2024 májusában, a hetvenedik születésnapja alkalmából készítettem Géczi Jánossal egy interjút. Mindketten szívesen folytattuk volna a beszélgetést, és kerestük a kiterjesztés lehetőségeit. Aztán télen, hosszas morfondírozás után azt vázoltam fel Jánosnak, hogy összeállíthatnánk egy asszociációkra sokat bízó, rendhagyó napsorolót. A vállalásunk, hogy az év minden napján küldök neki egy kérdést, ami lehetőség szerint az adott nap történetéhez, és valamiképpen hozzá is kötődik. Ő pedig válaszol. A munkamódszer persze a Géczi-életműben hangsúlyos kollázs/dekollázs technikára, valamint a mozaikos építkezésre is kacsint. Nem kis túra lesz, de abban bízunk, hogy év végére összeáll majd János kalendáriuma.
Augusztusban sok más mellett Rómában megesett apró csodákról és egy határátlépésektől megviselt családról beszélgettünk. Megtudtam, miként reagálnak a napfogyatkozásra a delfinek, miért betegségforrás az irodalom, és mi a helyzet Balassi Bálint rózsáival. Esett szó zsebmetszőkről, egy déltengeri sziget félszemű kalandoráról, illetve arról is, mi a különbség a szóköz és az űr között. Megidézünk persze pár váradialakot is – Ady Endrétől Zudor Jánosig.
(augusztus 1.) Átküldted nekem reggel a schiói tartózkodásod szöveges lenyomatát, a Terzinák című kötetet, amelynek elveszettség és apokaliptikus hangoltság járja át az első felét, aztán mintha lecsillapodna ez a zuhanva lebegő, légiesen tördelt zuhatag. „Az átok idővel erejét veszti” – olvassuk a vége felé, szerintem mégsem megnyugvással zárul, inkább az időbe való belemosódással és afféle sztoikus felszámolódással. Mi hívta létre ezt a versként és képversként is olvasható komplexumot, és milyen sorsot szánsz neki?
Egykor azok az elemei foglalkoztattak a carmen figuratum-sokaságnak, amelyeket Karoling-kori barátok készítettek. Ők az ír szerzetesi örökséget közvetítették a birodalmi ambíciókkal bíró, római mintákat követő Imperium Carolingorum uralkodóinak és hivatalnokainak: az írást, a szövegszervező eljárásokat, egyáltalán a műveltség örökítésének technikáit, amelyeket a hatalom megtartásában, illetve annak reprezentációjában fontosabbnak ítéltek, mint az Európa déli térfelén élő klerikusok. Némelyikük intellektuálisan roppant magas szintű műveket készített, amelyeket egyidejűleg szövegként és képként szükséges érzékelni-érteni ahhoz, hogy a valódi – áhítatossági – tartalmuk megismerhető legyen. Írás és olvasás egybentartására is példák ezek a mélyen vallásos carmenek, amelyek Isten megszólításának módját is meghatározták.
Schióban, ahol a papírművészetre koncentráló biennálé, a Di Carta kurátora kérésére terjedelmes dekollázst készítettem, a vendéglátóm felvetette, összegezzem költői és képzőművészeti tapasztalataimat. Nincs is ennél izgatóbb feladat. A versírást és a képkészítést ugyanis azonos gondolkodási eljárás előzi meg, csupán a megvalósulás módja halad a választott matéria megszabta úton. A vers anyagi eredetüket megtartó szavakkal foglalkozik, ha fluidabb is a nyomatok papírjainál, festékeinél, s kifinomult darabolás járul a mondatok jelentésének kialakításához.
A művész feladata új, eddig ismeretlen vagy legalábbis alig sejtett jelentéssel rendelkező halmazok megtalálása, képzése – morzsálással és metszésekkel, összevonással és szétbontással, vagy akár szakítással. Neki is álltam terzinákká írni a nézeteimet. Meghagytam a versforma sorainak ötöd- és hatodfeles jambikus jellegét, de a strófákat összetartó rímképletre nem ügyelve, a teljes sorokat – olykor pici változtatásokkal, szóeltolásokkal bonyolítva – ismételgettem. Ahogyan a másik középkori verstípusnál, a rondónál szoktuk. A háromsoros versszakok és a mondathullámok felkínálták a hosszúversi epikusságot, és a lineáris tipográfia feladását igényelték.
A kötet sokszorozott és torzított mondatok, szavak és betűk viharává vált, amelyet meg-megcsendesítettek a hagyományos módon tördelt versek oldalai. A Terzinák – amelynek a címe kezdetben Tézisek volt, hogy háttérben hallható legyen abban Erdély Miklós Marlytézisek című munkája – elkészült, de több új változatban is megjelenhetne. A képes oldalpárok kiállítássá, animációs filmmé válhatnak akár.
(augusztus 2.) Beszéltünk róla korábban, hogy az ükszüleid idején valahol Székelyhíd, Diószeg és Nagyléta körül voltak a Gécziek nem túl hatalmas földjei. Te Monostorpályi szülötte vagy, ahonnan nincs sokkal messzebb Nagyvárad, mint Debrecen. Csak persze az előbbi a határ túlfelén. A Kádár-korban márpedig ugyanolyan tabunak számított a határon túli magyarság helyzete, mint az ötvenhatos forradalom, vagy éppen az, hogy mit keres a Magyar Népköztársaság területén a Vörös Hadsereg. Hogy emlékszel, milyen gyakran került szóba nálatok otthon, gyerekkorodban Nagyvárad vagy Bihar megye?
A monostorpályiak identitásának része a nagyváradiság.
Újabban azzal lokalizálják a községet, hogy a Nyírség peremén, Debrecentől 23 kilométerre terül el, beékelődve Újléta, az egykori Nagyléta és Vértes egybeolvasztásából létesült Létavértes, Pocsaj és Hosszúpályi területei közé. Egy 1219-ben készült okiratban Pauli de Nyrként emlegették, vagyis lakták már az Árpád-ház idején. A hagyomány úgy tudja, a település a várad-kápolnai pálosok kolostorának filiája lehet, az egyik magyarázat szerint a Monostorium Pauliból származik a falunév.
Számunkra azonban nem a falu történetének kérdései okoztak problémát, hanem a közeli országhatár. Mit gondoljunk a családunk szétosztottságáról? Milyen fortélyokat kell kieszelnünk, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot? Hogyan, mikor utazzunk a rokonokhoz, s mi mindenre van szükségük vajon?
