MEGOSZTOM

Az utas felesége

Az utas egyedül van a buszon, amikor kinyitja a szemét. Állnak. Szürke derengés gomolyog az ülések között, és vele hullámokban árad a hideg. Az utcalámpa fénye szétkenődik a szutykos ablakon. Foltjain túl csak a feketeség. Odanyúl, letörli tenyere élével a párát maga előtt. Esőcseppek csúszkálnak a rideg plexi külső oldalán. Felnéz a hosszú utastérben. A sofőrfülkében halvány világítás. Halk, kásás zene szól valahol ugyanarra. De sehol semerre senki.

Lassan ereszti ki markából a lopott szendergés. Megmozdul, átázott ruhája rátapad, beleborzong, összerándul tőle. Az aktatáskája is csurom víz. Felveszi öléből, feláll, pántjánál fogva a vállára akasztja. Megrángatja az övét, igazgatja a nadrágját. A derékszíja nyirkos és hideg. Hidegek az ülések támlái, ahogy meg-megkapaszkodva bennük araszol előre. Csak a valahanyadik lépés után egyenesedik fel egészen, úgy zsibbad ki a gémberedettség fásult derekából. A zene, ahogy közelebb ér hozzá, egyre hangosabb és egyre torzabb, nem lehet felismerni, vagy csak őneki nem megy. A sofőrfülkében ellenzőre csíptetett kislámpa ég. Talán az aksira köthették, talán elemes lehet. A fülke üres, a buszvezető sehol. A harmonikaajtó sarkig kitárva.

A sofőr a megálló fedele alatt cigarettázva nézi végig, ahogy az utas lebotorkál, behúzza nyakát a széldzsekije gallérjába, mikor a permetező eső rászitál, aztán gyorsan belép a tető alá. Elaludtál, mondja, amikor egymásnak odabólintanak. El, hagyja annyiban az utas. A sofőr előhúzza zsebéből a paklit, elébe tartja. Az utas húz egy szálat. Nem akartalak felébreszteni. Gondoltam, úgyse itt lakol. Akkor meg ráérsz. Hol vagyunk?, kérdezi az utas. A sofőr halkan kaccant egyet. Na hol?, kérdez vissza. Az utas, mielőtt rágyújthatna, a fejét félrekapva jó nagyot tüsszent. Azután még egyet.

Csak minden második, harmadik utcalámpa ég. Fényüket ázott bitumen szórja szét alóluk mindenfelé az egykedvű csepergésben. Beláthatatlan, mekkora a tér, melyen a busz áll. Annyi bizonyos, hogy jó nagy. Messziről sejlenek fel félszemmel figyelő házak, vagy annyival sem, a lámpák fehérétől elfordulva kisejthető árnyuk a magasban, mintha az utcák felfelé vezetnének minden irányban, mert innen már nincsen lejjebb tovább. A hullámpala bodega sötét, mint a barlang, nem esik fény, lámpavilág sehonnét mélye belsejébe. Mellette áll egy ugyanolyan másik, amellett még egy, és ki tudja, hány még. Ám azok alatt nincsenek ott se ők, se más. Nincs most ott az erdős hegyoldal a völgykatlan felett, csak az öblös visszhangokban, ha valaki kihallja belőlük, mikor az aláfutó patak locsogása meg-megcsobban a pengehideg csöndben. De lehet, hogy az is csak az eső.

Nem itt, rázza meg a fejét az utas. A sofőr végigméri. De pedig itt, mondja lassan. Nem, dehogyis, mondja megint az utas, ahogy újra szétnéz. Minthogyha látna bármit. A sofőr végül azt mondja, Indulunk majd vissza. Mikor? Fél tízkor. Most mennyi?, kérdezi, de az óráját is megnézi. Háromnegyed kilenc, mondja a sofőr, és már az utas is látja. A kutya betyárját, mondja, és csóválja a fejét. Ilyenkor már csak óránként jár, von vállat a sofőr. Aztán meg már egyáltalán nem is. Az utas kikapja szájából a cigarettát, beleköhög összeszorított ökle oldalába. Beleköhög az őszesti sötétbe.

Kicsi karmok neszeznek iszkoló tappancsok végén. Más hangtartományban, mint a sofőrfülkében suttogó rádió. Mint a permetezés a hullámpala tetőn. Mint az egykedvű szipákolás a felparázsló cigaretták végén. Mert az nem lehet, hogy mindennél hangosabban. Az utas nagyot ásít. Mit lehet itt csinálni ilyenkor?, kérdi. Van kocsma? Nem akarol te oda bemenni, ingatja a fejét a sofőr. Egy kávét csak meginnák. Rossz itt a kávé. Különben is, késő van már ahhoz. Elalszom nélküle. Most majd felköltelek. Úgy se lesz más utas, odafigyelek rád. Nem lesz? Sosincs.

Az utas megint slukkol. Mit szoksz csinálni ilyenkor? A sofőr kivár egy kicsit. Mikor mit, von vállat. Van, hogy kitakarítom a buszt. Akkor majd bent már nem kell. Akkor egyből mehetek haza én is. Nem piszkolják össze? Mondom, hogy nem jön már senki. Attól még ki kell várni az időt? Attól még ki. Takarítással. Most nem. Most te jössz vissza. Összekoszolom, mi? Így megy ez, legyint rá a sofőr. Felnyúl, a bódé vasvázán nyomja el a csikket. Aztán egy lépéssel a buszon terem. A fülkéhez hajol, felhangosítja a rádiót. Híreket mondanak. Az utas megnézi az óráját. Még nincs is egész. Ki tudja akkor, mért épp most. Elpöcköli a csikket a kezéből. 

