A PKE Művészeti Tanszékének kolozsvári kiállításáról
Méltó és helyénvaló egy képzőművészeti képzés fennállását művészettel ünnepelni. Ezt tudják a Partiumi Keresztény Egyetem Művészeti Tanszékének oktatói és végzett hallgatói is, akik augusztus 14-én igényes kiállítással nyitották meg azt az eseménysorozatot, amelyet a 2022/2023-as egyetemi évben további rendezvények követnek a képzés 20 éves fennállásának apropóján. A Tíz, tíz, tiszta víz címet viselő kiállítást a Kolozsvári Magyar Napok programjai között tekinthették meg az művészetkedvelő érdeklődők a Bánffy-palotában működő Szépművészeti Múzeum impozáns tereiben.
A tematikus alkalom Gergely Ernő Endre, Kolcsár Zsolt, Kónya Kincső, Kovács Kinga, László Hajnalka, Lőrinczi Inez, Ozsváth Zsuzsa, Szabó Réka, Torkos Márk Erik és Balázs Zoltán munkáin keresztül reflektált a vízre, mint az életet magába záró, de egyre fogyó erőforrásra.
A kurátorok, dr. habil Maior Enikő rektorhelyettes és dr. Balázs Zoltán tanszékvezető ötlete és kezdeményezése nyomán a víz tematikájára válaszul érkező alkotások között találtunk helytörténeti vonatkozásokat kiemelő koncepciókat és általánosan, a vízzel mint jelenséggel és tulajdonságaival operáló munkákat. A különböző perspektívákat összegyűjtő kiállítás egyes darabjai önálló mondanivalóval álltak előttünk és mégis, egymást kiegészítve hívták fel a figyelmet az esemény fő motívumára.
A témagazdagság és az alkotói kreativitás találkozásának természetes következményeként mély üzenetet hordozó művekhez kapcsolódhattunk, hogy rajtuk keresztül újragondoljuk víz és ember kapcsolatát helyi és tágabb, általános vonatkozásban is. Az alkotók által megjelenített értelmezések és asszociációk elénk hozták az erő, az állandó mozgás és hullámzás, a magába szippantó kékség, a számlálhatóság motívumait és egyes térkompozíciók, valamint digitális munkák idő- és térbeli specifikumok kiemelésével visszavittek a történelem azon korszakába, amikor a víz dominanciája hangsúlyosan volt jelen a világban vagy az Érmellék térképén. Ezt a térképet az előttünk járó generációk rajzolták át és mi magunk is folyamatosan alakítjuk. Nem ceruzával és specifikus mérőeszközökkel, hanem azzal, hogy hagyjuk magunkból elfogyni a víz iránti tiszteletet, veszélybe sodorva azt az egyensúlyt, amelynek egyik alappillére ez az elem.
Ehhez kapcsolódóan megrendítő pillanat volt, amikor a tágas tér középpontjában szembetalálkoztam egy csónakkal, amely tárgyiságában is felkiáltójel volt, funkcióját vesztett fadarab benyomását keltette. Ahogy a rézmozsárban az őrlés, a csónakban is ott a mocsár fölött lebegő ködök homálya és a víz alatt hömpölygő élet emlékezete. Ott a benne koppanó, gumicsizmás láb nyoma, az őstáj érintése. Örökre száraz deszkái közé szorult minden árnyék s az Érmellékről eltűnt erek és folyók képe. A terem közepén ott állt a megrekedtség és bizonyosság jele. Mert a víz elfogyott, a csónak pedig maradt.
Az első teremben helyet kapó kompozíció az Érmelléken túl, székelyföldi tájakra kalauzolta az eseményre látogatókat, akik üvegekbe zárt forrásvizeken keresztül, nyilvánvaló különbségekkel szembesülve, gondolkodhattak el azon, hogy a víznek mennyi arca és színe van. Mert a víz hordozó. Alaptulajdonságai mellett tartalmazza annak a vidéknek az ízét és hangulatát, amelynek földjéből előtör. A történeti utalásokat kiegészítve, a kiállítóterekben jelen voltak azok a kontrasztok, amiket a víz léte és hiánya nyomán konstatálhatunk.
Helyet kaptak olyan munkák is, amelyek a kékséggel játszva, vakmerően teret ütöttek a falra, amelyre függesztették őket. A szegleteken túl a fehér falba ütköztünk, míg belül a kék mélység húzott magába vagy éppen a vizet darabjaira szedve csalogatott, hogy az anyagon túl merjünk nézni.
Ellenpontként, az aszály motívumának variációin keresztül merülhettünk bele sötét tónusokba, elszáradt növények képének befogadásába, hogy visszaemlékezzünk arra: a víz kékjét kell kevernünk mindenhez, hogy színeket és életet kapjunk. Ez a kékség kell a növények zöldjéhez, ebben az kékben feloldódás van. Általa születik meg a fákat keményen tartó erő vagy a virágok legélénkebb árnyalata.
Az életet biztosító és sokarcú víz-megjelenítései mellett külön installáció állított mementót olyan, a vízhez kapcsolódó babonás hagyatéknak, mint a rontás levételét szolgáló szenes víz szimbóluma. Az időben visszasétálva idézhettük fel azt a gyakorlatot, melynek során nagyanyáink a vizet használták közvetítőként a varázslat vagy az áldás átadására. Ők hitték, hogy a tiszta víz és a tűz az orrlyukakat tágító sistergésen túl, elcsendesíti a sírást és elmossa a sötét tekintetek nyomát. Hitték, hogy a víz, amellett, hogy felveszi a bögre vagy vödör formáját, hordozza az áldás súlyát is. Lepereg a homlokról, elpárolog a lázas arcról, hogy aztán a levegőben táncolva újra és újra találkozás legyen. A tűzzel, az edénnyel, az öreg kézzel, ami vele mosta el a gyermek homloka mögötti, vélt vagy valós sötétséget.
A kiállítás megnyitóján Maior Enikő rektorhelyettes elmondta: „A PKE képzőművészeti képzésének fő céljai között szerepel, hogy önállóan gondolkodó, a világra figyelő művészeket neveljen, akikben az alkotómunka és a kreativitás együtt jár a körülöttünk változásban levő világra irányuló reflexióval.”
Összességében elmondható, hogy a több mint húsz munkát bemutató kiállítás szándéka megvalósult, hiszen a misztikum és a mitológiák szintjén, de azon túlmutatva is, ráirányította a figyelmet a vízre mint eleven, örökmozgó entitásra, amely nagyon is valóságos, de egyre fogyó, illetve egyre kevesebb tiszteletet kapó elem. Ugyanakkor indirect módon meghatározta a művészet és a művész egyik lényeges szerepét. A közlés következtében, a művész edukálhat azáltal, hogy megmutat valamit abból a valóságból, amely saját perspektívájából látszik; alkotásaiban, melyek útra bocsátott üzenetek, hozzáférést kínál egy témához, amely továbbgondolásra hívja a befogadót.
Augusztus 14-én gazdagabban távoztunk a kolozsvári Bánffy-palotából. Az alkotók, munkáikon keresztül, olyan gondolatokat és emlékeket idéztek meg, amelyek valóban a „kék látóhatárra” vezettek vissza. Az külön öröm, hogy a PKE Művészeti Tanszéke több – a témához kapcsolódó – rendezvényt tervez, melyek a Tíz, tíz, tiszta víz című kiállításhoz hasonlóan, a képzés 20 éves fennállásának alkalmából kerülnek a publikum elé, további élményeket ígérve minden művészetkedvelőnek.