MEGOSZTOM

100 éve alakult meg az Erdélyi Szépmíves Céh

Ahogyan a korábbi években is, a Ketten egy páston rovat az irodalom- és kultúrtörténeti érdekességek, évfordulók, megidézett életművek vagy éppen kortárs irodalmi-művészeti események kapcsán kíván felfedni izgalmas háttérösszefüggéseket, megvilágítani elfeledett aspektusokat. Boka László idei társgondolkodónak, „társvívónak” Vallasek Júlia Déry Tibor-díjas irodalom- és sajtótörténészt, egyetemi oktatót kérte föl. 

Az ESZC írógépei

„1924-ben Kolozsvárt hat erdélyi író jött el hozzám, s bejelentették, hogy könyvkiadó vállalatot terveznek, és kértek, legyek segítségükre azzal, hogy elvállalom a kiadóhivatal megszervezését és vezetését.(…) A Keleti Újság szerkesztőségének egy kicsi szobáját felajánlották nekünk „kiadóhivatalnak”, ott dolgoztam kora reggeltől késő estig egyetlen munkatársammal, Kardos bácsival. Kardos bácsi mint irodatiszt működött mellettem, vitte a postát, járta a nyomdát, és a kis szobát takarította.  (…) Két év múlva az Erdélyi Szépmíves Céh átköltözött új otthonába, a Király utcába. Ott dolgoztunk már kibővített létszámmal és az Erdélyi Helikon szerkesztősége is ott volt. Pár év múlva a Széchenyi téri nagy sarokházba, az ún. Babos-palotába költöztünk. (…) A Szépmíves Céh és az Erdélyi Helikon mindig együtt volt, és mi is (ti. Kovács Lászlóék) mindig abban a házban tudtunk lakást kapni, ahol a szerkesztőség és kiadóhivatal. Ez fontos volt a munka szempontjából, mert bárki keresett, késő este is megtalálhatott bennünket. De sok szempontból fárasztó és kényelmetlen is volt. Én 1924-től 1944 végéig, tehát a Céh és a Helikon teljes élettartamáig a kiadóhivatal vezetője voltam.” 

Valahogy így, Kovács Lászlóné Kádár Ilona visszaemlékezésével is kezdődhetne a két világháború közti erdélyi magyar könyvkiadás egy alternatív története, ha a korszak intézményeiről írott történeteinkben az adott szervezeti struktúrák működési módjára fektetnénk nagyobb hangsúlyt és nem az ott dolgozó egyes alkotók egyéni teljesítményének, pályaképének felrajzolására. Kicsit más perspektíva körvonalazódik így, mint az idén éppen száz éve alapított Erdélyi Szépmíves Céh történetét felrajzoló irodalmi lexikoncikkekből, vagy az ugyancsak erre vonatkozó Wikipédia szócikkből. Mindkettőből kimarad Kovács Lászlóné Kádár Ilona (a kortárs ismerősök, barátok számára csak Suli) neve. Pedig függetlenül attól, hogy a kiadóhivatal egyetlen íróasztalból és egy kölcsön írógépből állt-e éppen, vagy többen is (pl. Dsida, majd Kiss Jenő) olvasták, szerkesztették a beküldött kéziratokat, ő mindvégig jelen volt, és végezte a kiadói munka láthatatlan és elengedhetetlen, „de sok szempontból fárasztó és kényelmetlen” részét. Sőt, talán azt is feltételezhetnénk, hogy pozíciójánál fogva nem kevés befolyása lehetett arra, hogy melyik író, melyik kézirata hova kerül a kiadói tervek összeállításakor a prioritás-listán. Hogy e döntéseknek időnként milyen következménye lett a kiadóvállalat és egyes írók vagy írócsoportosulások közti vitákban, azt már jobban ismerjük.

Irodalomtörténészek talán bocsánatos gyengesége, hogy hajlamosak magukat beleképzelni az általuk kutatott korszak hétköznapjaiba. Nekem sem esik nehezemre gondolatban végigsétálni 1926-ban a kolozsvári Király utcán, elhaladni az éppen épülő Református Leánygimnázium mellett (megállapítani, hogy ott fogok majd érettségizni egy egészen más idősíkban), majd belépni a 22. számú ház (ma Francia Kulturális Intézet) boltíves kapuján, felmenni az emeletre és megkérdezni, mikor jön ki a nyomdából az új ESZC kötet. 