Gyerekként nem maradhattunk otthon a húgommal, emiatt velünk utazott a termoszos tea, a plüssmaci, a vajas-parizeres kenyér és a pizsama. A határátlépések megviselték a családot, apám könnyen felcsattant, de anyám se fogta vissza magát, és idegességében nem ritkán perlekedett. Biharkeresztesen keresztül utaztunk, ha apám rokonaihoz, Lőkösházán át, ha anyáméhoz, Arad környékére mentünk. Mindenkor autóval. Egy kiskerekű Wartburggal jártuk a világot vagy tíz évig, így az lényegében Csehszlovákiára és Romániára tágult nekünk.
A déli rokonok szegények voltak, a csehszlovákiaiak tehetősebbek. Ajándékokkal felszerelkezve mentünk és jöttünk – ez mindig fejtörést okozott. Mit lehet vámmentesen átvinni, mit fognak rajtunk keresni, mit érdemes és mit kell adni és hozni. Ámbár kereskedelmi mennyiség cipelésére sosem vállalkoztunk, könyveket pedig már csak az egyetem után, a feketetói vásárokon való találkozásokra cipeltem emlékeim szerint.
(augusztus 3.) Bár nem hinném, hogy ebben a régióban kizárólagos, de az biztos, hogy a határátlépéskor összeszoruló gyomor nagyon is közép-európai tapasztalat. Tavasszal, Gálfalvi Ágnes fordításában két szemelvény is megjelent az Újvárad honlapján Adriana Babeți A 20. századi közép-európai regény szótára című, monumentális művéből, amely 197 szerző 14 különböző nyelven írott 256 nagyepikáját mutatja be több mint 50 szócikkszerző munkája nyomán. Az egyik közölt részlet Italo Svevo Zeno tudata című regényét ismerteti. Az összefoglalóból kiderül, hogy a trieszti prózaíró ezt írta az önéletrajzában a kötet visszafogott visszhangja okán: „Svevo bevallotta, hogy hosszas tapasztalata ellenére ez a kudarc oly mélyen megdöbbentette és bántotta, hogy belebetegedett. Hatvanhárom éves volt, és rájött, hogy az irodalom mindig ártalmas, de ebben a korban egyenesen veszélyes.” Veled előfordult-e már a pályád során, hogy a mellőzöttség vagy éppen a siker szomatikus tüneteket okozott?
Az irodalom betegségforrás. A szenvedély beteggé tehet, ahogy a prózához szükséges robot is. A várakozás sem tesz jót az embernek, a sikertelenség meg pláne nem. Kórokozó a taps-, illetve figyelemhiány.
Nekem legelőször a Vadnarancsok félreolvasottsága okozott szomatikus tüneteket, majd az traumatizált, hogy soha többé nem volt részem akkora mértékű tartós figyelemben, mint a Vadnarancsok-kötetek idején. Aztán a majd’ minden verskötetem iránti érzéketlenség fájt, a kétezres évek első dekádjának versapályát pedig nehezen éltem át. S utóbb is akadt munka, amelyről azt reméltem, nagyobb lesz az iránta való érdeklődés.
(augusztus 4.) Többször emlegetted az év során kedves szerzőidként Arany Jánost és Füst Milánt, illetve szóba jöttek a Petőfi-korszakaid. Adyról eddig nem kérdeztelek, ebben a hónapban viszont egy váradi lapnál vendégeskedünk, úgyhogy itt az idő, hogy színt vallj azzal a fiatal újságíróval kapcsolatban, aki a Szabadság, a Friss Újság és a Nagyváradi Napló hasábjain kezdte bontogatni a szárnyait, hogy később a magyar költészet paradigmaváltó alakja legyen. Szóval, milyen a te Adyd?
Ady publicisztikáját gyakran lapozom, ahogy ő a Bibliát. Akárhányszor teszem, elképeszt a szókimondó konkrétság s a szöveg frissessége. Nincs benne riszálás, szemlesütés, oldalazás, sunyiság. Nem bántó a harsánysága sem. De összességében is Ady prózai hagyatéka számomra az izgalmasabb, azt hiszem, a kálvinista karakánsága miatt. S a versekkel ellentétben epikában körmönfontabb a szimbolizmusa.
Az Ady-versek közül a durva bomlás-poémák jelentettek némi példát. De, nem tagadom, a nevelődésemben Ady személyisége nagyobb szerephez jutott, mint a versei.
(augusztus 5.) Havas Boldogasszony ünnepe van. Ezen a napon a római Santa Maria Maggiore felszentelésére, illetve arra emlékezünk, hogy a 4. században, Libériusz pápa idején Szűz Mária hópelyhekkel jelölte ki egy patrícius házaspárnak, hogy hova emeljenek templomot neki. Azóta minden évben fehér szirmok szórásával emlékeznek a csodás havazásra a bazilika előtt. A mai kérdés adja magát: mesélj el egy általad Rómában átélt csodát!
Apróságok mind! Hogy mifélék, a Tiltott Ábrázolások Könyvében föllapozhatók. Az elmúlt évek hónélkülisége viszont visszaidézi azt a decembert, amikor azzal köszöntött be Rómába a tél, hogy egy reggelen megjelentek a virágzó ciklámenekkel díszített, langyos utcákon a hegyek felől érkező, arasznyi hóval borított tetejű gépkocsik.
Csodákra hajazó római pillanat a narancsvirágzás az aventinusi kertben, az indián asszonyok koncertje az egyik templomban vagy az Alexander-papagájok koloniális költése a Teverét szegélyező platánok odúiban. Csupa olyan esemény, amelynek bekövetkeztét nem lehet megjósolni.
(augusztus 6.) Megkérdeztem tőled az év elején, hogy számodra melyik műveid a legfontosabbak, és a Vadnarancsok-ciklus, valamint a hosszúversek mellett a 21Rovinjt emelted ki. 1993. augusztus 7-ei keltezésű a könyvben az utolsó költemény, úgyhogy épp az évfordulón kérdezem, hogy milyen alkotásélményt juttat eszedbe harminckét év távlatából ez a koncentrált-kontemplatív kötet?
Az intenzív egybenlátást illetően adjon választ maga a vers. Itt egy idézet a végéről: „…átmegyünk négy országon / mire elérünk magunkhoz / átmegyünk hunba epikába / kizárólag a töredék / azok maradnak a kitelt formák / a jajdulások facsarodások / visszanyelt sóhajok // úsznak a wörthersee-n a sóhajók…”
Most vettem észre, hogy A napcsíkos darázshoz című majdnemösszesben a tavon, figyelmetlenségem következtében sóhajok úsznak.
