Egy előadás – két vélemény
Párhuzamok
József Attila élete és legszemélyesebb vallomásai keltek életre Csata Zsolt, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház színművészének önálló estjében. A Kopogtatás nélkül – József Attila vallomásai című előadást – a Borostyán Produkció szervezésében – a debreceni DESz24 Kulturális Központban mutatták be, majd útnak indult, hogy sikert arasson Nagyváradtól Rómáig. A színpadkép a Siesta Szanatóriumot jeleníti meg, ahová a költőt 1937 júliusának végén utalták be idegösszeomlással. Az íróasztalból, székből, vezetékes telefonból, bőröndből és fogasból álló, minimalista díszletben veszi kezdetét egy sallangoktól mentes, önreflexív számvetés.Csata Zsolt jól átgondolt rendezői koncepciója nem helyezi piedesztálra a költőt, sokkal inkább a deheroizálására törekszik. Az életműből kiválasztott versek a belső vívódásokat, bizonytalanságokat, vágyakat és dilemmákat helyezik előtérbe. Az introspekció útján eszményivé emelkedő nőalakok kísérik végig a főszereplőt, akik inkább értelmezhetőek az önvizsgálat egy-egy motívumaként, mintsem reális szereplőkként. A Kozmutza Flóra hiányából származó, mindent felemésztő fájdalom indítja az önfeltárás folyamatát: a költő saját szakmai és emberi mivoltát kérdőjelezi meg. A Gyömrői Edithez intézett bensőséges kitárulkozásban az otthonról hozott minták által meghatározott szerelem- és családfelfogás hull darabjaira – és vele együtt maga Attila is. A Vágó Mártához intézett számvetésénél az előadás fordulóponthoz ér, a nézőben megfogalmazódik a kérdés: vajon a magát anyagyilkosnak valló, mélyszegénységből érkezett, egész életében szeretethiánnyal és társadalmi kitaszítottsággal küzdő ember képes lehet valójában bárkit is megszeretni, ha a szerelemmel csak a hiányokból fakadó belső űrt próbálja betölteni? Csata Zsolt színészi játéka a nyitánytól a lezárásig hitelesen követi a költő elméjének megbomlási folyamatát. Az előadás logikusan felépített, könnyen követhető dramaturgiai ívet kap, ami ízléses fokozatossággal mutatja be József Attila „Attilává” válását. A színész nagyfokú érzékenységgel és aprólékos figyelemmel nyúlt a költő karakteréhez, annak szorongó, zavart, mégis szenvedélyes, tiszta szívű jelleme hitelesen megjelent a színpadon. A most 34 éves színésznek pályafutása során – amelyből hét évet Temesváron, a Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, hatot pedig Debrecenben töltött – alkalma nyílt az erdélyi magyar, illetve a magyarországi magyar közönségnek is játszani, többféle formában és nyelven. Elkerülhetetlen volt számára, hogy önazonosságát legalább kétféle színházi berendezkedésben, kultúrában és társulatban is megtalálja, kialakítva azt a nyelv- és formarendszert, amellyel az adott régió nézőközönségével megértetheti magát. Ezáltal József Attila előttünk lejátszódó története párhuzamba kerül a színész életútjával, aki folyamatosan azt keresi, hol és hogyan tud kapcsolódni másokhoz. Így pedig egy olyan személyes tapasztalatokon alapuló, önazonos szerepformálás jelenik meg a színpadon, ami azt a gondolatot erősíti meg a nézőben, hogy a bemutatott költő problémái egyetemes belső vívódások, amelyek mindenkiben jelen vannak: bennünk, nézőkben és Csata Zsoltban is. Így az ő Attilája – bár Kopogtatás nélkül érkezik – könnyen utat talál a nézőközönség szívéhez.
Szabó Éda
Az írás a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának másodéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.
*
Barátunk, József Attila
Leendő kolléganőm Debrecenben, jómagam Nagyváradon láttam Csata Zsolt Kopogtatás nélkül – József Attila vallomásai című egyéni előadását. A Léda-ház emeleti termében, a jelzés értékű díszlet egyik sarkában ül a színész – a költő mezítláb. A fogason ruhadarabok, mellette bőrönd. A közönség érkezik, cseveg, aztán elcsendesül, Csata színpadi jelenléte elég erős ahhoz, hogy szavak nélkül is hasson. Ismert és kevésbé ismert versek, levelek hangzanak el, kirajzolódik az önvallomás. Remek dramaturgia, jól felépített előadás. Nem utolsó sorban hiteles, visszafogott, könnyed játék. Azt is mondhatnám, hogy amit látunk: jelenetek József Attila életéből, ahogy ő maga látja az idegszanatóriumban. (Jó ez így kicsit parafrazálása Peter Weiss Marat/Sade darabja címének, pedig nincs közük egymáshoz.) Holott ez jóval több annál. Ez az előadás jóval több annál. Azokat a kérdéseket veti fel, melyek lényegében egyetemessé teszik József Attila költészetét: a szabadság, a szerelem, az ideális nőalak keresése. A szabadulást nem csak a szanatóriumból, hanem a külső és belső béklyóktól. Az előadás a szerelem, a valódi, megkérdőjelezhetetlen asszonyképre helyezi a hangsúlyt. Ez a József Attila nem forradalmár, nem a világot, csak önmagát szeretné megváltani. De nincs megváltás. A kételyekkel, önmagával megbékélni képtelen férfi sodródik, rohan beteljesíteni tragikus sorsát. Csata pátosz nélkül mondja a szöveget, s ahogy rakosgatja egymás után a kellék-holmikat, kialakul egy nő alakja: az anyáé. Az egyetlen asszonyé, akit ez a kételyekkel teli, megcsalt, megalázott, máskor imádott fiatal férfi képes volt szeretni. S ez a szeretet több minden szerelemnél. Az önző kisfiú vágya az ráfigyelésre, a szeretetre. A felnőtt önvádja, amiért nem figyelt eléggé az anyjára, elkésett a szeretete kifejezésével. Azon az őszi kora estén, a Léda-ház emeleti termében, fény- és hanghatások nélkül, csak szóval és testbeszéddel a színész elénk varázsolta azt a József Attilát, úgy, ahogy neki vallott. Talán Csata játéka, talán a személyisége teszi, hogy alig több mint egy órára a költő lejött a Parnasszusról és a barátunk lett.
Simon Judit