Addig, amíg az időutazásra alapuló immerziós irodalomtörténet-írás gyakorlata ki nem alakul, marad a sajnálat, hogy részben örök emberi tényezők (feledékenység, diszkréció stb.) okán, részben pedig azért, mert hajlamosak vagyunk jobban figyelni a kulcsemberek megállapításaira, mint az adott szervezetek működését ellátók reflexióira, noha sokat tudunk az Erdélyi Szépmíves Céh két évtizedéről, mégis sok, talán fontos kérdés maradt megválaszolatlan. Így, (nyolcvan-)száz év távlatából talán már nem érdemes feszegetni a siker és kudarc paramétereit sem. Siker volt-e a húsz esztendő alatti 166 kötet, köztük a korszak néhány nagy klasszikusa, kudarc-e néhány ugyancsak jelentős mű ki nem adása, vagy az, hogy például a korszak legnagyobb nemzetközi sikert elérő, 14 nyelvre lefordított könyve, Markovits Rodion Szibériai garnizonja történetesen nem a Céh kiadásában jelent meg? Hogyan próbáltak kiigazodni az irodalmi marketing útvesztőiben, a szűkebb erdélyi és tágabb magyarországi könyvpiacon való érvényesülés előtérbe helyezésében? Hogyan viszonyultak szerkesztők, írók, olvasók a Budapesten népszerűvé vált ún. halinakötéses kiadásokhoz, ahhoz, hogy a Révai Kiadó és a Lantos Kálmán-féle „üzleti propaganda” az Erdély-nosztalgiát meglovagolva árusított egyes ESZC-köteteket. Ligeti Ernőt ez 1938-ban arra késztette, hogy elégedetlenségét így fejezze ki: „irodalmunk nem más, mint az, hogy négy-öt pedigrés versenylovunk Lantos Kálmán színeiben fut.”

A Szépmíves Céh egy másik szerzője, Szántó György azt jegyezte fel, hogy az 1933-as Budapesti Könyvvásáron, ahol először próbálták az „Erdély brand” segítségével gazdasági sikerré alakítani a könyvkiadás egy szeletét, három népviseletbe öltözött nő árulta a sátorban a könyveket: Tamási Áron felesége (Haliker Erzsébet) székelyruhában, Szántó György felesége (Brandeis Adél) és Kovács László felesége, Kádár Ilona, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadóhivatalának fentebb idézett vezetője pedig kalotaszegi népviseletben. 

„A közönség legnagyobb része sosem látta Erdélyt, még az onnan elszármazottak családtagjai sem. Ezek azt hitték, hogy Erdély csupa havas és abban kizárólag székelyek laknak. A székelyekről viszont azt, hogy mind fadöntők vagy havasi pásztorok, mert a hegyekben nem terem semmi. Így kizárólag fadöntésből, borvízből és könyveladásból élnek. (…) Kétségbeesetten harcoltunk e jótékonysági akció ellen. Magyaráztuk, hogy románok, magyarok, szászok, örmények, bolgárok is szép számmal élnek ott és hogy egész jól megférünk egymással. – Ó, tudjuk mi. Tudunk mi mindent! Szegények. És milyen takarosak ezek a fehérnépek ezekben a székelyruhákban! Úgy mondták erdélyiesen – fehérnépek. Hogy mutogassák helyrajzi ismereteiket. Ha farkasokat árultunk volna véletlenül vagy krumplit, biztosan toportyánféregnek és pityókának nevezték volna, csupa honfibúból. De hogy csak Erzsike ruhája volt székely, Sulié és Adélé kalotaszegi, erről (…) senkinek nem volt fogalma.”

Ha filmet készítenék a két világháború közti erdélyi magyar könyvkiadásról, ez a jelenet biztosan központi szerepet játszana benne. Ha pedig létezne időutazással egybekötött irodalomtörténeti kutatás, mielőtt ezt a jegyzetet megírtam volna, biztosan rákérdeztem volna az ESZC hivatalvezetőjétől, hogy is érezték magukat közben. Ő talán arról is tudott volna valamit, amiről Kiss Jenő visszaemlékezésében nem írt, hogy mi lett a sorsa közvetlen munkatársának, Gubmann Erzsébetnek, becenevén Bozsónak, az ESZC gépírónőjének, akit valamikor 1940-ben a szerkesztőségből vitt el a rendőrség, amiért az illegális mozgalom számára gépelt, sokszorosított iratokat… 