A sofőr hallgatja, hallgatja a bemondó hangját. Valamit hozzáfűz a mondókájához. Az utas nem figyel oda rá. Valahol karcos cipőtalp csusszan az ázott bitumenen. Aztán egy másik. Vagy talán bakancsok talpa. Valaki krákog és kiköp, aki nem a sofőr és nem is az utas. Ha jön, akkor a lámpák fénykörén kívül. Ha jön, akkor a busz túloldalán. Vagy nem jön. A léptek surrannak és surrannak és aztán nem surrannak tovább. A sofőr lehalkítja a rádiót, halkabbra, mint azelőtt volt, még halkabbra, azután még. Amikor leszáll a buszról, ugyanúgy csak ők vannak a hullámpala bódé elejében, a sötétbe hunyorogva. Akkor az utas kínálja meg a sofőrt cigarettával. Ha akarod, segítek, mondja közben. Takarítani, teszi hozzá. Aztán majd előre ülök, nem mászkálok. A sofőr megint csak legyint, Nem azért veszel te bérletet, hogy még takarítsál is. Csak legyél nyugodtan, majd megoldom én. Különben hol áztál meg te ennyire?, kérdi az utastól. Hát, bizonytalanodik el az utas, Hogyhogy hol? Vagy ennyire leizzadtál? Nem vagy te lázas?, kérdez tovább és tovább a sofőr.

Akkora ez a megálló, mint a buszindító odabent, mondja aztán az utas akármi válasz helyett, és a fejével úgy biccent a válla felett hátra, mintha a város arra lenne, Csak itt nincsen egy lélek se, teszi hozzá. A távoli lámpák szitáló derengésébe bámul. Az ázó pocsolyákra. Ez nem olyan útszéli megálló, néz rá a sofőr. Látom, azt mondom. Nem nagyon ismered a járást erre, igaz-e? Én csak benősültem ide, von vállat az utas. Nősülni jó dolog, vigyorog a sofőr. Nekem mondod?, vigyorog vissza az utas is. Már másodszor csinálom. Meg az asszony is. Az első annyira bejött nekünk. A sofőr felkaccant, nem neveti el magát. Ez volt itt a bányatelepi végállomás, mondja aztán. Vagyishogy végállomásnak most is végállomás. Aha, bólint az utas, és a homlokát ráncolja, Arról már hallottam valamit. Ki neked a feleséged?, szakítja félbe akkor hirtelen egy hang a hátuk mögül.

Az utas meg a sofőr egyszerre dermednek meg. Aztán lassan odafordítják a fejük, belehunyorognak a sötétbe, cigarettájukon egy ideig nem izzik föl a parázs. Ja te vagy az?, kérdezi a sofőr pár szívdobbanás lüktető csöndje után. Kivarrott bőrkabát szegecsei villannak meg a bódé hátuljában. Ha az ember nagyon, nagyon odanéz. Mint valami kiégett égősoron átfutó maradék foszforeszkálás egy hirdetés érthetetlen töredékeivel. Hát hogy settenkedtél te ide? Nem settenkedtem, feleli a hang, Csak simán jöttem. Intettem is nektek az elébb. Hát én aztán nem láttalak, rázza meg a fejét a sofőr. Az utasra néz, az megvonja a vállát, lebiggyeszti a szája szélét hozzá. Beszélgettünk, mondja megint a sofőr. Jól belemerültetek, hangzik a hang amonnét, Annyira, hogy engem meg se kínáltatok cigivel.

A sofőr a zsebéhez kap, belép a sötétbe. Keskeny arc, belógó haj, tömött bajusz részletei villannak fel egypár pillanatra az öngyújtó fényénél. Azután már csak a cigaretta hunyorog. Éjszakás vagy?, kérdezi a sofőr, mikor újra az utas mellett áll. Hol lennék?, kérdez vissza lassan a láthatatlan másik. Akkor csak úgy? Mér ne?, hangzik, s a bőrkabát roppanása tán vállvonás lehet. Már csak hogy felírom ezt a napot, mondja a sofőr, Világrekord, hogy ketten is jöttök ilyenkor innet. Az még nem olyan biztos, mondja megint a hang a bódé mélyéből. Ja, mondja a sofőr. Lehet, hogy csak valakinek a feleségéhez osonok éppen. A sofőr elvigyorodik, Nagy hang vagy te. Lehet, hogy a tiedhez pont, folytatja a láthatatlan férfi. A sofőr az utasra néz felvont szemöldökkel. Az meg visszanéz rá. Énnekem nincsen, énrám ne nézz, mondja a sofőr neki. Az utasnak csak akkor esik le, Az enyémhez? Nem tudom megmondani, ameddig nem tudom, ki az. Az utas egy picit még áll, azután kiveszi szájából a cigarettát, eltartja magától, és nevetni kezd.

Még nevet, mikor a bódé oldalához lép, áthúzza a vállpántot a fején, hogy lerakja a táskát a lócára. Csak akkor hagyja abba, mikor kilép a tető fedezéke alól, a bodega fala mellé, a szemerkélő esőbe. Egy nagyot slukkol, aztán belöki a csikket a sötétbe. Hátrakerül, menet közben a slicce cipzárját cibálja. Alig sikerül lehúznia. Még hallja, hogy azok ketten beszélnek, de már nem érti, miről. Hallja, ahogy egyikük harákol és kiköp. 

A beton legszélére áll, ahol árok szalad alá, onnan kezd locsolni vakon a semmibe. Maga is ázik, de a dolgot nem tudja siettetni. Aztán a csurgásból gyér pergetés lesz, majd egy kicsit még újra csurgás, azután csepegés, azután semmi, ő meg még akkor is ott áll egy darabig.

Vele szemben, az árok túloldalán végenincs kerítés. Sötétség és sötétség között a ki tudja, honnét odavetülő jégfehér lámpafényben hullni készülő vízcsöppek gyöngysora csillog a dróthurkokon. Mögötte hidegség, meg hosszú és lapos épületek árnyával teli üresség, szürkéllő, szemerkélő elhagyatottság. Néz, néz, bele a kivehetetlenbe, míg végül a sötét egy darabja megmozdul, feketeség fut át a gyöngysor fényei előtt, és kitakarja. Csak akkor látja meg, hogy egy kutya az, mikor már egészen közel jár. És még annál is közelebb kell jöjjön, hogy az utas ráeszméljen, nem úgy kellene vele találkoznia, ahogyan épp ott áll.

