Manapság kevesen vannak, akik egy életen át ugyanazon a településen, ugyanabban a szakmában élik le, dolgozzák le az egész életüket. Milyen is az, amikor szakmát váltunk? Mi visz rá, hogy a régit lecseréljük valami újra? S ha település-, netalántán országcsere is jár a váltással, azt hogyan éljük meg?
(Nagy Emőke)
A változásnak sokféle oka lehet, a személyes okoktól (költözés, élethelyzet-változás), a szakmaiakig (kiégés, plafonizálódás, netán kudarc). Ebben a rövid írásban nem vállalkozom arra, hogy mindegyikre kitérjek, már csak azért sem, mert tapasztalatom sincs mindegyikben, de néhány szempontot szeretnék felvetni.
Alapvetően néprajzosnak készültem, aztán az élet mégsem ezt hozta. 2006-ban egy személyes élethelyzet-változás miatt várost és országot váltottam, Nagyváradról Budapestre költöztem. A szakmai utat itt is lehetett volna folytatni, sőt, de az akkori feltételek között nem találtam meg az utamat. Az akkori helyzetben még kihalásos alapon lehetett bekerülni egy-egy szakmai műhelybe, múzeumi osztályra, kutatóintézetbe, és nekem nem volt időm kivárni azt, míg kiépülnek a szakmai kapcsolatok, amik ehhez hozzásegíthetnek. Egyszerűen azért nem, mert valamiből addig is élni kellett. Hagytam hát a szakmát, és elkezdtem valami egészen mást. Itt a váltás oka tehát tisztán pragmatikus volt, nem a szakmából lett elegem (nehéz is lett volna, 23 éves voltam), csupán nem láttam utat magam előtt.
Az elmúlt 18 évben a tudományos közeg helyett a céges világban dolgoztam, mint kompetenciafejlesztő tréner. Az indulásnál, a költözés után sokszor találtam szembe magam azzal a helyzettel, hogy míg a munkatársaimnak voltak személyes kapcsolataik, akiket adott esetben mozgósítani tudtak, én teljesen egyedül, szinte gyökértelenül álltam a nagy budapesti munkaerőpiacon. A költözéssel nemcsak a szakmámat veszítettem el, hanem a barátaimat, osztálytársaimat, szomszédjaimat, tanáraimat, közelebbi és távolabbi ismerőseimet, azokat a kapcsolatokat, melyeket a szociológiai szakirodalom Mark Granovetter nyomán laza kapcsolatoknak hív. Ezeknek a laza kapcsolatoknak a hiánya akkoriban komoly hátránynak tűnt nekem.
Hogy mi visz rá valakit, hogy szakmát váltson? Az én személyes történetemben a kényszer volt az ok, de ha kilépek a saját történetemből, akkor több okot is látok magam körül. Az én környezetemben a kiégés a vezető ok: megcsömörlött igazgató, aki asztalosnak áll; a szakmájában mindent elért értékesítési vezető, aki már a tudása továbbadását tekinti életcéljának. De ilyen lehet az élethelyzet-változás: sikeres, multiban dolgozó munkavállaló, aki a gyereknevelési szabadság alatt jön rá, hogy jobban érdekli a szappankészítés, kézművesség, mint a céges világ. De van olyan ismerősöm is, akinek elavult a szakmája, beszűkült a piaca, ezért kénytelen váltani. És van, aki egyszerűen megunta azt, amivel addig foglalkozott.
Aztán vannak azok, akik az úgynevezett életközépi válság kellős közepén jönnek rá, hogy már máshol vannak a hangsúlyok, nem azt az értéket teremtik nap, mint nap, amit szeretnének, egyszerűen elvesztik a hitüket abban, amit csinálnak.