Vallasek Júlia

Halinakötés

Aki valaha is találkozott e szóval, még ha nem is ismeri a pontos jelentését, alighanem az Erdélyi Szépmíves Céh patinás kiadványai jutnak eszébe. Olyan ez, mint egy igazi márkanévhez társított jó reklámszöveg, elválaszthatatlan díszítőelem, lényegi sajátosság vagy logó, ami legalább annyira hordozza a „márka” eszmeiségét, mint maga a név. A magyar nyelv értelmező szótára szerint a halina „erős szálú, durva gyapjúból készített fehér, érdes posztó, nemez” melyből „a nép részére” ruhák készülnek. A hangsúly a népen van. Az akkurátusabb lexikonok magáról az anyagról és származási helyéről is tudósítottak, a Pallas azt is tudni vélte, hogy e „szűrposztó”, mely „részben házilag, részben gyárilag készül”, „hazánkban csak Erdélyben és a Felvidéken, kisebb mértékben a Dunántúl” egyes településein készült. Erdélyben halinát a 20. század elején is készítettek, csak a Szeben közeli Nagy-Disznód községben például 400 család foglalkozott ezzel, „évenként több százezer métert készítve, melyet nagyobbára Galiciába és Bulgáriába” szállítottak. A halina ugyanis olyan anyag, amit nem pusztán ruházati célokra használtak, hanem invenciózus módon könyvkötésre is. Az impériumváltás után Erdélyben mindennek legalább akkora értéke lett, mint az 1924-ben megalakult Céh Kós Károly tervezte könyvdíszének, rajta a régi Erdély hét vármegyéje mellett a székely zászló színeivel és emblémáival. A halinakötés a maga egyszerű „népi”, autentikus jellegén túl ugyanakkor a szükségből erényt, távlatosabban pedig az „ahogy lehet” üzenetét is hordozta. Találkozott benne a praktikum és az originalitás, sőt az unikum is: az, hogy az innen származott áru, portéka eredeti, tiszta forrású, érintetlen, szűzies, igaz. Védjegye lett az erdélyi műveknek, egészen pontosan az elszakított erdélyinek, mint olyannak… Óhatatlanul is sematizált, mert nem csak a belső, de egy idő után a magyarországi, azaz a külső olvasóközönség előtt is – érthető módon – megkapaszkodását kereste. Ehhez pedig minél nagyobb eladott példányszámok kellettek. 

Az „urbánusnak”, ha volt is értéke, nem bírt volna akkora piaci erővel. Pedig hát az elszakított területek olyan városokat is érintettek, mint Nagyvárad, Arad, Szatmárnémeti vagy Temesvár, amelyeknek élénk irodalmi és sajtóélete volt és maradt, az olvasóik döntő többsége is városi értelmiségi volt. Sőt, a megalakuló Helikon írógárdája közt legalább akkora erőt képviseltek az ún. urbánusok (Tabéry, Berde, Kádár, Karácsony, Ligeti, Hunyady, Dsida, Molter stb.) mint a falu, hangsúlyosan a székely falu felfedezettjei. Az 1920 utáni Erdélyben éppen az volt az egyik nóvum, hogy világnézeti, vallási, földrajzi, s mindenféle kötöttségektől mentesen kívántak együtt dolgozni, nem volt a magyarországihoz hasonló „népi-urbánus vita” sem. Arisztokraták, városi polgárok, szabad székelyek és szász kereskedők, asszimilált zsidók, örmények, gazdaemberek s más lakosok egyaránt az „új erdélyi” literatúra és a sajtóélet „jellegzetességeit” adták, erejét, életrevalóságát, ha tetszik több platformon képviselték. Ez az összefogás lett az egyik legfőbb erőssége a két világháború közötti erdélyi magyar szellemi térnek. A külső megjelenés, a kívülről tekintő „vigyázó szem” azonban még egy túlromantizált, sematizált Erdély-képet fedezett fel magának a dualizmus idején, s leginkább ezt terjesztette ki a teljes elcsatolt területre is, arra a 103 ezer négyzetkilométerre, vagyis a „kibővített” Erdélyre, amely többek között Partiummal, Bánsággal, Máramarossal nyilvánvalóan más volt, mint a történelmi Erdély.

