MEGOSZTOM

Emmauszi vacsora

A milánói Pinacoteca di Brera. Nemcsak
a megelevenedett múlt, hanem ami idáig
vezetett. Vagyis vissza. Meglepőek
a színek. Nagyon erősek. Valószerűtlenül
valószerűek. Van rá magyarázat. Hatalmas
üvegkalitka. Talán időgép. Az éppen
félbehagyott munka. Megy a film odabent,
mint egy végtelen reklám. Sokáig figyelem,
hogy milliméteres pontossággal. Női kézre
emlékszem inkább, de nem biztos. Parányi 
ecset és valamennyi oldószer az időutazáshoz.
Megtisztul minden. Visszanyerik eredeti
állapotukat a képek. A tárgyak. Aki meghal,
azt szokták ilyen gonddal lemosdatni.
Eltávolítják róla mindazt, amit úgy hívunk:
élet. De itt most Andrea Mantegna régóta
halott megváltójába próbálnak életet
lehelni. Vagy Caravaggio Emmauszban
vacsorázó Krisztusáról kaparják le miniatűr
eszközökkel a mennyben rátapadt barna
cukormázat, utána a pokolban rárakódott
kormot. Sötétebb így a sötét, fényesebb 
a fény. De a Bellini testvérek lenyűgöző
alexandriai festményén is fehérebb a fehér.
Szentebb a szent. Mintha csak ennyi lenne
az idő. Mocsok. Kosz. Hamu. Por. Ragacs.
A pirosat, a zöldet, a sárgát, a kéket eltakaró
fekete. Hát ezért a gyász színe. Ha leveted,
minden életre kel? Isten is csak restaurátor.
A mindig megbarnuló levelekről évről évre
letisztítja a halált. Valójában ilyen a tavasz.
Nem több, nem kevesebb. Letakarított tél. 
Időtlen idők óta. Ennél többre nem képes 
ő sem. Nem akarom tudni, hogy milyen volt
Krisztus Emmausznál. Hogy milyennek
festette Caravaggio. A bűnös a bűntelent.
Mert hát Isten fia ártatlan. Vagy mégsem?
Azt sem akarom látni, hogy te milyen voltál
valamikor régen. Csak azt, hogy most
milyen vagy. Nem az a halál, ami lesz. Csak
az a halál, ami volt. Akkor ölik meg végleg
a halottat is, amikor lemosdatják. Járkálok
még a lassan elsötétülő képek között. Ilyen
emlékeim vannak, és nem kell őket restaurálni.
Mai szerelemmel is csupán mai testedet,
mai mondataidat vagy mai hallgatásodat
szerethetem. Minden más hamisítvány.