„… az emberek nem hisznek a csodákban, a kék lovakban meg még kevésbé.” (Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő)
Én hiszek. És tapasztaltam is, hogy van kék paripa. Legalábbis lóerőben biztosan. Mint ahogyan azt is, hogy a gépek is igen hozzánk nőhetnek, hogy van valami meghatározhatatlan együttműködés ember és gép, azaz autó között.
A Golf első autóm volt. Egyedül vettem: nemcsak anyagi értelemben, hanem úgy igazán. Senki nem jött velem megnézni, felmérni, véleményezni. Jó embertől vettem, bíztam is benne, és nem is kellett csalódnom, hisz 14 évig kiszolgált ez a masina. Közben sok mindent megtanultam az emberi működésekről: önmagamról, másokról – férfiakról és nőkről.
Amikor jó tíz éve felborultam vele – mármint úgy igazán, bukfencelve –, rájöttem, nem olyan könnyen halunk meg. Megértettem, mennyi minden múlik rajtunk, hogyha nem veszítjük el a fejünket. Azt is, hogy mennyire le tud lassulni az idő, miközben minden oly gyorsan történik. Ekkor tanultam meg azt is, nagyon könnyen ér minket baj, szinte a semmiből. Persze, a semminek mindig van oka, esetleg mi nem látjuk.
Az évek során megtapasztaltam, bárhol bajba kerülök, előbb-utóbb lesz segítség. Pont tíz éve történt, hogy Szlovákiába kellett mennem. Még a magyarországi Komáromban elfolyt a szervóolaj. Persze, akkor ezt még nem tudtam, csak azt, hogy annyira nehezen fordul a kormány, hogy nem tudok továbbmenni. Este volt, mikor hazatelefonáltam, hogy van valami baj. A telefon másik végén zene szólt, emberek hangját hallottam, és dühösen szólt bele az ismerős hang: – És én most mi a faszt csináljak?! Egy életen át emlékezni fogok erre a mondatra. Talán ott éreztem meg először az árulás szelét. Emlékszem, bementem egy-két üzletbe, hogy tudnak-e segíteni szerelőt hívni, de szombat este lévén nem volt igenlő a válasz. Majd mikor már nagyon eltört a mécses, és a parkolóban sírtam az autóm mellett, odajött egy ismeretlen férfi, hogy miben segíthet. Ő volt az ottani lelkész, aki romániai származású. Azonnal intézkedett, és másnap reggel tízkor már meg volt javítva az autókám.
Aztán jöttek az apró kis megpróbáltatások. Nem zárultak az ajtók. Hetekig nyitva állt a ház előtt a kovid idején, mert vesztegzár volt. Senki nem vitt el semmit belőle. Miután megjavítottuk, úgy döntött, ismét megviccel: akkor nem nyílt ki. Leblokkoltak a zárak. Volt úgy, hogy én benne ültem, és nem tudtam kiszállni. Akkoriban tanultam meg segítséget kérni – őszintén. Mert bajban voltam.
Megtanultam rizikó vállalni: útnak indulni úgy, hogy tudtam, bármikor baj lehet, de azt is, hogy 50 km-enként van ismerős, aki tud segíteni, nem maradok az utcán. Van, hogy csak úgy leálltak a nagy esőben az ablaktörlők, volt, mikor útközben, éjjel, a lámpám aludt ki. De soha nem történt nagy baj! A hajam szála sem görbült.
Jó érzéssel tölt el az a történet, amikor egy kolozsi kamion kísért Aradtól Váradig. Végig a nyomomban, segítve, mikor előzzek, mikor lassítsak. Akkor tanultam meg, mennyi jelzést használunk vezetés közben, milyen könnyen értjük egymást, ha meg akarjuk egymást érteni. Hogy nem kellenek szavak ahhoz, hogy segíteni tudjunk egymásnak. Emlékszem, mikor Várad határában leelőzött, jelezve, hogy ennyi volt. Arra is emlékszem, elismerően nézett rám, hogy evvel a kis autóval így „engedtem”, hogy ő vezessen.
