Az Ady Endre Emlékmúzeum egyik figyelemre méltó színháztörténeti tárgya az a selyem koszorúszalag, amely Ady Endre A műhelyben című rövid színképének 1902-es nagyváradi bemutatójához kapcsolódik. Első pillantásra szerény emléknek látszik, felirata mégis pontosan körülírható alkalmat őriz meg az utókor számára. Egyik szalagrészén ez olvasható: „Ady Endrének 1902. IX. 27.”[1] A másikon a megajándékozó közösség neve maradt fenn: „Nagyvárad Közönsége.” E két rövid felirat együtt a szerzőt, a dátumot és a városi nyilvánosság ünnepi gesztusát rögzíti.
Az efféle koszorúszalagok alkalmi használatra készültek, ezért fennmaradásuk különös értéket hordoz. A fotókon jól kivehető a selyem sérülékenysége: a felület gyűrött, töredezett, több helyen elszíneződött, a betűk azonban ma is követhetők. Jól olvasható a „Nagyvárad Közönsége” felirat, amely a bemutató közösségi jelentőségét emeli ki. A tárgy a helyi közönség elismerését teszi kézzelfoghatóvá.
1902. szeptember 27-én a nagyváradi Szigligeti Színház tűzte műsorára Ady egyfelvonásosát. Az esten Bíró Lajos és dr. Dénes Sándor egy-egy darabja is szerepelt, vagyis Ady szövege közös szerzői est részeként került színre. Cselekménye egy korabeli redakcióban játszódott, abban a közegben, amelyet Ady újságíróként saját tapasztalataiból ismert. Szerzőként külön páholy is jutott neki; az esemény társas keretét az is jelezte, hogy öccse, Ady Lajos mellett Rienzi Mária is jelen volt a premieren.[2]
A bemutató napján közölt írásában Ady ironikusan és önreflexív hangon szólt a műről. „Itt, a műhelyben, a mi nagy álmaink megimádott temetőjében”[3] – írta, majd a darab természetét így jellemezte: „nem írtam én színdarabot.”[4] Később a drámai ambíció komolyabb hangsúlyt kapott ugyanebben a szövegben: „Írni fogok én darabot is”[5]. E néhány mondat pontosan érzékelteti, milyen sajátos helyet foglalt el A műhelyben Ady pályáján: játékos kísérlet volt, amely mögött tartós színházi érdeklődés állt. A drámaírás gondolata később is végigkísérte, elég a Dózsa György-témához való visszatérésére gondolni.
Kortársi tudósítások szerint a bemutató ünnepi fogadtatásban részesült. A Nagyváradi Friss Újság ezt írta: „Rövid darab, de csupa élet […]. Ő is két koszorút kapott.”[6] A múzeumban őrzött szalag közvetlen kapcsolatot teremt e beszámoló és a fennmaradt tárgyi emlék között. Feliratai alapján világosan rekonstruálható, hogy a közönség koszorúval köszöntötte a szerzőt, és ez a gesztus a városi kulturális élet nyilvános elismerési formájához tartozott.
A fogadtatás többnyire kedvező volt, bár a kritikák hangja nem egységes. A Szabadság szerint „Bájos, poétikus, megható Ady Endre rövid színképe.”[7] A Nagyvárad kritikusa úgy látta, hogy „Ady úr elevenen, szépen és hatásosan ecsetelte előttünk az újságíró életének sokrétű kellemetlenségeit s a magasabb rétegekben járó eszményiség folytonos összekoccanását a mindennapi élet kötözködő anyagiasságával”.[8] Fenntartás is megjelent a visszhangokban. A Tiszántúl bírálója ezt írta: „Szép szofizmák, ügyes rímek, néhol igen lendületes szavalat, de nem színdarab.”[9] A recepció ezért egyszerre mutatja Ady eredetiségének felismerését és a műfajjal kapcsolatos korabeli bizonytalanságot.
A bemutató színpadi pályája rövid maradt. A következő napi előadás már félházzal ment, a darab pedig alkalmi műsorszámként maradt meg a színházi emlékezetben. Nyomtatásban először 1902 októberében, Osváth Ernő Géniusz című lapjában jelent meg. Ez a rövid utóélet tovább növeli a koszorúszalag jelentőségét, mert olyan esthez vezet vissza, amely hamar kikerült a napi színházi forgalomból, tárgyi nyoma azonban fennmaradt.
Külön értéket ad a gyűjteménynek, hogy a szalag mellett a darab súgókönyve is megőrződött. A borítón kézzel írt „A műhely” cím olvasható, miközben a sajtóban többnyire az A műhelyben forma szerepel. Ez az apró eltérés a korabeli címhasználat rugalmasságára utal, és közelebb visz a darab színházi gyakorlatához is. A súgókönyv a színrevitel munkafolyamatát idézi meg, a koszorúszalag pedig a bemutató közönségi oldalát teszi láthatóvá.
Az Ady Endre Emlékmúzeumban őrzött selyemszalag ezért önálló történeti forrásként is olvasható. A feliratok pontos dátumot és konkrét eseményt rögzítenek, anyaga az ünnepi alkalom emlékkultúráját hordozza, fennmaradása pedig Ady nagyváradi éveinek egyik ritka színháztörténeti dokumentumát őrzi. Közelebbről nézve a szerző első drámai fellépésének emlékét látjuk benne. Tágabb összefüggésben a századforduló városi nyilvánosságának működése rajzolódik ki: az újságírói közeg, a színház és a közönség elismerő gesztusa ugyanabban a tárgyban sűrűsödik össze.
[1] A műtárgy a nagyváradi Ady Endre Emlékmúzeum gyűjteményének részét képezi.
[2] A korabeli eseményeket részletesen ismerteti Péter I. Zoltán. Péter I. Zoltán: Ady Endre regényes életrajza Nagyváradon, Noran kiadó, Budapest, 2007. 225-236. (A továbbiakban Péter I. Zoltán 2007.)
[3] Nagyváradi Napló 1902. szeptember 27.
[4] Uo.
[5] Uo.
[6] Hegedüs Nándor: Ady Endre nagyváradi napjai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1957. 252. (A továbbiakban Hegedüs Nándor 1957.) Péter I. Zoltán 2007: 233.
[7] Hegedüs 1957. 249. Péter I. Zoltán 2007: 232.
[8] Hegedüs 1957: 248–249. Péter I. Zoltán 2007: 233.
[9] Hegedüs 1957: 250. Péter I. Zoltán 2007: 233.
A borítóképen A műhelyben súgókönyvének borítója látható.
