a kezdet árnyéka
azt mondják, öröm a sírás,
mikor a tüdő megtelik levegővel
és az arc mosollyal.
azt mondják, ijesztő a lila,
nyomai a fájdalomnak
és az élet-halál közti létnek.
azt mondják, az inkubátor
műanyag dobozban szimulált világ,
ahol a szeretet kesztyűn keresztül érint.
azt mondják, a kegyelem
egy szó, amit csak a túlélők
képesek kimondani.
azt mondják, ők mindent megtettek,
most rajtam a sor,
de ez az ajtó nem nyílik befelé.
itt maradtam szélárnyékban,
nem tanultam meg elengedni,
csak hordozni,
mint egy hibásan nyomtatott sor
egy könyv első oldalán,
ami minden nap
újraolvassa magát bennem.
Kék
megszoktam
a nyomást a tarkómban
amikor a gondolatok
mint nyers szavak előrontanak
még mielőtt kisütnék
egy épkézláb mondatot
mely kontextus nélkül
meztelenül hever a papíron
megszoktam
hogy a kék elfolyik
csak a vörös planktonok
világítanak a koponyámban
átitatják a bőröm
befúródnak a csontvelőmbe
és lassan felemésztenek –
adjátok vissza a kékemet
mint Szindbád
mint Szindbád
kiben oly tisztán él minden emlék
s kit régmúltból maradt szomjúság hajszol
úgy bontasz vitorlát te is
mintha óriás hajók közt járnál
pedig csak villamosra vársz
ami sosem érkezik pontosan
nem hódítasz csak áthaladsz
talpad nyomán megnyílik a tér
és az idő új mesébe kezd
a tenger elveszett pillanat
de a város a tied
