MEGOSZTOM

Dolgozatjavítás

– Szia, levágódhatok? – szólította meg a nagydarab férfitest, s már le is vágódott a kis körasztalhoz. Bár Paulina szeretett volna egyedül lenni, Balu kivételt jelentett. A törzsvendégek közül még őt érezte legközelebb a saját kasztjához, monológjait pedig járulékos veszteségnek tekintette, akár a jattnak becézett söradót.

– Képzeld csak – kezdett bele Balu –, másfél órája még egy gálakoncerten ülök, és mit hallok? Két gnóm kölyök pusmog a hátam mögött. „Mi ez a szar, Bach?”, kérdezi az egyik, „dehogyis, hát Schönberg”, válaszolja a másik (aki műveltebb volt, mert olvasta a koncertprogramot). „Fenomenális!”, reagál az előző, és ezen a színvonalon folytatják tovább. Paulina, én nem megvetem, hanem kiröhögöm a sznobokat! Fél óráig bámulnak a vásznon egy szürke csíkot, nyelvtudás nélkül járják a londoni és párizsi színházakat, s ha rajtuk múlna, lekottáznák a zongorába öntött diók kopogását… Asszem, muszáj rágyújtanom.

Kellemes júniusi este volt, mámorító délnyugati széllel. Paulina egészen Balu érkezéséig a szomszédos asztalt figyelte. Régóta járt már szemlélődni a sörkertbe, de ezt a társaságot még nem látta. Az órájára pillantott – a fia várta otthon –, majd tekintetével egyenként végigpásztázta az arcokat. A főnököt kereste, akiből minden asztaltársaságban mindig van egy; akinek elég csupán jelen lennie ahhoz, hogy látható legyen. Itt egy borostás, hegymászószerű fickó tűnt ki a megjegyezhetetlenek masszájából, no meg egy hallgatag, szőke, kerekszemüveges lány. Paulina felváltva bámulta őket, lelke mélyén azt remélve, hogy nincsenek egy párban.

Balu elégedett arccal kifújta a füstöt, majd folytatta:

– A sznobizmus: felszín a műveletlenség fölött. A gourmet szerepét játsszák, amit úgy ejtenek, hogy gourmand, de még azt se veszik észre, ha a fröccsükből kilopták a bort. És amikor vitázol velük, mi a csodafegyverük? A mímelt, örökös kétkedés! Mert számukra a vita célja nem a kölcsönös igazságkeresés, hanem a pillanat megnyerése. Még jó, hogy te nem ilyen vagy. Na, egészségedre!

Nagyot szólt az asztalhoz csapott korsó, bár Balu nem akart provokálni senkit. Egyszerűen így demonstrálta minden este a sörkoccintás tilalmának változatlan érvényét. Mivel a százötven éves lejárat regéje pont a száznegyvenkilencedik évben kapott lábra a nagyvárosi térben, szimplán diverziónak tartotta ezt az alamuszi kis mítoszbetoldást. Egyszer aztán egy történész (ki tudja, honnan keveredett a sörkertbe) kioktatta, hogy ez az egész koccintásfóbiás feszedezés csak évtizedekkel Arad után terjedt el az országban, mire Balu legyintett: egy történelmietlen ötletből is keletkezhet történelmi hagyomány. Persze a másik kivágta magát: „Rendben, de akkor a százötven év hazugsága is lehet tradíció!” Hohó, replikázott Balu, ha valamit a hagyománytörlés szándékával rebesgetnek, az csupán ellenhagyomány, és százötven év múlva sem lesz más. A történész elismerte Balu igazát, aki erre – tehetett mást? – örömében elkoccintotta magát.

De most, hogy nem a tizenhármakról, hanem a sznobokról szónokolt, Paulina rájött, mi zavarja Baluban: ha mond is valami érdekeset, az mindig egyfajta véleményalkotás valaki felett. És ez a borongós ítéletáradat előbb-utóbb megüli az ember lelkét, heti két-három alkalommal hallgatva különösen. Balu örökös szent dühe teljes kontrasztot képezett a szomszéd asztalnál ülők tét nélküli, fesztelen vidámságával (a sötét borostával körbevett fogsor egy pasztareklám fényével villódzott), s Paulina most nagyon szeretett volna odalépni hozzájuk, és egyszerűen csak kérni a befogadást, ahogy azt a férfiak minden kockázat nélkül megtehetik néhány feles legurítása után, vagy ürügyén. Ő sem tudta, mi tartja vissza. A megszégyenülés kockázata? A szőke lány személye, akivel szemben már ránézésre is esélyvesztettnek érezte magát? Netán a félbeszakíthatatlan Balu, aki most éppen a mandalák megsemmisítését ecseteli?

– Vagy itt van például a homokmandala esete. Mindenki érti és helyesli a rombolás rítusát, de én kizárom magamat ebből a konszenzusból. Persze ismerem én is az örökös körforgás törvényét, csakhogy ez itt egy műalkotás, az alkotás célja pedig a megörökítés, nem igaz? Botrány a buddhista szerzetes számára az idő kimerevítése? Akkor ne csináljon olyat, ami ezzel jár! A mandala megsemmisítése ellenkezik a globális emberi természettel, de ennek a kimondásához ma bátorság kell. Mert a szabad és kritikus gondolkodás, bár isteni rangra emeltük, betiltva!

