Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága. Vadászat pillangóra. Budapest: Magvető Kiadó, 2025, 170 oldal
Két mottó, tíz bevezetés, két felkészülés a befejezésre és tizenkét, egyenként harminc oldalas krasznahorkais + 1 egyszerű mondat, melyek közül kiemelkedik ötven szó, kifejezés, mondattöredék. Tömören ez Krasznahorkai László legújabb regényének szerkezete. Azé a regényé, melynek címe történelmi vagy biztonságpolitikai tárgyú szövegre utal inkább, mint fikcióra. A befogadás, nyilvánvalóan, a fikcionalitás, a kitaláltság alapján közelíti meg a szöveget, ilyen formában a cím önmagában is ironikus, olyan kettősség van benne, mely megsokszorozza az értelmezési lehetőségeket. Umberto Eco a Hat séta a fikció erdejében című művében írja, hogy „fikciót olvasni annyit tesz, hogy játszunk egy játékot, s ezáltal értelmet adunk annak a rengeteg dolognak, ami a létező világban történt, történik vagy történni fog”.[1] Vagyis az olvasónak be kell lépnie ebbe a dantei sötét erdőbe, mely maga a szöveg, s ha ismeri a játékszabályokat, akkor mindig kitaposott ösvényeken sétál, viszont ha szem elől téveszti, vagy figyelmen kívül hagyja az erdőben immanensen jelen lévő irányjelzőket, tájékozódási pontokat, bolyongásának vége az úttévesztés lesz. A közös játék kalandos együttműködés szerző és olvasó között, amely által az olvasónak ki kell bogoznia és fel kell göngyölítenie a szerző által elgurított fonalat, vagyis fel kell fedeznie a valóság és fikció közötti vékony határvonalat, hogy biztonsággal, a beavatottak tudásával kiléphessen az erdőből, vagyis a közös játék végül a megértés győzelmével érjen véget. Eco szerint ő a mindenkori „mintaolvasó”, aki kezdettől benne van a játékban. Krasznahorkai László regényének címe már be is invitál ebbe az erdőbe, amelyben azért is nehéz eligazodni, mert valóság és fikció szinte mindig átfedi egymást, a megjelenített valóságdarabok, a tér-és idő valósága a megjelenő szerzői alteregóval együtt pedig komoly játékba viszik az olvasót, akinek a jelentések többértelműsége között is botladoznia kell.
Az értelmezéseknek erre a játékára utal a könyv második mottója, a Károlyházy Frigyestől idézett mondat: „Egy kísértet látványa azért kísérteties, mert nem létezik.” Ha fogalmi szinten elemezzük a mondatot, akkor nyilván egy ontológiai paradoxonról van szó, ha viszont az egzisztencializmus felől vizsgáljuk, akkor a kísértetiesség olyan egzisztenciális tapasztalatként jelenik meg, amely egyben megingatja a világról, a létezésről és önmagunkról alkotott eddigi tudásunkat. „Másként nézünk történetünkre, s így az másként néz vissza ránk”,[2]állapítja meg Heller Ágnes: Mi a posztmodern – húsz év után című esszéjében. Vagyis megváltozik az a kép, ahogyan a valóságot és benne önmagunkat látjuk. A világ nem egységes egész többé, a korábbi, maguktól értetődő összefüggések átadták helyüket a bizonytalan, véletlenszerű kapcsolatoknak, kapcsolódásoknak. A „nagy elbeszélések” linearitásával, mindentudó elbeszélőjével és jól követhető tér- és időszerkezetével szemben megjelennek azok a tágas, nyitott elbeszélések, melyekben „az alkotó ebben az esetben világegész helyett „egész” világokat ajánl, s a játékos „továbbírást” az olvasókra hagyja.”[3] A nyitott epikus formák így több szerephez juttatják a befogadót, előtérbe helyezve annak saját jelentésteremtését, teret engedve az értelmezés többféleségének, a jelentésekkel való játéknak. Erre utal a szerző az utószó szerepű mondatban, melyben, mintegy kikacsintva az olvasóra, a „huncut véletlen művének” nevezi a műbeli szereplők, események, intézmények hasonlóságát valóságos személyekkel, intézménnyel vagy eseménnyel.
