Aki figyelmesen olvassa Az olvasó országát, Esterházy Péter nem irodalmi művekbe tartó prózai írásainak gyűjteményét (Magvető, 2018, szerkesztő Tóth-Czifra Júlia) bevezetést nyerhet egy társadalom- és politikafilozófiai traktátusba, amit hagyomány, nyelv és haza összefüggéseire lehet ráfűzni. A kötet kis darabokból összeálló nagyszabású reflexió arról, hogy mit is gondolt az egyik legjelentősebb kortárs magyar író kb. tizenöt év dolgairól, értve ezalatt a 2003-2016 közötti időszakot, de gyakori hivatkozással a korábbi korszakokra is, főként a kommunista diktatúra idejére és annak kihatásaira. Terjedelmes gyűjtemény ez, több mint hétszáz oldal, sok Élet és Irodalom van benne, illetve alkalmi és megnyitó beszédek, előszók, bevezetők, köszöntők, nekrológok.

A kötetben található írások közül sok reflektál aktuális eseményekre, közéleti megnyilvánulásokra. Az ilyen jellegű eszmefuttatások általában érdekesek, de ha egy művész vállalja a jelen megfigyelőjének a szerepét, az még érdekesebb, mert a művész mindig a szabadság szószólója, ha beszél róla közvetlenül, ha nem. Esterházy Péter nem ódzkodott a politizálástól, vállalta a közéleti konfrontációkat is. E polémiáknak a dokumentumai vannak összegyűjtve a Magyar mondat című fejezetben. Ennek mintegy ellenpólusaként következik a könyvben a Jó Magyarország című fejezet, melyben a nem harcos Esterházy Péter hívja fel figyelmet arra, ami érték Magyarországon, a magyar kultúrában. A hatból ez a két fejezet képezi a könyv törzsanyagát, az egész kötetből pedig kirajzolódik a jó és egy kevésbé jó Magyarország képe.

Táborok

Esterházy Péter nem tetszeleg a haza bölcse, a vátesz szerepében, figyelmeztetni akar olyan dolgokra, amelyek jó lenne, ha nem úgy történnének, ahogy történnek. A konkrét ügyekben az ádáz kultúrharc szemtanújaként szólal meg, főként az irodalom és a művészet vonatkozásában (Wass Albert, Nyírő József, Magyar Művészeti Akadémia, Dörner György színházigazgatói kinevezése, az Alföldi Róbert-féle Nemzeti felszámolása, stb.). Úgy mondhatnák, hogy a mai magyar közbeszédben szitokszóként alkalmazott balliberális szemszögből vizsgálja az eseményeket. De komplexebb ez, mint ahogy első olvasatra tűnik. 

A konkrét történések mellett ugyanis van az elvi szint is, és Esterházy bármiről is ír (beszél): irodalomról, sajtóról, könyvekről, fociról, politikáról, ünnepekről, jeles vagy nem jeles kortársakról, mindig eljut a nemzethez és a hazához, melyek nem a magasban, hanem a nyelvben és a hagyományban vannak benne. Nyelvről, hazáról, hagyományról elmélkedni pedig nem párthoz és szekértáborhoz való tartozás függvénye. És mivel a nyelv és a hagyomány is használat, ismétlés útján válnak élővé, ezért Esterházy is épít ezekre a (meg)ismétlésekre. Idézni nem lustaság, hanem belépés a tradícióba, nem hagyománytisztelet, hanem hagyományhasználat, ami a tisztelet maga. 

Esterházy közéleti megnyilvánulásai legfontosabbika mindvégig annak felmutatása, hogy mi az, ami megengedhető a közbeszédben, mi hogyan mondható el, milyen az a nyelv, amelyen a közéleti szereplő megszólal, és milyen mértékben járul hozzá vagy nem járul hozzá ez a beszéd a társadalmi béke megteremtéséhez. Éberen figyel erre, egy nagy kivételt leszámítva. Az Őszöd-problematika, mindaz, ami ezt körbeveszi és amivé vált, Esterházy Péter tollára való téma. És mit mond az író erről? Semmit. Nincs szava. Nincs beszéde, amely igen, igen, nem, nem lehetne. Úgy tesz, mintha jó ismerője lenne a játékelméletnek, új játékba kezd. Kérdezi, honnan jöhet a dühödt tüntető mondata: Árva hazánk nem szenvedhet tovább. Pedig lehet, hogy a miniszterelnök, és az ellene tüntető mondatai között van ok-okozati összefüggés. De ő nem bocsátkozik elemzésekbe. Talán tartott attól, magyarázatai magyarázkodásnak tűnnének.