MEGOSZTOM

Olvasó-veduta

A talán legjobb Ottlik-monográfia Jakus Ildikó és Hévizi Ottó párbeszédével kezdődik, amelyben Jakus sorra megcáfolja Hévizinek azokat az előítéleteit, melyekben élettársa az író személyes vallomásaként értelmezi a szereplők megnyilatkozásait, s így „egyerkölcsös” könyvnek láttatja az Iskolát. Jakus szerint ez tévedés, a regény jóval bonyolultabb.

A közösségi hálók korában mindenkinek el kellene olvasnia ezt a párbeszédet. Idézetek milliói áradnak szembe az emberrel, alattuk név, ezt Shakespeare mondta, azt Molière, azt Csehov, ezt meg Ibsen, nem beszélve a sok Dosztojevszkijről, Hrabalról, Thomas Mannról, Pamukról, Ulickajáról és ki tudja, még kiről, holott egyik kedvenc idézetünk sem Tamásitól származik, hanem az epileptikus négertől, akivel Ábel Amerikában találkozik. Ha ezzel tisztában lennének mindazok, akik könnyes szemmel idézgetik, talán nem hatódnának meg annyira, bár egyre világosabb, hogy amit az ember egyszer a fejébe vesz, azt elnevezi hitnek, s azontúl vitathatatlannak tartja.

Maga az a párbeszéd is, amelyre hivatkozom, egy könyv, az Ottlik-veduta részlete, a valóságban bizonyára nem így hangzott el, nem beszélve arról, hogy mihelyt könyvbe került, megváltoztak a szereplők, egy másféle dramaturgia részesei lettek, s a könyv úgy beszél az összetettségről, hogy közben maga is összetett.

Természetesen nem várom el, hogy mindenki minden idézet alá odaírja, hogy mondjuk William Shakespeare: Hamlet, dán királyfi, fordította Arany János, III. felvonás, IV. jelenet, bár azt, hogy ne monogramokat közöljenek szerzői névként, azért mégis elvárnám. De a legfontosabb felismerés az lenne, hogy egyetlen mondatban-replikában-gondolatban nem lehet összefoglalni a valóságot, bármilyen szépen hangozzék is az a mondat. A XXI. század kiváltképpen nem arra való, hogy egyetlen kijelentésben-aforizmában megpillanthatnánk az igazságát, hiszen abban sem egyezünk meg, vajon a szomszédban háború van-e, és ki a felelős érte.

Azt hiszem egyébként, sokaknak ezért hiányzik a diktatúra mint forma – nem az 1989 előtti zsarnokságra gondolok, hanem bármelyikre. Egyértelmű rendszerre vágynak, és ezért nem értik a sokértelmű szépséget. A szépség ugyanis soha nem egyértelmű dolgok egymáshoz illesztése. Ellenkezőleg, a szépség mindig sokértelmű dolgok egymáshoz igazítása. Abban, hogy a csatatéren esünk el, és átrohannak rajtunk a lovak, semmiféle problémátlanság nincsen, mégis erről szól az egyik legnagyobb magyar vers. Egy nő, akit sokan még csak szépnek sem tartunk, évszázadok óta izgatja a képzeletet, mert a világ egyik legcsodálatosabb festményén szerepel. Az operákban mindig megölnek valakit, leginkább sok valakit. És ha egy esztéta elmagyarázná Brâncuși csodálatos szobrait, hát őszintén irigyelném az illetőt.

Nem ez a megfelelő attitűd. A szépség hat, felkavaró és lenyűgöző módon hat az emberre. Vannak megnyugtató remekművek, de azok is széthullanak egy leegyszerűsítő magyarázattól. A kolozsvári Mátyás szobor ötven éve itt a szememben, de fogalmam sincs, hogy miért. Ahhoz, hogy elmagyarázzam ezt az érzést, oldalakat kellene megtöltenem, nem egy iskolai tablót, „viszontlátásra 2054-ben”. 

