MEGOSZTOM

Az elhallgattatás gyakorlata (cancel culture)

Itt, ezek a sorok, amelyeket most írok, alkalom lehetnének arra, hogy én magam is az elhallgattatás gyakorlatának (nem vagyok hajlandó kultúrának nevezni) tárgya legyek, vagy én magam is létrehozhatok valakit céltáblaként és elhallgattatom. „Kiírom” őt, ami kevesebb, vagy formailag, nyelvileg szelídebb a lejáratásnál, célja az, hogy az a bizonyos másik fogja be. Ne szólaljon meg többet, szégyellje magát, maradjon csendben, ha azt vallja/hiszi/gondolja/írja, amit. Félelmetes szituáció, akár alanya, akár tárgya vagyok az elhallgattatásnak. Ehhez persze az kell, hogy itt én hatalom legyek, és nyilván valamelyest vagyok is. Ahogy az, aki engem netán elnémítana, szintén – mondjuk olyan következményekkel, hogy kirúgnak a munkahelyemről, kizárnak különböző szervezetekből, netán nem írhatok bizonyos lapoknak, pld. az Újváradnak. Olyan óvatosságra int ez a helyzet, hogy már-már ne mondjak semmit bizonyos dolgokban, irtóra vigyázzak, de legjobb, ha hallgatok. Félelmetes eszköz a kezemben és a másokéban. Arra kényszerít, hogy mondataim mögött felelősen, meggondoltan legyek jelen. De akkor ez inkább nyereség, nem?

Az elhallgattatás gyakorlatának egy amerikai elnököt is felemészteni képes dimenziójára 2021. január 6-án jöttem rá. Este volt már, amikor férjem rámutatott a képernyőjére: betörtek a Capitoliumba, mondta, és hirtelen a képekből semmit nem értettem, a helyet sem tudván azonosítani, még nem volt vége a görögös dráma félévnek az egyetemen, ahol tanítottam, az idők és terek összecsúsztak. A fotón egy festett arcú, szarvakat és szőrös jelmezt viselő férfit láttam. Miféle mém ez? – kérdeztem, és máris dühös voltam, hogy ilyen hülyeség miatt szólított asztalához. Percekbe telt, míg felfogtam, hogy Amerikában vagyunk, éppen most, betörtek a Trump-hívek a Capitoliumba. És letiltották az elnököt a Twitterről és a Facebookról. A Twittert amúgy sosem néztem, csak őmiatta, főleg az amerikai választások közeledtével. Az elnöki fiók zárlatának feloldása nem történt meg, sőt, a napokban a volt elnök újbóli letiltása is megtörtént, amikor létrehozta új weboldalát. Beszédét meghallgattam még aznap és felfogtam, hogy a tömeget mire is szólította fel. Képtelen vagyok békében lenni ezzel a szituációval, amelynek minden összetevője ennyire bonyolult: hogyan jut el egy elnök idáig, hogy egy közösségi platform (ami hogyan jut el odáig, hogy ekkora hatalommá váljon) letiltsa?

(tovább…)
MEGOSZTOM

#cancel – ismerkedjünk a kitörlés kultúrájával

Az internetre felköltöző tömegnek legfőbb megnyilvánulásává vált a kommentelés. A hozzászóló jobbára azért fejti ki véleményét, mert elégedetlen azzal, amit lát, hall, olvas, vagy mert meggyőződése, hogy sokkal jobban tudja másoknál. Az interneten azonnal lehet reagálni, a vélemény pillanatok alatt eljut sokakhoz, és a kommentelő e nem remélt, váratlanul az ölébe pottyant hatalom birtokában azonnali eredményre vágyik. Nem elégszik meg azzal, hogy a világ tudomására hozza véleményét, hanem saját álláspontjának a lehető leghamarabb és a legradikálisabb módon érvényt akar szerezni: kitörli azt, aki nem pendül vele egy húron. A kitörlés kultúrájának az áldozatai (egyelőre) híres emberek, akik ellen bojkottra szólít fel az internet népe ezekkel a csatakiáltásokkal: „Ne hallgassátok a zenéjét!” „Ne nézzétek a filmjeit!” „Ne vegyétek a termékeit!” „Ne kövessétek a tweetjeit!”

Állítólag a kitörlés kultúrája is, mint annyi minden más, jó dolognak indult, mert lehetőséget nyújtott az elnyomottaknak arra, hogy ellenőrizzék és büntessék a kiváltságosokat azokért a vállalhatatlan megnyilvánulásaikért, amelyek az internet-korszak előtt semmilyen következménnyel nem jártak rájuk nézve. Vagyis a hírességek, a hatalmasságok ma már nem engedhetnek meg maguknak bármit, mert az Isten adta nép figyel és töröl, ha pedig töröl, az presztízs-, pénz- vagy akár munkahelyvesztéssel jár, mint történt az Gina Caranoval, egy közkedvelt amerikai filmsorozat sztárjával, akit kirúgtak, mert nem adekvát módon fejezte ki rosszallását az interneten amiatt, hogy szerinte Amerikában üldözik a republikánus szavazókat. De JK Rowling is pórul járt, amiért meg merte jegyezni azt, hogy csak a nőknek lehet menstruációjuk: azonnal beindult ellene az internetes kitörlési kampány. Ez csak két példa volt a nagyon sokból.