(augusztus 7.) 115 éve Elkán László néven, Hódmezővásárhelyen született a 20. század iskolateremtő fotográfusa, akit Lucien Hervéként ismer a világ. Szédületesen gazdag az életműve, s ha először a Le Corbusier-val való együttműködése jut is eszünkbe, ha rá gondolunk, a modern épülethomlokzatokon megbújó efemer, vagyis a tépett, csonkolt, megszaggatott plakátdarabok sem kerülték el a figyelmét. Párizs utcáit járva már az ötvenes évek végén készített róluk felvételeket. Néhányat közülük a Pompidou Központ honlapján is megtalálsz. Kíváncsi vagyok, mit szólsz ezekhez a fotókhoz, mert szerintem kimondottan hasonló a szemléletetek.
Hervé tépett plakátokról, plakátmaradványos falakról készített felvételei 1954 és 1965 közöttiek. Azokból az évekből valók, amikor elfogadottá vált és berobbant a képzőművészetbe a dekollázs. A dekollázs-fotográfiára a papírdarabok és környezetük együttes szerepeltetése jellemző, így a felvillanó plakátról a közege is árulkodik. A téma tehát az állandó, statikus, háttérben maradó kontra előugró, pillanatnyi, tünékeny. Lucien Hervészínes, a monokróm irányába hajló fotókat készített a falakról, miközben képeinek java fekete-fehér, mert a redukciót találta alkalmasnak az építmények kontrasztokkal, ritmusokkal történő megjelenítéséhez. Szépnek hagyta a plakátos falfotókat, s ezzel biztosan azt a vélekedését hangsúlyozta, hogy a tiszta szépség hazugság.
A roncs, a romlott, a feledhető, a pusztulásba hulló mellett tanúskodnak a felvételei.
(augusztus 8.) Miközben Hervé a párizsi utcákat rótta és foszló plakátok után kutatott, nálatok is járt egy fotós. A Gyermekek, 1957 című esszédből legalábbis erre következtetek. A színezett fotográfia középpontjában az asztal mellé telepedett két gyermeket látunk. A kantáros, medvebarna vakondnadrágba öltöztetett szalmaszőke fiú te lehetsz, a körgalléros fehér blúzt viselő, sötétebb hajú kislány pedig a húgod. A falon hengerrel készült minta, mint sokfelé akkoriban, a nyers hajópadlón rongyszőnyeg, az asztalon gyümölcsök. Úgy sejtem, a monostorpályi házatokban készülhetett a kép. Hol van ma ez a fotó, és mi lett a sorsa a háznak?
Amint a legtöbb Monostorpályiban készült családi felvétel, ez is a nagyobbik húgomnál található. Amiatt kerültek hozzá – mások pedig a murteri házamba –, mivel nem maradt a mienk az üresen álló, romlásra várakozó családi ház.
(augusztus 9.) Pár napja kaptam meg azt a remek kritikát, amit Szörényi László Delfinárium – Filológiai groteszkek című könyvének negyedik változatáról írt nekünk Ladányi István. Szörényi cenzúrakutatási mélyfúrásai kapcsán adódik a mai kérdés: neked mi volt a legemlékezetesebb eseted a Kádár-kor delfinológusaival?
A Vadnarancsok négy élettörténet-rekonstrukciója viszonylag enyhe cenzúrán esett át. Ugyan kihúzták a szövegből valamennyi kábításra használt szer nevét, aztán mégis olyan példányok forogtak az olvasók kezén, amelyekben a kipontozott részekbe beírták a készítményeket. A nevek eltüntetését Mátis Lívia, a kötet szerkesztője jóváhagyta, s ezzel el is hárította a megjelenés elé tornyosuló egyik akadályt. Ámbár a kötet így is hamar a könyvraktárba került.
A Vadnarancsok beszélgetéskönyve könnyebben megúszta. Éveken át nem jelent meg, majd Jankovics József jóvoltából bekerült a JAK-füzetek közé, méghozzá Buda Béla eligazító tanulmányával.
(augusztus 10.) Most pedig érkezzen a tegnap megidézett könyv szerzője. Szörényi László hozzád intézett kérdését tolmácsolom: „Én magam legtöbbet Géczi rózsaszimbólum-tanulmányaival foglalkoztam, és ezzel kapcsolatban talán érdemes volna azt a kérdést föltenni, hogy a humanista, illetve reneszánsz rózsajelkép mikor és kinél fölfedezhető a régi magyar költészetben.”
A rózsa higiéniai-medicinai, táplálkozási és kultikus-szakrális felhasználási módjainak a görög-latin antikvitásban alakultak ki a változatai, s a humanisták Európa-szerte birtokolták e tudást. A bőséges hagyományt ismerték a Kárpát-medence humanistái – Janus Pannonius, Vetési László, Zsámboky János –, de az Itáliából ide került Galeotto Marzio is természetesen. Az ő műveik fenntartották az antikvitás rózsaeszményét, illetve a keresztény középkorban krisztianizálódáson áteső, de ahhoz köthető tradíciót. Olykor mindezeket invenciózusan fel is frissítették, de helyi sajátságokat nem adtak hozzájuk. A reneszánsz szakralitás a mariológiában kínált újabb jelképképzési lehetőségeket azzal, hogy gazdagította a virág feminin utalásait.
Balassi Bálintnak azonban sokat köszönhet az irodalmi rhodológia. Drága költőnk jóvoltából egy jelentős és ritka kapcsolattörténeti pillanat is megragadható: látjuk, ki, mikor, hogyan és mi által formázza át a hagyományt! Az iszlám világ rózsaértelmezéseinek magyar kultúrába szűrődésére jelentős irodalmi bizonyíték a bejt (török vers, sorpár vagy párvers), amely a magyaros verselésnek is részévé vált. A dívánköltészet kettős beszéde is ekkor emelődik át, azaz a konkrét mellett fontossá válik a misztikus értelem, s ebben a rózsa nagy szerephez jut. A világ minden virágánál többet ér a rózsa rózsája gondolat, a rózsaként feltűnő kedves arc pedig kulturális hatásként is értékelődik.