Innen, a játék, a megjelenített világdarabok és a befogadás felőli perspektívából könnyen eljutunk a megjelenítő nyelv kérdésköréhez s a regény első mottójához, mely Dosztojevszkij A félkegyelmű című regényéből származik. A regénybeli Hippolitnak a halála előtti „Nyilatkozatában” leírt sorai ezek, melyeket csak Miskin (vagy Myskin) herceg olvas végig: „A legzseniálisabb, vagy egyszerűen bármely komoly emberi gondolatban mindig marad hátra valami, amit sehogy se lehet másokkal közölni, érthetővé tenni (…); mindig maradna valami, ami semmi szín alatt sem megy ki az ember koponyája alól, és ott marad örökre (…).” A nyelviség kérdésköre, az elbeszélhetőség problémája így válik a regény másik kulcsmotívumává. A posztmodernben a „nagy elbeszélések” átértékelődése azzal is jár, hogy a jelek világát másképpen kezdik értelmezni. A valóság a nyelv révén megragadhatatlan, kifejezhetetlen, a nyelv elégtelen a valóság lényegének ábrázolására. Hiába keressük és keresi az író a végső kérdés legpontosabb megfogalmazását és arra a leghitelesebb választ. A nyelvi jel, a szó sem csupán közvetíti, hanem maga is teremti, megalkotja, létrehozza a valóságot. Mivel meghatározza gondolkodásunkat, ezért képes előhívni tudatunk tartalmait, így általa és benne konstituálódnak a világról alkotott képzeteink. [4]
A regénybeli író a dolgok és a dolgok nevének összefüggéséről szólva, ismét az olvasóra való kikacsintással, játékosan részletezi Ádám névadását, aki csak főneveket mondhatott az Isten által felmutatott dolgokra. Az első három „dolog”, amit Isten felmutat Ádámnak, Ádám pedig megnevez, önmagában is érdekes: sékel, Isten, kozmosz. Ezek szerint Isten és az első ember legelső közös „fogalma” az, amivel Ádám 21. századi leszármazottai irányítják a világot, utána a Teremtőt nevezi meg, a mindenható hatalmat, majd harmadiknak az ürességet, melyben benne lehet a teremtés lehetősége is. De a valóság és a fogalom nagyon messze került egymástól, „olyan messze, mint egy pillangó a magyar nemzet biztonságától (…), vagy mint egy lepkész a politikától, mert Istennek sincs semmi köze a valóságához annak, amit Ádám megnevez (…), a szó halálosan szerelmes a valóságba, de soha nem érintheti meg, ez egy szerelem, a legszenvedélyesebb szerelmi őrület (…).” (159.) Egyrészt ez ironikus visszautalás a címre, melynek komolyságát mintha az író is tagadná, esetleg érvénytelenítené, hiszen a pillangók szakértőjének valóban semmi köze sincs a politikához, a magyar nemzet biztonságához, bármennyire is bele akarják ebbe rángatni a múzeumstratégia kidolgozásával, másrészt a szöveg egészének nagyon is van köze a magyar politikai valósághoz. Ugyanis a múzeum stratégiájában, az igazgatóhelyettes alakjának ironikus megjelenítésében (aki mintha glóriával a feje fölött jelenne meg a lépcső tetején, „odafönt”, és onnan dörög le („odalentre”) a lepkészre (100.) az a szerzői szándék szerint a jelen ideológiai-politikai világának a torzított tükre.