Akkor a kutya már a megálló betonplatója alatt szaglász az árokban, mindenféle gyanús pocsolya közt, orrát épp csak a színük fölött tartva, kutyásan keresve, szimatolva. Egyedül a farka állása árulja el, tudja, hogy ott az utas. Bundája csapzott, alaposan megázott. Dehát hogyis ne ázott volna meg? Feketébb most annál a feketeségnél, amelyből előkerül. És mindjárt kiderül, hogy nincsen egyedül, nyomában máris ott terem a másik, a fakó. Vagy egy kicsit nagyobb, vagy egy kicsit kisebb, vagy ugyanakkora. Az utas hátralép közeledtükre. Lábával tapogatni kezdi maga mögött a visszautat, óvatosan moccan, a szemét közben le nem veszi róluk. Ám egy pillanat csak az egész, fel is lélegezhet. Nem érdekli egyiket se, rá se hederítenek, elfordulnak, hogy egy szökkenéssel eltűnjenek újra az éjszakában, amelyik szülte őket. Még csak meg se akarták szaglászni, úgy viszik magukkal vissza árnyaik a láthatatlanba. Lépteik neszét azonban az utas, hogy már tudja, mi az, még hallja egy darabig. Aztán mire visszakerül a bódé elejébe, többé nem.

Már azt hittem, megléptél mégis a kocsmába, mondja neki a buszvezető, még mindig a cigivel kezében. Vagy talán egy újabbal. Csak az hiányozna neki, mondja a bódé mélyéből a hang, és mindketten felnevetnek. Az utas most nem nevet velük. A kutyákkal haverkodtam, mondja helyette, a kezét törülgetve. Veled jöttek?, fordul oda a hang felé. Milyen kutyák?, kérdez vissza az. Egy fekete meg egy fehér. Vagy olyan fakó. Azokkal a nagy dögökkel?, kérdezi a sofőr. Amíg be vannak zárva, addig lehet is, hunyorog az utasra, és vagy már nevet megint, vagy még mindig. Ja, itt a raktárak kutyáit mondod, a telepen, mondja vele egyszerre a hang is. Nincsenek bezárva, rázza meg a fejét az utas. Itt vannak az árokparton, itt szaladoznak. Micsoda?, képed el a sofőr. Szabadon vannak? 

Ellöki a csikket a kezéből, kilép a bódé szélére, meggondolja magát, visszafordul. Hát ez nem jó. Mi a baj?, kérdezi az utas. Teljesen szelídek azok, nem érdekeltem őket. Hát neked akkora malacod van, hogy már röfög akkor, mondja a sofőr, és idegesen kezd toporogni. Vagy nem is vettek észre. Azt mondod, mind a kettő kint van? Nem kell azért beszarni, mondja a hang hátulról. Én is szabadon vagyok, mégse fosol. A sofőr megint a bódé széléhez áll, kifigyel a tető alól hátra, de még akkor is az oszlop mögé húzódva. Hát én már láttam őket, milyenek, mondja közben. Engem nem érdekel, ki, mit mond, ismerem a fajtájukat. 

Az utas odamegy a lócához, nézi, nézi a deszkát, azután beljebb lép, lehajol, odanyúl, tapogatózik. A sofőr azt mondja, Én felszállok a buszra. Ha azok kint vannak, azt ajánlom, ne várjátok meg ti se, hogy idejöjjenek. Nem láttátok a táskámat?, kérdezi akkor az utas. Hátulról horzsoló hang kél, bakancstalp csikorog a betonon. Ide tettem le. Én nem akarok találkozni velük, folytatja a sofőr, és máris az ajtóban áll. Most meg nincs itt, motyogja az utas. A másik bakancs talpa is megcsikordul a felhorzsolt betonon. Vagy talán megint ugyanazé. A sofőr fellép a buszra. Szerintem gyertek fel, mondom, úgyis már csak tíz perc és indulunk. Nem megyek a táskám nélkül, rázza meg a fejét az utas. Mi van?, figyel fel akkor rá a buszvezető. Leraktam ide a táskámat, és most nincsen itt. Hát hol van?, kérdezi ingerülten a sofőr. Nem jött ide senki egész idő alatt. Gondolom, bólint rá az utas. Biztos fent hagytad, gyere fel, keresd itt. Hátul karmoló harákolás, aztán meg hegyes köpés hangja.

Nincs elemlámpátok? Vagy telefonotok? Az enyém a táskában van. Kit akarsz hívni ilyenkor? Világítani akarok. Nem látok itt semmit. Amíg a buszos eltűnik, a hang a sötétből azt kérdezi, Volt tenálad táska egyáltalán? Hogyne lett volna. Mert én nem is láttam. Csak tudom tán, van-e táskám, vagy nincsen. Bulika volt odabent, mi, azért aludtál el a buszon is? Mi köze annak a táskámhoz? Ja hogyha te ilyen ingerült vagy, akkor csak legyél, dörmögi a sötétség onnét hátulról az utashoz előre. Te milyen lennél? Én tudok vigyázni a dolgaimra, nem kell külön idegeskedjek, hogy részegen elhánytam valamimet valahova. Főleg, hogy neked az öledbe mennek a más feleségei is, meg ki tudja micsodái is csak úgy maguktól, mi?, kérdezi élesen az utas. Nemhogy elvesztenél bármit, még találsz is. Csak úgy véletlenül. Kis szünet után a hang azt kérdezi. Ezt most hogy értsem? Akkor nyújtja oda a buszos a zseblámpáját a fülkéből. Gyere érte, ha kell, én ugyan le nem megyek már innét.

Az utas felkattintja a lámpát és a fényét a lócára irányítja. Végigpásztázza a hasadozott deszkát, bevilágít alá, aztán fölé, egész a mennyezetig, onnan vissza megint le, legalulra. Lent cigicsikkek, fent odanyomott rágók, lent megint a csikkek meg cigisdobozok. Ott megáll, aztán elindul a bódé belseje felé. Elhányt papírzsebkendők, dobozkák, cetlik, cafatok, levelek, ágak. Amikor elér a sarokig, a hátsó fal vonalán szánkázik tovább. És ott lelassít a köpések natúr gennyfoltjai között. Mikor egy bakancs orra a fénykörébe kerül, megtorpan. Megáll és onnan nem megy tovább. Kicsit még moccan-moccan, de mikor a harákolás felhangzik, s a fényben újabb köpet fekete pöttye kerül a többi közé, végképp egyhelybe dermed.

