Öt előadást mutatott be tavaly késő ősszel zajló miniévadában a Kolozsvári Állami Magyar Színház. Ha közös pontot keresnénk az újabb és korábbi produkciók között, leginkább az, hogy különböző színházi nyelveken keresik a választ arra, miként és miért érdemes élni korunkban? Mi vár, vár-e valami az emberre a halál után? Mi marad az egyénből az elmúlást követően?
A showcase produkciói közül kettőre térek ki bővebben. A Tompa Gábor rendezte Hamletet, illetve az Én vagyok a szél című Jon Fosse drámát már több alkalommal méltattam az Újvárad hasábjain. Václav Havel Kísértés című művének előadásáról, melyet Michael Dočekal állított színpadra, a szerepeket alakítók iránti tiszteletből nem írok. Csak annyit vagyok kénytelen megjegyezni, a színpadi változat dramaturgért kiáltozott, miközben mi, nézők, csendben szenvedtünk.
Kisemberek, kis életek
Napok óta azon töprengek, tudnék-e távolságtartóan írni egy olyan előadásról, amin végig sírtam, még a szünetben is küszködtem a könnyeimmel. Végül úgy döntöttem, engedek a rám, öregasszonyra gyakorolt hatásnak (mi lehet a színház célja, ha nem hatást kelteni?) és azt írom le, amit belőlem kiváltott a Mi kis városunk előadása.
Drámájában Thorton Wilder a nagy toposzokat – születés, szerelem, halál, boldogságkeresés – kisemberek kis életeire hangolta. A rendező, Jesca Prudencio megtartja a brechti értelemben vett elidegenítést, ugyanakkor ritka érzelmi kötődést alakít ki a színpad és a nézőtér között, beemeli a játékba a nézőket. Eltérően a szerzőtől, női szemszögből közelít a szereplőkhöz, mélyíti közöttük a kapcsolatokat. Noha az előadás metaszínház, ami a színpadon történik, az őszinte, hiteles, mélyen igaz az első pillanattól az utolsóig.
Az Ügyelő (narrátor), akit a színháztörténetben talán elsőként játszik nő, vezet minket, időben és térben megismertet a kisváros, Grover’s Corners lakóival, az orvos és a lapszerkesztő családjával. Albert Csilla bravúros alakításában az Ügyelő néha „rendezi” a jelentet, máskor „kiszól” a színpadról. Figyelmeztetés ez, hogy amit látunk, az színház. Pedig ami a színpadon történik, az az élet maga. Mi is történik? Semmi különös. Az emberek megszületnek, felnőnek, tanulnak, szeretnek, örülnek és bosszankodnak, dolgoznak, esznek, alszanak, meghalnak. Élik a mindennapjaikat. Azt hiszem, ez a boldogság. A reggelek, az esték rutinja, a látszólag jelentéktelen beszélgetések, apró örömök és bosszúságok. A legnagyobb esemény a születés, az esküvő és a halál.
Az előadás színpadképe és törtfehér jelmezei szaunát idéznek, melyben lassan folydogál az élet. Mozgatható dobozok alakulnak szobává, utcává, temetővé, kellékek nincsenek, a színészek pantomimmal érzékeltetik a tárgyakat. Mert nem a tárgyak, hanem az emberek, az érzelmek, a szavak a fontosok. A színészek erős színpadi jelenléte, visszafogott, ám szuggesztív, hiteles játéka meg sem kívánja a körítést.
Az Ügyelő végig a színpadon van, vagy a nézőtéren foglal helyet, jelzi az életszakaszokat, a múló időt. S a színészek smink-, jelmezcsere, kellékek nélkül válnak felnőtté, illetve öregednek meg. Eljátsszák a szerelmet, meg a halált. A fiatal élet elvesztésének fájdalmát. Az élethez való ragaszkodást, a megérkezést a valahovába, ahonnan nem lehet vagy nem érdemes visszatérni. Mert, ha elmúlik a pillanat, semmi sem lesz ugyanaz.
Wilder és Prudencio elgondolásában a halál után sincs minden lezárva. Csak – a rendező gyönyörű metafórája – ott, a valaholban mezítláb járnak, a finom homokon. („Porból lettünk és porrá leszünk” – jut eszembe.)
