MEGOSZTOM

Egy kritikus polca

Zsidó Ferenc: Trendek és elhajlások. Irodalomkritikák. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2021.

Jellegzetes és figyelemfelkeltő címet választott Zsidó Ferenc újabb kritikagyűjteménye számára, amely a Lector Kiadó kritikasorozatában látott napvilágot. Az Előszó sok mindent összefoglal a szerző által észlelt irodalmi trendek, jelenségek és kapcsolatok hálójából, és végigolvasva a könyvet, meggyőződhetünk arról a körültekintő jártasságról, amelyre alapozva teszi megfigyeléseit és levonja általánosabb következtetéseit, például hogy „[a]z 1989-es korszakváltást egyértelmű cezúraként kell értékelnünk, akár az adott szerző életművén belül is. A líra terén ez a cezúra a közösségi én individualizálódását hozta, s ezzel gyakorta visszafogott, meditatív megszólalás társul, de találunk harsány, »harcos« közéleti verseket is szép számmal, a hagyományt pedig úgy utasítják el az újabban jelentkező lírikusok, hogy valójában felvállalják; az epikum megtermékenyítő hatása szintén tetten érhető.” (10) 

A kritikakötetek többek között azért is érdekesek, mert kirajzolódhat belőlük egy kritikusi arcél – amely egyébként eléggé rejtett szokott maradni az irodalmi nyilvánosságban. Zsidó kötetében is felfedezhetők elszórtan a kritikusi hitvallás darabkái, hogy a szerző mit gondol kockázatvállalásnak (például olyan könyvekről írni, amelyekről nem születik sok recenzió), mit gondol reprezentatívnak vagy kiemelendőnek egy adott időszak terméséből (lásd a kötetnyitó Hetet egy csapásra! című ajánló-összefoglalót). Ugyanakkor Zsidó több helyütt is expliciten vállalja a kritikusi pozíció koordinátáit, „székelyföldi olvasóként” (52) formálódó olvasatok sajátosságát – nem lehet véletlen, hogy néhány kivétellel mind erdélyi lapokban publikált kritikák kerültek jelen kötetbe. Az erdélyi kritikusként való önmeghatározás pedig azt is jelenti számára, hogy a „sajátos erdélyi témák és jellegzetes erdélyi megszólalás” (12) érdekli különösen. Kiderül-e a kötetből ezek mibenléte? Igen is, meg nem is. De javára válik a könyvnek, hogy a szerző egyáltalán nem önmagukba zárultan foglalkozik az elemzett művekkel, hanem viszonyít, párhuzamokat von (egy-két alkalommal tán kissé meredekeket ugyan, saját bevallása szerint is), valamint magyarországi és román szerzők műveit is vizsgálja.

A Trendek és elhajlások nagy erénye a kontextusok láttatása, a műveknek a különféle irodalmi hagyományokban való elhelyezése – köteten belül is előre-visszautalások szerepelnek lábjegyzetek segítségével –, mindezek nagyon hasznosak. Fókuszban az erdélyi magyar irodalom utóbbi néhány évtizedének egyes írásai állnak és a kapcsolódási lehetőségek a magyarországi, de a román irodalmi jelenségekhez is. A négyfejezetes struktúra az összefoglalóbb, áttekintőbb jellegű recenziókkal indul (a Vitorla-ének antológia 2017-es „újratöltéséről”, Farkas Árpád-, Mózes Attila-, Kinde Annamária-monográfiákról, Pécsi Györgyi és Borsodi L. László gyűjteményes köteteiről); a könyv zömét a prózakötetekről szóló kritikák teszik ki (a vizsgált szerzők között vannak: Tar Sándor, Király László, Oravecz Imre, Györffi Kálmán, Ferenczes István, Lőrincz György, Káli István, Kukorelly Endre, Balázs Attila, Hász Róbert, Térey János, Király Farkas, Patak Márta, Tamás Kincső, Balázs K. Attila, Voloncs Attila); majd következik egy lírablokk (Király László, Ferencz Imre, Nagy Attila, Fekete Vince, Borsodi L. László, Dimény H. Árpád, Bálint Tamás, Láng Orsolya kötetéről); valamint magyar fordításban megjelent kortárs román regények és verseskötetek kritikái szerepelnek (Doina Ruști, Dan Lungu, Pavel Șușară, Doina Ioanid, Alexandru Vakulovski műveiről).

Nagyrészt leíróbb jellegű könyv- és cselekményismertetéseket tartalmaznak a Trendek… darabjai – azok a fajta recenziók ezek (és szerintem inkább recenziók, mint kritikák, a kötetben következetesen érvényesített műfajmegjelölés ellenére), amelyek segítenek kideríteni, mit foglal magában az adott könyv, s mivel főként nem a mainstream irodalmi értékekkel vagy próbálkozásokkal foglalkoznak, így tájékoztató-közvetítő funkciójuk felerősödik (és talán emiatt megengedőbb Zsidó Ferenc bizonyos vizsgált művekkel szemben, a fenntartásait olykor tapintatos zárójelek között fogalmazva meg). Helyenként túlontúl részletes cselekményelmesélések kerekednek ki az elemző-értékelő mozzanatok rovására, főleg a prózaköteteknél (pl. Káli A szemfényvesztettje, Oravecz Ókontrija esetében), néha egymást szervetlenül követő bekezdésekkel a mozaikos-enumerációs struktúrában. Másrészt viszont Zsidó Ferenc pontosan és találóan jellemez, azonosít stílust, technikát, hangulatot, narrációs eljárást, műfajt. És néha érzékletesen humoros, kedvencem a „salátabár típusú történetmesélés” (116) kifejezése, de az alábbi frappáns pontosítási kísérleten is felnevettem: „Ilyen értelemben tudatfolyam típusú könyvről (is) beszélhetünk, pontosabban tudatalatti-folyam típusúról, még pontosabban tudatalatti-csermely típusúról” (161). A Trendek és elhajlások darabjai jó példái annak, hogy a fogalmi precizitás és a közérthetőség összeférhet egymással, a célközönség deklaráltan az átlagolvasó lévén – az utolsó bekezdések gyakran egyfajta ajánlásokként is működnek.

Mivel gondosan megkomponált válogatáskötettel van dolgunk, nem véletlenek az összecsengések és a kritikák, recenziók azonos fókuszai: az elemzett művek társadalmi, történelmi regények zömmel, ha prózáról van szó; kiemelt helyen az alulnézeti perspektíva és a szociografikus jelleg, a „kisember” helyzete és vívódásai, valamint a határontúliság; az 1989 előtti mindennapi valóságok, a forradalom- és átmenetregények, de a szerző lektűröket sem átall kézbe venni. Lírából is főként az adott helybe-korba-léthelyzetbe ágyazott műveket választja. Mindezekből főleg a kor és a körülmények általi determináltságot látszik kiolvasni; így talán nem meglepő, hogy szinte mindenhol foglalkoztatják az életrajzi aspektusok beszüremkedései a fikcióba, mindig megjegyezve, sejtetve, hogy a referenciális olvasat fontosabb lehetett 1989 előtt, mint a mai, esetleg fiatal olvasók számára.

Zsidó Ferenc tehát nagyon alapos ismerője az erdélyi magyar irodalom legutóbbi néhány évtizedének és tágabb, magyarországi-romániai környezetének, és ez átszüremkedik minden írásán, tükrözve a fülszövegben is ígért „személyes kánont”.