A Dosztojevszkijtől vett részlet más aspektusa miatt is lett a regény egyik mottója. A félkegyelmű című regény főhőse az a Miskin herceg, akinek sorsát egyszerre határozza meg jóhiszeműsége, ártatlansága, őszintesége és vissza-visszatérő epileptikus rohamai. Mindvégig idegen és meg nem értett az emberek között, aki mégis hatással van a körülötte élőkre, hiszen „annyira tőle függ körülötte minden embernek a sorsa, mintha nem is rajtuk kívül álló szegény, ügyefogyott ember volna, hanem saját lelküknek legmélyéről feltörő hang, valami, amiről mindnyájan tudnak, amitől félnek s ami több, mint ők mindnyájan hiú életükkel, szenvedélyeikkel és gondolataikkal együtt. És így van ez valóban. Myskin herceg ott, ahol él, abban a környezetben, ahol megfordul, több, mint a körülötte lévő emberek, sokkal több, mint önmaga.”[5]
Ennél a pontnál érkezünk el a Miskinnel rokonítható Papp András nevű entomológushoz, a regény főhőséhez, aki születésétől fogva testileg rokkant, Klippel-Feil szindrómával született, de a legkiválóbb tudósa és szakértője a lepkéknek és pillangóknak. A regény első mondata így szól: „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben (…).” (9.) Szerette a világot, melyben élt, és amely többé-kevésbé elfogadta („néha nevettek is együtt, (…)” (18.), vagy megtűrte, de közeledni nem közeledett felé; szerette a nagyszülei házát, mely a Paradicsomot jelentette számára, az utazást az otthonától a Természettudományi Múzeumig, a munkahelyéig, szerette kisgyermekkorától fogva az autók kipufogógázát, és szerette a függönyt a szobája ablakán, mely csak megszűrve engedte be a napfényt. Ez a reggelente beszűrődő, a sárga függönyön keresztül átlényegülő fény volt a biztonság, amelyre, úgy érezte, ráépítheti nemcsak a következő napját, hanem az egész életét. S ha Miskin herceg azt vallotta, hogy a világot a szépség menti meg, akkor ő meg úgy gondolta, nincs is a világban olyan, ami ne lenne szép és szerethető, hiszen a halál is „csupán egy gyöngéd, végleges elernyedés (…).” (13.) Szerette a bőrdzsekist is, aki a buszon megtámadta, ütlegelte, ami után ő azonnal fel is mentette magában, hiszen annak érthetetlen vad haragjáért, elszabadult, dühös indulatáért az igazságtalan sorsot okolta. És persze mindennél jobban szerette a munkáját, mely életének középpontjában állt. A feljebb jutás nem érdekelte, miközben mindenki őt érezte képesnek karrierépítésre az elméleti biológiában elért kutatásai és eredményei alapján. Egész lénye maga ellentmondás, hiszen saját testi nyomorultsága mellett vagy ellenére a természet legszebb, leglégiesebb és legsérülékenyebb lényeit kutatja, a lepkéket, az emberek többségét elijesztő, visszataszító külseje pedig igazi emberi jóságot takar. A szerző különleges empátiával rajzolja meg az alakját. Mintha ennek a modern társadalomnak olyan ideális és egyszeri példánya lenne, mint az általa annyira csodált Apolló-lepke vagy a rácsos zsákhordó. Aki minden elutasítás, gúny és megvetés ellenére minden reggel újjáéled, s „a szempilláját megérintő fényre” (19.) újra és újra elindul, hogy teljesítse feladatát. Alakjának ábrázolásában a szerző egyben annak a társadalomnak a képét is megmutatja, amelyben ő sete-sután botladozik: a várost, melyben, munkatársai szerint, ajánlatos napvilágnál járni az utcákon, a munkahelyét, ahol egyedül küzd meg a levetkőzés és felöltözés kényelmetlenségeivel, az egykor tudományos szocializmust oktató, most a Borároson kolduló főiskolai tanárt, az indulataikat kontrollálni képtelen, beteg lelkű fiatalokat, akik saját belső ürességüket vad agresszióval ellensúlyozzák. A lepkész jósága és nemeslelkűsége a velük való viszonyban teljesedik ki: nyilatkozatot tesz a rendőrségen, hogy nem akarja feljelenteni őket, az otthonába betörő bőrdzsekist forró teával kínálja, és felajánlja neki a segítéségét. Ez a ritka jóság és emberség még ezt a társadalom perifériájára szorult, bűnös embert is megérinti, hiszen később egy szelet pizzát hagy a bejárati ajtaja előtt. Mi ez, ha nem a „bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” bibliai parancsa, és a bűnös ember bűnbánata, a tékozló fiúé, aki visszatér abba a házba, amit ki akart fosztani, és a szelet pizzával kér megbocsátást, vagy éppen fejezi ki saját megbocsátását, amiért a tudós olyan lehetetlenül abszurd helyzetbe hozta, hogy