MEGOSZTOM

Látvány a retinán

Alig emlékszem egy versére, annak is csak az első két szakaszára. A magyar irodalmi csillagzat bűvöletében élve azt gondoltam, vannak „nagy” és „kis” költők, és patikamérlegen ki lehet mérni, melyik kategóriába tartozik az egyik, melyikbe a másik. Csak később, sokkal később kezdtem „felvenni” személyes kánonomba Majtényi Eriket, Szép Ernőt, Simonyi Józsefet vagy másokat.

George Topîrceanu is erre a sorsra jutott. Nem volt egy Eminescu, hát mit tehettem volna. Azt is sokkal később tanultam meg, hogy valóban vannak „nagy” költők, amennyiben a hatásukat mérjük, de vannak kis hatású költők, akik mégis írhattak szép verseket. És azt még sokkal később, hogy mennyi személyes vágy, vér, valóság van egy vers olvasásában, illetve abban, aki olvassa.

Mindenesetre nemrég Bukarestbe költöztem, és a mindenféleség, amely ezzel együtt járt, természetesen érzékenyebbé tett bizonyos alkotások iránt. És akkor egy nap hallgatom Tudor Gheorghét a youtube-on, aki hirtelen elkezd mondani egy verset. „Jönnek és mennek az évek, / szállnak a szép hónapok. / Én folyton csak égek és égek, / és mindig menőben vagyok. // Nem tudom, miféle démon / űz mindig és egyre tovább, / mért kell az útba alélnom, / de mindig van egy kis világ.” A fordításom hozzávetőleges, vagy nevezzük inkább átköltésnek, mindenesetre a vers annyira megragadott, hogy rákerestem, és kiderült, Topîrceanu írta. Nagy vers? Hát nem akkora, mint a Halottak napja Bécsben vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig, nem is akkora, mint az Üvöltés, de az összes bánatom, lelkifurdalásom, szégyenem és örömöm benne van.

Ez az irodalom csodája. Ugyan kit érdekelnek egy nő gyötrelmei, aki megcsalja a férjét? Az Anna Karenina mégis a világ egyik legcsodálatosabb regénye, számtalanszor megfilmesítették, tehát bizonyára sokakat érdekel, holott senki nem tudja, kicsoda ő, senki nem találkozott vele az Auchan-ban, senkinek a gyermekét nem tanította. 

Aki ezt nem látja be, az ne olvasson irodalmat, tisztára kár lesz belé. Mint ahogy abba a hölgybe is kár volt, aki azt mondta, ő bizony unta a Bűn és bűnhődést, és nem értette, Raszkolnyikov miért nem áll elő a vallomásával, aztán lapozzunk.

Aki elfogadja az irodalmi szerződést, annak be kell tartania a feltételeit. Nem lehet elsietni a dolgot, s nem lehet azt mondani például, hogy én úgysem laktam végig Bukarestet, mi közöm nekem mindahhoz, amit ez a vers felsorol, a lakókkal sem találkoztam soha, és különben is, én egy örök otthonra vágyom. Ez igaz lehet, de az is igaz, hogy ötvenévesen újabb otthont próbálok teremteni, és eddig meglehetősen nyugtalanul viselkedtem. Éppen úgy, mint a vers beszélője, aki egyszerűen továbbáll, mihelyt megunja azt a helyet, ahol addig lakott. 

Topîrceanu nagyon finoman jelzi, hogy talán nő, azaz szerelem vagy ragaszkodás lehet a dologban – a román eredeti megszólítottja egy „nagysága” –, mégis jóval kevésbé vallomásos, mint én. Vallomása pusztán arra szorítkozik, hogy ő nem lehet meg sokáig egy helyen, valami űzi és hajtja, ő „menő albérlő”, aki nem ül meg évekig egy albérletben.

Milyen különös jelenség ez, a lakásoknak, hónapos szobáknak ez a Don Juanja! A versben egy arcképcsarnok is van az utcák listája mellett, az öregúrral, aki egy színésszel meg egy macskával lakik, a hölggyel, akinek sok a látogatója, az úrral, aki a Vallásügyi Minisztériumban dolgozik, és piperkőc, a nyugalmazott levéltárossal, akinek gyönyörű a lánya, ő viszont irtóztatóan horkol éjszaka. Mennyi élet egyetlen versben, mennyi illat és szag, szín és álom! A költő könnyedén festi fel mindazt, amit lát – míg Kosztolányi vagy Weöres éber álmában vagy a képzeletében rajzolja fel az alakokat, addig Topîrceanu a tapasztalataiból.

Persze ez is eléggé kategorikus osztályozás. Ugyan mi a költő számára az „álom”, és mi a „valóság”? Ha akarom, Topîrceanu verse éppúgy ars poetica, mint a Hajnali részegség, hiszen amit valaha látott és tapasztalt, azt versbe írja, rímbe formálja (és ő az egyik legkönnyebb csuklójú román költő), s ezek a játékos-játszi rímek tulajdonképpen a fájdalomról beszélnek: hogy múlt el minden, hogy múlattam el én magam, pusztán azért, mert mentem tovább. És nemcsak ars poetica, hanem álom is (a versnek van egy éjszakai fényben remegő hangulata), vagyis valóság, hiszen olvassuk, és ezáltal megjelenik.

Ilyenkor érzem, mennyire szubjektív azt mondani, hogy Ady „szimbolikus”, Kassák „expresszionista”, Szilágyi Domokos pedig „avantgárd” – mindannyian költők voltak, azzal a látással megáldva-megverve, amely megőrzi a retinán a látványt, és nem nyugszik, amíg vers nem lesz belőle.

És hogy Topîrceanu nagy költő-e? Természetesen. Életem egyik szép és nehéz pillanatában segített. Több is, mint költő. Mint a nagy költők egytől egyig.