Ezekben a váltásokban egyvalami biztosan közös: ismét a startvonalra kerülünk – és ez nem is olyan egyszerű. Ha a váltásig a szakmám elismert képviselője voltam, és kellően hosszú ideig dolgoztam benne, akkor megszoktam ezt az érzést. Kikérik a véleményemet, figyelnek a szavamra, magabiztosan mozgok a területemen. Ha ez egyik napról a másikra változik meg, és mától kezdő vagyok a választott új szakmámban, akkor az az identitásomra is hat. Ez az, amit nehezebb megélni, feldolgozni: hogy újra próbálkozni kell, újra lesznek kisebb vagy nagyobb hibák, sokat kell újra tanulni, olvasni, gyakorolni. Ebben legalább annyi izgalom és kihívás van, mint amilyen félelmetesnek hathat első végiggondolásra. Pont ez az izgalom lehet a váltás egyik oka.
Nekem szerencsém van: trénerként dolgozom for-profit környezetben, és most, 18 évvel a néprajzos szakma elhagyása után visszatér az életembe a néprajz: nemrég szervezeti antropológiával kezdtem foglalkozni. Nem igazi váltás ez, de meg tudja adni ugyanazt az izgalmat, mint egy igazi újrakezdés.
Kétféle sikeres stratégiát látok magam körül a váltásra. Az egyik egy fokozatos átmenet, ahol rövidebb-hosszabb ideig egymás mellett él a két szakma. Az egyikben még, a másikban már benne van az ember. Kétségtelen, hogy ez egy nehéz időszak, összehangolni a két területet, időben, energiában, logisztikában, de működhet. A másik az éles váltás: mától nem foglalkozom a régi szakmámmal, minden erőmmel az újra koncentrálok. Ennek nyilván lehetnek egzisztenciális kihívásai, meg tudok-e élni az újból, vannak-e tartalékaim addig, míg elfogadható szintre kerülök benne (és amíg kiépítem a laza kapcsolatokat), csak magamról kell-e gondoskodnom, vagy egy család megélhetéséről. Kellő előrelátással és tervezéssel azonban ez is működőképes.
Váltani sohasem könnyű, de történjen ez saját akaratból vagy kényszerből, mindig lehetőséget jelent arra, hogy valami nagyszerűvel foglalkozzunk, újat tanuljunk –, hogy újra kitaláljuk magunkat és azt, hol van a helyünk a világban, és mi végre vagyunk benne.
(Magyari Sára)
Anno, azt tanultam, hogy a szakmai életünk során 4–5 évente váltani szükséges: akár munkahelyet, akár beosztást, akár profilt. Így hosszútávon elkerülhető a kiégés. A körülöttem lévők viszont általában arra vágytak, hogy egy ember – egy munkahely kb. nyugdíjas korig. Fiatalon nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a tanultaknak, de aztán el kezdtem magamon is észrevenni és a korombélieken is, hogy biza-biza vágyunk másra, többre, másfajta megmutatkozásra. Így lettem tanítóból magyartanár, közte egy kicsit újságíró napilapnál, irodalmi titkár a magyar színházban, személyiségfejlesztő tréner egy egyesületnél, végül pedig egyetemi oktató, kutató. Közben négy településen éltem és dolgoztam: Újszentes–Temesvár–Arad–Nagyvárad vonalon.
A váltás legtöbbször szándékos volt, hiszen én akartam továbbtanulni, fejlődni és kipróbálni magam több doméniumban is. Talán csak két olyan helyzet volt, amit valódi kényszerszült. Az egyik, mikor megszűnt a magyar tagozat abban az általános iskolában, ahol dolgoztam, a másik, amikor elszegődtem irodalmi titkárnak, mivel egyetemista voltam, és mellette dolgoznom is kellett. Mindkét váltás rövid életű volt, nem találtam a helyem ezekben az intézményekben. Ekkor éreztem meg igazán, milyen az, mikor nem a vágyaimat követem. Félreértés ne essék, a munkámat becsülettel el tudtam végezni, de a lelkem nem volt szabad. A kreativitásomból, a lelkesedésemből nagyon visszavett a kényszerhelyzet. Ilyen háttérből indultam neki a nagyobbik váltásnak: nemcsak szintet léptem az oktatás terén – középiskolából felsőfokú intézménybe, hanem várost is váltottam. Temesvárról Nagyváradra ingázom hetente, kéthetente, olyan 180 km-ert háztól házig.
