Egy teherautóra zsúfolva negyvenkét arc egyszerre remeg.
Tele a vérem félelemmel, és tele van vérrel a félelem.
Állunk épp Isten tenyerén, a hajamat borotválják oldalt. Fejemen mohawkkal fogom bombázni apám földjét, felperzselünk mindent a fiúkkal.
Belemarkoltunk a napfénybe, barnul az arcunk, hullik a hajunk a lábunk alá és mormoljuk, mint akik egyetlen szájjal kérik: puhítsd meg köztünk a távolságot, Uram, törd szilánkjaira az időt, a teret, emelj egészen arcod elé, aztán hajíts vissza ugyanabba a pontba, ahonnan elindultunk feléd.
Ahol az ég hajlik az emberek fölé, éhes a föld gyomra, minden halottját magába húzza. Az érben a vér, iránnyal szemben gázol visszafelé a szívbe. Torokba szorul a dobogás, görcsben vergődik az izom.
Fekszik a szív a mellkasban, nem érez, nem fél, nem súg, nem remeg.
Apróra törik a fény előttem, megkettőződik minden vonal. Kering körbe testünkben a vérrel az alkohol. Isten tenyerén iszunk, bár a keze minduntalan remeg.
ARC
Ősz vége volt már, omlós november, talpak alatt porzott az avar, hideg bútorok közt ültem, kezemben jegyre kapott csokoládéval. Kihűlt a ház, arra gondoltam, János lábnyomát simára verte az eső, lám, kimos belőlünk mindent szépen és lassan az idő, és a gyerek megmozdult a hasamban.
Mondták mindig az asszonyok, hogy félelmetes és szép egyszerre, mikor először mozdul meg a baba a hasban.
Féltem én már akkor is tőle, nem tudtam, milyen arca lesz neki, melyik partizánra fog hasonlítani. Azt hiszem reméltem, hogy belőlem nem is kerül ebbe a gyerekbe semmi, hogy nem keverednek össze benne az apja vonásai az én arcommal.
Mintha csak belém tették volna, egy állomás vagyok, átmeneti otthon ennek a gyereknek, a partizán gyerekének, és ha erre a romok alatt rohadó világra hozom, magától el fog menni majd innen.
Emeltem, ugrottam, áztam forró vizes lavórban, és közben féltem még attól az Istentől, aki rég elengedte a kezem.
Nem történt semmi. Keservesen sírva a világra jött, és arcában látom az apja arcát, már megismerem melyikük volt az, melyik hagyta itt nekem a képét örökre.
Az volt, emlékszem, aki a fejemet is ütötte közben, hogy ne sírjak és ne imádkozzak a fasiszta nyelvemen.
Az ő gyereke mászik felém, lóg a mellemen, ezeket az ütéseket táplálom ha enni adok reggel, a gyereke arcából néz vissza rám, mindig a szemembe, mosolyog és nevet, és nekem meg kéne ölelni ezt a gyereket, a szájába kéne adni ugynannak az arcnak a mellemet, és én sírok elfogy folyton a tejem.
A szerző a művek megírásának idején Térey János irodalmi ösztöndíjban részesült.
