MEGOSZTOM

Tárgyiasult dallam – filozófiai etűd zongorára


Lapszámunk képzőművésze: Barabás Márton


Apai felmenőim többsége háromszéki. Oldalági rokonságban vagyunk Barabás Miklóssal. Ükapám és ő másod-unokatestvérek voltak. S míg Miklós, a neves festőművész már gyerekkorában elkerült Márkosfalváról, a mi águnk ottmaradt. Dédapám Benedek Márkosfalván születetett és ott is van eltemetve. Ő Mikes Ármin gróf zabolai birtokán volt jószágigazgató. Legidősebb fia, Márton 1893-ban született. A nagy előd példája is vezethette, hogy festőművész lett.
„A két háború között Erdélyben élt és alkotott. Főként tájképeket és néprajzi ihletettségű életképeket, valamint arcképeket festett. ...A háború után Budapesten, majd 1959-től Kanadában és az Egyesült Államokban lakott, ott is tájképeket készített” – írta róla Jánó Mihály művészettörténész 2008-ban, amikor a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban Két Barabás Márton címmel nagyapámmal közös kiállításunk volt. Apai nagyanyám Ignácz Ida, Ignácz Rózsa írónő nővére, Sepsiszentgyörgyön szerezte meg a tanítónői diplomáját.
Anyai nagyszüleim Nagyváradhoz jóval közelebb születtek. Nagyapám Hajdúnánáson, nagyanyám Berekböszörményben. Nagymama egyik testvére Ártándra, másik Debrecenbe, harmadik Váradra ment férjhez. Gyerekkoromban mindhárom nagynéném családjánál, anyám unokatestvéreinél jártunk, így Váradon is aludtam többször egy csendes, kisvárosias utca öreg házában. Ártándi rokonaink ma is gyakran átmennek Váradra színházba, koncertre vagy csak – mint a hozzájuk legközelebb lévő nagyvárosba – körülnézni, sétálni. Váradiak úgy vesznek lakóházat, vagy nyaralónak használt épületet a közeli Ártándon, mint a Pesten élő Jókaiék a Svábhegyen, a 19. században.
1952-ben születtem Budapesten. Az általános iskola lombfűrész szakkörében éreztem először rá a térbe fordított alakok, rajzfilm-figurák szépségére, izgalmas voltára. Művészeti szakközépiskolába jártam, majd egy év nyomdászkodás után felvettek a budapesti Képzőművészeti Főiskola festő szakára. 1977-ben végeztem. 1979 körül kezdtem rátalálni a saját utamra. Akkoriban találtam meg az első kidobott pianínót, majd egy másik, leselejtezett zongorát, aminek a fedelére képet festettem Nadrágba bújt felhő címmel. A fotótól tanult és nem a műtermi beállításokon alapuló festésmód érdekelt akkoriban. A zongorabillentyűket a kép síkjába süllyesztettem, és antik szobortöredékeket rendeltem a kicsorbult billentyűsor mellé. A két vagy három „szólam” úgy működött, ahogy egy vonósnégyes szólamai. A kortárs zene legalább annyira inspirált, mint a kortárs vizuális művészet. A repetitív zene és a zongora-mechanikából készített spirálok, csillag-alakzatok közötti hasonlóság talán a legnyilvánvalóbb. Bár egyre inkább az úgynevezett doboz-munkák és síkplasztikák foglalkoztattak, a festéshez időről időre visszatértem. Körülbelül húsz éve művészkönyvekkel is foglalkozom. A kottakönyvekben a zongora billentyűi is megjelennek. Így aztán a két motívum egymásra talált.
A hangszerek élete is véges. Különösen az agyonhasznált bécsi mechanikás zongorákra mondják ki hangszerészek gyakran, hogy már nem érdemes, nem lehet megjavítani. Ilyenkor keresnek meg a tulajdonosok: felajánlanák a családban valaha olyan fontos hangszert, hogy szoborrá, képpé legyen, hogy ne legyen mindenestől az enyészeté. Igyekszem ezt a kegyeleti szerepet komolyan venni és amennyire tőlem telik, méltó tárgyakat, képeket, konstrukciókat készíteni, kicsit a valahai tulajdonosok sok hangszer mellett eltöltött óráját, muzsikálását is megidézve.
2002-ben Brassóban, a Művészeti Múzeumban, 2008-ban Sepsiszentgyörgyön, 2014-ben Penkala Éva textilművésszel Temesváron, a Helios Galériában volt kiállításom. 2017-ben Csíkszentkirályon festettem egy nagyméretű templomi falképet Magyar szentek és boldogok címmel. Jelenleg a bécsi Zene Házában (Haus der Musik) láthatók munkáim a Beethoven évforduló kapcsán rendezett önálló tárlatomon.


