MEGOSZTOM

Boldog békeidők | Avagy a demokratúra első napjai

Eddig betartottam minden írott és íratlan szabályt, mert azt hallottam, ha az összes ember gyilkossá válik is, én akkor sem tehetem meg, hogy vérontásba kezdek. Most nincsenek emberek, legalábbis az utcán nincsenek. Nem hangos a közért, nem járnak az autók. Én mégis minden alkalommal megálltam a pirosnál, és vártam, hogy zöldre váltson. Ha a lámpa villogni kezdett, felgyorsítottam a lépteim, mintha bárkitől is menekülnöm kellett volna. Ez az emberhiány kezd az idegeimre menni, pedig Isten a tanúm, nem vagyok egy emberbarát típus. De könnyű utálni azt, ami van, és túl egyszerű beleszeretni abba, aminek csak a hiánya tapintható. Egy ideig számolgattam a napokat. A százhatvankettediket striguláztam utoljára. Ennyi nap kellett ahhoz, hogy egy kiszakadt focilabdára szemet, meg szájat rajzoljak. És nem tudom pontosan mennyi, de úgy gondolom, ennek a számnak a tört része elegendő volt ahhoz, hogy beszélni is kezdjek hozzá. És érdekes módon, ennél a számnál jóval több kellett ahhoz, hogy rájöjjek, amit teszek az beteges, ezért behajítottam az egyik konténerbe Rufus-t, merthogy így hívták. Azt hiszem, sikerült túltennem magam rajta. Már a konténer lezárását követően is csak egy-két könnycseppet hullattam, és mostanában is csak néhanapján álmodom vele. A lényeg, hogy tele lett a hócipőm, ezzel a szabadságnak nevezett izével. Jó ideje nem fürödtem, a szakállam megnőtt, a körmeimből karmok lettek. A ’megmutatja a foga fehérjét’ kifejezést, rám már biztosan nem használhatnák. Ma ezekkel a traumatikus gondolatokkal ébredtem, és az első adandó alkalommal átmentem a piroson. Hihetetlen élményt okozott ez a kis csínytevés, de nem volt elég. Betörtem egy kocsmába és kiittam a csapot. Pálinkát töltöttem magamnak és a zenegéppel énekeltem. Egy ruhafogassal táncoltam és kipróbáltam a legdrágább italokat. Felfeküdtem a pultra és dohányoztam. Tenyerembe köptem, és elnyomtam benne a cigarettát. A részegség tompította a fájdalmat, így a fájdalom nem volt elég erős ahhoz, hogy tompíthassa a részegséget. Aztán a gyötrő unalom, vagy az alkohol végett úgy éreztem, hogy ez sem elég. Addig kell kijátszani a rendszert, amíg rohad. Eljöttem az ivóból és betörtem az egyik belvárosi színházba, a kabátzsebemben még volt egy üveggel a legnemesebb whiskeyből. Felmásztam a színpadra és üvöltöttem: INNI VAGY NEM INNI, NEM KÉRDÉS! Majd meghúztam az üveget. Nem volt tekintet, mi szabályhoz kötött volna, így az illem sem fojtogathatott. Felpróbáltam a kellékeket, kisminkeltem magam és áriáztam. Tőröket találtam, és harci jeleneteket imitáltam. Ledobtam a parókát, a kardot és meztelenre vetkőzve, kitárt karokkal dülöngéltem. Álltam anyaszült meztelen a színpad közepén és meg-megcsukló hangon, torkom szakadtából óbégattam, hogy: SOK VAN, MI OKÁDATOS, DE AZ EMBERNÉL NINCS SEMMI OKÁDATOSABB!
