátori pozíció helyét külső fokalizáltságú nézőpont veszi át, valamint a körülményeskedő leírásokban megmutatkozó túlrészletezettséget. Sajátos módon a magyar próza kánonja számára ezek a művek javarészt láthatatlanok, így előfordulhat az is, hogy a vele kapcsolatos körből kiemelkedő művek, mint például Bodor Ádámé, jobb híján magányos, társtalan pályákként könyvelődnek el.” (39)

Sajnos muszáj megjegyeznem, hogy a kötet szövegeire – főként az első részben – ráfért volna az alaposabb szerkesztés és szöveggondozás: nemcsak bosszantóan gyakori elütésekről van szó, hanem olykor egy-egy többszörösen összetett mondat nehézkessége akasztja meg a gondolatmenet kibontakozását, és emiatt néhány komplexebb terminus helyi értéke is homályos marad („utóesztétikai értékrelevancia”, 27). Ami a könyv struktúráját illeti azonban, nagyon szépen kapcsolódnak egymásba az eredetileg vélhetően külön-külön elgondolt tanulmányok és kritikák észrevételei. (Talán hasznos lett volna egy jegyzék is a szövegek eredeti megjelenési helyéről, amelyből kirajzolódna a szerző kronológiai „haladása” az anyaggal, de itt csak a filológus beszél belőlem.)

Azzal az érdeklődéssel, amelyet a kortárs realizmus eredői és az azt alakító dialektikák felé fordít, Antal bekapcsolódik a kortárs irodalomtudomány és -kritika egy különösen izgalmas kérdésének tárgyalásába (érdemes mondjuk együtt olvasni a Helikon irodalom- és kultúratudományi szemle 2021/2-es, Realizmusok c. számával, hogy csak egyetlen friss, összegző teoretikai vállalkozást említsek most). A jelenleg zajló, szerteágazó definiálási kísérletek (hogy vajon amiben most vagyunk, az poszt-poszt-, meta-, új- stb. -realizmus, -modern stb. vagy…?) zavarbaejtő sűrűségében különösen jól le tud horgonyozni egy ilyen ajánlat, amely egyszerre a műértelmezés közelségével és a tágabb, történeti perspektíva belátásával fordul az elméleti kérdések és elhelyezési kísérletek felé.

december 7, 2021 | Codău Annamária | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Egy kritikus polca

Zsidó Ferenc: Trendek és elhajlások. Irodalomkritikák. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2021.

Jellegzetes és figyelemfelkeltő címet választott Zsidó Ferenc újabb kritikagyűjteménye számára, amely a Lector Kiadó kritikasorozatában látott napvilágot. Az Előszó sok mindent összefoglal a szerző által észlelt irodalmi trendek, jelenségek és kapcsolatok hálójából, és végigolvasva a könyvet, meggyőződhetünk arról a körültekintő jártasságról, amelyre alapozva teszi megfigyeléseit és levonja általánosabb következtetéseit, például hogy „[a]z 1989-es korszakváltást egyértelmű cezúraként kell értékelnünk, akár az adott szerző életművén belül is. A líra terén ez a cezúra a közösségi én individualizálódását hozta, s ezzel gyakorta visszafogott, meditatív megszólalás társul, de találunk harsány, »harcos« közéleti verseket is szép számmal, a hagyományt pedig úgy utasítják el az újabban jelentkező lírikusok, hogy valójában felvállalják; az epikum megtermékenyítő hatása szintén tetten érhető.” (10) 

A kritikakötetek többek között azért is érdekesek, mert kirajzolódhat belőlük egy kritikusi arcél – amely egyébként eléggé rejtett szokott maradni az irodalmi nyilvánosságban. Zsidó kötetében is felfedezhetők elszórtan a kritikusi hitvallás darabkái, hogy a szerző mit gondol kockázatvállalásnak (például olyan könyvekről írni, amelyekről nem születik sok recenzió), mit gondol reprezentatívnak vagy kiemelendőnek egy adott időszak terméséből (lásd a kötetnyitó Hetet egy csapásra! című ajánló-összefoglalót). Ugyanakkor Zsidó több helyütt is expliciten vállalja a kritikusi pozíció koordinátáit, „székelyföldi olvasóként” (52) formálódó olvasatok sajátosságát – nem lehet véletlen, hogy néhány kivétellel mind erdélyi lapokban publikált kritikák kerültek jelen kötetbe. Az erdélyi kritikusként való önmeghatározás pedig azt is jelenti számára, hogy a „sajátos erdélyi témák és jellegzetes erdélyi megszólalás” (12) érdekli különösen. Kiderül-e a kötetből ezek mibenléte? Igen is, meg nem is. De javára válik a könyvnek, hogy a szerző egyáltalán nem önmagukba zárultan foglalkozik az elemzett művekkel, hanem viszonyít, párhuzamokat von (egy-két alkalommal tán kissé meredekeket ugyan, saját bevallása szerint is), valamint magyarországi és román szerzők műveit is vizsgálja.

(tovább…)
július 26, 2021 | Codău Annamária | Kritika | Rovatok
MEGOSZTOM

Szabályok közt tapogatózó

György Alida: Hármasszabály. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2021.

