Útjára indult a 12. Interetnikai Színházi Fesztivál, az IFESZT. A kétévente jelentkező seregszemle idei házigazdája a nagyváradi Szigligeti Színház, ahová 14 év után tér vissza a vándortalálkozó. A közel két hetes seregszemle előadásait, történéseit az Újvárad online olvasói számára Simon Judit követi nyomon.
November 10–21. között a Pece-parti teatrumba, valamint a Transilvania stúdió termébe érkeznek egy-egy előadással a romániai magyar, német, zsidó színházak (kivétel a Kolozsvári Állami Magyar Színház, ott éppen ebben az időszakban zajlik az Interferenciák nemzetközi színházi fesztivál), valamint három független társulat, közöttük az egyetlen folyamatosan működő bukaresti székhelyű roma társulat.
Együtt nevetni
Valamelyik jeles, múlt századi konferanszié mondta, hogy akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes.
Ez (is) eszembe jutott a nagyváradiak MaRó című előadásával kapcsolatban. Székely Csaba szatíráját Bobi Pricop állította színpadra. A produkció az egyazon épületben működő két intézmény, a Szigligeti Színház és a Regina Maria Színház első közös előadása.
A szerző Váradhoz „igazította” az előadást, az ismert sztereotípiákat, közhelyeket felmutató jeleneteket fűzte fel, a rendező ezekhez hozzátette a manipulációt, mint az etnikumok közötti távolságtartás (finoman fogalmaztam) eszközét. Továbbá színház a színházban előadást alkotott a magyar és a román társulat művészeivel. Néha bohózat, néha szürreál, máskor szinte bohóctréfa, mindig ugyanarról: a két nemzet együttéléséről tájainkon, izgalmas formanyelven megfogalmazva.
Több szempontból fontos előadás ez a két színháznak és a városnak is: két nyelven beszélnek úgy a közös dolgainkról, a történelem húzós momentumairól, hogy a humor, a nevetés, a karikírozás a közös nyelv. Hogy és mint valósul ez meg, olvassák el az Újvárad decemberi számában. Még csak annyit: a színészek parádés játéka (is) teszi ellenállhatatlanná a produkciót.
Elmenni, élni
Harmincnégy interjúból írta Kész Orsolya dramaturg a Mások élete című dokudrámát, melyet David Schwarcz rendezett a Csíki Játékszín művészeivel.
A színpadon rideg fémpult, konyhai eszközökkel, a kávéfőzéshez szükséges tárgyakkal. Négy székely nő és egy fiatal férfi mesél a külföldi életéről. Brechti elidegenítés, eltartás, látható szenvtelenség, láthatatlan, belső vívódások, honvágy, idegenség, magány. Nincs szenvelgés, megrázó történetek vannak a színpadon. Szinte statikusan, csak a hangjukra, arcjátékukra hagyatkozó előadók. A zenévé alakuló tárgyak összeütéséből keletkező zajok: a monotónia. A mindig ugyanaz a rutin. S egy népdal, ami jobban hangsúlyozza a hazavágyódást, mint bármi más tehette volna. A szereplők, akik az interjúalanyokat megszemélyesítik, külföldön dolgoznak: gondozók. Különleges munka, ha úgy tetszik, társadalmi kategória. A munkaadók, családok, a gondozottak idős, néha fizikailag és/vagy szellemileg leépült idős emberek. Férfiak és nők, házaspárok. A székelyek különböző okok miatt választották a külföldi létet, vállalták a távolságot az otthonuktól, a kultúrájuktól, a szokásaiktól. Különböző élethelyzetekben döntöttek úgy, hogy hátrahagyva a maguk családját, idegen családokhoz mennek segíteni, kiszolgálni, sőt, szolgálni idegen öregeket. (A nézőket is kiszolgálják kávéval, tejes teával). A fiatalember a pénzt tartja szem előtt, éjt nappallá téve dolgozik, hogy otthon felépüljön a háza. Az egyik nő világot szeretett volna látni, kiszakadni saját közegéből. A középkorú asszony a rossz házasságából menekült idegenbe, a másik a boldogulás reményében ment el otthonról. Mindannyian szinte ugyanúgy, ugyanannyit dolgoznak. Két óra szabadidő napközben, évi egy hét szabadság, de ezeket is néha kihagyják. Megszeretik a gondozottakat. Nem lehet érzelem nélkül végezni ezt a munkát. Némelyikük hivatásnak tekinti a segítségnyújtást. A szerencsések „családja” szereti, megbecsüli őket, az öregek ragaszkodnak hozzájuk. Ez az egyetlen örömforrásuk. Másokat jó esetben alkalmazottnak, rosszabb esetben cselédnek tekintenek. Akkor váltanak munkaadót, ha a gondozott eltávozik az élők közül. Ez szomorú pillanat, de ott a következő elesett ember.
Olyan előadás a Mások élete, amiből nem lehet kimaradni. Ez maga az élet egyik szelete. Megrázó. Fájdalmas, mind a gondozók, mind a gondozottak szempontjátból. Hiszen utóbbiak is idegenekkel kénytelenek megosztani az életüket.
Öt remek alakítás, okos rendezés, kiváló dramaturgi munka. Az eredmény: egy, az emberek életét, a társadalmat tükröző, hiteles előadás.
Képünkön: a MaRó egyik jelenete (Fotó: Szigligeti Színház)
(Folytatjuk)
