Még sötétedéskor is moccan kezed alatt a szőlőtőkék körül magasodó homokbuckák Vénusz-dombja, homlokodon a fejlámpa kés-éles sugara hasít az égre, mintha te töltenéd fel a csillagokat is, hogy tükörképük a pocsolyákból felröppenhessen a helyére. Kicsit megpihensz, megbillen alattad a sámli, mert lehajolva már neked sem megy. Érzed, elöl vagy utolsó az egyenlők között, nincs helycsere. Fekete árnyék siklik a fákon, tested átrajzolja a béke körvonala, ujjaid, akár a gyökerek a mélyben, nem engednek a lazításban, mintha összefognának ellened a küzdelemben, mert ők még tudják, mi a törvény Ég és Föld között. Csak benned zavarodott meg a szokásos bioritmus, fáj lelkedben a karanténba zárt személyes mikrovilág. Ajkadon egy ott felejtett fohász keresi útját, felkéredzkedne Isten udvarába, bizonytalanul tévelyeg aurád körül, s reméli, nem sodorja magával az ördögszagú éjszaka.