Budapest, 2021. február 8.

Barabás Márton
DLA képzőművész,
nyugalmazott főiskolai docens,
az MMA tagja


Barabás Márton kiállítása a zongorát helyezi középpontba – síkplasztikái, (könyv)szobrai és installációi mind magukban és magukon hordozzák e tiszteletreméltó hangszerek nyikorgásba, funkciótalanságba fúló történetét. E történet azonban nem a tragédiáé. A használhatatlanná lett billentyűk, zongoralábak és egyéb alkatrészek műalkotásokba oltva élik tovább megszűntetett, mégis megőrzött életüket, és így a remény ígéretének szubsztrátumaivá lesznek.

Az egyes darabok, bár önmagukban is olvashatók, a kiállítás egésze által nyerik el a jelentés egy fontos síkját. Létrehoznak valamit és létrehozva vannak valami által, amely egyetlen partikuláris eleméből sem bejósolható. Váratlan, mégis szükségszerű, mint a múltra rakódó jelen.

A partikuláris tárgyak esztétikai erényein túl épp ebben áll a kiállítás csöndes ereje: a darabok és termek különálló szólamai egyetlen, érthető (és ismerős?) melódiává állnak össze. Engem ez a melódia érdekel, melynek visszatérő témája nem a zongora (már-már ürügy), hanem az egyensúly, a sztázis. De nem az enervált eseménytelenség sztázisa, hanem a hosszú és gyötrelmes, mégis, vagy épp ezért méltó gyümölcsöt hozó dialektikájáé. Ehhez a szintézishez vezető út több módon is kibontható: olyan ellentét- és látszatellentétpárok vitájából és konstitúciójából, mint múlt és jelen, mozgás és mozdulatlanság, temporalitás és atemporalitás, végtelen és véges, illetve tárgyiság és dallam.

Ezek a párok nem csak, hogy megférnek Barabás világnézeti, vagy legalábbis a kiállítás víziójának diszkurzív keretei közt, de el sem gondolhatók egymás nélkül. Könnyű úgy érteni a kiállítást, mint az esztétikai horizontokon túlmutató állásfoglalás – persze azon túl, hogy a műalkotás mindig a művészet egészéről tett kijelentés is. Az alábbiakban ennek az állásfoglalásnak halk filozófiai háttérszólamait is megpróbáljuk felerősíteni.

Billenő végtelen

A körkörös (Zongoragyűrű I-II-III.), illetve önmagukba girbegurba utakon visszatérő (Billenő végtelen), vagy ennek lehetőségét hordozó csigaformák (bármely síkplasztika) már első ránézésre is uralják az „együtthangzás” e tereit. Egyrészt a kör, mint magától értetődő szimbóluma a tökéletességnek, az ideálisnak; másrészt a geometria, mely megtöretik, elgörbül, ahogy a létezés realitásába zökken. Ha ehhez figyelembe vesszük, hogy több műben direkt módon megjelenik a háború (Magyar katonanóták 1915, „Fegyverek közt hallgatnak a múzsák”) és a vallás (Dédnagyanyám zsoltároskönyve), illetve ezek viszonya egymáshoz (Háború költészete), úgy szépen összecseng ezzel az isteni jóság és mindenhatóság, illetve a világban kézzel nagyon is tapintható rossz kibékíthetőségének problematikája. Szavak nélküli teodícea, a rossz az atemporalitás szemszögének mozdulatlanságában. Barabás szemében Isten bűntelennek találtatik.

Támogató vagyok, belépek!

Az Újvárad folyóirat támogatóinak különeges tartalmakkal kedveskedünk, melynek előnyeit Ön is élvezheti, amennyiben regisztrál.

Támogatói csomagok: 3 hónap – 15 lej, 6 hónap – 25 lej, 12 hónap – 50 lej