MEGOSZTOM

Az irredenta Konrád

Most, éppen két napja itt lakom Nagyváradon, a Hotel Operában, a strada Roman Ciorogariu-n, a valamikori Úri utcában. Laktam már egyszer itt Konrád Gyurival, az 1990-es évek elején-közepén, tavasszal. Akkor még nem tudtak magyarul a recepción, ma már, ha akarod, tudnak. A szállás jó, akkor is jó volt.

Megyünk akkor Gyurival a valamikori Fő utca, ma Republicii felé. Valamilyen ügyünk, dolgunk volt a belvárosban kora délelőtt. Fútt a szél, szárazon, hidegen fútt. Száraz lombot, papírfecnit, száraz port kavart bele a szemünkbe is. Ady juthatott volna errefelé eszünkbe, meg Juhász, de nem jutott. Rossz kedvünk volt, pedig minden olyan szép. Rosszkedvűen hallgatni nem jó. Vagyis mégis, mert Gyuri, a Konrád egyszer csak nem hallgatja el, hogy rossz a kedve. Azt tudja mondani, amikor a Premontreiek temploma körül járunk, ott, ahol a gimnáziumban Juhász Gyula tanított (mire is?), Ady pedig ugyan beiratkozott a mellette lévő a jogi akadémiára, de soha többet nem járt még arra felé sem, be sem tette oda többé a lábát. Szóval, éppen ott a rosszkedvű Gyuri megszólalt mégis.

Ilyen beszédesek lesznek a váradiak, akik, ha nem azok is, azzá válnak, mint Réz, aki Aradon született és Budapesten, mondjuk ki, váradiként halt meg nyolcvanhat évesen. (Tőle, Réztől származik: A váradiak szerint kétféle ember él a földön (!): váradi és nem váradi, és a váradiak szerint ők vannak többen. Na, ezt cáfolja meg egy bátor ember!)

Na, de most, 2021 augusztusában megint a Premontreiek előtt lépkedünk ezúttal Rózával, ott, ahol annak idején Gyuri talpa alatt és egyidőben a fejében is egyszer csak feltámadott az ártatlanul irredenta szél. Éppen ott, az előtt az iskola előtt, ahol a háború alatt, egészen 1945-ig ugyanabba a gimnáziumi osztályba járt a legműveltebb Réz Pál, a szenvedélyesen magyar költőket szavaló Köteles Pál író, és a jó Farkas István színházi rendező. Most, Róza talpa alatt és a fejében sem gonoszkodik a szél. Negyvenfokos nyár van.

Na, de akkor Konrád Gyurival elviseltük a száraz szelet és éppen úgy csodáltuk a városunkat, amelyik már nem volt a mienk, mintha valamikor is a mienk lett volna, ahogy ma is csodáljuk, pedig ott motoszkált már akkor is: lehet, hogy sohasem is volt a mi városunk – csak hittük. Megszólal akkor:

– Jóska! Lehetek most az egyszer irredenta?

– Nálam, velem, miért ne lehetnél?! Én csak tanú vagyok.

– Miért vették ezt el tőlünk?

Akkor még nem tudom, de ma már igen, és üzenem is neki (1933-2019): Vida Gábor hősével vallom: azért veszítettük el Erdélyt, mert sohasem hittük el, hogy a mienk. Innen nézve, abból, amit látunk ma is a városban, igaznak tűnik, soha nem hittük el.

Hm. Nagyvárad nem Erdély, ha Erdélyt akarták, miért is vehették el tőlünk Nagyváradot? Talán mert sohasem hittük el, hogy a mienk: vigyétek, vigyetek mindent, ami nem a mienk. Mint ahogy – ezt ma mondom, itt a Hotel Opera környékén 2021 augusztusában – éppen úgy nem a mienk, ahogy Ady, Juhász Gyula, a Rimanóczyak, és Weiszlovits Emil sem. Mert nem hittük, ma sem hisszük el, hogy ők a mieink: Ady ma is zsidóbérenc lenne, ha megint itt élhetne újabb három évet, Juhász pedig beteg, már-már beteges hajlamú is, a Rimanóczyak idegenszívűek, mert palotákat építenének ma is az ortodox vallásúaknak is.

Weiszlovits pedig, hát igen: Waiszlovich, vagy Waiszlovics, mint az egykor volt egyik legnagyobb magyar, miután egyszer, jóval a háború (Erdély visszatér) előtt megverekedett a vasgárdista tüntetőkkel, 1940 szeptemberében piros-zöld istállójában elszállásolta Vitéz Nagybányai Horthy Miklós „fehér” lovát, ’44-ben már „dalolva”, mint az összes elhurcolt magyar, (ma egy másik, „emberségesebb”) Dachauba vándorol, hogy ne itthonában, hanem otthonában legyen valamennyiünk lelkében lemészárolható, betolakodott, egyszerre magyar migráncs és magyar zsidó.

Miért vették ezt el tőlünk? Hát ezért, mindezekért.

Gyuri, te ott, az én jelenlétemben egy pillanatra irredenta voltál! Az akartál lenni, de nem sikerült úgy istenigazából. Itt, most szeretnék én lenni az, hátha nekem sikerül, aztán a többit is felejtsük el: a Hotel Operában, a strada Roman Ciorogariu-n ma már beszélnek magyarul a recepción. Elértük! Miután románul megszólaltál te is, magyarul beszélnek hozzád. Fájdalom, jó ott lakni ma is.

2021. augusztus 12-14., Nagyvárad

Fotó: Kepes Judit