A kapcsolattörténeti mozzanat mellett azért illő megemlékezni arról is, hogy a nyelvismerettel rendelkező Balassi átértelmezte a sorokat. Ugyanakkor fontos tudni, hogy a középkori és a reneszánsz latinitás költői számára irányadó norma az átértelmezés.
(augusztus 11.) 1999-ben ezen a napon, a Szombathely–Szeged sávban volt megfigyelhető a magyar társadalom tán utolsó 20. századi vakuemléke, a teljes napfogyatkozás. Mivel a Somogyi Hírlap azt írta, 1842-ben az óvatlanul az elfogyó Napba néző Petőfi Sándor fél szeme világa csaknem odalett, decensen beszereztük a kaposvári Tescóban a sárga papírszárú napfogyatkozás-néző szemüveget – a lencséi vékony, barna fóliák –, és az igali strandon, a medencéből kipattanva álmélkodtuk át azt a kevesebb mint három percet, amíg a Hold teljesen kitakarta a Napot. Te itthon voltál-e 1999. augusztus 11-én, és megérintett-e a jelenség?
A kérdéses szerdai nap déli óráiban a tengeren tartózkodtam, Omiš és Supetar közelében. Húszan hajóztunk a Brač sziget és a kontinens közötti, néhány kilométer széles szoroson, pécsi kollégákkal és barátokkal. A tenger elcsendesülésénél, a besötétedésnél erősebb élmény, hogy a kisimult felszínre egymás után jöttek föl a delfinek, hogy a váratlan és gyors esteledés okáról érdeklődjenek. Amikor elkezdődött a néhány percen át tartó derengős éjszaka után a napfogyatkozási virradat, még a víz színén köröztek, de addigra a sirályok népe is belepte azt. Nekem nem volt tehát időm átélni a fényvesztést. Hogy az izgalom lenne, vagy szorongás, nem tudhatom.
(augusztus 12.) Különös élmény lehetett. Az pedig nemkülönben különös, hogy pár napja olvasgattam épp az Ősz vagy Júliát, és nézd csak, ezek az egymást követő szövegek mintha az általad tegnap elmondott történetet desztillálta volna három haikuvá: „pohos fellegek / fehér halak lebegnek / a tenger felett * a vers vízszínén / nézem sirályalakod / merre lebben el * vízpartból napból / vágyakozásból állnak / mondatok össze”.
Ó!
(augusztus 13.) Mivel ebben a hónapban virtuálisan Váradon beszélgetünk, szeretném szóba hozni Zudor Jánost. Én egyetlen alkalommal találkoztam vele, amikor A rusnya valcert mutatták be a Nyitott Műhelyben, de a legendája már jóval azelőtt Budára ért. Azon az estén nyugodt volt és elégedett. Ő az első Sziveri János-díjasok egyike, úgyhogy felteszem, te ismerted személyesen.
János költészetével az egyetem után, a nyolcvanas években találkoztam. Extrém személyisége hozzájárult a nemzedéki ismertségéhez, de a tehetségét illetően szilárd volt a közmegegyezés. Személyes kapcsolatunkról nem tudok sokat mondani: megfordultam nála, tanúja lehettem több alkalmi verse születésének, de nem jött létre köztünk párbeszéd. Az érdeklődése elsősorban a hirtelen keletkezett saját szövegeire irányult.
Követtem a sorsát, többet nem tehettem. Azt hiszem, a csúfos véget ért veszprémi Sziveri János Intézet számára átadtam az egyik verse kéziratát.
Jártam az Új Forrás Könyvek részeként 2012-ben megjelent A rusnya valcer kapcsán szerveződött nagyváradi összejövetelen is. Ahol ő, súlyosbodó betegsége miatt nem lehetett jelen. Anekdoták sora jelezte viszont, hogy a kortárs erdélyi poézis megbecsült alakja ő. Ám ez az anekdotázás mutatta azt is, hogy az irodalmi élet felemásan ismerkedett az életművével s zavarba ejtő sorsával. A kötetet Selyem Zsuzsa állította össze, és hosszadalmas antropológiai elemzéssel sem lelhető benne hiba: hiszem, hogy Zudor utolsó éveinek legizgalmasabb szövegeit tartalmazza.
(augusztus 14.) A Zudor is 60? című versben, amit nagyon szeretek, Szőcs Géza a tegnap szóba került költőt Zudor von der Vogelweidénak nevezi. Hozzuk most szóba Szőcsöt, elvégre az Ellenpontok miatt ő is köthető Váradhoz, neked pedig kedves szerződ, amennyire tudom.
Gézát az Ellenpontok idején nem ismertem személyesen. Találkozásainkról a Veszprémben szerkesztett, kevés számot megélt Visszhangnak adott verse után eshet szó. Az első három kötete, amelyek Romániában, majd a Magvetőnél jelentek meg, dedikáltak, de hogy hogyan jutottak el hozzám, azt nem tudom felidézni. A Visszhangbeli közlés nyomán, illetve az 1990-es Históriák a küszöb alóltól olykor munkatársi kapcsolatba kerültünk, A Dunánálfolyóiratában rózsatanulmányaim is megjelentek. Az 1991-ben alapított, általam főszerkesztett Iskolakultúra erdélyi terjesztését pedig ő szervezte és tartotta fenn. Ilyesmik. Az Irodalmi Jelennél való szerepvállalásától a Népszabadság felfüggesztése miatti bátor állásfoglalásáig ellanyhult a kapcsolatunk, az utóbbit követően aztán megújult megint, és a Carbonaro-közlés idején ismét elmélyült.
A halálhíre után szorgalmazták, hogy beszéljek róla, de elhátráltam a feladattól. Nem azért, mert ellentmondásos volt a kapcsolatunk, és nem is azért, mert nem akartam a távolban gyülekező távoli rokonok közé sorolni magam – hogy megidézzem az Apám a H terminálon című versét –, hanem mert sok ügyben harcostársak lettünk, máskor pedig viaskodó barátokként viselkedtünk.
Ilyesmikről nem szokásom bővebben beszélni. Arról inkább, hogy ha alkalom nyílt rá, nemcsak összefutottunk, de találkoztunk is. Még ha idővel képes volt néhány pillanatra el is aludni akár a beszélgetések alatt. Aztán hunyorgott, ahogy elszenderedésen kapta magát. Társaságban is megfordultunk: Balatonfüreden, Újvidéken, Kecskeméten, a kolozsvári kocsmákban vagy Veszprémben, és Budapesten, netán a közös ügyeink miatt, vagy csupán véletlenül.