Amikor egymondatosan idézünk, megfosztjuk a sort vagy szakaszt a kontextusától. József Attila a legpárttitkárosabb költővé avanzsált annak idején. Nem tehetett semmit ellene: azzal a merev értelmezéssel képtelen volt megküzdeni. Az, akit eltanácsoltak az egyetemről, így lett a magyar irodalom éltanulója. Ady és Madách követte irigykedve.

Holott az írók különösen szerencsések lehetnének ebből a szempontból. Egy festmény vagy egy szobor ott áll előttünk, térbelisége egyenesen csábít a tömör összefoglalásra. Egy könyv azonban több száz oldal esetleg, nyilvánvaló, hogy mondatait nem egymástól függetlenül vetették a papírra. Egy dráma is több órás alakulás, egy replika megjegyzése puszta mnemotechnikai művelet. Még egy vers is a sorok összjátékának bonyolult eredménye. 

Mindig Ady jut eszembe, aki felindult, amikor Jászai Mari a Magyar Antialkoholista Liga estjén szavalta el Az ős Kajánt. Nemes célok érdekében sem kell feláldozni egy nagy vers sötéten szikrázó szépségét. 

Különben a művésznő elszavalhatott volna bármit, ő azonban tévedhetetlenül találta meg azt, aminek a legtöbbet árthatott. Tamási is ezért jár ilyen szerencsétlenül: Erdélyben, ahol helyenként még mindig tombol a szülőföld-mítosz, csakis egyféleképpen hallják az Ábel-mondatot. Holott a 2005-ös magyarországi Nagy Könyv-szavazáson az Ábel a rengetegben a 13. helyet nyerte el, azt jelenti tehát, hogy egy olyan közegnek is sokat mond, amely más mítoszokban él.

Erdélyben keveset mond, holott sokat beszélünk róla, s ennek a keveset mondásnak a folyamatos idézés az egyik oka. Úgy jártunk vele, mint az Arany-balladákkal: mindannyian tudni véljük, miről szól. A különféle leegyszerűsítő értelmezéseknek köszönhetően érthetővé vált, és elszegényedett.

Ennek a leegyszerűsítő furornak az eredménye a Wass Albert-imádat is. Őt le sem kell egyszerűsíteni: szereplői többnyire úgy beszélnek, mint a plakátok, könnyen megjegyezhető ideologikus igazságokat mondanak triviális formában. Mintha az egész világ arra született volna, hogy a magyaroknak igazat adjon, és ezt úgy adja elő, mintha általánosan érvényes lenne mindenkire. 

A pillanatonként gigabájtokkal áramló világ ellen az egyértelmű igazságok bástyájára van szükség – ez a látszat. Ennek az összeesküvéselméletek burjánzása sem mond ellent, hiszen azok mindentől eltekintenek, igazságukat önmagukban találják meg, teljesen zártak és koherensek. Rajongóiknak Shakespeare-re, Csehovra, Madách-ra kizárólag a tekintély súlya miatt van szükségük, nem azért, mintha érteni is kívánnák, ami a műveikben olvasható.

Így jutottunk el oda, hogy már a tekintély súlyát is lehet kölcsönözni bárkitől. Ablonczy Balázs vagy Drábik János, Tamási Áron vagy Wass Albert, Thomas Mann vagy Georg Stöpple – teljesen mindegy, sőt, az utóbbiak még sokkal jobbak, az előbbiek ugyanis „bonyolítják” azt, ami teljesen egyértelmű. 

Tablókkal vívunk, s ez két szempontból is kockázatos: a mondat nem képviseli sem az írót, sem a művet, mi pedig már megöregedtünk, korántsem vagyunk olyan hamvasak, mint sok évvel ezelőtt. A gondolkodás azonban megmaradt olyannak, és még lázadó lendületét is elvesztette. Nagy zsibogással ismételgetünk konvencionális dolgokat, és arra vagyunk büszkék, hogy a hatalmaskodók pártját fogjuk az áldozatokkal szemben. „Tisztán látunk” – állítjuk, és eltakarjuk a szemünket.