„Itt nem kritikus, hanem önkritikus gondolkodásra lenne szükség” – gondolta magában Paulina, akinek sok volt ez a szigorú, szögletes beszéd. Szerette volna elmondani, hogy a buddhisták igenis ismerik a megörökítést, a templomaikat és szobraikat például nem szórják a folyóba – de Balu szerencséjére az agya már túl zsibbadt volt ahhoz, hogy kész mondatokba tömörítse a gondolatforgácsokat. Közben a szomszéd asztaltársaság egy része már indulni készült, s Paulina szomorúan észlelte a szeme sarkából, hogy a jóképű szőrmók is fölkel a székből. A szőke lány ezalatt sztoikus nyugalommal birkózott egy szívószál végén a vodkanarancs maradékával. Ez tetszett Paulinának: bár a vágyott férfi kikerül a látószögből, a lány nem tart vele, tehát már elméletben sem konkurencia többé. Valami oldott megkönnyebbülés-féleség járta át (Balu ekkor épp a párválasztás antropológiai alapjait elemezte neki), s egyszeriben jótevőjének, sőt barátjának érezte a szőkeséget. Kedvére lett volna meghívni a lányt egy újabb vodkanarancsra, sőt (ha kéri) ott helyben ingyen irodalomórát tartani neki mondjuk a francia szimbolizmusról.

– Nincs semmi baj, megvárom, amíg kinézegeted magad! – közölte nem is annyira megjátszott sértettséggel Balu, aki minél gyakrabban tapasztalta életében a hallgatóság közönyét (nagy elmék örök keresztje), annál kevésbé tudta tolerálni azt.

– Én figyeltem – nézett rá meggyőzően Paulina, röpke búcsúpillantást vetve a társaságra, mint amikor a vendégségből kiküldött gyermek még gyorsan a szájába emel egy süteményt. – Érdekes, a fiam is folyton ezzel piszkál…

– Talán nem véletlenül. Tudod, létezik egy négybetűs kór – nem, nem az AIDS, bár ebben is van A és D betű –, de szerencsére ez nálad még enyhe fokozatú.

– Mindent vissza tudok idézni abból, amit mondtál! – csattant fel Paulina a sértés hallatán, amely már egyáltalán nem fért bele szívélyes, ám méretre szabott presszóbéli viszonyukba. Balu tudta, hogy sok nő hisz a kétirányú figyelemmegosztás képességében, amit aztán alibiként használnak a szétszórtság vádja ellen. Egy pillanatra elgondolkodott, vajon felhozzon-e olyan marginális szempontokat, mint a kölcsönös tisztelet vagy az emberi kommunikáció információcserén túli szerepe, de aztán vett egy nagy levegőt, és csak ennyit mondott:

– Oké. Akkor légyszíves idézd vissza, mit mondtam az imént a flamingók násztáncáról!

– A flamingók násztáncáról?

– Igen.

– Tehát amit az előbb mondtál.

– Igen. Amit az előbb mondtam el két mondatban, harminc másodperccel ezelőtt.

Paulina belekortyolt a langyosodó sörbe, de így sem jutott eszébe, mit mondott neki Balu harminc másodperccel ezelőtt két mondatban a flamingók násztáncáról. Feladta a párbeszédet, s egy kicsit az önnön képességeibe vetett hitét is. Egész biztosan meg volt győződve ugyanis arról, hogy tényleg hallotta Balu minden mondatát, még akkor is, ha elsődlegesen valóban nem figyelt oda, mert az a hegymászóféleség látványként és matematikai esélyként is érdekesebb, mint a párválasztás antropológiai alapjai, vagy maga Balu.

– Nem emlékszem! – ismerte be, s olyan alapossággal hörpölte ki a maradék sörhabot, ahogy a szőke lány szívta magába az előbb a vodkanarancsot. – Hagyd, majd bemegyek, hozok neked újat – mondta Balu, s otthagyta Paulinát a rámért vereséggel együtt. Morfondírozzon csak el önmagán ez a pofátlan ádéhádés, gondolta magában, s bosszú gyanánt (mert ugye az időráfordítás hiánya lenne a sérelem tárgya) még egy keletiesen ráérős és részletgazdag vizelési szertartást is beiktatott a mosdóban, hosszas csurgatásokkal és rázogatással, előtte-utána alapos kézmosással.

Odakint közben a társaság maradéka is eltűnt a színről, Paulina pedig átmeneti sörkerti magányában arra gondolt, talán nem kéne megvárnia ezt a percről percre irritálóbb asztalcimborát, a lekenyerező ajándéksörről nem is beszélve, ráadásul egy ilyen késői távolmaradást már aligha tud majd otthon megmagyarázni a fiának – de mire idáig jutott, egy emberi árnyék jelent meg az asztalán. A szép kerekszemüveges lány állt mellette.

