Trilógiának is tekinthetjük Szabó K. István nők tragikus sorsát taglaló regények alapján készült színpadi átdolgozásait. Szabó Magda: Az ajtó (Budapesti Nemzeti Színház – Gyulai Várszínház, 2021, Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház 2026), Kosztolányi Dezső: Édes Anna (Kolozsvári Állami Magyar Színház, 2023) és a legújabb, az idén augusztusban Gyulán bemutatott, majd októberben Szatmárnémetiben színpadra kerülő Németh László: Iszony című előadásokat. Összekötik őket a hallgatásba rejtett érzelmek, megaláztatások, a méltóság megőrzésének ára, a társadalmi béklyók, az (anti)hősnők szabadságvágya, valamint az előadásokban megfogalmazott kérdések.
Az ajtó című regényből készült előadást nem láttam, a kolozsváriak Édes Anna adaptációt itt méltattuk, és volt szerencsém eljutni Gyulára az Iszony bemutatójára.
Szabó K. mind a kolozsvári, mind a gyulai – szatmárnémeti előadásban megtalálta azt a színházi formanyelvet, amely legjobban kifejezi Édes Anna és Kárász Nelli világát. Előbbiben a polgári, utóbbiban a paraszti világ szimbolikái jelennek meg a színpadképben, a formában, a zenében, a nyelvben. A rendező érdeme, hogy bár mindkettőben női sorsokat mutat be, ezt más-más eszközökkel teszi, más színházi nyelven fogalmaz, nem ismétli önmagát.
Németh László legismertebb regényből készült ugyan egy monodráma szintén Szatmárnémetiben, illetve két rádiójáték, de előszőr alkalmazták színpadra. Gyürky Katalin dramaturg Szabó K. Istvánnal a regény lényegét ragadta meg, az ok okozati összefüggésekre összpontosítva. Kettejük munkájának eredménye az előadás izgalmas, dinamikus dramaturgiája, a könnyen érthető, remekül szerkesztett szöveg.
A színpadkép egyszerre szimbolikus és beszédes: malmot alkotó elemek veszik körül, nyúlnak be a lakószobákba. Az őrlődés jelképe – gondolom magamban.
Meglátásom szerint, az előadás érdeme, hogy az alkotók a házaspár drámáján túl, a családi és társadalmi viszonyokat is megmutatják. Kárász Nelli (Sosovicza Anna) ugyanis nem a maga akaratából lesz férjes asszony. Ez a hideg, nő-férfi kapcsolatot elutasító, furcsa apa-képet dédelgető, magába forduló, megállás nélkül robotoló nő a magányt választaná, vagy hozzá hasonló személyiségű férfit, ha muszáj oltár elé állnia. A maga módján talán vonzódna férje öccséhez, Imréhez, de a férfi nem fogadja a közeledését. Nelli lemond róla, ahogy lemond mindenről, amire vágyna. Teszi, amit tennie kell. A családban, a vagyont hajszoló apa, az önző, a boldogságot nem ismerő, lelki zsarolást is bevető anya kényszerhelyzetet teremt: Nellinek férjhez kell menni Takaró Sándorhoz (Rappert-Vencz Gábor). A léha, jókedélyű, életszerető férfi szerelmes a furcsa nőbe. Talán nem is érzékeli a távolságtartását, vagy nem törődik ezzel. Majd megváltozik, a házasság jót tesz neki – gondolhatja, ahogy mindenki a környezetében. Megpróbál örömet szerezni feleségének, vásárol neki, szeretni akarja, és nem érti az asszony elutasítását. Takaró Sanyi nem kifinomult, nem is urizál. Falusi gazda, úgy él, mint mindenki a környezetében. Emberekkel veszi körbe magát, olyan emberekkel, akik megfelelnek a közösségnek, a társadalmi elvárásoknak. A nők alárendelik magukat férjüknek, a férfiak rendelkeznek velük, a megalázó helyzeteket ajándékokkal, társadalmi státussal ellensúlyozzák. A nők elfogadják, mert ez a társadalmi szerepük. Nelli ellenáll, nem tud örülni semminek, ami nem az ő akarata szerint történik. Nem társ a léhaságban, a pénzszórásban. Gyermeket hoz világra, de benne sem leli meg a boldogságot. Magányos, mintha pusztaságban élne. Iszonyodik a férjétől és mindentől, ami a férfi hazában körülveszi, az anyósától, aki nem hajlandó tudomásul venni fiának viselkedését, sem menyének szenvedését. Elvárja, hogy a fiatalasszony kiszolgálja a fia minden óhaját és vágyát, ahogy ő is tette hajdanán a férjével.
Nelli menekülni próbál az „apáca” életbe, a vágytalan öregasszonyok közé, de végül visszamegy a házassága poklába, ami tragédiába torkollik.
Az előadás keresi a szereplők igazát, keresi az okokat, amiért Nelli a végső gesztushoz folyamodik, amiért ez a vonzó, okos nő nem találja a helyét a világában. A válaszokat nekünk, nézőknek kell megfogalmaznunk, a mi emancipált korunkban.
Szabó K. István empátiával fordul a szereplői felé, de eltartja a történetet. Kívülről figyel és figyeltet. Eltávolodik a realizmustól, a mágikus felé kanyarodik. Balladát mesél a színpadon, melynek szereplői hús-vér emberek. Egyszerre vizsgálja a társadalmat, a közösséget, az egyéneket. Ami megjelenik az előadásban, azt hiszem, lélekábrázolásnak nevezik.
A rendező megtalálta a tökéletes szereposztást. Sosovicza ideális Kárász Nelli, Rappert–Vencz tökéletes Takaró Sanyi. Minden szereplő, kisebb vagy nagyobb partitúrájában, hiteles.
Németh László: Iszony
A Gyulai Várszínház és a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának közös produkciója
Rendező: Szabó K. István m.v.
Dramaturg: Gyürky Katalin
Színpadra alkalmazta: Szabó K. István
Díszlettervező: Horesnyi Balázs
Jelmeztervező: Markus Hannah Gizella
Zene: Ovidiu Iloc
Szereplők: Sosovicza Anna (Kárász Nelli), Rappert-Vencz Gábor (Takaró Sándor), Poszet Nándor (Takaró Imre), Kovács Éva (Id. Kárászné), Bakota Árpád (Id. Kárász), Méhes Kati (Idős Takaróné), László Zita (Terus), Frumen Gergő (Jókuti, doktor), Varga Sándor (Bodolai, Sanyi barátja), Gál Ágnes (Bodolainé), Bogár Barbara (Juli)
A borítófotón Rappert Vencz Gábor, Sosovicza Anna színészek láthatók.