          Vannak nagy mesélőkedvvel rendelkező emberek, akik úgy tudnak beszámolni emlékeikről, hogy közönségüket magukkal ragadják: vagy azért, mert a történetek felkínálják, ha nem is az azonosulás lehetőségét, de legalább az ismerősség érzését, vagy éppen a távolításban tudnak érvényességet teremteni. György Alida Hármasszabályának elbeszélője legjobb pillanataiban ilyen mesélőkedvről tanúskodik. A kötet prózáiban egy felnövéstörténet mindig valamilyen felismerést vagy épp érthetetlenségbe ütközést hordozó állomásai látszanak meg, valamilyen kíméletlen valóságnak, visszás rendnek a megsejtése történik meg bennük.

          A szövegek zárt univerzumának középpontja az E/1 elbeszélő, Ágnes, aki nagyjából kronológiai rendben mesél el epizódokat kisgyermekkorából, majd kamaszkori éveiből. Életének referenciapontjai a családtagokon és barátnőkön kívül az otthon, a falu, a nagyszülők háza, a kocsma és később a diszkó, az óvoda, iskola és néhány tipikus, megengedett vagy épp tiltott mezei játszóhely. A szövegek könnyedén kapcsolódnak egymáshoz, mozaikos, kísérleti kisregényként, miközben egy-egy darab megengedi az önálló novellaként való olvasást. Ezek a legerősebb szövegek, például a kötetnyitó Az Apátok vagy a Madárijesztő. Közöttük azonban több olyan tárcanovellaszerűség található, amelynek nem sikerül a privát érdekeltségből kiemelkednie, és a jól sikerültekhez képest inkább csak a helyi viszonyokat vagy az anya-lánya kapcsolatbeli bizalmatlanság első jeleit illusztráló, de nem túl revelatív jelenet marad (Virágok, Kecskegida). Persze a gyermeki perspektívába remekül belehelyezkedő, annak bizonytalanságát, a környezetére irányuló megértési, tájékozódási kísérleteit és kudarcait narratívan és nyelvileg találóan felépítő elbeszélői pozíció felől arra is gondolhatunk, hogy a világot éppen tanuló gyermeknek minden, a külső szem számára jelentéktelennek tűnő epizód is személyiségformáló mozzanat lehet – viszont ezeknek valamilyen kiaknázását, elemelését hiányoltam bizonyos esetekben.

          A narráció szaggatott ritmusa és tónusa végig egyenletes. S ha a szikár, rövid, érzelmességtől mentes mondatok egy-két esetben zavaróak, a vázlatosság, kidolgozatlanság hatását keltve, túlnyomórészt hátborzongatóan helyénvaló stílust eredményeznek. (A szerző bevallása szerint hatott rá Agota Kristof Trilógiája, s nyomokban valóban emlékeztet főként A nagy füzet írásmódjára, de nem irányul hasonló mérvű abszurditások megmutatására.) Ettől olvasmányossá válik a szöveg, illetve a jelentésképzésben is szerepet játszik, ahogyana stílus transzparenssé teszi a feszültséget a gyermeki naivitás, jószándék és a tettek kíméletlensége között (például a kiscsibék „altatásakor” a Tyúkanyóban), a gyermeki tudatlanság és a felnőtt tudása között (Sötétedés előtt, Diszkó stb.), s ez mind az ember világának, a viselkedésmintáknak a finom leleplezéséhez járul hozzá. Másrészt György Alida jól tudja, mennyit kell elmondani, hogy hiteles legyen a kis Ágnes nézőpontja; hogyan lehet egyszerre érzékeltetni az ijedtségét és a megmosolyogtató rácsodálkozását(mint amikor az ismeretlen „Apátokat” a gyermekeket ijesztgető kitalált lények közé sorolja) úgy,hogy közben olvasni lehessen a sorok között. Hogy néhány vonásból megértsük, hogy a falu etnikai és egyéb konfliktusai, az agresszió hogyan termelődnek folyton újra, hogy a lányoknak a meglévő struktúrákba valószocializálódása és serdülése milyen kellemetlen tapasztalatokkal és határfeszegetésekkel jár együtt, hogy a családi dinamikákba milyen felkavaró változást hoz a sok évi külföldi munkáról hazaköltöző apa jelenléte vagy éppen az elhamarkodott pletykálkodás az első szerelem ügyében. Általában a(kissé iskolás című) novellák/fejezetekesszenciája az utolsó mondatokba sűrűsödik, ott jön a csavar vagy egy nem várt konklúzió. Kedvelt eljárás ez a pályakezdőknél, és gyakran túltolt. A Hármasszabályban is olykor az erőltetett önszabályozás hatását kelti, de például a már említett Madárijesztő esetében várható váratlanságának, szimbolikusságba hajlásának köszönhetően remek zárlatot eredményez: „Megölte az egyetlent, akit magához tudott édesgetni, hogy megvédje a többi madarat Mama haragjától. S ez az áldozat sokkal nagyobb volt, mert Tatának nem volt hatalma a feltámasztáshoz.”

(tovább…)