Aztán meghajoltam és a visszhang velem együtt tapsolta meg a produkcióm. Megköszöntem az üres üléseknek, a hátsó sorokból anyámék állva tapsoltak, mire hullámban felállt az egész közönség és a vastaps háttérzajával kilépdeltem a függöny takarásába. Magamra kaptam a ruháimat, elhagytam a színház épületét. Harangzúgás kavarta föl a csend porát, galambok hozták szárnysusogásuk hangját. Berúgtam a templom ajtaját és felálltam a szószékre. Álltam egy ideig, kinyitottam a számat, de a szavak betokosodtak valahol a nyelvem alá, a nyelvem pedig letapadt, összepréselve a várakozó gondolatokat. Volt valami rideg abban a templomban, és volt valami kimondhatatlan szentség abban a ridegségben. A falak repedésein poloskák egyensúlyoztak. És az a szag, olyan volt, mint az öregek áporodottsága vagy ahhoz hasonlatos, de mégsem egészen az. Az időtlenség szivárgott a repedésekből, pedig alig párszáz éves a templom. A kereszt motívumtól mindig is rettegtem és ott, akkor semmissé töpörödtem az önfeláldozás súlya alatt. Beleragadtam a felszögellés képsoraiba, és a csikkel égetett foltot vizsgáltam a tenyeremen. Szúró fájdalmat éreztem a koponyámban, ahogy a töviskoronát néztem, és végigcsorgott az izzadság halántékomon. Rám tört az ijedelem, az ijedelem a felfoghatatlanságtól. Kimenekültem, mint a kufárok a korbácsot tartó Jézust látván. A templom lépcsőjén magzatpózba kuporodtam. Remegtem, mint délibáb. Összeszedtem magam és elsétáltam a parlamenthez. Szálla alá a pokloknak. Kifeszítettem az ajtót. Üres volt az ülésterem, pont, mint amikor még használatban volt. Kikiáltottam saját törvényeim és megszavaztattam magammal mindet. Egyetlen bátor ember kell, és az itt ül. Elképesztő, hogy emberek azért kapják a fizetésüket, ami még egy csontrészeg hajléktalannak is a kisujjában van. Nem kellett sok és annyira belejöttem, hogy tőlem zengett az egész épület. Először többszörösen összetett mondatokat harsogtam, de aztán észrevettem, hogy a képzeletbeli párttagokat és az ellenzéket is untatom, ezért rövidebb, csattanósabb formulákra váltottam. Most először történt meg az ország életében, hogy ellenzék és kormánypárt teljes egyetértésben bólogasson. Ehhez persze az kellet, hogy egyetlen ember alkossa meg a kormányt és, hogy ugyanez az ember képviselje az ellenzéket. Boldog voltam az egy főt számláló demokráciámban. Hívjuk ezt az államformát demokratúrának. Fél órás harácsolás után arra jöttem rá, hogy ez a munka nem lenne nekem való, nem, hogy nekem, de embernek sem, mert ha egy ember kezébe tollat adnak, azzal biztos, hogy torkon döfné vele a társát, elképzelni sem szeretném, mi történne akkor, ha kardot kapna a kezébe. Fogalmam sincs, melyik gondolkodó tollából olvastam, de volt egy történet, amiben egy falu megszokott életét egyszer csak felbolygatta egy cirkusz.[1] Kipakolták dolgaikat, felállították a sátrat és elkezdték a produkciót. A falu tátott szájjal figyelte a zsonglőröket és az artistákat, amikor az egyik bohóc észrevette, hogy lángra kapott a falu. Monociklire ült, betekert a cirkuszsátorba és elmondta a falusiaknak a látottakat. Azonnal hagyják el a sátrat, kezdjék meg az oltást. A közönség azt hitte, ez az előadás része, ezért nevetni kezdtek és megtapsolták a bohócot. Akárhogy is próbálkozott, minden figyelmeztető jel, suta egyensúlyozásnak tűnt a közönség szemében. A falu lassan porig égett. Most vált számomra egyértelművé, hogy