Még két szívdobbanás, és fény gyúl ott hátul is, egy telefon lámpájáé. Csak ez a bódé másik felét világítja meg. Lassan bejárja a hátulját, majd előrejön a túlsó oldalánál. Elér a széléig, onnan elindul ugyanazon az úton vissza, amíg majdcsak a másik lámpa fényéhez ér már. Kétszer is megmutatja, hogy sehol nincsen semmi, se hátul, se elől, se lent, se fent, csak pontosan ugyanaz, ami a másik felén. És akkor kialszik. Éppen csak egy nagyon kevéske tér nem világosodik ki az egész zseblámpázás alatt a hátsó lóca kellős közepén. Ahelyett az utas még elmegy a bódé mellé az egyik oldalt, aztán a másik oldalt, hogy kívül is körülnézzen. De az már nem tart soká.

Ha nincs itt, akkor nincs itt, nem tudsz mit csinálni, mondja a sofőr, aki az egészet a fülkéből nézi végig. Indulnunk kell, gyertek, nem várhatok tovább. Hát a táskám nélkül hogy? Ha itt maradsz éjszakára, azzal nem lesz meg. Reggel majd kiderül, hogy a munkahelyeden hagytad. Pedig emlékszem rá, motyogja maga elé. A harmadik ott hátul harákol és kiköp. Hát azért egy köszönöm mégiscsak jófejség volna tőled, szólal meg aztán. Ha már meggyanúsítani meg tudtál. Én nem gyanúsítottalak semmivel. Hát ne is. Nem is. Akkor jó. Kösz szépen.

A sofőr onnan föntről elnézni, ahogy az utas kikapcsolja a lámpát, leengedi, és egy kicsit megroskadva, lehajtott fejjel lép fel a buszra. Már csak épp utánafordul, mikor elveszi kezéből, nem követi tovább, ahogy botorkálva hátramegy. Inkább kinéz az ajtóból a harmadikra. Na, mi legyék? Jössz vagy nem jössz? Nem jövök, minek mennék? Na gondoltam. Elvihetlek a sarokig, hogy nyugton legyél a kutyáktól. Nem zavarnak engem. Nem kell jegyet se venni addig, no. Nem arra lakok, kerülő lenne nekem. A buszos bólint, leül az ülésébe, és indít. A busz megrázkódik. Int és kikiált. Akkor szevasz, jót beszélgettünk!, azzal becsukja az ajtót. 

Még ki se kanyarodik, megérzi a nyakán az utas leheletét. Akkor veszi észre, hogy az nem hátra ült, hanem az első sorba, ott meg félent kifordul, a lába az ülések közötti sávon, a térdére könyökölve egészen előre dől, hogy szinte mellette van, épp csak egy kicsit hátrább. Onnan szuszog meg liheg egyenesen a tarkójába. Ne idegeskedjél, majd minden rendben lesz, mondja a sofőr, miközben kifordul. Dehogy lesz. El van minden baszva, feleli az utas. Nahát minden azért éppenséggel nincsen, dünnyögi vissza, de most igazából nem tud figyelni.

Még a nyelvét is kidugja kanyarodás közben a nagy kormánykereket tekerve, úgy koncentrál. Az utas meg azt lihegi a nyakába, hogy Különben igazad van. Előre ültem én is, látod, hogy ne basszam el neked, és ne koszoljam össze már a buszod. Ő meg azt mondja, miközben a nyakán felmerednek a pihék, hogy Dehát nem takarítottam még, úgyhogy teljesen mindegy. Akkor se. A kocsma ilyenkor zár valahogy, mondja ki aztán a sofőr, ami a fejében jár, talán csak, hogy ne halljon más egyebet, Lesznek itt olyan faszik mindjárt az út közepén. De még az is lehet, hogy én is lerészegedek a leheletedtől, kaccantja el magát. Az utas nem veszi akkor sem a lapot, csak mondja tovább a magáét, Így majd mehetsz te is haza, a fejem megfájdult nekem is ettől az éjszakától, hát még akkor neked, aki még most is dolgozol meg felelős vagy meg minden.

A kutyákat akkor veszik észre, mikor egy éles kanyarból fordul ki a busz keskeny, de nyílegyenes útra, és végre gyorsíthatna. A fényszórók azonban egyszerre kivilágítják a fekete meg a fakó blökit, ahogy egymásnak feszülve állnak az út közepén, láthatóan valamin marakodva, és akkor nem gyorsít mégsem. Ketten kétfelől tépik és rángatják, nem tudnak megegyezni. A szőr a nyakukon meg a hátukon felmered és tüskésen szétáll. Agyaruk közül nyál és hab csurog, fröcskölő cseppjei a fényben láthatóan repkednek szerte. Annyira elmerülnek az acsarkodásban, hogy nem riadnak meg még a busztól sem. Talán észre sem veszik. Az anyjukat, nézzed csak, mondja a sofőr és egészen lelassít. A táskám!, kiáltja hirtelen az utas. Mi?, ijed fel a sofőr. Engedj le! Na! Nyisd ki az ajtót gyorsan!

A sofőr egy kicsivel később már egyáltalán nem biztos benne, hogy mit is látott a kutyáknál. Azt már abban a percben sem tudja megmondani, amikor történik, hogy végülis miért nyit ajtót az utasnak. Dehát arra sincsen oka, hogy ne nyisson. Aztán csak vár és vár, mikor a kutyák is meg az utas is eltűnnek valamerre az éjszakában, ő meg ott marad a fülke vibrálásában. A fényszórók fehér csíkjaiba bámul, a motorzúgásba hallgatózik. Azután azt is leállítja. Hirtelen kezd el fázni és nagyon, nagyon magában lenni. Még le is száll, a nagy dögöktől való félelmét félretéve. Szeme fürkészi a sötétben az egyetlen utasát, utána is kiált az út széléről, de semmi. Magában azt mondja, Jó hülye érzés ez. Végülis visszaszáll, gyújtást ad, indít. Utolsó járat, vagy sem, akkor is van még menetrend a világon, mondja tovább magában.

