Az egyes szám második személytől ingerült leszel. Nahát, egy tükör. Ciccegés, legfeljebb szemforgatás, semmi nagy, teátrális gesztus. Nem ülsz fel a provokációnak. Az egyes szám második személy kiengedi visszatartott lélegzetét. Szegény, olyan lelkesen tolakodó. Az egyes szám második személy nem úgy tart tükröt, mint egy álom, megáll félúton a kezed, nem úgy, mint egy önkéntelen mosoly, egy város bevillanó képe, ahol éltél, nem úgy tart tükröt, mint egy illat, hanem mint egy elsőéves pszichológushallgató. Elsőéves pszichológushallgatót látsz a tükörben, azt hazudja, te vagy az, téged mutat a tükör, téged szembesít magaddal, vá-vá-vá-változtasd meg élted, de hát hányszor és hányféleképp hallottad már ezt a mondatot! Ezt a mondatot suttogja minden, változtasd meg, változtasd meg, visszasúgod, félig viccből, változtass meg, változtass meg, mikor hazafelé botorkálsz, vagy fekvőtámaszokat nyomsz a frissen porszívózott szőnyegen. Az egyes szám második személy meg beállít, szó szerint, egy tükörrel! Elsőéves pszichológushallgatót látsz a tükörben, nem magadat, és milyen nagyvonalú lennél, mennyire eltekintenél te ettől, ha nem most kezdted volna el, történetesen, a pszichológia szakot! Milyen könnyű lenne elviselni az egyes szám második személyt, ha az igazságot mutatná, mutatná bár legsötétebb álmod, régi boldogságod, és gondolj most nyugodtan egészen konkrét dolgokra! De az egyes szám második személy tükre hazugságot állít. Elsőéves pszichológushallgatót hazudik oda, ahol van már egy elsőéves pszichológushallgató, könnyű lenne elviselni mégis, ha nem lenne mindez fordítva is igaz, és most ne gondolj egyes szám második személyt!