nem volt mit elrabolnia tőle, hiszen nem volt semmije. Ő pedig „szinte minden másodpercét átélte annak, ahogy hűl és egyre hűl benne az az egy szelet pizza, és érezte, hogy a világ jó, alapvetően, (…).” (141.) Nem valószínű, hogy ez a fiú meg fog javulni, hiszen a szociális közeg, melyben él, nem ad lehetőséget se a kiemelkedésre, se a felzárkózásra, de a tudós ezáltal mintha evangéliumi magasságokba emelkedne, olyanná, aki nem is e világba való. Ezért is érdemes az író barátságára, sugallja a regény, mert kívül áll ezen a társadalmon, ezen a magyar világon, amely nem képes megbecsülni, értékelni a jót. Kétségkívül a regény kiemelkedő jelenetei a bőrdzsekis fickóval való találkozások, melyekben Krasznahorkai angyal-figurája jelenik meg, az egyszerre jó és igaz ember. [6] Az angyalfigura kiegészítéseként szolgál a regényben az a munkahelyi eset, amikor a tudós János nevű kollégáját egy kritikus megjegyzése miatt leköltöztetik az alagsorba, ő pedig szolidaritást vállalva vele, leköltözik mellé, az igazgatóhelyettes durván rendreutasítja. Ő itt is a béke és az emberség hangján válaszol. Radnóti Sándor idézi Kirkegaard megállapítását az apostoli életszentségről, mely szerint „[az apostol – szerk megj.] soha nem juthat el odáig, hogy apostoli hivatását saját életének mozzanataként tudatosítsa”, vagyis a szent, az igaz és még a jó is kizárja az erről való tudást (…), mert olyan transzcendens – akár Isten nélküli transzcendens – területhez tartozik, amelyet „semmilyen immanencia nem asszimilálhat”.[7] Ez a jóság nem magamutogató, nem elismerésre vár, csak van, önmagában, a világgal való megbékélésben. Bár ennek a megbékélésnek a fala egyszer-egyszer megreped, amikor megváltozik a körülötte lévők magatartása, de mivel ezért is önmagát, és nem a világot okolja, ezért az általa szerkesztett Nagyhatározó rendszerezettsége, precizitása, pontos rajzai, meghatározásai mindig elűzik a szomorúságot, a keserűséget, s csak a görcsös fájdalom marad meg a gyomorban, mely viszont másnap reggelre teljesen eltűnik, hogy újra a megszokott derűlátással nézze a sárga függönyön át beszűrődő fényt, s vele a rögzített szabályokban, a megtervezett eseményekben, a pontos kísérletekben, előre látható eredményekben megnyilvánuló, otthonos, biztonságot adó világot.
A regény fordulópontja a találkozás. A természettudóst, aki irodalmat soha nem olvasott, a versekből nem értett egy árva szót sem, a regényekből pedig legfeljebb 1-2 oldalt bírt elolvasni, felkeresi az író. Úgy tűnik, szöges ellentétei egymásnak, hiszen míg őt a lepkéken, hernyókon és lárvákon kívül semmi más nem érdekelte, s a velük való foglalkozás teljesen kitöltötte a mindennapjait, az író igazi világfi, aki beutazza a nagyvilágot, kapcsolatokat ápol, meghívásokat fogad el, előadásokon vesz részt. Telefonbeszélgetésük során mégis kiderül, van egy fontos kapcsolódási pont kettejük között, egy sarkalatos kérdés, az, amire választ akar kapni az élővilág tudósa ugyanúgy, mint a nyelvben való kifejezhetőség korlátait vizsgáló író. A tudóst valamikor régen foglalkoztatta az evolúció kérdése, ezt kutatta, ennek érdekében tanulmányozta az evolúcióbiológiát, a kvantumfizikát és a génelméletet, de miután arra a következtetésre jutott, hogy az evolúciónak nincs célja, ebből kifolyólag nincs is fejlődés, hogy „az élet mibenlétének kérdése felé nem vezet út, (…) mert az élet kialakulásának kétségbeejtő titkát senki, de különösen ő soha és semmikor nem fejti meg, mivel az élet titka titokban is marad (…)” (33.), már nem kívánt többé abba a „szellemi vákuumba” (29.) visszasüllyedni, melybe ez a kutatás taszította. Az író viszont épp azt várja el tőle, hogy végighallgassa szinte végeérhetetlen monológját alkotói válságáról, ami, elmondása szerint, addig fog tartani, amíg választ nem kap arra a kérdésre, hogy „miért van az élet, (…) és „miért akar az élet ennyire élni (…)” (58.) Vagyis itt az irodalom és művészet klasszikus kérdésével van dolgunk, az újra és újra feltett, de teljességében soha meg nem válaszolt, és meg nem válaszolható kérdéssel. Krasznahorkai László alteregója, a Krasznahorkai László nevű regényhős az élet értelmének megfejtése érdekében – látszólag –szakértőt, vezetőt, útmutatót keres, aki – saját magához hasonlóan – képes a kozmikus szint felől értelmezni a világot és benne önmagát.