Mégis meg kell állnia megint. Bár már mindenképpen későn. Mert csak a szeme sarkából látja meg egyetlen pillanatra a busz elé az út széléről berohanó valakit, vagy talán valamit. A fényszórók tejfehérré kenik szét alakját, és abban a minutumban éppen annyira van ember-, mint kutyaformája, vagy akár egy kredencé, mielőtt eltűnik a kerekek alatt. Mert a sofőr tudja, hogy olyankor nem történhet már más, minthogy áthajt rajta. Vannak bizonyos helyzetek, amire felkészítik a buszosokat a tréningeken. Bár most azt mondja magában, Erre nem lehet felkészülni. Aztán mikor kiszáll, nincsen senki a busz alatt, a kerekek alatt sehol. A járművön semmi sérülés. Mégis még sokkal később is lát egy alakot álmaiban riadtan integetni, mikor az ütközők felütik, mint kuglibábut a kugligolyó. Közben meg csak egy egyszerű, kicsit ütött-kopott és megtépázott bőrtáskát talál.

Azt viszi el végülis a buszállomásról a talált tárgyak közül annak az utasnak a felesége.

MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusaink Térey Jánosról

November 29-én este 6 órakor Antal Balázs lesz a vendégünk, aki a Léda-házban Térey Jánosról fog előadást tartani. Antal Balázs költő, prózaíró, egyetemi oktató, erdélyi irodalom kutató 1977-ben született Ózdon. Legutóbbi kötete: Regionalitás és átjárhatóság az újabb magyar irodalomban (2020).

Az 1970-ben, Debrecenben született, és 2019 nyarán Budapesten váratlanul, fiatalon elhunyt Térey János az 1990 utáni magyar irodalom egyik legjelentékenyebb szerzője, akinek a kortárs költészetre gyakorolt hatása megkerülhetetlen. Hogyan lesz egy szerény és munkamániás „vidéki” fiatalemberből halála után pár évvel nemcsak klasszikus, de egyenesen kultikus szerző, akiről utcát, könyvtárat, könyves rendezvényt, ösztöndíjat neveznek el, akinek lakásmúzeuma nyílt szülővárosában? Erre próbál rávilágítani ez az előadás.

Amiről többek között szó lesz:

Ember és szerep a rendszerváltás után, a posztmodern fordulatot követően;
Az erő poétikája az iróniától az újkomolyságig;
Rommá tett városok – elvesztett és visszaszerzett terek költészete;
Játék verssel és verses regénnye. A drámán át a regényig és az életelbeszélésig;
Egy nagy költőgeneráció szemléletmódjának alakulásai;
Az ember, aki „mindennek jött” – bár maga sem gondolta volna.

Minden érdeklődőt sok szeretettel várunk! A belépés díjtalan.

(Fotó: Szűcs László. Térey János a Léda-házban, a Holnap Kulturális Egyesület vendégeként 2017 májusában)

MEGOSZTOM

Irányok a kortárs realizmushoz

Antal Balázs: Súly és könnyűség. Regionalitás és átjárhatóság az újabb magyar irodalomban. Műút-könyvek, Miskolc, 2020.

Antal Balázs legutóbbi tanulmány- és kritikakötete érdekes egybefogási kísérlete a kortárs és a jó néhány évtizeddel korábbi magyar próza egy szeletének (a könyv alcíme e tekintetben kissé félrevezető lehet), hangsúlyosan törekedik az irodalmi érdeklődés, a különféle prózapoétikák és ideológiák kölcsönhatásának folyamat jellegét érzékeltetni és feltérképezni. Sok fontos hívószó köré szerveződnek az elemzései, mint a realizmus, az identitásirodalom, a lokalitás/regionalitás, az abszurd, a prózafordulat, egyúttal arra is keresve a választ, hogy milyen, a kánon fő vonulata számára kevésbé látható művek készítenek elő vagy alkotnak termékeny közeget a korábbi írásmódoktól való elmozdulások számára. 

Elsőre talán forszírozottnak tűnhet az a szál, amelyre a kötet felfűzni látszik nagyon eltérő habitusú alkotók műveit is a tanulmányokban, illetve a kötet második felét kitevő kritikákban. A Súly és könnyűségtől azonban távol áll az erőltetés, a felfedeztetett párhuzamok és kapcsolódási pontok sokkal inkább lazaságuk révén tudnak érdekes új dimenziókat nyitni egy egybenlátási kísérlet számára. A párhuzamok a művek több szintjét érintik: egyrészt például tematikában, mint az identitás kérdése és az Erdély-kép Tompa Andrea Fejtől s lábtól és Vida Gábor Ahol az ő lelke című regényében; az idegenség és az elidegenedettség tapasztalata az ún. erdélyi „abszurd generáció” (25) tagjainak műveiben, de a hasonló tapasztalat színrevitele okán kapcsolódik a kötet fókuszaihoz pl. Potozky László Élesének vagy Papp Sándor Zsigmond A Jóisten megvakuljának a kritikája. Az Antal által vizsgált művek gyakori középpontja a hatalom és az egyén viszonya, amelyet az abszurd beszédmód révén rokonítható művek járnak körül. A közösségi emlékezet és az egyén viszonyát firtató regények esetében Antal a világalakítás módjaira, illetve az olyan műfaji hagyományok újraértésére tett kísérletekre érzékeny, mint a szociográfia, a család-, a falu-, valamint a történelmi regény (Láng Zsolt: A föld állatai/Bestiárium Transylvaniae, Tompa Andrea, Vida Gábor regénye, Szilágyi István: Messze túl a láthatáron, Kováts Judit: Elszakítva stb.). A Súly és könnyűségben vizsgált művek további metszéspontja, hogy gyakran a zsánerek keverése és a műfaji határok feszegetése bizonyul fontos jelentésteremtő tényezőnek, mint Sigmond István Egy panaszgyűjtő panaszai, Csabai László Száraz évszak vagy Szabó Róbert Csaba Fekete Dacia c. könyvében. 

