A milánói Pinacoteca di Brera. Nemcsak a megelevenedett múlt, hanem ami idáig vezetett. Vagyis vissza. Meglepőek a színek. Nagyon erősek. Valószerűtlenül valószerűek. Van rá magyarázat. Hatalmas üvegkalitka. Talán időgép. Az éppen félbehagyott munka. Megy a film odabent, mint egy végtelen reklám. Sokáig figyelem, hogy milliméteres pontossággal. Női kézre emlékszem inkább, de nem biztos. Parányi ecset és valamennyi oldószer az időutazáshoz. Megtisztul minden. Visszanyerik eredeti állapotukat a képek. A tárgyak. Aki meghal, azt szokták ilyen gonddal lemosdatni. Eltávolítják róla mindazt, amit úgy hívunk: élet. De itt most Andrea Mantegna régóta halott megváltójába próbálnak életet lehelni. Vagy Caravaggio Emmauszban vacsorázó Krisztusáról kaparják le miniatűr eszközökkel a mennyben rátapadt barna cukormázat, utána a pokolban rárakódott kormot. Sötétebb így a sötét, fényesebb a fény. De a Bellini testvérek lenyűgöző alexandriai festményén is fehérebb a fehér. Szentebb a szent. Mintha csak ennyi lenne az idő. Mocsok. Kosz. Hamu. Por. Ragacs. A pirosat, a zöldet, a sárgát, a kéket eltakaró fekete. Hát ezért a gyász színe. Ha leveted, minden életre kel? Isten is csak restaurátor. A mindig megbarnuló levelekről évről évre letisztítja a halált. Valójában ilyen a tavasz. Nem több, nem kevesebb. Letakarított tél. Időtlen idők óta. Ennél többre nem képes ő sem. Nem akarom tudni, hogy milyen volt Krisztus Emmausznál. Hogy milyennek festette Caravaggio. A bűnös a bűntelent. Mert hát Isten fia ártatlan. Vagy mégsem? Azt sem akarom látni, hogy te milyen voltál valamikor régen. Csak azt, hogy most milyen vagy. Nem az a halál, ami lesz. Csak az a halál, ami volt. Akkor ölik meg végleg a halottat is, amikor lemosdatják. Járkálok még a lassan elsötétülő képek között. Ilyen emlékeim vannak, és nem kell őket restaurálni. Mai szerelemmel is csupán mai testedet, mai mondataidat vagy mai hallgatásodat szerethetem. Minden más hamisítvány.
