MEGOSZTOM

Le Julianna Phuonglinh versei

907

Á.-nak

Kasztrált szavakat mantrálsz: 
omladozó vékony falak, 
vérszagú vasredőny, 
édesanyád méhe.
Idegen nyelvek, érthetetlen imák mögé bújsz,
mindig, mikor újra és újra visszaengedlek magamba. 
Fojtogató, szűk folyosók ismeretlen tekintetével alszol el.
Fényszennyezett utcák mérgező levegője járja át
a tested minden egyes szegletét.
Nem hiszel Istenben, mégis a kereshetetlent keresed
értelmezhetetlen testek, tárgyiasított érintések között.
Keresed magad sebek, terhek alatt,
melyek hegekké mélyülnek.


Budafok

Itt hagytad az éjszakai buszok zúgását, 
a kerítésen átpletykáló szomszédokat, 
azokat a szűk utcákat, ahol először mondtad, 
hogy félsz hazamenni.
Kint felejtetted a nagyváros szélén lévő lakótelepek tengerét,
a 47-es villamos megállóit, amiket már senki se lát. 
A Duna mellett zakatoló vonatokat, 
amik édesanyád hangjára emlékeztetnek,
azokat a görbe utakat, amik sosem visznek haza.
Most csak a cigarettacsikkek maradtak utánad, 
az otthonfelejtett ígéreteid,
azok az utolsó szavak a peronon.
Ránk ömlött a tegnapról megmaradt bor,
betakart a sínek alatt az utolsó vonat.


Kedd

A konyhakövön fekszem, 
a párbeszédeink összes létező variációja fut végig bennem. 
Kétszer, háromszor, majd újra, elölről az egész.
Elolvadt a vaj, szétfolyik a márványon.
A sarokban találkozó fugacsíkokat bámulom,
várom, hogy újra párhuzamosak legyenek.
Talán kedden volt az, amikor megálltunk Veszprémben, 
látni akartad a viaduktot.
Elmondtam, hogy szerintem nincs benne semmi különleges, 
és te addig nem szóltál hozzám, amíg a parthoz nem értünk.
Akkor mondtad csak el, hogy a zuhanás előtt ott láttad utoljára.
Vizet forralok, hagyom, hogy kifusson, így sem alszik el a tűz.
Az autópályán beszéltünk utoljára, 
azt mondtad félsz attól, hogy te is olyanná válsz, mint ő,
hogy majd egy kedden elmész Veszprémbe, 
megállsz a híd közepén, még egyszer rám nézel, 
de ezúttal nem viszel el a partig.
Nem emlékszem az utolsó mondatomra, 
és belőled is csak a szétfolyt vaj maradt.