A kötet sajátosan egyszerre szinkrón és diakrón metszet: a tanulmányok két-három nagyobb ugrással jutnak el a 20. század első felétől, Karácsony Benőnek mint a domináns transzilvanista hangtól eltérő erdélyi írónak a novelláitól; állomásoznak a 60-70-es évek sajátos közép-kelet-európai abszurdjának az erdélyi magyar irodalomban még sajátosabb vegyületének tárgyalásánál (Páskándi Géza, Sigmond István, Bálint Tibor, Bodor Ádám, Vári Attila művei kapcsán); hogy aztán főként a prózafordulat után született nagyobb ívű, a posztmodern kérdésfelvetéseit tanulságként beépítő, de a realizmus valamilyen módon újraértett formájához (vissza)térő, a valóságábrázolásra, a valóságra, az elbeszélhetőségre és ezzel együtt az identitásra és a térre irányuló kérdéseket más fénytörésben felvonultató művekig jusson el (Láng, Tompa, Vida, Oravecz). Ennek a logikai láncolatnak a megvilágításához most csak egyet idézek Antal fő állításai vagy inkább ajánlatai közül: „Páskándi és a különböző generációkhoz tartozó, a Forrás-sorozatban indult alkotók prózaírásának ez a nagy, kollektív tapasztalata már előre mutat és megelőlegezi a prózafordulat egyes eseményeit: az implikált jelentés helyét átvevő nyitott alkotásmódot és az ebből eredő jelentésfelsokszorozódást, az értékrelevanciát, a nyelv önreflexív jellegét, az elszemélytelenítést és a sajátos távolságtartás igényét elbeszélő s elbeszélés között, miáltal az auktoriális narrátori pozíció helyét külső fokalizáltságú nézőpont veszi át, valamint a körülményeskedő leírásokban megmutatkozó túlrészletezettséget. Sajátos módon a magyar próza kánonja számára ezek a művek javarészt láthatatlanok, így előfordulhat az is, hogy a vele kapcsolatos körből kiemelkedő művek, mint például Bodor Ádámé, jobb híján magányos, társtalan pályákként könyvelődnek el.” (39)

Sajnos muszáj megjegyeznem, hogy a kötet szövegeire – főként az első részben – ráfért volna az alaposabb szerkesztés és szöveggondozás: nemcsak bosszantóan gyakori elütésekről van szó, hanem olykor egy-egy többszörösen összetett mondat nehézkessége akasztja meg a gondolatmenet kibontakozását, és emiatt néhány komplexebb terminus helyi értéke is homályos marad („utóesztétikai értékrelevancia”, 27). Ami a könyv struktúráját illeti azonban, nagyon szépen kapcsolódnak egymásba az eredetileg vélhetően külön-külön elgondolt tanulmányok és kritikák észrevételei. (Talán hasznos lett volna egy jegyzék is a szövegek eredeti megjelenési helyéről, amelyből kirajzolódna a szerző kronológiai „haladása” az anyaggal, de itt csak a filológus beszél belőlem.)

Azzal az érdeklődéssel, amelyet a kortárs realizmus eredői és az azt alakító dialektikák felé fordít, Antal bekapcsolódik a kortárs irodalomtudomány és -kritika egy különösen izgalmas kérdésének tárgyalásába (érdemes mondjuk együtt olvasni a Helikon irodalom- és kultúratudományi szemle 2021/2-es, Realizmusok c. számával, hogy csak egyetlen friss, összegző teoretikai vállalkozást említsek most). A jelenleg zajló, szerteágazó definiálási kísérletek (hogy vajon amiben most vagyunk, az poszt-poszt-, meta-, új- stb. -realizmus, -modern stb. vagy…?) zavarbaejtő sűrűségében különösen jól le tud horgonyozni egy ilyen ajánlat, amely egyszerre a műértelmezés közelségével és a tágabb, történeti perspektíva belátásával fordul az elméleti kérdések és elhelyezési kísérletek felé.

MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusaink: Tar Sándor – Amit meg kell bocsátani, az megbocsáthatatlan

Szeptemberben új helyszínen, a nagyváradi Léda-házban folytatódott irodalmi sorozatunk, ezúttal a nyolcvan éve született prózaíró, Tar Sándor életéről és művéről Antal Balázs irodalomtörténész tartott előadást. Az alábbiakban ennek szerkesztett, rövidített változatát olvashatják.

Nem csupán időben, hanem térben is igen közel van hozzánk Tar Sándor, hiszen szinte az egész életműve Hajdu-Bihar megyéhez kötődik. Hajdúsámsonban született, Debrecenben töltötte az életét, leszámítva azt a néhány évet, amikor vendégmunkás volt Kelet-Németországban. A kilencvenes években ő volt „a magyar novellista”. Abban az időben rendszeresen közölt tőle a Jelenkor, az Alföld, a Tiszatáj, a Holmi, vagy az Élet és Irodalom, könyveinek derékhada is ekkor jelent meg. De nem csupán ebből a szempontból a kilencvenes évek írója ő, hanem azért is, mert a rendszerváltás utáni évek válságát, ahogy mondani szokás, a rendszerváltás veszteseinek világát ő írta meg a legpontosabban és a legérzékletesebben, már-már a klasszikus realizmusra jellemző tablókép-szerűséggel. Nyilván, mert volt alkalma megismerni ezt a világot belülről: ő maga is elvesztette a munkahelyét, nem is talált másikat — ekkor lett az írás a fő, még inkább az egyetlen jövedelemforrása, így hogy ma itt beszélünk róla, ennek a számára akkor nyilván nem túl örömteli fordulatnak is a következménye, hiszen amíg egy debreceni gyárban dolgozott, nem volt ideje írásra. Korábban, a nyolcvanas években, munkásokról írt, akik közt akkor élt — most azok a munkások elveszítik az állásukat, ezzel annak a lehetőségét is, hogy visszafizessék a házukra felvett hitelt. Gyakorlatilag nyomorognak a nyári konyhában, miközben ott van a félkész új házuk. Közben az alkohol és más szenvedélybetegségek rabjai lesznek, csak hogy még beljebb sodródjanak a kilátástalanságba. Tar azonnal a korszak krónikása lett, novelláit imádta a kritika. Érdekes a realista próza hatása. Amikor Móricz jött A hét krajcárral, a pesti olvasók azt mondták: Istenem, ilyesmi megtörténhet ebben az országban? Amikor Illyés Gyula a harmincas években megjelentette a Puszták népét, az olvasó, a művelt polgári osztály ugyanúgy csodálkozott rajta.