– Látom, nem ismer meg a tanárnő. Megértem, négy éve találkoztunk utoljára, bár magának ez már biztosan nem olyan nagy idő… Cintia vagyok, nekem tetszett kettest adni az érettségin, amikor a francia szimbolistákat húztam. De nem a kettes fájt, azt megérdemeltem, hanem amikor egyszer azt mondta az osztály előtt, hogy magyarosítja a nevemet, és Cz-vel írja majd a Cintiát. Meg is lett az eredménye, mert rajtam nevetett mindenki, bár senki nem tehet arról, hogy milyen nevet kap a szüleitől… Az enyéim például Lennon-rajongók, én pedig az ő első felesége után lettem Cintia. Amúgy kifejezetten elégedett vagyok a nevemmel, főleg ipszilonos változatban. És már nem haragszom magára, tanárnő, főleg most, hogy láttam itt ülni…

Pár méterre tőlük, a kapu előtti kavicsos utcán egy Mustang fékezett. A karcos súrlódás hangja kizökkentette figyelméből a tanárnőt. A borostás férfiú ült a kormánynál, hunyorgó szemmel vizslatta az asztalt. Tekintetük elkerülhetetlenül összetalálkozott, s Paulinán rég tapasztalt bizsergés futott végig. A férfi az autódudára tenyerelt.

– Gyere már, Cynke, legalább tíz perce várlak!

A lány mosolyogva nyugtázta a kérést, beszállt a kevélyen pöfögő kupéba, a férfi az órájára pillantva magyarázott még neki valamit, de hangját már elnyomta a motorbőgés. Paulina sokáig nézte az autó helyén kavargó port, s észre sem vette, hogy egy pohár sört nyomnak a kezébe.

– Hazudhatnék, hogy hosszú volt bent a sor, vagy ilyesmi – tette le magát Balu fölényes mosollyal –, de szándékosan hagytam egy kis időt, hogy elgondolkozz a mondottakon. Hogy végre szálljál magadba… Most már elárulhatom, hogy egyetlen szóval sem említettem neked a flamingók násztáncát.

Paulina még mindig a kinti utcán tartotta a tekintetét. Biztos volt benne, hogy a fia most már tényleg nem bocsájtja meg neki a kései hazatérést. Egy ideig még el lehet adni egy kiskamasznak mindazt, amit egy felnőttnek már nem: a tantestületi ülés elhúzódását, a délutáni magánórákat, az esti dolgozatjavítást. A szülő igazat mond, akár az úttörő, és tévedhetetlen, mint minden félisten. Ám a naivitás páncélját napról napra levedlő embergyermek egyszer majd visszavonhatatlanul ráébred arra, hogy Anya csak egy kamuzós zugivó, aki pont azon a helyen törzsvendég, amelyről ő hatéves kora óta tudja, hogy messzire el kell kerülni, mert aki egyszer oda betér, nem jön ki már soha többé. És egy napon arra is ráébred, hogy ezzel a szorongató Grimm-mesével Anya mióta is tömi a fejét: pontosan a betérésétől fogva. Paulina előtt földi végítéletként pergett végig lelepleződésének filmje, a prédikátori szigorral hozzávágott előbbi szavak pedig harangzúgásként visszhangoztak a fejében: „Szálljál magadba! Szálljál magadba!”

Egy nő mindig tud kétfelé figyelni. Balura nézett.

– Ha tényleg nem beszéltél nekem a flamingók násztáncáról, akkor csaltál. Olyan téma felidézésére kértél, ami nem is hangzott el soha.

– Ez az, tudtam, hogy megfoglak! – kiáltott fel Balu diadalmasan, öklével a levegőbe ütve. – Tudod, a figyelmedet még egyáltalán nem igazolja, ha visszamondod nekem mindazt, amit felfogtál a füleddel. Ahhoz az is kell, hogy csak és kizárólag arra emlékezz, amit…

– Ne haragudj, Balu, én nem hiszem, hogy bármit is igazolnom kellene feléd. De köszönöm, hogy felráztál, mert mint mondtam, már mástól is megkaptam ezt a kritikát. Ha csak negyedannyira tudnék figyelni a párválasztás és a homokmandala problémáira, mint te az én hibáimra, valószínűleg sokkal okosabb és jobb ember lennék. És talán hamarabb észrevennék egy volt tanítványt, mint egy csinos szőke nőt…

– Ezt most nem igazán értem, pedig én mindig a másikra koncentrálok!

– Nem is kell értened. De most már mennem kell, az összes dolgozatot kijavítottam.

Ezt már Balu is értette: ha valami összekötötte őket, akkor a magánéleti anekdoták voltak azok, az ártalmatlan kis hazugságok, amelyekkel az aggódó vagy féltékenykedő családtagok bármikor leszerelhetők, hogy aztán ők ketten a söröspohár mellett elszórakoztathassák egymást ezekkel a lényegtelen mikrotörténetekkel. Kedvesen elköszönt hát a nőtől, sőt még ki is kísérte az autójához, Paulina pedig, tanulva a jó példából, a pedálba taposta minden aznapi bánatát. Tudta, hogy ide többet már nem jön vissza – de még sokáig a tarkóján érezte a porfelhőben álldogáló Balu csodálkozó és csodáló tekintetét.