MEGOSZTOM

Korzón a Pokolba (Istenhegy trilógia II. – részlet a regényből)

Terhes, jeget hozó felleg úszott a tanya fölé, mintha késő délután volna már, pedig még delet sem harangoztak. A távoli templom csontszürke bástyatornyát, amelyhez a falu házai simultak, máris zápor moshatta, mert fátyolszerű vízköd övezte. 

Erzsi oldalra hajolva egyensúlyozott, hogy megemelt talpát elérje a késével, amikor suhogva-pengve valami úgy vágódott elé, mintha villám csapott volna a földbe. A lábától néhány centire egy vasvilla fúródott az agyagba. A nyele Erzsi orra előtt állt meg, mint a cövek. 

– Juj! Erzsi néni! – kapta mindkét kezét a szájához a kis cselédlány az ajtóban. 

Erzsi úgy nézett rá, hogyha a vasvillát dobja vissza, az sem üt akkorát. Aztán keresztet vetett, és megcsóválta a fejét: 

– Minálunk, lyányom, a baltát hajítjuk a föld közepibe vihar ellen, de élével felfele – mondta. – Csakhogy ennek az ítéletidőnek se a pápista harangozás, se a balta, de még a sütőlapát vagy a kasza se használ – fejezte be, és határozott mozdulattal megragadta a vasvilla nyelét. 

– Jaj, ki ne húzza, jóasszony! – lesett ki a lány háta mögött az anyja. 

– Mingyá’ elé száll a lidérc! 

– Oszt mikor láttál te meg lidércet? – nevette el magát Erzsi, de azért nem húzta ki a vasvillát az agyagból. 

A szülőfalujában ugyanígy óvták a termést meg a cselédházakat a jégveréstől, mint itt. Védekezésképp vasvillát hajítottak a viharba. 

– Ha leszáll a földre, majd meglátja maga is, Erzsi néni – suttogta a kislány –, akkora, oszt olyan fehér, mint a sütőkemence. 

– De nem lidérc az – nézett az égre Erzsi –, hanem boszorkány. 

Az égbolton talán valóban a seprűjükön ide-oda cikázó boszorkányok hajtották föléjük a felhőket. A felhők csak gomolyogtak, majd hirtelen sötétszürkén kifeszültek, mintha a banyák a föld sarkaihoz szegezték volna mindegyiket. 

– Legalább a szoknyáját csapja má’ fel a fejére, Erzsi néni, hallgasson rám! – nézett fölfelé rettegéssel a szemében a kislány anyja. 

– Ne prédáld hiába a jótanácsot, lelkem – kerülte ki a vasvillanyelet Erzsi, miután végzett a cipői megtisztításával. 

– Az én nyílásomba ugyan se az ördög, de még az üldözője, az Illés sem fog bébújni. Jöhet a mennyköves dorongjával meg a forgószeles istennyilával! Tőlem aztán szentelt puskagolyóval lövetheti a nép a fellegeket, csapkodhatja a baltát a küszöbbe. Én azt mondom, addig él a boszorkány, amíg az ölembe pottyan, mert jól elverem, oszt szénvonó lapáttal vasalom ki a rút képít, hogy meggebed. 

A kislány elgondolkodott. Aztán felderült az arca. Arra jutott, hogy ezt el lehet Erzsi néninek hinni. Mégiscsak ő meg a Szunyoghné Tüdős Klára nagyságos asszony viselték a nadrágot a birtokon. Szunyogh Rudolf főhadnagy úr, a birtok tulajdonosa, miután két évvel korábban Debrecenből, az érsemjéni birtokra költözött az ifjú feleségével, szorgalmasan látogatta a szomszéd birtokosok gazdaságait. Igyekezett tanulni tőlük, de mielőtt valamire jutott volna, lebetegedett. A fiatal Szunyoghné nagyságos asszony az ő egyenrangúként kezelt alkalmazottjával, a kortalan, szókimondó Erzsivel karöltve a háztartás mellett kénytelenek voltak a gazdaságban is sürgősen dologhoz látni. 

– Álljon már meg! Hát könyörögni kell magának? – fogta lépésre a szekere elé kötött lovakat Jakab, a Fráter Lóránt-birtok jószágigazgatója. 

A férfi gondterhelten ráncolta a homlokát, kopasz fején sűrű-feketén serkent volna a friss haj, amit újra és újra leberetvált. Ha másról nem, a kerek, fényes fejéről Erzsi messziről felismerte. 