A régi, az itthoni lecserélése kettős motivációjú volt: egyrészt úgy éreztem, nem vagyok a helyemen, nem becsülnek meg, nem bontakoztathatom ki a tudásom úgy, ahogyan én szeretném, és folyamatosan szerintem igazságtalan konfliktushelyzetekbe kerültem. Másrészt valahogyan azt éreztem, képes vagyok többre is, másra is. S ekkor jött a lehetőség, hogy Váradra menjek a Partiumi Keresztény Egyetemre. Nehéz szívvel váltam meg Temesvártól, nekem ez az otthonom, ennek a városnak a lüktetése van bennem. A terek, az utcák, a kicsi folyó partja otthonosak számomra, a város nyüzsgése erőt ad. Várad sem volt teljesen idegen számomra, hiszen ott végeztem a tanítóképzőt, édesapám odavalósi volt, de más jellegű a város: nem érzem a nyüzsgését, a lüktetését.
Néha fáj a váltás, néha fáraszt. Hiszen sokat vagyok úton, autót vezetek, pakolok, cipelek – mindig van csomagom. Néha elmélázom azon, milyen lehetett volna az életem, ha többségi vagyok: helyben végzem az iskoláimat, az egyetemet, itt dolgozhatnék ebben a városban, de mivel én kisebbséginek születtem, mást dobott az élet, vagy legalábbis más keretekben kellett kibontakoznom, ha már szórványbeli magyar nyelvész lettem. Mert mondjuk lehettem volna informatikus is, és akkor elég lett volna jól beszélni angolul, és helyben élhetnék, dolgozhatnék. Vagy lehettem volna építész, és akkor még gazdagabb is lehetnék. Vagy mondjuk ügyvéd: ehhez pedig éppen elég lett volna a román nyelvtudásom. De máshoz volt affinitásom. A nyelven keresztüli megmutatkozások, az értékrendek egymásnak feszülése, az ember működése, a viselkedésmintázatok és ezzel együtt a tanítás sokkal jobban vonzott, ráadásul mindez az anyanyelvemen keresztül. Ezekkel a vágyakkal, érdeklődési körrel és ambícióval rendelkezve nem lehetett volna itthon maradni. S az igazság az, hogy hálás vagyok a sorsnak, hogy mégis van lehetőségem avval foglalkozni, ami számomra fontos. És hálás vagyok a tanultaknak is: mert korán megtanultam, hogy a komfortzónából ki kell lépni, hogy a kényelmességet és a félelmeinket le kell vetkőzni, azaz önmagunkat kell legyőznünk, ha teljesebb, boldogabb életet szeretnénk. Mert a szakmai életünk, a hivatásunk a boldogságunk és boldogulásunk egyik nagyon fontos pillére.
Hazudnék, ha azt írnám, hogy könnyű ez az életforma, hogy nem fáradok el egyre jobban, hiszen az embernek teste is van, kora is – és vannak az útviszonyok. De van energiacirkuláció is: az adok és kapok egyensúlya. Váradon, a PKE-n, a hivatásomtól kapom meg azt, ami az értelmes élethez számomra szükséges. A kutatásaim által tudok sokaknak a segítségére lenni, néha csak megmutatni a valóság egy-egy szeletét több vagy legalábbis más szempontból. A hallgatókkal való munka során érzem azt, hogy több szálon kapcsolódom az élethez, az ő fiatal nézőpontjukon keresztül látom a világ változását és az emberi természet változatlanságát. Az utazásaim révén tapasztalon a különböző értékrendek megmutatkozását, ilyenkor élem meg a változékonyságban lakó állandóságomat. Az enyémet személyesen, de a környezetemét is – a maga nagyságában.
Nagy Emőke 1983, Nagyvárad. Néprajz – magyar nyelv és irodalom szakot végzett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen. Jelenleg Budapesten él, ahol kompetenciafejlesztő trénerként dolgozik.
