Manapság az emberek nem egyetlen házasságot kötnek, vagy mert elválnak, vagy mert megözvegyülnek. Mindkét eset nagyon nehéz. Hogyan lehet az ilyesmiből újjáéledni? Mi nehezíti az újrakezdést? Mi könnyíti? Hogyan segít vagy támad a környezetünk mindebben? Ilyen nehéz, de fontos dolgokról írunk most.
(Veselac Tünde)
Hol volt, hol nem volt, huszonöt évvel ezelőtt volt egyszer egy naiv lány, akire rátalált egy rendes, dolgos, mindig segítőkész fiú. Nagy volt a szerelem, amiből másfél év után házasság lett (a fiú kezdeményezésére). Négy év múlva három gyönyörű, egészséges gyerekkel (két fiúval és egy lánnyal) – hármasikrekkel – gazdagodott a kis család.
Megvolt minden, ami egy boldog élethez kell: szeretet, egyetértés, gyerekek, otthon, munkahely, autó, nyaralás. Ám mégsem végződik jól a mesém! Mert a valóságban a jó nem mindig győzi le a rosszat. Húsz év jól működő házasság után történt valami (ma sem értem, miért), ami szilánkokra tört mindent: családot, szívet, lelket, testet. Három szörnyű év – félrenézés, takargatás, hazugság, veszekedés, vád, megbocsátás, aggódás, későig kimaradás (új haverok, ital, nők) szét- és visszaköltözés, eltávolodás a családtól, bizalmatlanság, féltékenység, kommunikációhiány, tíz kiló fogyás elteltével, megtörtént az elkerülhetetlen.
A húsz éves egyetemista gyerekek nem bírták tovább a feszültséggel teli családi életet, a lányom elküldte az apját. Szégyen, önmarcangolás, megsemmisülés, nagy űr maradt utána. Bármerre néztem a házban, az udvaron, a kertben, mindenről ő jutott eszembe. Ezt együtt vettük…, azt ő készítette…, ezt ő akarta, hogy így legyen…
Szörnyű napok, hetek, hónapok következtek. Rengeteg sírás, önvád, súlyos gondolatok, őrjöngő düh. Nem akartam elvált nő lenni! Mivel három év kínlódás rövid volt ahhoz, hogy visszataláljunk egymáshoz, egyre távolabb kerültünk, a szeretet átcsapott gyűlöletbe. Gyűlöltem a szobánkat, az üres ágyunkat, a dolgait. Gyűlöltem hallani, hogy a lányom még szóba áll vele. Rettegtem az utcán, boltban, nehogy összefussak vele vagy a nőjével. Csalódtam sok emberben, mert azok mellette maradtak, ő pedig mosolyogva éli a világát, mintha semmi sem történt volna. Bármilyen apró vele kapcsolatos dolog, hír felzaklatott, kiborított, a beszélgetések a gyerekekkel veszekedésbe torkolltak. Szürke magányomat mégis sokszor ők szakították meg, örültem, hogy velem maradtak, számítanak rám.
A munkám is segített túllépni a borzasztó gondolatokon. Az iskolában a gyerekek között átkapcsoltam más üzemmódba, fellélegeztem, nem a saját nyomorommal foglalkoztam. A kollégáim tapintatosak voltak, bár tudták, mi történik velem, nem kérdezősködtek. Húgom, aki már túlesett egy váláson, minden lehetséges programra rábeszélt, hogy kimozdítson vegetáló állapotomból: úszás, pilates, templom, színház, mozi, koncert, fürdőzés… Hálával tartozom neki azért is, mert folyton azt hajtogatta, lépjek már túl ezen, ne érdekeljen, kivel, mit csinál, és ne akarjak bosszút, mert egyszer úgyis mindenki megkapja a büntetését, ami jár neki. Néha jó volt beszélgetni elvált sorstársaimmal is (sajnos sokan vannak), mert láttam, hogy létezik vacakabb élet, mint az enyém.
