Senki ne mondja meg, hogyan kell fájjon lelkem, lábam, az elveszettek üressége, a megtaláltak féltése. A nagy szavak, a kis odaszólások, az ígéretek egy a százhoz teljesülése. A halott madarak október közepén egy játszótér bejáratánál. Az elfelejtett arcok, hogy Lackót perceken keresztül kell keressem a galériában, hogy újra halljam. A régi képek, az újak eredendő fakósága. Hogy felismerem magam, ha sírnak, ha nevetnek, ha félreállnak. A sajgó testrészek lüktetése, a viszonzatlan szerelem, szívesség. Hogy minden napszakra jut egy gombóc, hogy minden napszakra jut egy másik. Senki se mondja meg, milyen türelmesen állni az angyalok között, s felismerni azt az egyet, akinek letörték a szárnyait. Mindenki csak hallgasson, hisz szenvedők közt hazugság minden ígéret, ami nem a valóságról szól, csak a pillanatnak.
gyűlnek a királyok
Nézd csak anyám, gyűlnek a királyok. Olyan színű palástba öltözve, amilyet a kirakatban láttunk s te azt mondtad, nem szabad, eszedbe se jusson. Kerek arcuk van, szép hangjuk van, kezükben ezeregymese kézfogása, még Béla bácsi is meghajol előttük. Hallottam, hogy harc lesz, nem adja a tévé, nekem nem, hisz le kell feküdni, álmodni kell, s jön az álom. Kézen fognak a királyok, tróntermekbe vezetnek, beszélnek és beszélnek, nem értem, de elhiszem, hogy hősökről és csodákról áradoznak, mint Szent György, ahogy megöli a sárkányt. Mire felébredek szétszélednek a királyok, egymásra mutatnak és azt kiabálják, amit addig egymásnak ígértek és nekünk, mert nekünk is ígértek, szépeket ígértek utakról az égbe, és boldogságról, aminek nem lesz vége. S most te mégis sírsz, mit tehetnék, én is sírok, ezt szabad, mindenkinek.
hova máshova
Leírom, hogy kipusztult a falu, még én is ott haltam meg, a kapu egyik oszlopába kapaszkodtam, nem cselekvés szerűleg, csupán kifejezem a kötődésemet, nem jó.
Leírom, hogy belehalt a falu a halálom gondolatába, ahogy egy kapu egyik deszkája megreccsent, hallod-e olvasó, nem jó.
Leírom, ahogy leírom a halálom. Tiszta. Nincs félrevezetés. Az olvasó leül és felfogja egyszer s mindenkorra, meg fogok halni. S nem lesz ott kapu, nem lesz ott falu, ami belehal ebbe a nagy végbe. Csak én és egy halom szöveg, amelyből máglyát rakatok.
Hova tűntem, kérdezhetnéd, de nem teheted, tőlem nem. Amire ez a kérdés eszedbe jut, addigra én már hamu hírében sem akarok állni. Hova vágyhatnék, ha nem hozzád. Mit szerethetnék, ha nem téged. S mi értelmem lenne, ha egyszer, egy délután nem háboroghatnék az elváromhatnékoskodásim miatt.
délibusz
Ismét kés a délibusz, nyakon vág a téli szél. Arra jár az ősz Dibusz, vajon ma is mit mesél?
Egy óra volt, nagy hideg, bajszáról le jég a lóg, De én neki nem hiszek, ilyen sztorik nem valók;
azt mondja, hogy inni járt, s komái az angyalok, találtak egy indiánt, kergették a farkasok.
Azzal fordult boldogan, támadt egy nagy ötlete, nem jön a busz pontosan, hát menjek én most vele.