Aztán újabb évtizedek teltén, jön Tar Sándor, megírja a maga világát, és a kor olvasója ugyanazt mondja: mi erről nem tudtunk — vagy legalábbis nem akartunk tudni róla ennyit… Nem tudtak arról, hogy miközben a rendszerváltás által politikai, szellemi, kulturális, gazdasági, és még sok másféle lehetőség felszabadul, közben egész országrészek számára zuhan be az élet. És azoktól a lehetőségektől, amik adódnának, elesnek, mert kicsúszik a lábuk alól a talaj. Tar Sándor előbb csak, az ún. „küldetéses irodalom” klasszikus képviseleti elgondolásai mellé illeszthetően szólt azok helyett, akik nem tudnak beszélni, ahogy Esterházy Péter írta róla — utóbb, a 90-es évek végén maga is talajt vesztett ember lett, hitelét, arcát a barátai előtt elvesztő, sőt, talán az irodalmi élet szereplői előtt is, hisz a kétezres években már olyan kritikák is megjelennek a műveiről, melyekben a szemére vetik, hogy azért nem ez az egész Magyarország. A halála után korábbi lelkes kritikusai, támogatói már azt állapítják meg, hogy Tar Sándort kezdik elfelejteni, kezd kiesni a kánonból. Egy erdélyi költőt idéznék, Palotás Dezsőt, ő mondta egyszer, a nyolcvanas években, a Ceaușescu rendszerben, hogy a generációja jelentős része szövegeinek az a feladatuk, hogy akkor és ott nagyot szóljanak, azonnal hassanak — ám ha ennek a rendszernek vége lesz, akkor e művek alól kimegy a talaj, senki nem fogja érteni, miről szólnak. Vagyis az erőteljesen a jelenre reagáló irodalom szövegeinek azonnali, ám mulandó a hatásuk. Ugyanakkor Tar Sándor prózája nem sokat vesztett aktualitásából. Azok az emberek, akikről írt, ugyanúgy ott járkálnak az utcákon, csak lehet, ma már nem munkanélküliek, hanem közmunkások. De a sorsuk, a megélhetésük ma is hajszálon múlik, akkor is, ha már valamelyest új történeteik vannak. És akkor a szövegek esztétikai értékéről nem is beszéltem még!

Amikor Tar írt, a realizmus nem volt divatos irányzat, háttérbe szorította az új magyar próza — nyilván nem függetlenül attól, hogy az átalakult mediális térben, mikor az újság, a rádió, a tévé elmondhat a világról mindent, a kor realista írói nem tudták feltétlen jól lereagálni ezt a változást. Tar azonban alulról kezdte el feltárni az általa ismert világot, s távol állt attól, hogy ítélkezzen a hősei felett. Ez persze nála nem is a prózafordulat után fejlemény: korai munkái közt van több novellája, amelyekben a munkásszállások népével foglalkozik, pontosabban azokkal, akik még ott is kitaszítottak. A Csóka című elbeszélése arról szól, az íróra jellemző empátiával, hogyan bánnak a cigány munkásokkal egy budapesti munkásszállón. A C jelű emeletre kerülnek, oda nem megy senki más, hagyják, hogy ott történjen az, aminek történnie kell. 

Egy rég megírt történet befejezése

Tar az idén lett volna 80 éves, akár ünnepelhettük is volna, de nem ünnepeltünk vele, mert már tizenhat éve, 2005 egy januári napján meghalt. Emlékszem, hajnalban a kolozsvári vonathoz pakoltam össze a pesti lakásunkban, amikor bemondta a rádió, hogy meghalt. Megdöbbentem, az egyik legkedvesebb íróm volt — megdöbbentem, de végülis már nem olyan nagyon. Lehetett tudni, ez be fog következni: ugyanis ezt a döbbenetet hat évvel megelőzte egy iszonyatos sokk, ami után nyilvánvaló volt, hogy Tar Sándor azon dolgozik, minél előbb tűnjön el a Föld színéről. Ugyanis 1999-ben az akkor a pályája csúcsán lévő íróról kiderült, hogy együttműködött a Kádár-kori titkosrendőrséggel, a III/III. ügyosztállyal. Ráadásul azokról a barátairól készített jelentéseket, akik őt az irodalmi pályán elindították, segítették, felkarolták, a kezdet kezdetétől támogatták. Akik látták a jelentéseit, azt mondják, nem is szőrmentén jelentgetett, hanem bőségesen túlteljesítette a penzumot. 1989 után sem állt elő a történetével. Nem, ő meglapult, úgy gondolta, hátha nem derül ki soha. Csakhogy kiderült: a barátai tudni szerették volna, kik írtak róluk jelentéseket, ezért kikérték a dokumentumokat, s hamar kiderült, a Hajdu fedőnevű ügynök, a Debrecenből a fővárosba feljáró munkás — ő volt. Tar éppen a Frankfurti Könyvvásárra tartott, ahol abban az évben Magyarország volt a vásár kiemelt vendége, amikor híre kelt az ügynek. Nem is tudott róla, amikor megérkezett Németországba, csak azt tapasztalta, hogy kerülik, nem szólnak hozzá, úgy néznek rá… Ezután összeomlott. Sokkal nagyobb mélységbe zuhant vissza, mint ahonnan jött, egy olyan pária-létbe, ahol nincsenek barátok, mert mindenki elkerüli az embert. Még kedvenc debreceni kocsmáiba is eljutott a hír, és többet nem ültek mellé. Tar elmagányosodott, elidegenedett korábbi életétől, barátaitól, ismerőseitől. Emberként is, íróként is összetört, megfeneklett a pályája, szinte állandó vendége lett a debreceni pszichiátriának — utolsó éveiben azon ügyködött, hogy halálra igya magát. Így az, hogy mizantrópként meghalt, egy történet rég megírt befejezése volt. S ez a történet nagyban hozzájárult az ő feledéséhez is.

Díjnyertes, de közölhetetlen

A történet vége után lássuk az elejét is! Tar Sándor 1941-ben született Hajdúsámsonban, szegényparaszti családban. Leérettségizett, majd technikusi oklevelet szerzett, s 1959-ben elhelyezkedett a debreceni Orvosműszerészeti gyárban. Ott is dolgozott 1992-ig, amikor a rendszerváltás nagy gazdasági válsága közepette ez a munkahely is megszűnt. Közben a hatvanas évek végén három, majd a hetvenes évek közepén egy évre kiment az NDK-ba vendégmunkásnak. Előbb betanított munkás volt Drezdában, majd úgynevezett otthonnevelőként a többi magyar munkás szabadidejét, életét szervezte. 