Az előadás kezdetén cipők sorakoznak a színpadon, amikbe belépnek a szereplők, amikor kezdődik a játék. A halál ott lebeg, mégis a Mi kis városunk az élet, a megélt pillanat ódája.
Lázadni a rendért
A színház a világot tükrözi, de mi történik, ha a világ kezdi tükrözni a színházat? Tessék körülnézi, észre tetszik venni, az abszurd dráma napjaink része.
Sławomir Mrożek 1964-ben írta Tangó című szatíráját, mintha előre látta volna, mivé lesz a világ 2025-ben, amikor ismét bemutatják. A rendező, Keresztes Attila a családi történetet kivetíti a társadalomra, a világ jelen állására. A polgári bútorokkal, tárgyakkal berendezett térből elvesztek a polgári értékek. Az eklektikus jelmezek remekül mutatják a szereplők személyiségét, elképzelését önmagukról. A szobában rendetlenség honol, a tér lejt, de a tárgyak tartják magukat, még nem dőlt össze minden. A család – apa, anya, nagymama, nagybácsi, egyetemista fiú, unokahúg – körébe befészkeli magát Edek (Váta Lóránd). A lakók fütyülnek a társadalmi konvenciókra, mindenki azt tesz, amit szeretne. Még némi harmónia is van közöttük, békében él itt a múlt és a jelen, mondhatnák a konvenciókkal az értékrendet is kidobták az életükből. Artúr, az egyetemista fiú (Gedő Zsolt) öltönyben jár és lázad. Mi ellen? – jön a kérdés. Lázadni a szabadságért szokás, de az nem hiányzik, teljes szabadságban élnek. A fiú rendet és értékrendet, a múlt konvencióit követeli vissza. Amikor Artúr rendet, fegyelmet, a múlt szokásrendjét követeli, nekem a hideg futkározik a hátamon, mert fél életemet abban éltem. Ez a fiú lényegében önmagát keresi, önmagát szeretné elhelyezni a világban. Segítséget nem kap, az őt körülvevő emberek önzőek, kicsinyesek, csak magukkal törődnek. Az egyének csoportja még nem közösség, nem társadalom.
A nagybácsi és Edek segítenek a fiúnak, hogy felépítse rendre, fegyelemre alapozott jövőjét. Katonás megfélemlítéssel az egyik, negédesen, képmutatóan utóbbi. Félni kezdek ettől az Edektől, és ez nem múlik belőlem. Kell ehhez Váta fergeteges játéka. Mire Artúr észreveszi, hogy a konvenciók kiüresedtek, a valódi értékek eltűntek, minden csak látszat – már késő. Edek, a kvázi nulla értékrenddel bíró, addig alig észrevehető senki magához ragadta a hatalmat. És már nincs szüksége Artúrra, a lázadóra.
Hogyan tovább? Ezt a kérdést fogalmazza meg a jobbnál jobb alakításokat felvonultató, nagyszerű előadás.
Simon Judit
Thornton Wilder: A mi kis városunk
Fordította: Benedek Marcell / Kozma András
Rendező: Jesca Prudencio
Dramaturg: Vajna Noémi
Díszlet- és jelmeztervező: Bocskai Gyopár
Hangterv: Halmágyi Norbert
Szereplők: Albert Csilla, Kardos M. Róbert, Varga Csilla, András Gedeon, Daradics Hannah, Bogdán Zsolt, Csutak Réka, Román Eszter, Kiss Tamás, Laczó Júlia, Pethő Anikó, Laczkó Vass Róbert, Buzási András, Dimény Áron
Sławomir Mrożek: Tangó
Fordította: Kerényi Grácia
Rendező: Keresztes Attila
Dramaturg: Szabó Réka
Díszlettervező: Kupás Anna
Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias
Zeneszerző: Boros Csaba
Szereplők: Kántor Melinda, Orbán Attila, Szűcs Ervin, Kató Emőke, Gedő Zsolt, Váta Lóránd, Tőtszegi Zsuzsa
Borítókép: a Tangó című előadásból.