A kérdés bonyolultságát és létjogosultságát a tölgy-metaforával bizonyítja. A tölgy, melyet gigantikus természeti mesterműnek nevez (80.), nemcsak a látható világban nő, terjeszkedik, terebélyesedik, hanem a láthatatlan világban is, gyökérzetével létrehozva saját tükörképét, „hogy a természet megismételje önmagát, hogy egy rettenetes szimmetriakényszerben ismételje és ismételje (…), és addig ismételje, hogy szinte önmagán belül nézhesse önmagát, egy borzalmas, egy közömbös, egy félelmetes tükörképet tartva fenn így (…)” (59.)
Az életnek ez a makacs, mindent behálózó, megállíthatatlan folyamata megriasztja az írót, aki ebben nem lát mást, mint értelem és cél nélküli körkörös mozgást, állandó ismétlődést, ami kizárja a magasabb szintre jutást, a fejlődést. Ez érvényes az egész élővilágra és benne az emberre. Ezek szerint nincs fejlődés az emberi történelemben sem, egy helyben topog az emberiség, mely minduntalan ismétli ugyanazokat a hibákat, melyeket elődei elkövettek. Ebből következően mindaz, amit a magyar társadalomban lát és tapasztal, és ami a Papp Andrást körülvevő világot jellemzi, szintén kudarcra van ítélve, hiszen a „fentről jövők” (71.) eleve elhibázott narratívája nem kínál fejlődési lehetőséget.
Viszont a kultúraféltés, az emberi civilizáció évezredek óta felhalmozott tudásának, művészetének, filozófiájának megőrzése is benne lehet ebben a szövegben (szeretnénk azt hinni), hiszen a rendszerbe sorolásokon és projekciókon kívül mit tud tenni a mindenkori emberiség a világ egységes egészként való felfogása érdekében, ha saját helyét sem látja a teremtett világon belül, „semmi fogalmunk nincs, miről beszélünk, mi a valóság, hogy mi az univerzum talán tényleg kivételes esetének, a földi természetnek a valódi működése, amelybe tökéletesen beleillünk (…) (62.)
A művész és a művészet szerepe is átértékelődik ebben az összefüggésrendszerben, hiszen megkérdőjeleződik, mintegy felszámolódik a művészetnek a világalkotó, a művésznek pedig a teremtő szerepe. Saját írói módszeréről, valóság és fikció kapcsolatáról, az írást megelőző közvetlen impulzusról mondja, „nála az irodalmi folyamat a fejében zajlik, rendszerint a háta mögötti térből megérinti valaki vagy valami, egy szótlan emberi alak, vagy annak csupán egyetlen mozdulata (…), de leggyakrabban egy atmoszféra illata, szaga, bűze csapja meg onnan, néha csak valami zizegés, ahogy csak a sors tud zizegni (…) (56.). Sipos Balázs a regényről írt kritikájában azt fogalmazza meg, hogy a megszülető szövegeket ezek szerint „ő pusztán lejegyzőként szignózza, figurái mintegy a háta mögül diktálják neki mondandójukat (…) Eszerint a szerző mögött ezúttal saját torzított mása állt, és mondta neki a magáét.” [8] Ez abban hasonlít a régebbi korok művészetfelfogásához, hogy a művet nem az ego hozza létre, hanem azok a tudatalatti tartalmak és késztetések, melyek az alteregót meghatározzák. Vagyis a szerző Krasznahorkai László alteregója az író-regényhős Krasznahorkai László, aki műveit saját alteregója segítségével írja meg. Az „illat”, „szag”, „bűz” ihletforrásként való megjelölésével pedig az emlékezés prousti világát is felidézi, csak nála nem emlékképek jelennek meg, hanem új emberek, események, helyek, a jelen valóságának darabjai.