Az olvasás gyermekkorától a szenvedélye volt. A középiskolai években kezdett el verseket írni. A halála után a Litera.hu oldalon közöltek néhányat ezek közül, illetve a debreceni Déry Múzeum kiadásában megjelent Tájékoztató c. könyvben – erről később – szerepel egy hosszú versének fakszimiléje. Az életművét kutató Deczki Sarolta szerint a versei középszerűek, ezekkel nem tudott volna kitörni. Az ismertségét nem is ezeknek, hanem valóságfeltáró prózájának köszönhette.

A hetvenes évek jelentős folyóirata, a Mozgó Világ, melyet reformgondolkodású fiatalok szerkesztettek, izgalmas szociográfiák közlésére is vállalkozott, olyan témákat állítva középpontba, amelyeket nem akart megmutatni a társadalomról a hatalom. Olyan szerzőket próbáltak becsempészni a lapba, akik a tiltott, tűrt, támogatott „rendszerben” a tűrtek között is a lista alján szerepeltek. 1976-ban a folyóirat kiírt egy szociográfiai pályázatot, melyre irodalmi igénnyel megírt műveket vártak a magyar fiatalok életéről. Ezt az addig teljesen ismeretlen Tar Sándor nyerte meg Tájékoztató című novellájával. Akkora sikert aratott, hogy még a pénzdíjat is megemelték. Ám az írást nem lehetett közölni. Ugyanis arról szól, miként élnek a magyar munkások az NDK-ban. Tar az első alkalommal, Drezdában még azt tapasztalta, hogy a munkahelyükön kiválóan teljesítő, remek fiatalembereket küldtek ki, akik elsajátítják az új technológiákat, s megtanulnak németül. A hetvenes évek közepén viszont már azt látta – erről szól a novella – hogy olyanok kerülnek ki vendégmunkásnak, akiket a hazai gyárak el akarnak távolítani. Mert nem dolgoznak, nem értenek semmihez, isznak, erőszakoskodnak. Ráadásul ő ezeknek az embereknek kellett kulturális életet szervezzen. Ez a novella erőszakról, üresfejűségről, igénytelenségről szól, arról, hogy ezek az emberek hogyan bánnak a nőkkel, egymással, a szálláshellyel. Rendkívül keserű szöveg. Nyilván a kultúrpolitika másként értelmezte a realizmust, olyan szövegeket akart, amelyekben a munkás reggel jókedvűen felkel, bemegy a gyárba, teljesíti a normát. Délután hazamegy, megsimogatja a gyerekeit, ad egy puszit az asszonynak, aztán este megiszik egy teát, olvas egy kis szépirodalmat, majd lefekszik aludni. Az ilyen mű jó mű akkor is, ha lapos, unalmas. Viszont, ha a könyv arról szól, hogy a munkás alig várja, hogy leteljen a munkaidő, hazafelé előbb beugrik a kocsmába, majd betonrészegen elveri az asszonyt, bedöglik az ágyba, s másnap alig bír bemenni a melóba, nos, ez nem jó irodalom. Mert ez nem lehet igaz. Tar viszont ezt a vonalat hozta. Nem lehetett közölni.

(tovább…)
MEGOSZTOM

Kortárs klasszikusaink: Tar Sándorról a Léda-házban

Folytatódik a Holnap Kulturális Egyesülete irodalmi sorozata, a Kortárs klasszikusaink, Tar Sándor prózaíróról Antal Balázs irodalomtörténész tart előadást szeptember 14-én a nagyváradi Léda-házban.

A hajdúsámsoni születésű, az életét Debrecenben leélő Tar Sándor (1941-2003) a rendszerváltás éveinek sötét lenyomatát rajzolta meg prózájában. Az Észak-Alföld elesettjeienk írója lett ő, maga is sötéten tragikus életet élt, hasonlót, mint amilyet szereplői, akiknek örök vereség, örök szorongás a részük. Akkortájt művelt realista prózát, amikor az kiment a divatból, akkortájt szólalt meg azok helyett, akik nem tudnak beszélni, amikor a politikai szabadság küszöbén azok még messzebb kerültek a szólás lehetőségétől. Alkotóereje teljében sújtott le rá a maga életének sötét titka, amely elvágta a végső érvényesüléstől, egyszersmind a bocsánattól. Életműve a maga megtörtségében is teljesnek hat, talán ő tette a legtöbbet a realista magyar próza hiteles megújításáért. Nem csoda, hogy mind kortársait, mind a fiatalabb nemzedékeket ma is foglalkoztatja úgy a személyes sorsa, mint az írói hagyatéka.

Antal Balázs irodalomtörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Nyíregyházi Egyetem oktatója mutatja be a Kortárs klasszikusaink előadássorozat következő összejövetelén ezt a sötét sorsú, súlyos örökséget hátrahagyó írót. Az előadás helyszíne a Léda-ház (Republicii/Fő utca 59., Nagyvárad), szeptember 14-én, kedden 18 órától. A belépés ingyenes, minden érdeklődőt szeretettel várunk.

Az előadás szerkesztett változatát az Újvárad folyóirat novemberi számában olvashatják majd.

MEGOSZTOM

Az elvágyódásról

Túl kicsi volt ott minden nekem az első perctől kezdve
túl kicsi ahhoz hogy ne vágyjak el
csak ahogy telt az idő úgy nőtt meg
míg végül óriás lett
mindent betöltő

persze a fizika akkor azt mondta
csak még nem tudtam a fizikáról hogy nagy
arra amire ma azt mondja kicsi
és valahol egészen máshol volt és van fordítva
de az ilyen megfoghatatlan semmik mint a lélek meg a szív
ugyan kit érdekelnek
egyszerűen csak forog és forog minden

nagynak láttam az első biciklit
amelyen megtanultam a fent és a lent között lenni
apu futott velem seprűnyéllel a kezében ahogy kell
amíg el nem engedhetett
de minek engedett el

(tovább…)