Ha visszatekintünk az irodalmi élet igen nehézkes megindulására a korban, könnyedén konstatálhatjuk, hogy egyrészt maga az irodalom és a sajtó, illetve a könyvkiadás számított a legfőbb médiumnak, ez vált a kollektív önazonosság legfőbb szócsövévé és lelki táplálékává, másrészt akárcsak más elcsatolt területeken, itt is az intézmények hiánya volt a legégetőbb kérdés. Az első eset kapcsán már 1921-ben Hegedűs Nándor kétségbeesetten azt írta Nagyváradon, hogy a helyi „magyar társadalom vegye át azt a felelősséget, amit ma 30-40 újságíró visel. Mindenki az újságíróktól várja, hogy kiálljon a tribünre és belekiáltsa a levegőbe a mások fájdalmát. […] Három éve álljuk a sarat, váltsanak fel bennünket, vagy legalább osztozzanak velünk.” A második ezzel szoros összefüggésben állott. Hiányoztak a színvonalas irodalmi folyóiratok, nem volt tőkebiztos könyvkiadó-vállalat, a korábbi, magyar állami szubvenció nélkül alig működtek életképes irodalmi társaságok. Az új életkörülmények és a nem éppen barátságos új állam és annak cenzúrája, adminisztratív tilalmai a helyi magyar szellemi élet fejlődését egyáltalán nem segítették, a passzivitás első évei után csak a húszas évek derekára mutatkoztak meg az első komolyabb jelek a szervezeti formák megteremtésére, stabilizálására. 

Amennyiben a hátteret még inkább nagyító alá vesszük, érdemes azt is láttatni, hogy a Romániához csatolt terület (más „utódállamhoz” képest) még így is szerencsésebbek közé sorolhatta magát. Nem pusztán az itteni magyarság nagy létszáma miatt, hanem geográfiailag és megszakítatlan hagyományai, múltképe okán is. A régió viszonylagos földrajzi kompaktsága, kultúrtörténeti egysége (ellentétben a szlovenszkói helyzettel), erős hagyományokat, múlttudatot, sőt „országtudatot” is jelentett, e múlt kontinuusnak számított az országalapítás óta. Itt nem volt Bácskához hasonlóan megszakított folytonosság, teljességében kipusztított terület és későbbi magyar betelepítés a török hódoltság okán, de mások voltak a társadalmi s gazdasági viszonyok is. Az irodalmi, művelődési kérdésekben ezek is sokat nyomtak a latba, akárcsak az, hogy voltak a térségnek (megint csak ellentétben más régiókkal) korábban is nevet szerzett, Budapesttel szemben decentralizációra is kísérletet tevő városi központjai. Mindemellett a Nagy Háború végi megszálláskor, majd a kimondott trianoni döntés után nagy számban távozók, azaz repatriálók mellett voltak ide fokozatosan hazaérkezők is, nem is kevesen. Világlátott, komoly, vezető értelmiségiek és ígéretes fiatal tehetségek választották Erdélyt, az idős Benedek Elektől Kuncz Aladáron, Bánffy Miklóson és Szolnay Sándoron át Tabéry Gézáig vagy éppen Kemény Jánosig, de akár Tamási Áron is itt említhető. A szűkebb pátriájukat választók mellett voltak szép számmal emigránsok is, akiket a Horthy-féle Magyarország nem szívesen látott, tehát menekülniük kellett. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni s esetükben is csak Bécset és Moszkvát emlegetni, Kolozsvárt vagy Nagyváradot már kevéssé… Az ő progresszív, Európára és az európai kultúrára, fejlődésre, művészetekre, a l’art pour l’art évtizedek végén s a világégés okozta értékválság után az avantgárdra is figyelő érdeklődési köreik találkoztak a helyi, felfedezett regionális értékekkel és egy cselekvő művészetgondolattal is.