A gyerekeimmel megnyugodtunk, bő egy év elteltével elváltam, és az újrakezdés útjára léptem. Megértettem, hogy mindent és mindenkit még jobban tönkreteszek, ha nem térek magamhoz a „gyászomból”. Igyekeztem nem kétségbe esni – a gyerekek miatt életben, egészségesen megmaradni – még van, akinek szüksége van és lesz rám.
Alkalmazkodtam, hozzászoktam egy új helyzethez. Élem az életemet, de már messze nem olyan felhőtlenül és mosolygósan, mint régen. Nem vagyok olyan „azért is megmutatom!” fajta. Igyekszem elhatárolódni az exférjtől, szóba sem hozni. Nem akarok békét sem kötni vele. Megcsalt, megalázott, tönkretett, másik családot választott magának. Akkor követtem el a legnagyobb hibát, amikor nem küldtem el az első félrelépés alkalmával. Elhittem a hazugságát, amivel kimagyarázta magát, mert reménykedtem, nincs olyan nagy baj. Ő nem lehet olyan! Minél hamarabb véget kellett volna vetni az egésznek, ne sérüljön még jobban mindenki.
„Ne fuss olyan szekér után, amelyik nem vesz fel!” – tanácsolta egy rokon. Igaza volt. Tudni kell időben elküldeni vagy elengedni azt, aki úgyis menni akar. Tanulságos évek vannak mögöttem. Megtanultam, csak magamra számíthatok, nem várok senkitől semmit, hisz: „így szép a világ, jó, ahogy van, csak félkomolyan…”
(Magyari Sára)
A statisztikai adatok szerint a házasságok kétharmada válással végződik, pontosabban a megkötött házasságoké. A „papír nélküli” párkapcsolatoké ennél is nagyobb arányban. Most nem megyek bele abba, hogy a „nem a papír számít” duma miért félrevezető, maradjunk annyiban, ha nem számítana, nem lenne miért hangoztatni. A lényeg, ma az emberek nagy része egyszer, vagy akár többször is, egyedül marad. Most arról nem írunk, hogy hány olyan házasság van, ahol az ember valójában egyedül van, nem társas kapcsolatban él, hanem valamilyen elnyomó helyzetben.
Amikor nálunk kezdődött a folyamat, azt mondta valaki: rosszabb egy válás, mintha meghalt volna az ember társa. Akkor bosszúsan néztem az illetőre. Nem értettem, hogy is mondhat ilyet, hiszen a halál az más. Az még kegyetlenebb, fájdalmasabb. Akkor még nem tudtam, az alapvető különbség a megözvegyülés és az elválás között igen sokrétű. Utóbbiban szándékosan hagyják magára az embert, így az árulás fájdalma nagyobb. És nem ironikusan jegyzem meg, hanem kutatási eredmények alapján, hogy az özvegyasszonyok társadalmi megítélése pozitívabb, mint az elváltaké. Mert a mi kegyes kelet-európai kultúránk kettős mércével viszonyul a válásokhoz is: ha a férfit hagyják el, akkor szegény ember, nem becsülték meg; ha a nőt, na, biztosan megérdemelte.
Maradjunk annyiban, elváltnak lenni fájdalmas és szomorú. Maga a folyamat sem egyszerű. Nem is tudom, nálunk hogyan jutottunk ideáig. A mai napig nem értem, hogy tehette. Azóta elteltek évek, és egyre inkább érzem: nem az én veszteségem ez a törés. Valahogy kihoztam a helyzetből és magamból a legjobbat. De! Amikor elkezdődött, hónapokig nem tudtam aludni, azt éreztem, zuhanok. Valami végtelen mélység felé – iszonyatos sebességgel, és nincs semmi és senki, aki elkapna. A valóságban volt, de ettől az érzés rettenetes. Vannak barátnők, kollégák, akik ott voltak velem, mellettem. Tartottak, simogattak, meghallgattak, irányt mutattak, féltettek. Hálás vagyok nekik! Értük. Ettől függetlenül, nem lehet megúszni a fájdalmat, a félelmet és az elbizonytalanodást. Az árulásnál nagyobb bűnt nem követhetünk el egymás ellen. Sokféleképpen lehet egymást elárulni! Tényleg igaz a mondás, mely szerint testvért örökléskor, barátot bajban, házastársat váláskor ismerünk meg. Én a mai napig vívódom, hogyan is mehettem hozzá. Talán az egyik legnagyobb feladat megbocsátani magunknak a választásunkért. Hogy ott maradtunk. Adtunk. Elviseltünk. Segítettünk – ahogyan tudunk, mert senki sem tökéletes, senki sem olyan, mint ahogyan álmodozunk róla, de a valóságban vannak igazodási pontok, amelyek alapján látjuk, mi mit ér.
