Miután elköltöztünk Mamáéktól a falu másik felére, újra kellett kezdeni mindent. A régi barátaink, a régi helyek, ahová játszani jártunk, már túl messze voltak tőlünk. A mező lett az új játszóterünk. Jobban mondva a völgy egyik oldala, mert a folyón túlra nem szabadott menni. A falunak ezen a részén kiásták a folyómedret, így jóval mélyebb volt a víz, mint Mamáéknál. Csak egy kis pallón lehetett átmenni a túlsó partra. Egyik nap, amikor szép volt az idő, és anyámék és Pirinéniék is dolgoztak, megbeszéltük Hannával, hogy felfedezzük a másik oldalt. Szendvicseket pakoltunk, a bátyám egy pokrócot is hozott, és elindultunk a felfedezőútra. Először úgy akartunk átkelni a folyón, hogy egymás kezét fogva élőláncot alkotunk, de amikor már ketten álltunk a keskeny pallón, az himbálózni kezdett. Akkor megbeszéltük, hogy egyszerre csak egyikünk léphet rá. A bátyám ment előre, mert ő volt a legnagyobb közülünk. Arra gondoltunk, ha őt megbírja a palló, akkor engem és Hannát is. Közepénél lenéztem. Sötéten hömpölygött a víz alattam. Szédülni kezdtem, mire a bátyám rám kiáltott, hogy ne nézzek le. A túlsó partról nyújtotta a kezét. Csak őt néztem, lábamat óvatosan csúsztattam előre a pallón. Nem mertem felemelni, nehogy mellé lépjek. Ujjongtunk, amikor mindhárman átértünk. Elindultunk, fel a dombnak, de nem jutottunk messzire, mert túl nagy volt a fű, és féltünk a kígyóktól. Találtunk egy almást. Leültünk a fák árnyékában. Aztán kergetőzni kezdtünk. Nem kellett hazasietni, mert tudtuk, hogy anyámék nem jönnek sötétedés előtt, és nem voltunk messze a falutól. Amikor éhesek lettünk, szedtünk almát. A nap végén kicsit hűvösebb kezdett lenni az idő, akkor leszaladtunk a dombon, egészen a pallóig. Már azon sem volt olyan ijesztő átkelni. Jóval anyámék előtt értünk haza.