Az író és a tudós kapcsolata a beszélgetéseik, a paksi, majd a várpalotai kirándulások, a pilisszentlászlói házban tett látogatás alkalmával barátsággá mélyül. Papp Andrást melegséggel tölti el annak a gondolata, hogy „akkor neki… egy igazi barátja van?, (…) – barátja van, ismételte meg most kijelentő módban, mint akinek szoktatnia kell magát a gondolathoz, hogy ez esetleg igaz (…)”. Úgy érzi, az író kiválasztotta őt, a tudóst, hogy előtte nyíljon meg, vele beszélje meg az önreprodukcióra képes anyag keletkezésének kérdését, ezáltal alkotói válságára is megoldást találjon. Ez a barátság viszont, bármennyire is egyenrangúnak, szimmetrikusnak látszik, nem az. Papp András rádöbben, hogy az író nem a lét értelméről akar vele beszélgetni, hanem őt magát akarja felhasználni regénye anyagául. „(…) hazatérve teljesen világosan állt előtte, hogy Krasznahorkait nem a lepkék érdeklik, hogy Krasznahorkait nem a lepkészet foglalkoztatja, hogy Krasznahorkai nem erről akar könyvet írni, hanem róla, őróla akar könyvet írni, és azért, mert ő olyan, amilyen, (…), ő lett az áldozat, amit egy könyvben fel fog ajánlani isten tudja, kinek, hogy lássák őt, mármint őt annak, ami, egy szánalomra méltó korcsnak, egy szerencsétlen torzszülöttnek, aki a leglégiesebbnek tartott, meseszerű lények, a lepkék után szaladgál.” (131.) Nem akart főszereplője lenni ennek a műnek, „ő a Krasznahorkainak akart a főszereplője lenni, nem, nem a főszereplője, hanem egyenrangú társa (…) (145.) Ez az aszimmetrikus viszony meg is pecsételi kettejük kapcsolatát, bizonytalanná, törékennyé teszi azt, ezáltal minden emberi viszony bizonytalanságára is rávilágít. Olyan ez, mint a tudós által kutatott molekulák és atomok találkozásának véletlenszerűsége, a körülmények, a nem emberi akarat által meghatározott események megtörténése. A két regényhős kapcsolatát, a barátság természetét az előzőekben idézett szövegrészletek nehezen értelmezhetővé is teszik. Nemcsak amiatt, mert az író regénytémát lát a tudósban, hanem azért is, mert a tudós elvárásokat támaszt ez elé a barátság elé: az eddig a munkahely és az otthon magányában élő ember a másik ember életének középpontja szeretne lenni, társa akár annak elhanyagolt odújában is. Ennek ellenére megőrzi belső szabadságát, és képes meghozni a végső döntést a barátságukkal kapcsolatban.
A regényt, a karaktereket a zárlat felől megközelítve, azt mondhatjuk, hogy Krasznahorkai László, a regényhős, a szemlélő, a megfigyelő szerepét tölti be: „amint megérkeztek a helyszínre, és kiszálltak az autóból, nem megy vele, hanem hozott magával egy kinyitható széket, és ebből figyeli az eseményeket (…)”(168.), a tudós tüllhálós lepkevadászatát a forró nyári réten. Az, hogy Krasznahorkai László számára nagyon is otthonos ez a megfigyelői szerep, bizonyítja, hogy az erősen torzított alterego mennyire rokon a Sátántangó doktorával, aki ugyanúgy iszákos, munkaképtelen, elhanyagolt külsejű, és „leginkább egy nyomorgó, beteg alak elhanyagolt odújára emlékeztető helyen lakik” (150.), mint ő, és ugyanúgy szemléli a „kozmikus vircsaftot” (Sátántangó, 74.), majd a modern idők krónikásaként lejegyzi mindazt, amit lát és hall. A magyar nemzet biztonságának írója pedig a jelen Magyarországáról, magyar valóságáról „jegyez le” néhány közéleti, politikai ismertetőjegyet. Létező személyeket, helységeket, városrészeket, intézményeket, intézményi hivatalnokokat nevez meg. Például a Természettudományi Múzeum igazgatóhelyettesét, aki az entomológusi munka helyett olyan stratégia kidolgozását várja el tőle, amely által az ide érkező csoportoknak az eddiginél erőteljesebben hívják fel a figyelmét arra, hogy a múzeum gyűjteménye a haza, a nemzet önbecsülésének motorja” (92.) Mindezek hátterében, látszólag „csak” egy hírként a sok közül ott van az orosz-ukrán háború, amiről a tudós egy létező magyar tévécsatorna ismert riporterének híradásából szerez tudomást. A csatorna és a híradós megnevezése, politikai irányultsága a szerző tájékozódási irányát is megjelöli.
