Februárban van az anyanyelvek napja. Ebben a hónapban arról tandemezünk, hogy a román nyelv, amely nekünk, kisebbségi magyaroknak, nem anyanyelvünk, de nem is igazán idegen nyelv, mit is jelent számunkra, hogyan tanulhatjuk meg. Egyáltalán megtanulható-e iskolai környezetben? Vannak-e jól kidolgozott módszerei, tantervei? S ha mégsem tanulunk meg az ország nyelvén, vajon annak mi lehet az oka? És mi a következménye?

(Tódor Erika Mária)

Egy nyelv közelségét vagy idegenségét nem az oktatási dokumentumokban megjelölt tantárgyi kategória (pl. idegen nyelv) határozza meg, hanem az egyén, a nyelvhasználó és annak viszonya a nyelvekhez. Lényegében az idegenség és a közelség fokozatait az határozza meg, hogy mennyire érezzük magunkat otthon az adott nyelvben, milyen nyelvi funkciók előhívása mentén kapcsolódunk a nyelvhez. Konkrétan, ha a baráti viszonyok, a közvetlen nyelvi környezethez való csatlakozás nyelvéről beszélünk, akkor jóval közelebb áll ez a nyelv az én és a másik közös jelentésélményeinek megéléséhez, viszont amikor az adott nyelv, például a vizsgák, a számonkérés vagy az ügyintézés nyelveként van jelen, akkor más beszédszándékok motiválják nyelvi jelenlétünket, nyelvi megnyilvánulásainkat, így jóval távolabbinak, idegenebbnek élhetjük meg. Kisebbségi létünkből fakadóan a román nyelvhez és kultúrához közünk van, de az, hogy mennyire kerül közel hozzánk, esetleg mennyire engedjük magunkhoz közel, nagymértékben függ nyelvhasználati tapasztalatainktól, a nyelvi szocializációtól, a környezet által megkövetelt nyelvhasználati viszonyrendszertől, és természetesen az egyén tanulási motivációjától.

Az iskolai környezet, a formális oktatás épp annyit tud hozzátenni a román nyelv elsajátítása esetén, mint amennyit az angol, német és más nyelvek esetében hozzátesz. Olyan szervezett tanulási keretet biztosít, ami lehetőséget ad a szókincs fokozatos gazdagítására, a metanyelvi ismeretek tudatosítására, és apró lépésekben elvezet a nyelvi kompetencia gyakoroltatásához. Természetesen a folyamat hatékonysága többtényezős, nagymértékben függ a tanítás minőségétől, a tanárok felkészültségétől, a tartalmi kínálat sajátosságától, az értékelés módjától, a mindennapi tanórai élményektől és még sok hasonló tényezőtől. A mi oktatási rendszerünkben bizony ezen a téren számos keserűség, frusztráció gyűlt fel az idők során, a változtatások – nevezhetjük őket reformoknak akár, bár nem kimondottan azok – lassan „kapnak életmagra” az amúgy is állandó hezitálás közepette működő oktatási rendszerünkben. A koherencia fenntartása nagy kihívás határozott értékrend hiányában. Az elmúlt tíz évben voltak azonban olyan fokozatos változások a román nyelv oktatása terén, amelyek a diák- és beszédközpontúbb tartalmi kínálat irányába nagy lépést jelentettek. Természetesen a szabályozásoktól a gyakorlati alkalmazásig hosszú út vezet, hiszen az alkalmazás hatékonyságát a tankönyvek, a segédeszközök, valamint a tanárok továbbképzésének hiányosságai, és a digitális térváltás is nagymértékben megnehezítette. Ennek következtében, sajnos van olyan oktatási szint – a jelenlegi 9. osztályos generációra gondolok – akiket én „reformgenerációnak” nevezek, mert az ő iskolai pályájukat a reformfolyamatok bizonytalanságai, a megkésett vagy meg nem jelent tankönyvek hiánya jellemezte, nemcsak a román nyelv és irodalom, hanem más tantárgyak esetében is. Az online oktatásban részesülők pedig az osztálytermi megértés lehetőségét is csak részben kapták meg. Összességében azt láthatjuk, hogy a forma nem elég, életet kell adni annak!