A helyi kollektív identitás fejlettségi foka tehát valós „helyi” öntudatot szült, emlékeztetve történelmi időkre, amikor Erdélynek önmagában (más hatalom árnyékában, ügyesen lavírozva) kellett helytállnia, ugyanakkor Európára is tekintenie. Mindez részben az előkeresett vigaszideológia részévé, majd a transzilvanizmus européer nyitottságának alapjegyévé vált, másrészt nagyobb szabadságfokokat is biztosított. A húszas évek legvégén Szentimrei Jenő fontos tényt rögzített: „mi Erdélyben pozíció-előnyben is vagyunk: nyugatibbak lehetünk Magyarországnál és fiatalabbak a Nyugatnál.” Az Erdélyi Szépmíves Céh mindezek fényében tudott a két világháború közötti évtizedek alighanem legfontosabb, legsikeresebb vállalkozása lenni. Gyakorlati és piaci érdemein túl eszmei mondanivalója miatt is az egyik legjelentősebb intézményévé vált a helikoni szabad íróközösségnek, miközben a helyi olvasói szükségletek nívós kielégítése mellett a magyarországi olvasóközönség felé való nyitásban, vagyis a meghúzott határon átnyúló minőségi szövegtranszfer biztosításában és az új litertaúraszegmens nagyobb fokú elismertetésében is óriási érdemeket szerzett. Az erdélyi irodalmi-szellemi élet a húszas évek derekától részben neki is köszönhetően, többnyire független magyar mezőként tudott funkcionálni, ahol élénk irodalmi és sajtóélet, gazdag vitakultúra, s ami fontosabb, összmagyar viszonylatban is megkerülhetetlen alkotógárda lépett színre.

Eleinte – Ligeti szavaival – persze nehezebb volt a „komolyabb igényű” közönség megszervezése, mint az írók csatarendbe állítása. „Nemcsak az írót kellett felkutatni, de fel kellett kutatni az olvasót is. A kisebbségi történelem további folyása azt mutatja, hogy könnyebb volt az előbbi munka, mint az utóbbi.” Az olvasó az új főhatalom első pár évében, ahogyan Jancsó Elemér írta, „Kazinczy korához hasonlóan mindennel megelégedett, ami magyar és «irodalom»”, a fonákságok évei utáni látványos áttörés és minőségi ugrás azonban a helyi magyar szellemi élet vitalitását igazolta. Ezt az áttörést márpedig elsődlegesen a Céh megjelenése biztosította. A kisebbségbe került más területek közül Schöpflin és Szerb Antal is egyértelműen az erdélyi literatúra érdemeit hangsúlyozták, olyan mezőként jellemezve, mely képes visszahatni a teljes magyar irodaloméra. Az „elszakadt folyók közül” az erdélyi, „valósággal diadalmasan tör ki” egy korábban félt, hipotetikus mocsárhelyzetből – írta szemléletesen Babits a harmincas években.

Az ESZC 1924-es megalakulása tehát a legfontosabb dátumnak számított az erdélyi irodalmi intézmények sorában. A kiadóvállalat (a gyakorlati szükségszerűségek mellett) biztosítani tudta, hogy az erdélyi szerzők eredményeiről más „utódállamban” is, s persze Budapesten is tudomást vegyenek. 1926 nyarától a Céh szoros kapcsolatba került a Marosvécsen megalakult szabad írói munkaközösséggel, mely átvette irányítását, s ettől kezdve az Erdélyi Helikon irodalmi elveit érvényesítette a kiadói terveiben is. A Helikon (és Bánffy Miklós) védőszárnyai alatt a húszas években rentábilis, komolyabb honoráriumot is biztosító vállalkozássá lett, amely a kiadást sokáig főként előfizetőkre építette. Az ő számukra készültek a drágább kivitelű kiadások, a vásárlóközönség részére az olcsóbb, fűzött változatok. A kollektív összefogás, mely az évente 10 könyvre szóló előfizetéssel létrejött, minőségelveket éppúgy szolgálni akart, mint irodalmi ízlésre nevelni. Ahogyan a Céh 1937-es, magyarországi pártolóinak Aranykönyvében írták, ez a gesztus „felmentette az írót a házalástól, az előfizető-olvasónak pedig biztosítékot nyújtott azzal, hogy a könyvet, amelyet kiad, egy egész írói kollektivitás tekintélyével fedezi.”