Az újjáéledéshez tényleg meg kell halni. Nem biológiai értelemben, hanem mélyen, belül. Ahhoz pedig kell hagyni, hogy fájjon. Sírni kell – halkan és hangosan, egyedül és másokkal. Gyászolni is kell. Mindent. A kapcsolatot, az elmúlt éveket, a fiatalságot, az elvesztegetett reményeket, álmokat, vágyakat. És bízni – valami csoda alapján abban, hogy majd az idő és a természet elvégzi a maga dolgát.
Én 11 hónapig nem aludtam. Közben dolgoztam, vezettem, jöttem-mentem, álltam a sarat. De nem aludtam. Ha valaki rosszul előzött, nem volt bennem félelemérzet, szembenéztem a másikkal, de sosem húzódtam le. És ez megerősített. Azt a sok gondot, ami a válásból adódott, lassan és segítséget kérve megoldottam. Meglepődtem, mennyien segítettek. Azon is, milyen jól alakultak a dolgaim. A kísértéseket, például hogy bosszút lehetne állni, vissza lehetne csapni, folyton éreztem, és legyőztem. Olyankor mindig nagyot léptem előre. Az élet lassan mutatta az irányt, egyengette az utam.
Onnan indultam annak idején, hogy én vagyok a hibás, én nem voltam elég jó, elég szép, elég fiatal, elég házias, elég kedves, elég megértő – elég cseléd. Ma már tudom, én csak nem voltam elég figyelmes. Vagy azt gondoltam, nem baj, majd én elrendezem, megoldom. Majd én! Megértettem, el kell fogadni, nem vagyunk mindig mi a leghibásabbak. Nem mindig áll kettőn a vásár. A ma emberének egyik típusa, aki azt hiszi, lehet boldogságot építeni más boldogtalanságára. Az egyik legnagyobb tévedésünk, ha azt gondoljuk, mindig van jobb és még jobb. Elméletben lehet. Azt is látni érdemes, hogy a dolgokon mi magunk változtathatunk, mindig van lehetőség a változásra, a változtatásra. Építeni mindig nehezebb, mint rombolni. Az utóbbihoz elég egy ember, a másikhoz többen kellenek.
Sokszor jár az eszemben a házassági eskü. Szeretem a szövegét. Emberi! Nem csak a házastársakra vonatkozik, hanem mindenféle emberi kapcsolatunkra. Számomra az egyik legfontosabb mondata a „véle megelégszem”. Ma azt látom sok mindenben, nem tudunk megelégedni. Nem látjuk a jót – egymásban, néha magunkban sem.
Eddigi életem legnagyobb fájdalmát éltem meg akkoriban, de egyre inkább azt érzem, jobb így. Jól van ez így, mert még soha nem volt ilyen jó életem, mint most. Megküzdöttem ezért az életért: magammal és a világgal, de voltak segítőtársaim. És szakirodalom! A másik meg majd elszámol a lelkiismeretével. Az nem az én dolgom.
Az újrakezdés ebben a formában nekem azt jelenti, van erőm megmutatni másoknak is, amin keresztülmentem, mert segíteni akarok. Őszintén, nyíltan beszélni a dolgokról, akkor is, ha a ma világa elkendőzné a valóságot, képmutatásba burkolózna. Én abban hiszek, a jó igenis elnyeri méltó jutalmát. Érdemes tenni érte…
Veselac Tünde (1975, Nagyszalonta), tanító az Arany János Elméleti Líceumban