Arra is emlékszem, mikor karácsony előtt pár nappal naranccsal dobáltam meg egy másik kamionost, aki Arad határában olyan gyorsan és nagy ívben kanyarodott ki a főútra, hogy majdnem összeütköztünk. Pár centire álltunk meg egymástól – egymással szemben. Akkor tapasztaltam meg, mennyivel nagyobb az az autó, mint az enyém. És azt is, hogy mérgemben mire vagyok képes. Akkor éppen arra, hogy a kezembe akadt 4 narancsot szétlapítottam a szélvédőjén. Tiszta erőmből dobáltam meg a nagy vaskígyót. A sofőr meg csak nevetett rajtam. Aztán visszaültem az autómba, hátratolattam, és hagytam, hogy elmenjen mellettem.
Azt is a kék paripámnak köszönhetem, hogy megtanultam káromkodni – magyarul igen jól, románul pedig kreatívan. Emlékszem, mikor egy szőke szabálytalankodott, elébem húzott, és majdnem ütköztünk, de ő csak vezetett tovább. Az első jelzőlámpánál mellé húztam, letekertem az ablakot és fel voltam készülve, hogy most valami rettentően csúnyát fogok neki kiabálni – románul. Aztán csak annyit üvöltöttem neki: – Du-te înapoi în pod! (Menj vissza a padlásra!). Ma sem értem, hogy miért. De teljesen megrökönyödve nézett rám.
Most pedig eljött az idő, hogy megváljunk egymástól. Ő is, én is még jó állapotban vagyunk, sok mindenre használhatóak. Keveset fogyasztunk, de még megfelelő sebességgel gyorsulunk. Megbízható társak vagyunk, bár vannak helyzetek, mikor nem indulunk be. És amikor valakivel összeszokunk, akkor lehet ránk számítani a legnehezebb időkben is. Ilyen az, mikor már túl vagyunk a 25-ön, de még nem vagyunk teljesen berozsdásodva.
Javasolták, hirdessem meg, pár száz eurót kapok érte, ha meg nem, menjen ócskavasnak. De ennél jobb sorsot érdemel, engem pedig nem boldogít a pénz. Szerettem volna odaajándékozni valakiknek, akiknek még jó lehet, s akik közel állnak hozzám. Akik nagyon egyszerű emberek, de igen emberségesek. Megbeszéltem Ghiță bácsival és Ilonka nénivel a dolgot. Azt mondták, elfogadják. A közjegyzőm csóválta a fejét, hogy hát nem is tudja, mit csináljon, mert ő még ilyesmit nem csinált. Móni viszont azonnal segített. Mondta, mit hogyan lehet intézni. Megoldja.
Szombaton pedig elindultunk az utolsó közös utunkra. Délelőtt szépítkeztünk: mosatás, tankolás, egy kis kozmetika – csak a búcsú kedvéért. A benzinkutasnak meséltem, hogy ez az utolsó közös nap. Kérdezte, mennyiért adtam el. Mondtam, hogy ajándékba megy. Végigmért. Tette a dolgát. Mintha egy kicsit többet suvickolta volna. Mintha egy kicsit jobban fényezte volna. Aztán akartam adni neki borravalót, de nem fogadta el. Azt mondta: – Ajándék. Mintha egy kicsit könnyes lett volna a szemünk.
Mikor kiértünk, betolattam a garázsba. Még sosem volt garázsban az én kékem. Nehezen ment hátrafelé az utolsó pár méter. Nem láttam jól. Nem az irányok miatt, hanem a könnyeim miatt. Tudom, sehol máshol nem lenne jobb helye, mint ahova került!
Lezárult egy korszak. Szép volt. Gyönyörűszép sötét kék volt. Most egy világosabb kék kezdődik. Kicsit magasabban, kicsit modernebbül. Mert hiszek a kék paripákban. A kék csodákban.