(augusztus 15.) Lenke ma este korán elaludt, úgyhogy elkezdtem olvasni Erlend Loe Az álombiciklik regisztere című, magyarul nemrég megjelent kötetét. A norvég minimalista próza mestere középiskolás korom óta kísér, szenzációs a humora. Minden könyve megvan, ami magyarul elérhető, és nem csalódtam sosem – ebben nyilván remek fordítóinak is része van. Most az álombiciklik kezelésére vonatkozó instrukciók között írja ezt: „Az a bicikli, amelyet magadénak érzel, nem mindig a tiéd. Tanuld meg értelmezni az álombeli érzéseidet.” Erről a két mondatról két kérdés is eszembe jutott: téged foglalkoztatnak, inspirálnak-e az alvás alatt átélt érzületek, illetve a kerékpáros közlekedéssel milyen a viszonyod?
A Vajdaságban még hozzáférhető gramofontölcsérben Krúdy hangja is hallatszik.
Amikor megismerkedtem a szabadkai illetőségű Szajkó István biciklifestményeivel, azzal szembesültem, hogy bármelyik kerékpár lehetne olyan, mint az enyém. Csak éppen egyik drótszamár sem a sajátom. Az omnipotencia megléte és hiánya egyszerre lenyűgöző. A barátaim szerint könnyen esek ámulatba és lelkesedésem olyankor az egekig ér, a festett kerékpár-kollekció kapcsán viszont az érzés tartósnak mutatkozott. S ilyesmit álomban, vagy még inkább a látott álomban, esetemben félálmomban érzek.
Az alkotókedvem is akkor a legnagyobb, ha kora reggeli ébredés után, az álom folytatásaként ülök a klaviatúrához.
Ami a kerékpározást illeti: kisiskolásként tanultam meg a járgány használatát. Anyai nagyanyám segített jól egyensúlyozni: seprűt kötött a nyereg alá, s a nyelet fogva irányította a mozdulataimat. Kerékpárral jártam be a Monostorpályit körbefogó ligetes erdőséget, a kotus Csonkás-dűlőt, a Tejfelest, a Ligetet és persze Medgyesegyházát, ha ételhordóban vittem az ebédet a mogyoróföldön dolgozó tati után. Első keresetemből ugyan írógépet vásároltam, de aztán összegyűlt a kerékpárra való is, bár a hegyes-völgyes Veszprém nem ideális terepe a biciklizésnek.
(augusztus 16.) Juhász Ferenc születésnapja van, akiről többször beszéltél nekem, szóba hoztad néhány napja is telefonon, és izgalmas szerintem, hogy épp Zudor, Szőcs és az álombicikli után térjünk ki rá. Emlékszel-e az első Juhász Ferenc-élményedre, illetve melyik tőle a legkedvesebb köteted?
A legelső személyes Juhász-emlékem medgyesegyházi. Aztán több is lett, az első házassága idejéből. Majd pedig Csányi Vilmos és Juhász Anna jóvoltából az utolsó tíz évéből. Közte egyetlen alkalom adódhatott volna a találkozásra, amikor a xeroxoknak nevezett, csúsztatással készült képverseimnek szentelt egy teljes Új Írás-lapszámot.
Szóval az első emlék. Feri, azaz akkor Feri bácsi a feleségét és Kati lányát kísérte, vonattal utaztak családlátogatásra vagy nyaralni. Apósa, azaz a nagyapám bátyja a testvérétől néhány teleknyire építkezett – jóformán egy tagban volt a háza valamennyi Szeverényinek a faluban és a tanyán –, éppen náluk voltunk akkor délután. A számomra ismeretlen, új rokonnak hernyóbajsza van, s megállapítom magamban, hiszen meg nem szólalok: nekem tetszik a hernyóbajusz.
A számomra legkedvesebb kötete az 1965-ben megjelent Virágzó világfa, amelynek a borítóján Hantai Simon képe látható. Többször elolvastam a könyvet, középiskolás korom végére egyenesen rajongtam érte. Tán a hosszú ismerkedés miatt is ez a legkedvesebb. Utána a Halott feketerigó áll, szorosan.
(augusztus 17.) Tegnap éjszaka más programok mellett látványosnak beharangozott fényfestéssel ünnepelte alapításának tizennyolcadik évfordulóját a szegedi Reök-palota: az épület homlokzatára vetültek a te tépett plakátjaid fénymásai is. Egyfelől anyagtalanodtak tehát a nagyon is anyagi műveid, másrészt mégiscsak pluszréteget képeztek a szecessziós homlokzaton, és úgy vélem, mindez újabb dimenzióval gazdagította a plakátuniverzumodat. Milyen érzés volt figyelni a medúzaszerűen a vízépítő mérnök egykori házára úszó dekollázsokat?
Másként éltem volna át, ha egyedül szemlélődöm. De társasággal voltam, Kurdy Fehér Jánossal – aki tárlatvezetésre is vállalkozott az éjszaka –, a feleségével és három, egykori egyetemi évfolyamtársammal. Számukra kommentáltam a felvillanó képeket, de azt nem tudom, adott-e nekik némi pluszt, hogy megneveztem a felvételek származási helyét. Az viszont bizonyos, hogy nekem, ha kaotikusan is – amilyen a hídlábnál az örvénysor –, de elmondhatóvá lett, algoritmizálttá vált így az alkotói jelenlét. A váratlan képváltások miatt a mindig új színekbe-foltokba öltöző impozáns épület bámulása álomszerűvé hígult.
A diaképek jóvoltából a plakátok visszakerültek a falakra. Oda, ahová leginkább valók. És a Reök-palota szecessziója homogenizálta a Prágából, Bécsből, Veszprémből vagy Veronából elszármaztatott, eltérő karakterű műveket.
Két évvel korábban, amikor egy római csoportos kiállításon láttam, hogyan öltöztetik fel fényfestéssel a Palazzo Falconierit a római dekollázsaim, a művek új létezési formájával szembesültem. Szegeden nem ez ismétlődött meg, arra lettem inkább figyelmes, hogy az épületre a vetítéssel ráfeszített új felületből képződik a vezérfonál, amelyre aztán rászövődnek a mellékszálak. Az egyes alkotások elvesztették a jellegzetességüket és egyedi jelentésüket, a közösségük lett a döntő ehelyett.