ez a parlament a sátor, az ország pedig már jó ideje lángokban áll. Annyi a különbség, hogy ebben a cirkuszban nincs egy jóra való bohóc sem, hogy elmondja a lakóknak a tűzesetet. Úgy tűnünk el a föld színéről, hogy grillpartinak hisszük az erdőtüzet. Úgy halunk meg, hogy a nevetésünk a torkunkon akad. Ezeket a gondolatokat forgattam magamban a pulpituson, amikor kitárult az ajtó és egy biztonsági őr lépett be. Zavarodott grimaszt gyűrt, amúgy sem túl sima arcára, aztán tisztelettudóan köszönt, akárha tényleges képviselő volnék. Nem tudom, hány politikussal találkozhatott életében, de én egy szakadt ingben, bő nadrágban és kopott cipőben álltam, arcomon hónapnyi kosz és harag keveredett. Ezek szerint egy képviselő pontosan így néz ki. Megkérdezte, hozhat-e egy kávét. Meglepett igennel válaszoltam. Megkaptam a gőzölgő kávém és az őr társaságában elszürcsöltem, közben közügyekről faggatott és kifejtette véleményét az egészségügy állapotáról. Komolyan mondom, egyetlen politikust sem hallottam olyan összeszedettséggel kommunikálni, mint, ahogy azt az őr tette. Azt mondta, ne sértődjek meg, de szerinte nem kéne annyi pénzt adni a családtagoknak, mert a nepotizmus csődhöz vezet. Ezt mondta, így, ebben a formában és én nem hittem a fülemnek. Egyetértően bólogattam, remélve, hogy ezzel a beszélgetés végére érünk, de tévedtem. Megkérdezte, mi a véleményem arról, hogy míg a politikusok milliókat visznek haza hónap végén, addig az őrök, akiknek az a munkájuk, hogy megvédjék ezeket az embereket, hogy haza tudjanak menni azzal a valag pénzzel, ennek a tizedét sem kapják meg. Azt válaszoltam, hogy ez felháborító és, hogy a holnapi nap folyamán módosítom a fizetési táblázatot, és ők fognak felülre kerülni. Ellenkezett, mondván, hogy az ő munkájánál vannak sokkal fontosabbak is. Az egészségügyben, a közoktatásban dolgozók azok, akiknek a legtöbb pénzt kellene hazavinniük. Ki ez a fickó? Miért van, hogy relevánsabb problémákkal foglalkozik, mint ebben a teremben bárki az elmúlt években, évtizedekben? Gondolataimat félbeszakította az ajtó recsegő nyitódása. Egy öltönyös alak lépett be. Nézett egy ideig, aztán elvörösödött arccal üvölteni kezdett, hogy mégis ki vagyok, és mit keresek itt. Kirohantam az ajtón, mögöttem loholt a biztonsági őr, akinek így már egyértelművé vált, hogy nem az vagyok, akinek hitt. Ha elkap végem. Kiugrottam az ablakon, de abban a minutumban ő is utánam vetette magát. Vége, elkaptak, gondoltam, de ekkor meglepő dolog történt. A biztonsági őr rám nézett és ijedt arccal azt mondta, ezt most megúsztuk, én balra megyek, te menj az ellenkező irányba, ne kövess, van elég bajom így is, nem kell még egy púp a hátamra, és a Szabadság és Rab út sarkán lévő konténerek az én körzetem, a közelébe se gyere, hajléktalanok vagyunk, nem társak, na viszlát. És tovább állt. Én meg ültem ott a kövön teljes értetlenségemben. Már nem voltam egyedül, volt még valaki, aki ugyanazokat a módszereket alkalmazta, mint én. Kinyílt a parlament kapuja, az öltönyös figura lépett ki rajta, elrohantam. Futás közben azon gondolkodtam, talán most is egy színész hozta rám a frászt. Talán az öltönyös fickó sem több, szimpla hajléktalannál. Hajléktalan az egész ország és annak minden lakója, akár van tető a feje fölött, akár nincs. Azt mondják színház, de ez marhaság, mert valójában hajléktalanszálló az egész világ.


[1] Soren Kierkegaard