Ki emlékszik a partra? És ki a tengerre? Csak ez a maradék hiány táplál éhezővé. A fel nem oldódott testek amnéziák rendje. A beszéd őspillanata mindig az élőké. Virradat s alkony közt feszül a hideg katarzis. Valamikor ébredni vágytak, most a légzés – profán. Minden felnyársalt hallgatás zsákmondatba taszít, a veszetten futó nézés – semmi boltozatán. Nem volt itt még élet, és soha nem lesz már halál. Körforog morfózis, csak éppen a meta nélkül. Alul lyukas a transz, szédülve elszállhat akár, s helyére a légvár őrületbunkerből épül. Örök rabokká altatja a megadás őket. Észrevétlenül átfolynak valótlan korokon. Mégis, közülük valaki bármikor kitörhet, hogy magának megmutassa: Istennel így rokon.