Ismét kiderült – amit a természettudományokból tudunk, és az irodalmi munkálkodásom, meg természetesen a dekollázsolásaim is ezt igazolják –, hogy nem maguk a dolgok a fontosak, hanem a dolgok közötti kapcsolatok.
(augusztus 18.) Hó elején említetted, hogy érdekelne a Terzinák animációs filmmé alakításának ötlete. Ezt a műveid új létezési formájával kapcsolatos tegnapi mondatodjuttatta eszembe most. Arról tudok, hogy több versedből készült tánckoreográfia, de – már csak Kentridge szeretete okán is – tényleg adná magát, hogy az animáció médiuma által megmozduljanak az alkotásaid. Amelyeknek eleve sajátja, hogy gondozod, alakítgatod őket, persze más, amikor egy másik alkotó értelmezi újra ezeket. Mi volt a műveidből készült eddigi legkülönlegesebb feldolgozás?
A Vadnarancsok verseinek az írógépszalag volt az autentikus megjelenítője, amely magán is rögzítette a többször módosult, papírra nyomott szöveget. A Karoling-kori képversekbőlkészült átiratokkal pedig beboríthattam egyszer a Laczkó Dezső Múzeumban újraépülttihanyi altemplom falait.
A Horváth Csaba vezette Forte Társulat kétszer állított össze a verseimből mozgásszínházi előadást, amelyek múzeumokban, dekollázsok között voltak láthatók. Péterffy András 1991-ben játékfilmet készített az Embernagy szobrok című novellámból – a zseniális Gelu Păteanu főszereplésével. Vlasics Sarolta a Dugó kutyámmal írt meseregényt dramatizálta, hihetetlen volt, ahogy férfihangon – Ternyák Zoltánén – szólalt meg az amúgy szuka kutya. Az ilyesféle átformálódásokat kedvelem, új aspektusokat kínálnak, innovációra serkentenek.
A Terzinák átalakításáról – hogy speciális kiállítás, illetve egy rövidebb animációs film alapja lehet – a szegedi tárlat meglátogatása után, halászlevezés közben beszéltem Kurdy Fehér Jánosnak és Roczkov Herminának, és kezükbe is adtam az első levonatot. Nem találták elvetendőnek az ötletet, úgyhogy a következő hetekben kiderül, találunk-e a munkához segítőtársakat.
(augusztus 19.) Pár napja mondtad, hogy írógépre költötted az első keresetedet, ami komoly eltökéltségről árulkodik. Miként élted meg a pályád során a szövegtisztázást, illetve a szövegalkotást érintő mediális változásokat? Távolította-e tőled a készülő szövegedet az írógépénél ergonomikusabb számítógép-klaviatúra, vagy adottságként, lehetőségként értékelted az átállást? Mindeközben előfordul-e még, hogy kézzel írod az első verziót?
A Silver Reed írógépet – piros, csinos masina, de használhatatlan, jó ideje a PIM-ben porosodik – Zalán kutatta fel és vásárolta meg számomra. Szerettem vele dolgozni, mert halk, így nem dúlta szét a Csikász Imre utcai tetőtéri lakásom csendjét. Mivel rühelltem kézi korrekcióval átadni a szerkesztőségeknek a gépiratot, a szövegeimet számtalanszor újragépeltem – s közben át is igazgattam –, így aztán gyorsan gajra vágtam szegényt.
A számítógépek klaviatúrájával négy évtizede viaskodom. A Commodore 64-esem Bécsből érkezett – Bujdosó Alpár segítségével. Komputeren más a szövegalakítás következménye, nem olyan, amit az írógépnél megszoktam. A javításokra, különösen a szövegtörlések helyére jól emlékszem, így aztán számomra egészen más a saját írásaim olvasata. Úgy gondolom ugyanis, hogy a felesleges, rossz, túlírt vagy nem megfelelően felvezetett részek helyén nem szóköz, hanem űr marad, vagyis megbosszulják a törlést ezek a helyek. Némelykor – tán éppen a mások számára láthatatlan lukak teszik – nem ismerem fel a saját végső szövegemet.
Verset másfél évtizede papírra írok. Főként füzetekbe vagy nekem kötött üres könyvekbe, emiatt gyűlnek a szekrényemben a különböző méretű, szebbnél szebb noteszok. Esténként átkerülnek aztán a véglegesnek gondolt változatok a komputerbe.
(augusztus 20.) Kérdezhetnélek ma az új kenyér ünnepi emlékeidről, Szent Istvánhoz fűződő viszonyodról, vagy éppen arról, hogy látod-e ilyentájt a Balaton fölé lőtt ezernyi tűzijátékot Almádiból, de van itt még valami. A Római foszlányokban azt írod, 1992. augusztus 20-án, rögtön az első római sétád során kirabolt egy Vespával közlekedő suhanc. Mi mindened veszett oda, és mennyiben színezte át a várossal kapcsolatos elképzeléseidet az incidens?
Az első rablást ketten szenvedtük el: Viola, aki kis híján a Róma-járáshoz gondosan kiválogatott öltözékét kiegészítő válltáskáját veszítette el, és én, akinek csak a kedve szenvedett csorbát. Volt azonban egy második rablás is. Ennek a helyszíne nem a PalazzoFalconieri udvari kapuja előtti kövezet, hanem a San Pietro in Vincolihoz vezető Via Cavour, annak is a templomhoz vivő meredek lépcsősora. Itt is, ott is ifjú a tettesjelölt, az első darázs módra ragadozott, a másik gyalogosan ugyan, de aprónál is apróbb, feketénél is feketébb gyerekekkel körbekerítve szinte megakadályozta a mozgásunkat.
Gazdák által tartott, piti zsebmetszők.
A turisták Rómában hordott javaiból minden római részesül. Akár törvényes módon, akár szabálytalanul. A margón tengődők részére a megélhetés nem a hivatalos csatornákon át küldött pénzzel, hanem az utcákon, köztereken elorozottal biztosítható. Vajon tisztességtelenebb-e ez a hallgatólagosan tűrt szokás, mint a piacokon, éttermekben az árdrágítás, a szolgáltatások felüldíjazása s egyéb parazitizmusok? Vagy inkább csak kellemetlenebb, s elfogadhatatlan a középréteg etikája szerint.
Az incidenseket követte a fájó felismerés: a helyiek turistának tekintenek. Megfosztódtam a cívisségtől, attól, hogy az urbs polgára legyek, s mindenestől leminősültem lézengő gyüttmentnek. Szégyelltem. Annak ellenére is, hogy nem vagyok kozmopolita.