A regény magyarságképét a cím a maga ironikus voltában látszólag előrejelzi. A szerző, ahogyan a megnyilatkozásaiból ismerjük, kritikusan viszonyul a jelen magyar társadalmához. Ahhoz a társadalmi valósághoz, melyet egy káros politikai ideológia által befolyásoltnak, beteg lelkületűnek, elszegényedettnek és fejlődésre képtelennek tart, és amitől ő szeretné távol tartani magát.
Bár anyanyelvében magyar, de a nyelvet és a nemzetet nem akarja együtt, a maga egymásba szövődő, egymást feltételező, identitást létrehozó egységében kezelni. Saját magyarságát károsnak tartja, amely ellen minden erejével küzd – ahogyan ő maga vallja a vele készült egyik interjúban. [9] A regény pesszimista zárlata – „tebelőled, Bandi, velünk együtt, már soha, de soha nem lesz pillangó” – a reménynélküliséget hordozza magában, a változás lehetetlenségét. (169.) Mégis, a szöveg egésze, éppen a jelentések játéka miatt, valami mást is magában rejthet. E szerint mindaz a szépség, ami a magyar kultúrtájat mint a természet és ember alkotta világ egységes egészét jellemzi, a szerzőt megérinti, értékesnek és megőrzésre érdemesnek tartja. Ebben az értelemben a négy magyar pillangófajta és a számtalan lepkefaj felkutatásának útja a természetben egyben a szépség jövőbeli felfedezésének és megőrzésének allegóriája. A természeti és emberi szépségé, melynek megvédése a magyar társadalom, a nemzet erkölcsi felemelkedésének egyik záloga.
[1] Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Budapest: Európa Kiadó, 1995.
[2] Heller Ágnes: Mi a posztmodern – húsz év után. Alföld 54. évf. 3. sz. 2003. február https://epa.oszk.hu/00000/00002/00081/heller.htm(Utolsó letöltés: 2026. 02. 25.)
[3] Tarján Tamás: A posztmodern: képlékeny irányzat. Sulinet.huhttps://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/15het/esztetika/esztetika15.html (Utolsó letöltés: 2026. 02. 25.)
[4] Bókay Antal: Bevezetés az irodalomtudományba https://adoc.pub/bevezetes-az-irodalomtudomanyba-bokay-antal.html (Utolsó letöltés: 2026. márc. 6.)
[5] Kuncz Aladár: Dosztojevszkij miszticizmusa. Nyugat · / · 1924 · / · 1924. 2. szám. https://epa.oszk.hu/00000/00022/00351/10630.htm (Utolsó letöltés: 2026. 02. 27.)
[6] Radnóti Sándor: Az angyal és az író. Revizoronline.com. 2026. febr. 1. https://revizoronline.com/krasznahorkai-laszlo-a-magyar-nemzet-biztonsaga-magveto-kiado/ (utolsó letöltés: 2026. március 4.)
[7] uo.
[8] Sipos Balázs: A remény szabad – Krasznahorkai László A magyar nemzet biztonsága című regényéről. Litera.hu. 2025. november 11. https://litera.hu/magazin/kritika/a-remeny-szabad-krasznahorkai-laszlo-a-magyar-nemzet-biztonsaga-cimu-regenyerol.html (Utolsó letöltés: 2026. március 4.)
[9] Dzsubák Tamás: Krasznahorkai László: A „magyarság” ellen minden erőmmel küzdök. index.hu https://index.hu/kultur/2026/03/09/krasznahorkai-laszlo-irodalom-nobel-dij-magyarorszag/ (Utolsó letöltés: 2026. márc.14.)
A borítóképen használt fotót Krasznahorkai Lászlóról készítette: Déri Miklós – Déri Miklós: Arcok, CC BY-SA 4.0, https://commons.wikimedia.org/w/index.php?curid=142722800
