Szénási Miklós: A Pacsirta utcai társasház (Kortárs Szalon, 2020)
Mondhatni a véletlen adta kezembe azt a vékony kötetet, amellyelegy másik mű, a 21. századi Debrecent versekben és fotográfiákon az ismert közhelyektől eltérő módon ábrázoló könyv (Szénási Miklós–Heller Zsolt: Erre jöttünk) nagyváradi bemutatóján a szerzőpáros egyike, Szénási Miklós ajándékozott meg. E másik kötet, A Pacsirta utcai társasház alig félszáz oldalas, műfaji meghatározása szerint egyszemélyes játék. A szerzői utasítások is ezt erősítik, illetve a megjegyzés, miszerint felolvasószínházi formában tavaly tavasszal el is hangzott Debrecenben.Utóbbi a cselekmény színhelye is lehetne, hiszen van ilyen nevű utca a városban, igaz, Váradon is, úgyhogy a helyszín kérdésével nincs miért tovább vesződni. Azt viszont a szövegből kiérezni, hogy a szerző, aki maga is debreceni, jó ismerője a lakótelepi közegnek. Amúgy szépírói munkája mellett a vidék legolvasottabb portálja, a Dehir.hu főszerkesztője.
Egy 220 lakásos társasház áll a Pacsirta utcában, az emberek élik bennepanel-létük szokványos hétköznapjait, míg a kedélyeket fel nem borzolja, hogy egy lemondás nyomán megüresedik a korrupt ember hírében álló közös képviselő helye, hatalmi vákuum keletkezik. Ezen a ponton már adja magát az összevetés igénye a hasonló közegben játszódó művel, Zsidó Ferenc Huszonnégy című blokkregényével.Már csak azért is, mert mindkettő a főhős szemszögéből láttatja a cselekményt. Utóbbi társasház csupán 24 lakásos székelyföldi blokk, ott, ahol a panel vagy a társasház szavakat bár értik, ritkán használják. Egész izgalmas egyébként összevetni a két könyv nyelvi világát. Mondjuk a Salgó-elemek kifejezés nem sokat mond egy székelyudvarhelyi blokklakónak.
Ami viszont mindkettőre érvényes, hogy ezek a lakóközösségek mindkét esetben az adott társadalom modelljei, különösen Szénási Miklós játékában érzek ilyen írói szándékot, politikai áthallásokat is akár, mint amikor felvetődik az új közös képviselő személyével kapcsolatban a „tiszta kéz, új ember” igénye.
További formai különbség a műfaji eltérés mellett, hogy míg a Huszonnégyben a párbeszédek használata dominál, a Pacsirta utca történéseit a főhős monológjából ismerjük meg, igaz, a többi lakó szavait is közvetíti az ifjú tanárember. Jelképes amúgy a végkifejlet, s ez is túlmutat a lokalitáson: a történet végére a társasház megszabadul ugyan a korrupt, arrogáns közös képviselőtől, akit egykor maguk a lakók választottak, ám helyébe a közönyös, félrevezetett többség nem a tisztább viszonyokat ígérő jelentkezőt választja, hanem a régi, a bíróság által elítélt felelős haverjét, aki a közeli kocsmában köröket fizetve javította választási esélyeit. És az élet megy tovább, a változást szorgalmazók láthatóan beletörődnek a dologba, a főhős szavaival: „köszönünk, de már nem ülünk le beszélgetni, mi legyen, hogy legyen.” Sajnos, a Pacsirta utcán innen sem szívderítőbb a helyzet.