(augusztus 21.) „A madár szigetbarna, hűvös eleganciájú és megfontolt, mint egy esszémondat” – írtad a Tiltott Ábrázolások Könyvében épp 33 éve, 1992. augusztus 21-én. Megragadható-e egy-egy hasonlóan frappáns esszémondattal a sikerült hosszúvers és a plakátkompozíció veleje?
Nem. Bizonyosan nem lennék képes ilyesmire.
A hosszúversben – számomra legalábbis – az a jó, ha mondatról mondatra haladva, újabb és újabb panoráma tárul elém, legyek már az olvasója, az írója vagy az általam szerzett mű újraolvasója. Valahogy úgy, ahogyan hegymászáskor a táj, vagy ha sűrű erdőben molyolok – hol az avart vizslatva, hol a fákat kerülgetve –, hogy megleljem az erdő rendjének magyarázatát.
A hosszúvers részletekben gazdag, bőséges újdonságokban, a nyelvi megjelenítés terén, a motívumok organikus összefüggésének feltárulásaiban, az újraolvasásra késztető eljárásaiban, valamint a retorizáltság csínjaiban. A hosszúvers eljárási rendje és eszközigénye tehát ugyanúgy nem engedi az egy mondatban való megragadást, mint a plakátkompozíció, már ha az dekollázs, azaz rétegekből áll, s ezáltal őszinte kíváncsisággal közeledő nézőjét archeológiai szemléletűként fogja magától elbocsátani.
(augusztus 22.) A tegnapelőtt szóba hozott robogós tolvajjal az első római látogatásaid egyikén keresztezték egymást az útjaitok, de nem akkor láttad először az Örök Várost, amikor meglepett, hanem egy évvel korábban. Egyedül vagy társasággal érkeztél szívesen akkoriban, és egyből megtaláltad-e a későbbi fix pontjaidat, vagy csatangoltál inkább céltalan, és hagytad elvarázsolódni magad?
Életem akkori párjával, Violával jártuk be Rómát. Többször is. Aztán magamban utaztam, utóbb barátokkal is. A világ – a világom – fővárosára az első alkalom óta mindenkor szerettem felkészülni. Mert illett. S állandóan hittem, hogy az utolsó városlátásomra készülök, mert nem adódik rá többet alkalom, nem hívnak, nem lesz hozzá elegendő pénzem, erőm, időm.
Rémképek gyötörtek, ezért az akkortájt nekem fontos aspektusra koncentráltam mindenkor: hol a mozaikképekre, hol a görög-római kulturális cserekapcsolatok lenyomataira, a hajdani és a mostani nem római állampolgárokra vagy a közösségi terek plakátjaira. Mindig kialakult útitervvel érkeztem tehát. S igyekeztem hetekre vagy egy hónapra maradni. Így aztán több alkalommal önfeledten visszabarangoltam magamhoz. A Via Marguttán például sokszor találkoztam harminc-, negyven-, ötven- vagy hatvanvalahány éves énemmel, de akadt ilyesmiben részem a Trastevere turistaszegény utcáin, az aventinusi rózsagyűjteményben, a Via Appiát szegélyező antik villák romjainál is. Azt hiszem, Rómát csak akkor láttam turistaként, amikor az emlegetett, csóró tolvajok igyekeztek megrövidíteni. Minden más városban, országban viszont hiába is igyekeztem megszabadulni a státuszomtól, turista maradtam.
(augusztus 23.) Szót ejtettél tegnap Róma mozaikjairól, és Ostia jutott eszembe mint evidens lelőhelyük. Aztán az is, hogy az Ostende– és Ostia-song című versedet meg egy TÁK-szemelvényt leszámítva nemigen találtam más szöveget, ahol részletesen foglalkoznál Róma ókori kikötővárosával, pedig ott együtt van jelen az urbs és a tenger – amelyek régtől témáid külön-külön. Melyik írásod, könyved kerülte el a figyelmemet, vagy ha Ostia tényleg a hiányával tüntet az életműben, mi ennek az oka?
Ostiától, mind a lidótól, mind az anticától ódzkodom. Amikor először voltam ott – Tolnai Jutkával és Ottóval, valamint Violával –, egy egész hajórakomány fülpucolót terített a széles fövenyre a tenger. S miközben ezt a hevenyészett Cy Twombly-performanszt csodáltuk, fel akarták törni a kocsimat. Aztán azért is idegenkedem Ostiától, mert ez Pier Paolo Pasolini halálának színhelye. Továbbá, bármerre jártam, Reykjavíkot kivéve egyik világváros kikötővárosa sem nyerte el a tetszésemet. Rómáét és a tengerét nem, de Ostia megírását másokra hagyom.
(augusztus 24.) „A bizonyosság, hogy valamelyik hatszög valamelyik polcán értékes könyvek vannak, és hogy ezek az értékes könyvek hozzáférhetetlenek, szinte elviselhetetlennek tűnt” – olvassuk a Bábeli könyvtárban (Boglár Lajos a fordító). Az a Jorge Luis Borges írta a szöveget, akinek ma van a születésnapja. A novella szerint az emberek boldogok lettek, amint megtudták, hogy a Könyvtár magában foglal minden kötetet, aztán csüggedtség váltotta fel a reménykedésüket. Az idézett mondat erre vonatkozik. A te életedben van-e olyan könyv, aminek sokáig csak az eshetőségét sejtetted, és amikor a kezedbe került, úgy érezted, kár lett volna, ha elmarad a találkozás?
Sok-sok ilyen kötet létezik. Hirtelenjében három, ahogy azok a fenti bekezdéstől befolyásolva eszembe jutnak. Milorad Pavić Kazár szótára, Alessandro Bariccótól a Selyem, illetve Ezra Pound Cantók című kötete. És rögtön rühellem, hogy abbahagytam a felsorolást.
Egyébként képzeld, ma visszavitték a hegytetői kápolnájába Szent Rókus szobrát. Holnaptól újból a szokott rendben szól majd a harang, én pedig folytatom hajnalonta, az ágyból Olga Tokarczuk Az érzékeny narrátor című esszékötetét. Az már most látszik, hogy profi a fordítása – kalapemelés Hermann Péter előtt.
Még valami történt. Az Assaria és Varvaria nevű római települések közötti úton ma délben rátaláltam a császárkori, amúgy használatban maradt kőhídra. Egy kanyonszerű völgy alján futó csermelyen ível át.