Már Érsemjén határában járt. Északnyugaton kék villámok szurkálták a nyírségi homokot, kelet-délkeleten a mocsáron vastag köd ült. Az Ér völgyében szerényen kanyargott a folyó, de a Sárrét mocsarai alig győzték nyelni rengeteg vizét. 

– Mér’ álljak meg, tán nem bírják a lépést a lovai? – mosolygott a kendőjébe burkolózva Erzsi, de rá sem nézett Jakabra. 

– Csak nincs valami baj? Maga ugyebár a Szunyoghné naccsága szolgálatában áll? Új vagyok itten, de már találkoztunk. Azt mondják a népek, hamarosan jön a baba. Csak nincs valami komplikáció? 

– Olyan savanyú vóna a képem, mint az árpacipó? 

– Hej, Erzsi, hát maga rám se néz! Honnan tudjam, milyen a képe? Hacsak nem emlékezetbűl. Láttam én má’ messzirő’ magát! Kivágom kereken, igen csinos képe van. 

Erzsi elhúzta a száját a kendő mögött, de nem lehetett pontosan tudni, mosolyra-e vagy megvetésre. 

– Jakab, mondtam én már kendnek, hogy dologra nevelt asszony vagyok? – kérdezte kioktatóan. 

– No ne mongya… 

– A halott uram nevére mondom megint, Isten nyugosztalja szegényt: se a farom, se más nem visz pokolba, mint marhát a szarva. 

– Mi tagadás, Erzsi, bár ne vágná a fejemhez…

– Hogyne vágnám, ha nem érti egy szóbó’?

– Éppen a kocsikereket akartam megkenni – kezdett mellébeszélni Jakab –, amikor megláttam, hogy nagy sietve megyen, gondoltam, hátha elkél a segítség. 

– Ha segítség kéne, befogattam vóna a lovakat magam a ho- mokfutóba. 

– No, nemigen hiszem, hogy kijutna már a tanyáról ebbe’ a nagy dagonyába’. 

– Na látja! Erre én is rájöttem. 

– Talán orvosért szalad? Az ilyen sürgős, hogy nekiindult a ha- tárnak? 

– Nem kell nekünk orvos! – gyalogolt tovább Erzsi. 

– Mert ha orvos kéne mégis a nagyságos asszonynak, megint hazajött az Andrássy doktor fia. 

– Megint? – terelte a szót Erzsi. – Jön-megy az mindig… 

– Korábban is volt már itthon, igaz, tizennyócba egy időre – kezdte Jakab. – Tavaly megint hazagyütt Érmihályfalvára a hadikórházba. 

– És most meg honnét gyütt vissza? – tettette az érdeklődést Erzsi, míg Jakab a lovakkal kínlódva próbált lépést tartani vele. 

– Hát Debrecenből. A Bábaképzőből. Talán a nagyságos asz- szonyék is ösmerik. Van doktor a Tüdős családba’, úgy tudom. 

– Nem is egy – tódította Erzsi, de nem kötötte Jakab orrára, hogy Klára apja, a néhai ifj. Tüdős János, jogász doktor, és csak a testvére, a Tüdős Kálmán igazi orvos, aki Debrecen tiszti főorvosaként a háború alatt a hadikórházakat is vezette. Azt pedig különösen nem árulta volna el semmi pénzért, hogy honnan ismeri Andrássy doktort. Jobban örült volna annak, ha sohasem ismeri meg. 

– Ez az Andrássy egy csodabogár fiatalember létére – folytatta Jakab, amikor látta, hogy Erzsi lakatot tett a szájára –, egy természetbúvár. Amikor nem rendel, a mocsarat járja, és madártojásokat gyűjt. Képzejje csak! Rendszerezi és szépen felcímkézi őket. Ha hiszi, ha nem, ezernél is több ládafiában állnak a tojások, meg a gyógynövények a házukban. Padlástól a pincéig. Mert azokat is vizsgálja. Minap, képzelje, ásatásokba fogott. Túrja a földet, hátha valami kincset lel. 

– Ami azt illeti, a füvekről én is tudok egy keveset… – szólalt meg Erzsi. 

Nem kedvelte ezeket a kis tudósokat, akik semmibe veszik az egyszerű parasztember tudományát, és képesek úgy felfedezni és kisajátítani maguknak, mintha bizony értenének hozzá. – Bezzeg őket tisztelik, míg a parasztasszonyt rögtön boszorkánynak billogozzák – méltatlankodott magában.