A kitörlés kultúrájának deklarált célja, hogy megakadályozzák a provokatív, nem elfogadható vélemények terjedését és térhódítását a nyilvánosságban, főként az interneten. De ki dönti el azt, hogy mi elfogadható, és mi nem? A kitörlés kultúrájának működtetője a virtuális térben összeállt tömeg – ez esetben írhatnék csőcseléket is –, amelyik nem mérlegel, nem gondol át, nem érvel, hanem rögtön ítél. Ez annál is veszélyesebb, avagy hatékonyabb, ki hogy veszi, mert a facebook kommentszekciója, a twitter csipogók, a tiktokozók kezdenek véleménybefolyásoló világerővé válni – hányszor történt már meg veletek is, hogy el sem olvastátok a cikket, hanem rögtön a hozzászólásokhoz görgettetek?

Aki eltörölni akar, saját arroganciáját morális ítéletként fogja fel, erkölcsi piedesztálra helyezi magát, ahonnan megkérdőjelezhetetlenül kérdőjelezi meg a másik ember tettét, véleményét, álláspontját. És másokat is állásfoglalásra kényszerít: követeli, hogy mindenki valljon színt a vitatott ügyben, és ebből alakul ki aztán az a gyűlöletspirál, ami életre hívja a végül már komoly nyomásgyakorlásra alkalmas kritikus tömeget. Látszólag demokratikus ez a folyamat, de csak látszólag, mert a politika felismerte és meg is lovagolja az ebben a jelenségben rejlő lehetőségeket, többek között ezért is válhatott „kultúrává” ez az internetes megnyilvánulási forma.

Paradoxon, hogy a kitörlés kultúrája a szólás szabadságának legszélsőségesebb – a bárki bármihez bármit hozzászólhat – állapotából született meg, és végül átcsapott önnön ellentétébe, mert beszűkíti a kifejezési lehetőségeket, sőt már a gondolkodás útját-módját is meg akarja határozni, nem hagyva helyet az ellentétes vélemények miatt egyébként szükséges, érveken alapuló vitáknak. A tavaly a Harper`s Magazine-ban megjelentetett nyílt levélben mintegy százötven, zömmel angolszász értelmiségi, köztük Martin Amis, Margaret Atwood, Noam Chomsky, JK Rowling, Salman Rushdie, Francis Fukuyama, Garri Kaszparov és Wynton Marsalis arra hívták fel a figyelmet, hogy ma már ott tartunk, hogy írók, művészek, újságírók kell aggódjanak a megélhetésükért, ha eltérnek a konszenzustól, vagy ha nem eléggé buzgó módon fejezik ki egyetértésüket az elfogadottnak tartott nézetekkel. Pedig a szólás és a gondolkodás szabadságának a visszaszorítása csorbítja a demokratikus részvétel lehetőségeit, írják.

Amerika messze van tőlünk, legyen ez az ő bajuk! De ne legyintsetek ilyen könnyedén, mert ez már hozzánk is eljutott. Hogy csak a legutóbbi példát említsem, itt van szegény Tóth Krisztina. Kortárs költészetünk kiemelkedő alkotója kifejtette rosszalló véleményét két irodalmi műről, történesen irodalmunk két nagyságának, Jókai Mórnak és Szabó Magdának egy-egy alkotásáról. Ez az interjú, ha jól tudom, hetekig ült békésen egy irodalmi honlapon, észre sem vette senki – ez az irodalom sorsa általában –, mígnem egy nagy publicitással bíró portál szemlézte az interjút, ezzel ráirányította a netpiranhák figyelmét, akik azonnal rá is rohantak, és valósággal szétcincálták az írónőt. És amikor a politika is belekapaszkodott az ügybe, akkor eljött az Armageddon: lett tiltakozás, fenyegetés, szidalmazás, bojkottra, kiközösítésre való felszólítás, munkásságot lesajnálás. Megdöbbentő volt megtapasztalni ezt a pillanatok alatt végigsöpört gyűlöletvihart, amit egy vitatható, a konszenzustól markánsan eltérő vélemény keltett.

A kitörlés kultúrájának legnagyobb csapdája a fentebb említett morális máz. Mivel morálisnak gondolja magát, a kitörlő nem ad időt arra, hogy a megdorgált személy esetleg meggondolja magát, felismerje hibáját, ha egyáltalán hibáról van szó, vagy hogy bővebben kifejtse azt, amit gondol. A kitörlés kultúrája valójában csak a virtuális térbe átköltöztetett ellenségeskedés és ellenségképzés. A saját véleménybuborékukba begubózó emberek képtelenek kilépni a maguk köré fújt lufiból, ezért nincs is kapcsolódási pontjuk a sajátjuktól eltérő gondolatvilághoz, és ez kizárja a párbeszédnek még lehetőségét is. Pedig valódi morális alapot a párbeszéd biztosít bármely konfliktusos helyzetben: amíg beszélsz valakivel, addig szelídíted őt is, magadat is.

A dialógus csiszol emberré minket, nem a radír és nem a dörzspapír.


Forgács Áron kultúrantropológus, szerkesztő, fényképész, Pécsen született 1989-ben.