Megérkezik a bába, cédulája átszervezi az egész szobát. Boszorkány, ahogy a béranya és a csecsemő életéért küzd.
A földesúr és felesége, tulajdonuk egészsége miatt aggódva imádkoznak Istenhez, aki cserben hagyta őket.
A bába felkészült: szívhang hallgató, kesztyű, madzag, katéter, olló, szivattyú és keresztelőkancsó.
Az újszülött álhalálban érkezik, s ahogy hideg és meleg vízbe mártva, az életre sírja magát, az anya még egyszer felsóhajt;
jöjj világra, édes kincsem. jöjj világra, másod nincsen, ő az én kis angyalom nem tehetem, nem adom.
Kisvártatva megragadja az újszülöttet, a víz alá nyomja, elkeseredésében lemond, és hangosan ismétli:
jöjj világra, édes kincsem. jöjj világra, másod nincsen, ő az én kis angyalom nem tehetem, nem adom.
Önfeledtek
Megmértek és könnyűnek találtok. Tietek a mérleg, ezért nem fog hazudni. Anyátok legféltettebb lábosai között tartjátok, hibátlan zománccal, apátok borosüvegei mellett, szavai mégsem kerülnek fel rá – a ház urát ne kérje számon az igazság. Az utcára néha jártok ki, ilyenkor óvatosan, kikerülve a poros helyeket, lebegtek a sok sebes térdű lurkó felett. térdét Ti nem lehettek közülük valók. Kellenek a megérinthetetlen krisztus- gyerekek, akik a feszítés napján, kedv hiányában, inkább hazamennek. Bármilyen szöget nem fogadtok el, a városba jártok ilyen holmikért vagy előre megrendelitek, és ha nem jön időben, elmaradást hangoztatva, egy életre levonjátok a magasztos dolgokról is a következtetést. Magatokat persze a kereszt súlya szerint méritek, ígérgetve, hogy amidőn ismét leszálltok közénk, még több bűnt vesztek magatokra és beengedve házatokba megszabadítotok a gonosztól, magatoktól, és végre mi önfeledtek, megbánás nélkül játszhatunk.
Nélkületek hiábavaló Éva
A bőrödön nem terem meg semmi. Rég nem gondozzák, egy ideje csak istállókban elpusztult lovak szellemei legelnek felette, itt fontos: a nyeregnek nincs túlvilági megfelelője, ahogyan a horizontnak sincs, pedig a legszebb felejtések és lemondások onnan érkeznek és ugyanoda térnek vissza. Bőröd alatt, a húsban meddő búzaföldek őrzik az ekevágásokat. Volt, hogy dolgosabb munkanapokon egész a szívedig felszántották a testedet. Szerencsére nem voltál elég bátor és sikításodtól hazasiettek a parasztok. Mégis az ő akartuk érvényesült. Azóta még kéknefelejccsel sem köszönsz. Hagyatékod lelegelték az elüldözött őzek, feltúrták a vaddisznók, de örömmel tölt el, hogy mindent visszaadhattál a kezdeteknek, hogy szemedben egy ismeretlen vidék hajnala pihenjen. Újjá teremtetted magad, így azzá a csodává lettél, ami még a Paradicsomban sem volt képes megszületni; veletek, nélkületek.
Ádám
Csontjaidban az örök nyugtalanság fészke kiürült és ahogy fecskefiaid megtanultak repülni, úgy kezdtek zuhanni. Most már nem dolgod, hogy irányt mutass. Hátadon kaszálók és bányák legyőzhetetlen küzdelmeinek nyoma, lábszárad korhadt házak tartóoszlopa, amiket ha vihar dúl vagy tűz emészt, nyoma és jelentése örök marad. A bátorságodról szóló fiatalkori történetek megtöltik gyermekeid üres estéit, s ha majd sírod mellett jóságodról mesélnek, a faluban minden utca rád mosolyog. Karjaiban a kezdetek ereje, amely sziklák és tengerek mozgatójaként mára szelíddé vált, mint ökrök, ha gazdájuk jól bánik velük. De jönnek idők amikor kínlódásod nem talál oltalomra, ahol lágykezű asszonyok félve simítják arcodat és anyai aggodalommal kérdik, hogy mi bánt, de válaszolnod nem szabad, hisz a válasz nem létezik, csak a megoldás, amely tőled és fiaidtól ered, s amely ideiglenes, mert ha végtelen lenne, minden küzdelmed hiábavaló.