(augusztus 25.) „Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található” – ez is a tegnap idézett Bábeli könyvtárból való. Neked vannak-e embereid – pályatársak, barátok, kritikusok –, akiknek a tanácsára hagyatkozva biztosabban manőverezel a verbális limlomok között, vagy magad kelsz birokra a kakofóniával?
Előfordul, hogy az egyik könyv hozza a másikat. Vannak persze olvasóetalonjaim, akiknek szívesen járok a nyomában – Borges, Thomas Mann és Krasznahorkai közéjük tartozik. Voltak hallgatóim is, akik fontos könyvekre hívták fel a figyelmemet, és akadnak pályatársak, barátok, akik bármit ajánlhatnak, igyekszem elolvasni. Időnként pedig egyik-másik nemzeti irodalomra is rárepülök, így az olaszra, az osztrákra, a lengyelre vagy az argentinra legutóbb. Jó évben annyit olvasok, amennyit egy kiadói szerkesztő szokott.
(augusztus 26.) Hónap elején emlegetted a „kétezres évek első dekádjának versapályát”. Ha jól értem, az Egyetlen tőr balladája és a Jutunk-e, s mire, édes úr című köteteid megjelenése között eltelt hat évre utalsz. Mi volt a versapály oka, és minek köszönhető, hogy újból árad azóta a költészeted?
Az elhasználódott és rettenetessé vált párkapcsolatom volt az ok. A Viola és köztem lévő életkori különbséget nem lehetett áthidalni többé. Aztán az újbóli talpra állás balfaszságai s a kellően meg nem fontolt munkahelyváltás is az írás elől vették el az időt.
Pedig már akkor eldöntöttem: annak érdekében, hogy élni és dolgozni hagyjanak, egy déltengeri szigetre költözöm. Ahol, amint azt szeretik az írástudók, néhanapján beszélgetni lehet a félszemű kalandorral. Persze, persze, Trivulzióval.
(augusztus 27.) Zalán Tibor születésnapja van. Több ízben szóba hoztad őt az év során, amikor pedig arról kérdeztelek, hogy kik állnak hozzád a legközelebb, akkor is őt nevezted meg. Galádságnak tartanád-e, ha arra biztatnálak ma, hogy egy 17 morás haikuval köszönts fel a 71 éves barátodat?
Megmutatom, ha
itt jársz, római hídra
miként kell lépni.
(augusztus 28.) Ez a hónap olyan, hogy egy-egy válaszod újabb kérdésre indítana, csakhogy közbeékelődnek fontos évfordulók, úgyhogy nem minden esetben tudom egyből feltenni ezeket a kérdéseket. Így jártam a szigetre költözéseddel is. Murterrőlvan szó, és az világos, hogy ha egy világvárosba mész, akkor előre megtervezed a napjaid, de ebben a rurális közegben mi alapján döntesz a csatangolásaidról?
Csakis az időjárás alapján. Hőségben nem mozdulok, legfeljebb ha kimegyek egy elhagyott, általam otthonosított kertbe, két fenyő közé felkötöm a függőágyamat, és olvasok, alszom, s ha a kutyám megunta a semmittevést, bemegyek vele a vízbe. Emberi időjárás esetén fél nap elmegy a romokra, a sétára, az ismeretlen vidékek fölfedezésére. Vagy ellenőrzöm, hogyan zöldül a három citromfám, pirosodik-e a paradicsom, miként érik a négy tő szőlő. Olykor esik, fúj, s ha megérkezett a nyolc szél bármelyike, morogva behúzódom a szobámba olvasni.
(augusztus 29.) Ma nemcsak a mohácsi vereség évfordulója van, hanem a magyar fotográfia napja is. 1840-ben ugyanis a Magyar Tudós Társaság gyűlésén Vállas Antal ezen a napon ismertette a dagerrotípia készítésének eljárását. Úgyhogy ma egy fotó készítésére kérnélek, ami jól leírja a napod.
Íme a már említett híd! Egy héten belül másodjára látogattam meg.
(augusztus 30.) Mondom én, hogy a késleltetett visszakérdezések hónapja ez. Mert persze a 26-ai válaszodba csempészett Trivulzióra is érdemes visszatérni, akit egy Cholnoky Viktor-novellából ismerhetsz, és akit a szerző hórihorgas, fekete dalmataként ír le, akiben olasz vér is csörgedez. Éppen ezért „…a lelkében ott van a morlák vadsága, de már csak szilajsággá enyhülve az olasz gyávaságtól, a tengerparti nép vállalkozó kedve, egyesülve a hegylakó makacs kitartásával, a szláv elandalodás az olasz üzleti szellem mellett, a lazzaroni semmittevésvágya a kecskepásztor munkabírásával”. Mennyiben áll ez a jellemzés a murteri lakosságra?
A morlaságot, azaz az ősiséget nem tudom megállapítani. Azt viszont egykori antropológusként kiszúrtam hamar, hogy a szigetiek nem a dalmaták daliásságával, nagy orrával rendelkeznek, és asszonyaik se maszkulinok, hanem az észak-itáliaiak filigránsága keveredik bennük mindenféle szláv embertani sajátossággal – például pénzéhséggel és életszeretettel –, s többségük közel van Cholnoky toposzaihoz.
(augusztus 31.) Legutóbb négy éve, Áfra Janiék esküvője után voltunk Váradon. Debrecenből csorogtunk át. Bicajoztunk a folyóparton, végigböngésztük a háromnyelvű feliratokat a szecessziós homlokzatokon, koncertet hallgattunk a várban, melegünk volt az Ady Emlékmúzeumban a bőszen pörgő ventilátor ellenére is, és olyan klassz uborkás sört ittunk a Lokal udvarán, hogy azóta se találtuk a párját. Te mikor jártál arrafelé, és milyen benyomásokkal utaztál tovább?
Kolozsvárra tartva éppen annyi szabadidőm volt, hogy a belvárosban sétáljak egyet. A szecessziós stílusú Astoria Szálló, a régi EMKE stukkódíszítése újból fejtörésre adott okot: a napraforgót és a gyöngyös liliomot csak-csak azonosítottam, de a makulátlanság virágai alatti piros, bimbószerű képlettel nem tudtam mit kezdeni. Úgy fest, ez a város rejtélyeinek egyike.
A kiemelt fotón Géczi János látható. Fotó: Gáspár Gábor