A Céh húsz esztendőn át, 1944-ig működött, s mintegy 50 szerző 133 művét jelentette meg 166 kiadott kötetben, nagyobbrészt olyan műveket, amelyek maradandó értéket képviselnek. Első regényét, P. Gulácsy Irén munkáját, a Hamuesőt 1925-ben adta közre, utolsó könyve Jékely Zoltán Angalit és a remeték című kötete volt 1944-ben. Kiadásában jelent meg Tamási Áron Ábelje, Kuncz Aladár Fekete kolostor című regénye, Bánffy regényhármasa, az Erdélyi Történet, akárcsak a Napos oldal Karácsony Benőtől, vagy a mindössze 31 esztendős korában elhunyt Dsida Angyalok citeráján című posztumusz kötete. A kiadóvállalat a számozott sorozaton kívül is adott ki könyveket, s több alkalommal megjelentette Kalendáriumát. Értelemszerűen itt láttak napvilágot az írócsoportosulás legfontosabb pályázataira készült díjnyertes munkák is, közöttük Szerb Antal jól ismert értekező pályaműve, a Magyar irodalomtörténet, mely a Céh fennállásának 10. évfordulóján jelent meg Makkai Sándor előszavával. Könyvtörténeti kutatások azt látszanak alátámasztani, hogy a kiadványok összpéldányszáma a húsz esztendő leforgása alatt meghaladta a kétmilliót. Eközben a könyvkiadót pártoló magyarországi tagság száma nőtt, volt év, amikor átlépte a huszonnyolcezer főt! Az ESZC 1929-ben az Athenaeummal, majd 1935-től a Révai-testvérekkel kötött megállapodást, ennek értelmében ezek a kiadók vállalták a helikonisták jelentős példányszámú magyarországi kiadását és terjesztését.

Legalább ilyen jelentőséggel bír az, hogy a vállalat adta ki 1928 és 1944 között a havonta megjelenő szépirodalmi és kritikai folyóirat, az Erdélyi Helikon 17 évfolyamát, mindösszesen 173 lapszámot, ami a korszak összmagyar irodalom- és sajtótörténetében is megkerülhetetlen epizód. A lap létét is előfizetők biztosították, rangját s pártatlanságát pedig olyan szerkesztők, mint Áprily, Kuncz vagy Kovács László, főszerkesztője, Bánffy Miklós ugyanakkor ügyesen burkolt magyarországi támogatókkal is segítette mindezt az 1930-as évektől.

A sikertörténet a román cenzúra szorításában önmagában is megkérdőjelezhetetlen, akárcsak a helyi olvasói szükségletek nívós kielégítése és az említett szövegtranszfer felől nézve, ugyanakkor nem ajánlatos egy kényelmesen romantizáló képet magunk elé festeni róla. Tabéry Emlékkönyve, Ligeti Ernő korszakos könyve, a Súly alatt a pálma, de Bánffy, Kós, Olosz Lajos vagy Reményik Sándor levelezése is mind azt bizonyítja, hogy bőven voltak viták is, a belső széthúzások az 1930-as évek elejétől fokozatosan napirendre kerültek. Mint minden vállalkozás – túl a működését nehezítő, külső korlátoltsági tényezőkön – napi gyakorlatában óhatatlanul egyéni érdekeket (és írói önérzetet) sértett. A kiadó – a Bánffy emberének tartott Kovács László révén – ráadásul néhány erősebben kritikai szel lemű könyv (Tamási Áron Czímeresek, Kacsó Sándor Vakvágányon, Berde Mária Szentségvivők, Bözödi György Székely bánja) megjelentetése elől elzárkózott. A kiadói gyakorlattal, illetve az ESZC vezetésével és adminisztrációjával elégedetlenek (többek közt Berde, Olosz, Tabéry) 1932-ben a helikoni szellemiséget hangsúlyozva ugyan, de felháborodásukban új csoportosulást és kiadót álmodtak Erdélyi Magyar Írói Rend néven, ami rövid életű vállalkozásnak bizonyult, alig 6 könyv kiadására futotta erejükből. Jellemező azonban rá, s a „kisjenői manifesztum” egészére, hogy a könyvkiadási problémákon túl a protestálók az irodalmi élet és a szervezett közönségtalálkozók túlontúli Kolozsvár-centrikusságát rótták fel az „új végek” felől, akár a Partium és Bánság, akár a Székelyföld felől néztek a korabeli irodalmi rendezvények ESZC-megszabta hangsúlyaira.

A fokozatosan kiadói nagyüzemmé váló Céh az erdélyi irodalomban egyre inkább „üzletet” is látott (ezt Reményik felháborodva tette szóvá például Olosz Lajosnak több levelében 1933 folyamán szolidarizálva a kilépőkkel), ami azonban természetes, noha sok tekintetben sematizáló folyamatnak is tekinthető. A kiadóvállalat idomult az idők szavához: ahogyan közeledünk a harmincas évek végéhez, s egyre inkább szűkül a transzilvanizmus eredeti koncepciója, a kínálat és a körülötte keltett reklám is igazodik a piac keresleti potenciáljához, a Budapest–Koloszvár tengelyhez. Ez a piac pedig egyre inkább csak a magyar-magyar termékeket kereste már. A visszaszerzendő halinát, minden áron.

Boka László